Mikor Háy János Xanadu. Föld, víz, levegő című regényét kézbevettem, azok az előfeltevések munkáltak bennem, melyeket az első regény, a Dzsigerdilen A szív gyönyörűsége (Pesti Szalon, 1996) kiépített és megkérdőjelezett. Ez talán természetes, és a könyv külső megjelenése is ezt erősíti. A borító a szerző akvarellképének felhasználásával készült, így nem idegen a szövegtől, hanem szerves része annak. Akár behelyettesíthető volna e mondat helyére: "Az ecset megállt, és nem húzta tovább a hajó útját." A fülszöveg ebben az esetben is a regénykoncepció része. A Dzsigerdilen olvasása után itt is fontos szerepet tulajdoníthatunk a fülszövegnek, a címnek, a metaforikus jelölőláncoknak, és az olvasás mint kutatás alakzatának.
     Úgy tűnik azonban, a Xanadu nem ismétli meg pontról-pontra a Dzsigerdilen írásmódját. Szilágyi Márton meggyőzően sorakoztatott föl néhány, ebben a tekintetben lényeges különbséget ("Kristálypalota", Bárka 2000/2., 114-117.). Számomra azonban a föntiekhez hasonló előfeltevések is érvényben maradtak, és ezeket tettem kockára az olvasáskor.
     A fülszöveg transztextuális szövegalkotásra utal, így egy másféle kere-sést is felvet a címbeli "Xanadu" értelmezése mellé, a szövegközi viszonyok feltérképezésének és értelmezésének vágyát, amit elsőként a cím látszik kielégíteni a Coleridge-versre (Kubla kán) való utalással. A narrátori (vagy szerzői?) szövegrész után az útikönyvből vett idézet a regény lehetséges történetét jelöli ki, egy szerelmes történetet. Harmadrészt egy J. A. szerzői névvel ellátott József Attila-idézet olvasható (az Indiában, hol éjjel a vadak... kezdetű versből), ami palota-toposzával kapcsolódhat a címhez.
     A fülszöveg regény-receptjéhez Mallarmé Költeményéhez írt előszavának részlete is kapcsolható: "mindebben [a Költeményben] nincs egyéb újdonság, mint az olvasnivaló térbeli elrendezése." A Kockadobásra nemcsak a több helyen kockajátékot játszó matrózok utalnak, hanem az is, hogy egyiküket pont Malarmónak hívják, s ez nem tűnik véletlennek egy olyan regényben, ahol a férfi szereplők neve Marco, Mário és Marlon, és a megnevezés kérdésköre több kis történetben is fölbukkan (például 50., 162., 197.), s a megnevezés, mint a teremtés aktusa (ld. János evangéliuma) tulajdonképpen a mű alapkoncepciója.
     A regény szereplői tehát máshonnan kerültek ebbe a szövegtérbe, legalábbis ilyen nevű karakterekkel már találkozhattunk. Angyalokkal, Teremtővel; velencei kalmárral (aki itt bizonyos vonásaiban a Jókai-hőst, az Aranyembert idézi meg) Shakespeare-nél. A megidézett Shakespeare-darab első mondatával megegyezik a regény kezdete - "Unom már és unjátok ti is." Anna az előző regény hősnője, számos más irodalmi Anna mellett. Marion és Marlon szintén a korábbi Háy-kötetekben és a különböző mitikus szereplői, ahogyan a pogány és keresztény mitológia alakjai is.
     A könyv szerelmi történetként viszonylag jól olvasható lenne - a fülszövegnek megfelelően -, ám a regény fő szálát számos apró történet egészíti ki, amelyeket a (motívumként is működtethető) szereplők és a motívumok kapcsolnak össze. Ez a hálószerű szerkezet azonban számos utat - köztük zsákutcát is - kínál az értelmezőnek. A következő részlet vonatkoztatható akár a regény poétikájára is: "És Vincius mesekönyve, akár egy szőlőfürt, újabb és újabb szemekkel telt. Már nem is látszott a váz, ami az édes szemeket tartotta, ami nélkül minden lehullott volna a földre. Kit érdekel a barna kacs - mondja a hallgatóság, s nagyokat szürcsöl a kövér golyókból." A történeteket összekötő hálózatot fölfejteni tehát egyáltalán nem biztos, hogy fontos egy bizonyos olvasási mód szempontjából, de az idézett szöveg mellett nem lényegtelen, hogy Vincius hallgatósága: kocsmatöltelék matró-zok és az Úristen. A regénykompozíció allegóriájaként fölfogható szöveg-rész tehát iránymutató a történetek értelmezésében, bár nem kezelhető használati utasításszerűen, mivel a szövegkörnyezet megkérdőjelezi az állítás jogosságát.
     Mégis, ha Marco, a kereskedő, és Anna, az angyallány szerelmi történetének motívumait követem, összekapcsolhatom a történeteket egy folyamattá. Annán keresztül Marlon és Marion meséje volna szembetűnően az ide illeszthető "szőlőszem", de a keresés eredményeképp két ide illő "szemet" is találok. Az egyik kis elbeszélés a szerelembeesés pillanatát az égpalotába helyezi, és Marion a Nap egyik sugarából született angyallány. Vincius azonban úgy mesél, mint Hénoc. Marion földi asszony volt, Marlon angyal, aki a többiekkel együtt leszállt az asszonyokkal hálni. Egyébként Vincius örökösen úgy beszél, mintha ismerné a teljes történetet, ám annak végigmondására soha nem adódik lehetősége. Az elsőnek említett szövegrész további furcsasága, hogy az alapján Marionnak tételezhető minden églakó angyallány.
A szereplő megsokszorozódása talán a velencei kereskedővel is megtörténik, és ettől megtorpanhat az a keresés, ami Marlon kilétének nyomozásával kezdődhetne. Marlon kilétének nyomozásával, holott a regényben a "Ki (vagyok én)?" kérdése többször is elhangzik, de nem Marion, hanem más szereplők, leginkább a velencei szájából. Bár talán mindegy, kik ezek a kereskedők, a szöveg szerint a történet csak az égpalotából, egy hanyag Isten szemszögéből látszik egynek: "Onnét messziről nézve mintha ugyanaz a történet zajlott volna, csak innét közelről, a piránói öbölből tűnt minden egészen másnak." "Amikor az egek gazdája kikukkantott palotája ablakán, csak azt látta, hát ott megy még mindig a velencei. Hogy ez esetleg nem ugyanaz a velencei volt, mint korábban, az neki egyáltalán nem tűnt föl", hiába figyelmeztetik az egek katonái e különbségekre, végül elsomfordálnak és hagyják, "hogy a világok hatalmas ura világnyi messzeségekből szemlélje teremtményét, ahol száz hajósból rakódik össze egyetlen hajóút." Ezek után talán nem is lenne érdemes megpróbálni, hogy egy történetté fűzzem föl a meséket? A narrátorok kiléte, így nézőpontja szerint változó történeteket - beleértve a történelmi eseményeket és a kultúra eseményeit, például a nagy földrajzi felfedezéseket - olvasok?
     Marlon identitása tehát az eredetét leszámítva meghatározható. Nem így Annáé, Marco kedveséé. A két csillag motívumot (22., 27., 61., 88., 90., 112., 128., 138., 250.) követve próbálkozhatok rájönni, ki a velencei szerelme. A macska (22., 27., 61., 91., 92., 113., 116., 130., 208.), macs-kalány (130.), egy lány (szórványosan), a piránói lányok (225.), piránó asszonyai (247.), tűzszemű lány (27.), piránói szuka (268.), gyönyörű mátka (234.), kincsmadár (240), Xanadu (75., 124., 164., 181., 216.), Anna (a szöveg további Anna-történeteinek szereplői: Anna, Károly felesége: 76., 77., 271.; Anna hercegnő, Miksa császár jegyese: 99.), tündérlány (91., 138., 139.), tehén (89., 102.), a szív gyöngye (124.), gyöngyruhás lány (135.), ékkő (77., 249., 257.) vagy gyémánt (111., 248.) jelölő mögött megtalálható-e az angyallány, azaz egy transzcendens jelölt? Az Annával kapcsolatos jelölőláncon keresztül kapcsolódhat ez a történet a többi történet motívumaihoz, az aranyos gyöngy Velencéhez (79.) vagy más városnevekhez például, és ezen keresztül a dzsigerdilenhez, az előző regény felfejtetlen alapszimbólumához is (182., 233.), hogy egy lehetséges láncot említsek.
     Ahogy retorikailag nem, úgy a történet szintjén sem azonosítható Anna, hiszen a "[varázsszobában] változott át a fekete macska tündérlánnyá, ott öltöztette föl a csillagokat az álom, ott szerette meg a velenceit a szerelem. Nem látta már a testet, csak azt az öltözetet látta, amit a képzelet ráakasztott a gyémántokra [...], és a lány is látta, azt látja, akit ő akart". De mielőtt bestialitásra gyanakodnánk (amit a szöveg is megtesz: "Uram, állatokba szeretsz bele, uram, eressz, te beteg vagy!"), fontoljuk meg Marlon kijelentését: "Te, nem macska az, hanem lány." Mindenesetre ebben a szövegben is elkezdődik az utazás Annáért, a szenvedés Annáért és a gyógyulás Anna által, bár sejthető, nem lesz jó vége, bár másképp végződik rosszul, mint ahogy Héró története, Engedinem szerelme, Xanadu vergődése - és itt körbeérhetek a "fürtön", talán Xanadu története ugyanaz, mint Annáé, Marioné vagy Echoé. Ezzel a feltételezéssel egy regénybeli szituációhoz hasonló helyzetbe jutok. A szövegben a kérdésre, "ez a Narkosz ugyanaz, mint akiről a múltkor meséltél, akiket lejegelt az isten"? Vincius azt válaszolja: "Szóval [...], hasonló." Ennek a jelenetnek a párja a "szőlőfürt"-jelenethez hasonlóan megint éginek mondható: az Úr elmagyarázza szolgáinak "a hasonlatokat meg példázatokat".
     Az égi jelenetek iróniája nagyszerűen érvényesül az érzelmekre ható szomorú szerelem-történetek mellett. Az Istenvilág és az istenek világának ironikus profanizálásának nyelve a Dzsigerdilen káromkodó papjától kezdve finomodik egyre inkább egy külön beszédmóddá, az olvasó végül hajlamos lehet ezt égi nyelvként fölismerni. Az angyalok naiv, gyerekesen csúnya nyelve mellett jellegzetes az önmagát káromló Isten: "Kapjátok már el azt a hajót, és fordítsátok irányba, a jó istenit!" Héra házsártos, Zeusz-feleségként való ábrázolása nem meglepő és nem előzmények nélküli, az extratextuális áthallás viszont akkor is jó profanizáló hatást érne el, ha a mesélő nem erősítené meg: "Jön egyszer is az étel, hogy hol az uram." (Bár nem tudom, néhány év múlva az olvasó használ-e majd Héra főzőmargarint, tehát tudja-e majd élvezni az ilyen utalásokat. Vagy nemcsak Anna örök? Ugyanez vonatkozhat a Mohamed Ali nevével való játékra.)
     Az égi jelenetek iróniája az istenkáromlást nem éri el, egyrészt nyelvi leleményének és a visszatérő poénoknak köszönhetően. (A szövegben többfelé kibontott poénként olvasható például az Úr Károly nevű királyokra vonatkozó gyűjtőszenvedélye, minek következtében a gonosz Károlyok is a Mennyországba jutnak, hiszen "olyan rossz érzés az, ha hiányos a garnitúra"). Másrészt annak köszönhetően, hogy a szöveg folyton érzékelteti a viszonylagosságot, relativizálja a világnézeteket. Ennek végrehajtója sokszor Vincius, az örök mesélő: "Mert ha nem volt semmi [...], akkor aki teremtett belőle, az is semmi, és amit létrehozott, az is semmi. Mert a semmiből a semmi csak semmit teremthet!" Vincius bár nagy mesélő, mégsem ő az elbeszélője a könyvbeli történetnek.
     Hogy az elbeszélő kicsoda, mit tud és mit nem, azt nem lehet tudni és így ráhagyatkozni sem, ha az olvasó esetleg valami biztosítékot keresne a mese hiteles voltára. Egyrészt mindentudónak hihető, még azt is tudni látszik, kicsoda a velencei kereskedő. Másrészt mindentudósága csorbát szenved többször is, mivel az elbeszélő nem tudja elmondani a hallott beszédet. Vagy nem akarja, ekkor viszont manipulálóként tűnik föl. "[a velencei] Az ajtóból lépett vissza az asszonyhoz. Mondott neki valamit:
     Annyira nem figyelt már ezekre a szavakra, hogy nem emlékezett rá." (238.) Tehát az ilyen "fehér" részek alapján az is feltehető volna, hogy a történet elbeszélője a kereskedő, ám ezeken a helyeken is harmadik személyű az elbeszélés. De a különbségeket nem csak a velencei, hanem az angyalok is észlelik, följegyeznek mindent: "Minden cselekedet jeleket ró a szívre [...], s a jeleket az isten angyalai leolvassák és feljegyzik egy hatalmas könyvben." Viszont: "minden angyal a maga szempontjából válogatott az események között."(270.) A történet ismerőjének bizonyul a sok szempontból mellőzött velencei asszony is: "Az asszony tudta [...], ha valaki elmeséli ezt a történetet, ő akkor csak olyan lesz abban, mint egy kiszáradt csont." (A narrátor-jelöltnek egy-egy alkalommal olvasók is feltételezhetők, a saját történetét félreolvasó Isten és az angyalok mellett Marco felesége is ilyen.) A regénybeli történeteket tehát több elbeszélő mondja el, és azok váltogatják nézőpontjukat, illetve a regény narrátora azért nem mindentudó, mert ezeket a nézőpontokat veszi föl és egyiket sem tünteti ki. Egyedül az éggazdának kellene minden történet ismerőjének és hiteles elbeszélőjének lennie, ő azonban hamis alakban, mert egynek látja a történetet a saját történetével.
     A narráció megszerkesztettségét mutathatja az a jelenet a 22. fejezetben, amelyben a narrátor elbeszéli, hogy a kereskedő elbeszéli magában, ahogy a nagyapja elbeszélte Szésztosz és Abidosz történetét.
     A történetek nyelvének stílusa sem ad támpontot az elbeszélő azonosításához, hiszen az angyalok például a nézőpontból is azonosíthatóak - a nyelvhasználatukon kívül. Az Isten-epizódok és a matrózjelenetek kifejezései hasonlóak, ami szintén ironikus mozzanatként értelmezhető, akárcsak a 32. fejezet, a szöveg szempontjából önironikus, motívumparódiája ("Lássuk dirr-durr...").
     A történet idejének meghatározásához nem szükséges a kifejezésmódra hagyatkozni, hiszen több helyen is a 15. század végére helyeződik a cselekmény földi szála. A kifejezésmód nem törekszik ezt a nyelvállapotot imitálni - mivel sem a történetek helyszíne, sem a szöveg transztextusainak többsége nem magyar nyelvű, nem lenne egyértelmű, milyen nyelvezet felelne meg ezeknek a magyarban. Az olyan összetételek, mint "hópermet", "angyalszív", "égpuszta", "vérkabát" sajátos hangulatot adnak a szövegnek, és a "nyomorúságos és keserűséges" vagy "kioltotta tüze fáklyáit" és hasonló kifejezések mintha az idő mitikus régiségét sugároznák.
     A fülszöveg által kiemelt velencei-piránói szerelmi történetet követve Marlon és Marion történeteinek logikája írható rá erre is. Eszerint a regénytől egy féltékenységi történet által okozott, ismételt katartikus hatást várhatna az olvasó, mivel ez a legutolsó oldalig valószínűnek látszik. Az irónia azonban deus ex machina-ként közbelép. A sorstragédia ironikus és groteszk jelenettel záródik. A történet hőse visszafordul saját történetébe. (Palatinus, Bp., 1999)