Egyébként, aki azt hinné, hogy nekem "üldözési mániám" van, annak azt tudom mondani, hogy nagyon téved, mert engem valóban üldöztek és üldöznek; hogy miért, azt nem tudom. Olvastam, hogy az üldözési mánia az árnyékszemélyiség kivetítése - én nem hinném, hogy "árnyékszemélyiségem" volna; legalábbis: nem tudok róla. Hogy mért üldöztek és üldöznek, azt - mondom - nem tudom, csupán találgathatom. Irigylik egyik-másik nem hétköznapi tulajdonságom és eredményemet. Irigylik, hogy egyetemet végezhettem. Irigylik, hogy írásaim - nem is akármilyenek - jelennek meg. Irigylik, hogy akkor kelek föl, amikor akarok (habár, mint érintettem, rendkívül rossz alvó lettem, és hajnalnál nem tudok tovább aludni). Pedig mi irigyelnivaló van a sorsomon? Egész életem csupa vergődés. A magánéletem boldogtalan. Nincs házam, autóm, nyaralóm se. Az összes vagyonom egy lemezjátszó (amit csak akkor hallgathatok, ha nem szórakoznak az árammal idegeimet fölkorbácsolva), aztán: két írógép, egy rádió, néhány olcsó ruhanemű, néhány hanglemez, egy csomó könyv - melyeknek nagy része másokhoz vándorolt, akik "elfelejtették" visszaadni nekem -, papírra fektetett szellemi örökségem: egy csomó kiadatlan kézirat meg három önálló kötet (ha a harmadikat már biztosra veszem), egy asztali lámpa. Meg egy púp a hátamon. Ez az összes vagyonom. Hát lehet ezt irigyelni? Pedig sokan bele akarnak kergetni engem a halálba. Az irigység mellett fölmerül az irritáció: bárányképű jóságom irritálja a farkasképű embertársaimat, és mindenképpen ki akarnak üldözni a világból. Az emberekre általában az jellemző, hogy sokkal inkább szeretnek másokkal foglalkozni, mint önmaguk lelki adósságaival. Ha tükörbe néznek, akkor a külsejükben el tudnak gyönyörködni (ha csúnyábbak a világháborúnál, akkor is), de a felszínen megtapad a szemük: önmaguk mélyére már nem jut el a pillantásuk. Én már, elismerem, meg túlzásba vittem már az önelemzéseket: életem egészét többször végiggondoltam már keresztben-hosszában, elölről hátulra, hátulról előre, részletekben, egészében, mélységében és magasságában, de nem lettem okosabb. Tandori - Swifttel, Vajda Jánossal, Szentkuthyval és a többiekkel - nagy mizantróp hírében áll, amit jóindulatúan így szoktak megfogalmazni: "Csalódottságában az emberektől elfordult a verebek és koalák felé", rosszindulatúan meg így: "Orcátlanságában többre becsüli a verebet és koalát az embernél". Mi az igazság? Aki túl udvarias és őszinte, annak az udvariasságával és őszinteségével gyakran visszaélnek, magyarán: Tandori - becsületessége, kedvessége, egyenessége révén - áldozata lett ezeknek a jónak számító tulajdonságainak, vagyis: az emberek többsége, akik Tandorival közvetlen vagy közvetett módon - akár fűszedés közben - kapcsolatba kerültek, vér-szemet kaptak, hogy sértegessék, becsapják, kigúnyolják, mert Tandori soha nem volt hajlandó visszagorombáskodni: ha pl. elkezdtek finoman élcelődni vele, Tandori akkor is legföljebb csak visszamosolygott, és nyugtázta magában, hogy az emberek többsége nem olyan, mint ő. Ebből még nem kell  arra  következtetni, hogy Tandori  gyűlölné az embereket. Csupán - ráébredve, hogy az emberek mások, mint ő: élelmesebbek, rámenősebbek, hazugsághoz-szokottabbak, ököljoghoz-szokottabbak, életrevalóbbak - hátat fordított nekik, mert (nem az ő hibájából, esetleg élhetetlenségéből kifolyólag) nem tud igazi kommunikációt létesíteni az emberekkel, akik nem hajlandók emberbaráti módon elidőzni vele hosszasabban az úgynevezett régiókban és mélyáramokban, és Tandorit ott magára hagyják, miután a kellő hasznot kihúzták belőle, viszont nem osztoztak vele a régiókban és mélyáramokban fölfakadó érzelmekben, így Tandori inkább eleve vállalja a magányt, mint hogy otthagyott legyen (akit még ki is használtak, föl is piszkáltak esetleg). Tehát: Tandori nem mizantróp, csupán a verebektől és a koaláktól több gyengédséget kap, mint az emberektől kapna, ezért inkább elzárkózik, és nem kell félelemben élnie, mert a verebek és a koalák nem akarnak senkit (így őt sem) bántani. Simonyi Imrének van egy szellemes verse, amely valami öninterjú-formában van írva: kérdés és felelet. A kérdés: "Azt beszélik, ön nem szereti az embereket. Igaz ez?" S a válasz: "Én kérem? Én szeretem az embereket. Méghozzá hármat is: Bartókot, Krúdyt meg József Attilát." Ha az emberek általában nem hasonlítanának, hanem legalább hasonlítani akarnának Bartókra, Krúdyra meg József Attilára, akkor Tandorinak sem kellene hátat fordítania a világ felé, mert jobban meg tudná értetni magát az olyan emberekkel, akik Bartókra, Krúdyra meg József Attilára hasonlítanak, ami azt jelenti, hogy - ha nem is szentek - nem a silány, hanem a jeles vonásaik felülkerekedését szolgálják életük folyamán. Tandori, aki valóban sokat csalódott már élete folyamán (és sokszor épp az emberekben) azonban mégse mizantróp. Hiszen egész életét átudvariaskodja: ő maga is panaszkodik rá, több helyen. Ha leáll valakivel beszélgetni Tandori, akkor annyira kedves tud lenni, hogy nem képes feképnél hagyni az illetőt - bármilyen sürgős elintézendői vannak is -, míg tőle el nem köszön az illető. Tehát: Tandori annyira udvarias, hogy a beszélgetőtársaival mindaddig együtt marad, míg szükségük van rá (olykor az együttérzésére, olykor a tekintélyére, olykor a fölbosszanthatóságára). Vagyis: Tandori az emberi kapcsolataiban mindig csak passzív szerepet vállal, de soiha nem aktívat. Arany János is független nyugalmat szeretett volna mindig magának. És ki róhatná ezt föl neki? Tandori elvégzi a maga munkáját (méghozzá óriásokhoz méltó adagokban) - akkor milyen jogon köthetne bele bárki is abba, hogy ő jogot akar formálni egy műhelyhez, melynek ő a munkása és mindenese? Persze, nincs független nyugalom, ezt már Arany János is tudta. De Tandori azért hajt, hogy egyre közelebb kerüljön hozzá. Paradox dolgok ezek. Ahogy nagyerőbedobásos öntökéletesítés során döbben rá az ember leginkább önmaga tökéletlenségére. Köztudott dolgok ezek: közhelyek: az okos ember butának hiszi magát, a buta meg okosnak. Az idegek kopása is már eleve kizárja a független nyugalmat, nem beszélve az úgynevezett létképtelenség kísértő és szorongással járó érzéséről, amit Tandori éppen a non stop munkavégzéssel próbál kivédeni. Bár amit kiteszünk az ajtón, visszajön az ablakon. Teljesítmény-központúságra törekszem: ezt így mondja Tandori, és ezzel a beleköthetőségektől és különböző filozófiai-művészeti iskoláktól egyaránt elhatárolja magát. Egyébként - és ezt főleg a mocsaiaknak mondom - nem vagyok én olyan túlzottan olvasott ember: elég hiányos és bizonytalan alapokon nyugvó a műveltségem (hiszen, mint céloztam rá, óriási hátrányokkal indultam, melyeket azóta sem tudtam ledolgozni). Az én műveltségem Ady és Pilinszky műveltségéhez hasonlít inkább. Az ő műveltségük nem információbőségre vagy totalitásra törekedett, hanem szervességre. Annyit tudtak, amennyire éppen szükségük volt. Pilinszky szavaival: úgy olvastak, ahogy a tehenek ösztönösen a jó füveket keresik. Mégis - viszonylagosan kisebbmérvű könyvfogyasztásuk ellenére - minden mondatuk telitalálat, minden megállapításuk a leglényeglátóbb. Velük született volna a tudás? Valami igazság ebben is van. Hiszen pl. Rimbaud sem szerezhette 18-19 éves korára rövid, tapasztalatokkal szolgáló évek és önkiképző olvasói studiumokon azt a hatalmas filozófiai, pszichológiai, társadalomtudományi, művészeti, költői stb. tudást - annak nagy részét mintha magával hozta volna születésekor. Az én műveltségem semmiképpen sem említhető egy lapon Babits Mihályéval pl., aki - Tandorihoz hasonlóan - csak visszamosolyogni, de soha nem visszagorombáskodni szokott, ha történetesen a bajuszát húzkodták, mint pl. itáliai utazása során Móricz Zsigmond, aki ezt meg is írta a Babits Mihállyal a Garda-tón című esszéjében. A Babits- és a Móricz-házaspár összefutott Itáliában egy délövi utazás során, és akkor már úgy találták illendőnek, hogy maradjanak együtt, és közösen folytassák útjukat. Babits jól tudott olaszul, de a vonaton, vagy hajón egyaránt a könyvekbe temetkezett, és nem kísérelte meg - talán gátlásossága miatt sem -, hogy az utasokkal beszédbe elegyedjen. És Móricz megrótta őt ezért. Neki ugyanis nem fért a fejébe, hogy egy költő, aki jól tud olaszul, miért az olasz nyelvű Divina Comediát jegyzeteli a könyv  margóján,  ahelyett,  hogy  az  utasokkal  beszélgetne.  Móricz ezt tudtára is adta Babitsnak, de ő csak mosolygott, és jegyzetelt tovább. Móricz ekkor már - képletesen - Babits bajuszát meghúzkodva kezdte ingerelni a honfitársat, aki a Divina Comedia tercináival rongálta szemét a zötyögő vonaton, mert Móricz már ilyeneket mondott Babitsnak: "Te, Mihály. Én gyűlölöm ám a könyveket, mert a könyvekből csak az életnek a párlatát kapom jól vagy rosszul, de engem maga az élet érdekel." Babits csak mosolygott, és olvasott tovább. Én azért Babits helyében visszakérdeztem volna Móriczot: "Te, Zsiga. Ha te gyűlölöd a könyveket, akkor miért töltöd életed legnagyobb részét hivatásszerűen könyvek írásával mégis?" Szerintem erre Móricz nem tudott volna mit felelni, elcsöndesült volna. Hogy a művésznek az alkotás mennyire nem iparszerű dolog, hanem a legszemélyesebb szívügye, azzal kapcsolatban elmesélhetek egy tanulságos vietnami történetet vagy legendát. Adva van egy költő, aki egész éjszaka - a pislákoló mécses fényénél - ihlettől megszállva verset ír (talán éppen a feleségéhez egy szerelmes darabot, miközben a feleség mélyen és édesen alussza álmát). Hajnalra a költő elkészül a művel, aztán odamegy a felesége ágyához, és így szól a nejéhez: "Drágám, írtam hozzád egy verset. Szeretném fölolvasni neked." A feleség azonban a másik oldalára fordul, és így válaszol: "Ugyan már, hagyjál aludni." A költő, aki szent érzelmeket oltott a költeménybe, lelkét gyúrta bele, végtelenül elszomorodik, és kimegy az udvarra a pirosodni kezdő ég alá, majd egy fatuskóra ülve könnyeivel öntözni kezdi a földet. Hosszú időbe telik, mire kisírja magát és megvigasztalódik valamelyest, aztán így szól: "Hát, jó." Majd bemegy a házba, kézbeveszi a hivatalos iratait, és még aznap beadja a válópert, és hamarosan el is válik a feleségétől. Ennyire szívére vette a költészet ügyét. Nem megsértődött, hanem nem engedett a komolyságból: ragaszkodott a költészet intim sérthetetlenségéhez. Én életem folyamán megírtam eddig kb. ötezer levelet, melyek között szép számmal akadnak tíz oldalasnál hosszabbak, melyeket szintén géppen írtam, másfeles sortávolsággal, hogy minél több beléjük férjen. Ebben a regényemben nem térek ki olyan dolgokra, vagy nem időzök el sokáig olyan dolgokon, melyeket ötezer levelem írása folyamán már kifejtettem, noha tudom jól, hogy soha nem leszek akkora írói tekintély, olyan neves szerző, hogy a levelezésemet a halálom után összegyűjtenék és kiadnák.  Mondanom sem kell: ötezer  -  vagy még annál is több - marathoni hosszúságú (és Tandori szerint is versszavakból, versbeszédből álló) levelem nem hozott semmilyen eredményt, sőt, a pszichiáterem egyenesen leállította a levelezésemet, mert nincs ideje még elolvasni sem, nemhogy megválaszolni őket, és ehhez a szakirodalomból is megerősítésre talált, mert a pszichiátriai szakirodalom szerint a pszichiátriai kezelést levelezés útján nem lehet folytatni. A kórházat javasolja minden alkalommal: a kórházba szeretne fektetni, de nekem elegem van a kórházból, eleget feküdtem bent, és valaki - aki már szintén megjárta a pszichiátriai osztályt - írta nekem, hogy a kórházat a halálos ellenségének sem kívánja. Volt, amikor engem 2-3 hónapig egyfolytában bentfogtak a kórházban, és nem engedtek haza egy fél napra sem, és én ha egy percre elszunnyadtam, már a szobámmal álmodtam örökké: állandóan arról képzelegtem álmomban, hogy nyitok be a szobámba, meglátom végre az íróasztalomat és könyvespolcaimat, aztán hidegzuhanyként ért a fölébredés a kórházi vaságyon, ahol merőben más látnivalók tárultak elém, mint a szobámban. Egyébként ugyanaz a helyzet az élvezetekkel, mint az álommal. Nietzschének teljesen igaza van abban, hogy az élvezetek becsapják az embert, mert a pillanattal akarják helyettesíteni az örökkévalót vagy állandót, ami képtelenség. Kórházi  vaságyamon az álmaim ugyanígy csaptak be engem. Hogy az életet mért csináljuk végig mégis, amikor számtalanszor eljutunk odáig, hogy már kézbe vesszük a törülközőt (nem mosakodáshoz, hanem ahhoz, hogy bedobjuk)? Ezzel kapcsolatban Antoine de Saint-Exupéry egyik regényében le van írva egy példaadó eset, de nem didaktikus módon, hanem úgy, hogy az ember elbőgi magát rajta minimálisan. Adva van egy pilóta, aki Dél-Amerikába szokott postát szállítani, és eközben az Andok hegyláncai között kell átmanővereznie a repülőgéppel. A pilóták hasonló helyzetben voltak, mint a bányászok: ha fölszálltak - ahogy a bányászok alászálltak -, egyáltalán nem volt biztos, hogy túlélik a vállalkozást. Ennek a pilótának a gépe egyszer beleütközött egy hegyoldalba, és lezuhant, de - szerencsére - nem gyulladt ki. Rosszak voltak a látási és egyéb viszonyok, így a pilóta egyszer csak azt vette észre, hogy vala-hol, több ezer méteres magasságban, ahol örök hó és jég birodalma uralja a hegyoldalt, óriási zuhanással a sziklák között találta magát. Nagyon hideg volt - legalább mínusz harminc fok -, a sziklák jegesek és csúszósak, ő alig látott valamit, és miközben próbált lefelé ereszkedni, hogy egy hegyi faluba elvergődhessen, egyik sziklától ütődött a másikhoz, miközben métereket zuhant, megsebesült minden testrészén, vérzett, fázott, éhezett, szomjazott, iszonyú fájdalmakat érzett, és már nagyon hosszú ideje folytatta küzdelmét egy meleg szobáért, ahol sebeit bekötözik, enni ad-nak neki, és fölmelegedhet valamelyest. Néhány órai vagy inkább napi kilátástalan küzdelem után eljutott odáig, hogy nem folytatja tovább: lesz, ami lesz. Aztán mégis végigcsinálta a megmenekülést. Valahogy így mesélte el a barátainak, akik tudták, hogy senki nem vethette volna a pilóta szemére, ha föladta volna a harcot, mert a család tisztában volt vele - maga a pilóta is -, hogy a halál lehetősége eleve bele van kalkulálva a repülésbe: "Még egy akkora marhát nem találnátok rajtam kívül, aki ezt végigcsinálta volna. Csúsztam végig a sziklákon, zuhantam métereket a sziklafalakról, már azt mondtam magamnak: ’Feküdj le, te hülye, a hóba; fél órán belül megfagysz, és nem kell gürizned tovább’; már nem magamért futot-tam: már nem a családomért - az is tisztában volt az elhullás lehetőségével -, már nem a barátaimért - azok is mindennel tisztában voltak -, már nem a mundér becsületéért - mert senkinek nem lett volna joga a kritikához, a megmenekülés feltételeit ismerve -, már nem tudom, miért futottam; talán magáért a nagybetűs Életért (amit, tegyük hozzá, mi, magyarok, Ady Endre az egyik legszebb versének utolsó sorában, a Menekülés az Úrhoz címűben, háromszor is megismétel). Most döntsétek el, teszi hozzá a pilóta, akinek végül - több napos ízzé-porrá-zúzódás árán szinte - sikerül elvergődnie egy faluba, ahol elsősegélyben részesítik, és a halál határán is túlra jutott embert visszarángatják az életbe, döntsétek el, teszi hozzá: én voltam-e nagyobb hős, vagy az a honfitársam, aki egy buta tyúk miatt - aki elhagyta őt - golyót röpített a saját koponyájába." De nincs szükségem nekem irodalmi példákhoz fordulnom azért, hogy elcsodálkozhassam valakin, aki végigcsinál egy olyan életet, melyre azt mondani, hogy görnyedtre betegítő csupa elviselhetetlenség volt, enyhe kifejezés. Anyám is példa lehet erre. Életem legnagyobb adóssága, hogy nem írtam meg anyám regényét, aki gyerekkorától fogva eljárt az uradalmi szőlőgazdaságba, ahol hányt a szagtól, ha kénezték vagy permetezték a szőlőt, alig érte föl a szőlősorok tetejét, de kapálnia, kötöznie, kacsoznia kellett, és hajnalban, amikor megkezdték a munkát, hűvös volt még, aztán a nagy melegben abban a vastag öltözékben dolgoztak tovább, és rájuk izzadt, ekkor megfogadták, hogy hazafelé megfürödnek majd a tóban, de addigra meg lehűlt a levegő, és belebetegedtek volna a fürdésbe, éhesek is voltak, és ebédkor a pallér csak fél órás szüneteket tartott, mert a vásott kölykök csintalankodtak, és újra kellett kezdeni a munkát. Aztán aratott, kapált, amikor úgy tüzelt a Nap, mintha nem is egy, hanem legalább öt Nap sütött volna az égen, szülte a gyerekeket, egy kimeszelt tyúkólban kezdte meg az önálló életet férje oldalán, akiben az élet folyamán egyre inkább csalódnia kellett. Mosott 6 tagú családra gyomorfekélye miatt 38 kilóra lefogyva, tapasztotta örökké a málló házfalat, plafont, nem volt sose fája a főzéshez, küszködött a füstölgő, rossz kályhával, varrt, varrt, mert varrónő szeretett volna lenni, de nem tanulhatott tovább fél évnél, mégis tanult annyit, hogy a fél falu hozzá hordja a varrnivalót, de még varrónő sem lehetett, mert nem volt pénz a taníttatására, így kénytelen volt hozzámenni egy talpraesettnek tűnő parasztemberhez, hogy legalább a kenyeret biztosítva érezze a szülei meg testvérei számára, de csak kihasználták egész élete folyamán. De talán megírom regényben. De hogy mennyire bizonytalan ez, nemcsak életem labilitása - túlzott halálközelsége - a "bizonytalansági tényező"-je, hanem az elhatározásaink, fogadalmaink megvalósulása körüli nehézségek is. Van Jules Supervielle-nek egy prózaverse, amely arról szól, hogy a lírai hős megfogadja, hogy - mivel ezt az életet csak kérges szívvel, érzéketlenségre törekedve lehetne elviselni - rinocéroszbőrt fog növeszteni. Sikerül is neki az átváltozás: rinocérosszá, azaz, orrszarvúvá változik, és megindul az afrikai szavanna felé. Igen ám, de útközben agyában felötlik Mallarmé két verssora, és a rinocérosz  visszaváltozik emberré. Ez nem arra példa, hogy "Ennyit érnek a mi fogadalmaink", hanem arra, hogy bőrünkből nem bújhatunk ki (amely bőr, fájdalom nem oly vastag, mint a rinocéroszé). A biztonság kedvéért - ha anyám regényét nem tudnám megírni - ideiktatom egyik, anyámról írott szép versemet, amely rövid is, és szintén kimaradt az Előszüret című kötetemből, azóta beválogattam: "Mint kukoricát, morzsolod / szelid szemedről a könnyet, / melyre ronggyá szakadozott / nagy-nagy lepkék inni jönnek. // De kezed, mint malomlapát, / örökké tesz-vesz és mozog: / feledve rádomolt igát, / munkába gyúrja bánatod." Volt, aki azt írta nekem, hogy Joó Viola - életem legnagyobb szerelme - nem ejtett volna engem, ha én ejtettem volna őt - teherbe. De hát éppen arra az egyetlen dologra vagyok büszke (és ezen kívül semmi másra), hogy nincsen gyerekem, nem nemzettem utódot, aki a fejemhez vághatná, hogy mi a fenének kényszerítettem bele a létezésbe, milyen jogon nemzettem őt (tudtán és akaratán kívül). Ez a Joó Viola, egyébként, azt mondta és írta nekem, hogy ha nálam volt egy hétvégén három napig, akkor a három nap alatt többet tanult tőlem, mint egész év alatt az egyetemen. Ez azért nagy szó, mert Joó Viola az ország egyik legkeményebb egyetemét, a debreceni bölcsészkart végezte, ahol nem olyan liberálisak a viszonyok, mint a pesti bölcsészkaron, ahol én is végeztem: Debrecenben az egyetemen a gimnáziumhoz közelálló regula uralkodik, és ez a lány minden szabadidejét az egyetem könyvtárában  töltötte, minden előadást és szemináriumot becsületesen látogatott, mégis azt mondta, hogy tőlem három nap alatt többet tanult, mint egész év alatt az egyetemen, ahol csupa négyesekre és ötösökre vizsgázott. Mégis elhagyott engem, mert közbeármánykodtak egyesek, mert megijedt a betegségemtől, és tehetetlennek érezte magát vele szemben, mert azt mondta: nem képes annyira szellemi emberré válni, mint én, és ő családközpontú, egyszerűbb, hétköznapibb életet akar élni stb. Én azonban úgy érzem, úgy járt el velem, mint aki megpróbál kihúzni egy fuldoklót a vízből, és mikor ez már félig majdnem sikerül, elengedi a kezét, és a fuldokló visszapottyan a vízbe. Nagyjából három évig tartott a kapcsolatunk, és ez alatt az idő alatt én kb. ezer szerelmeslevelet írtam neki. Pénteken általában két levelet adtam föl: egyiket expressz (ezt megkapta szombaton), a másikat simán (ezt megkapta hétfőn). Talán egy kicsit elkényeztettem. De vannak szép közös emlékeink. Pl. amikor nyakamban vittem föl őt a dombra, vagy amikor gyalogoltunk éjjel haza a szomszéd faluból Mocsára (mert csak addig jött a busz), és a hónom alatt hoztam a Kötet nélkül című antológánk tizenegynéhány példányát (szatyor sem lévén nálunk) - és a könyvek állandóan szétcsúszkodtak a kezemben -, mert azon az estén volt az antológiánk bemutatója a tatabányai megyei könyvtárban, ahova Joó Viola elkísért. Mindez kb. 4 évvel ezelőtt volt, 1986-ban, és én akkor már rég nem voltam kezdő költő (noha még az első kötetem megjelenésére utána került sor egy évvel, itt-ott publikáltam csak, egyszóval: csak nyomtatásban voltam pályakezdőnek számító, mert kiadatlan minőségi művem szép számmal porosodott már a szekrényemben, mégis el kellett viselnem, hogy József Attila életkorát már betöltve - eszméletlen dolog: akkor jelentkeztem az első kötetemmel, amikor már József Attilát 2 évvel túléltem -, tehát: életművem java része már készen volt, szinte kerek egészen lezártnak is minősülhetett volna, ha akkoriban leléptem volna a földi színtérről, viszont el kellett viselnem, tűrnöm, hogy a vidéki kezdő reménység címkéjét ráragasszák vén homlokomra, és - kegyet gyakorolva rajtam - bevezessenek az irodalomba). Sok oka van annak, hogy megkésve indultam el az írói pályán - legalább is nyomtatásban, amikor gyerekkoromtól fogva írok verset -, mindenesetre teljesen abszurd tény, hogy íróvá avatásomat a világ olyannyira nem kapkodta el, hogy az egészre úgy tekintek vissza, mintha az aktuálisnál évtizedekkel később szoktattak volna bilire, akkor, amikor már önerőből - nem öndicséret-képpen mondom - képes voltam régen a szabályos vécé-használatra. De térjünk vissza Joó Violára. Az édesanyja, aki zsarnokoskodott fölötte, indiszkrét módon elszedte lányától a leveleimet, félrehuzatta velünk a függönyt, ha náluk voltam Viola szobájában, hogy lássa: nem csókolózunk-e?, stb., egyszóval: az anyja bepalizta őt egy szektába, és Joó Violából, aki bátor, a társadalmi és egyéb konvenciókra fittyet hányó intelligenciának mutatkozott, amikor megismerkedtünk, egy személyiségéről lemondó, akarattalan bábfigura, heterogén masszába beleolvadó alamusziság, azaz - tisztesség ne essék szólván -: mosott szar lett. Fanatikus, bigott, dogmatikus hívő lett, akit - anyjához és a társakhoz hasonlóan - (ahogy azt már Nietzsche is megállapította a bigott hívőkről általában) a visszafojtott bosszúszomj, a rejtett bosszúvágy tart meg a szekta kötelékeiben. Vannak tapasztalataim arról, hogy magukat alázatosnak valló, szelídnek tűnő, az úgynevezett szeretetre esküdő hívők hogyan tudnak magukban dohogni a gyűlölettől, hogyan torzulnak el lelkileg olyannyira, hogy mindenkit, aki nem tartozik az ő körükbe, lelkük mélyén megvetésben részesítenek, kigúnyolnak, nem vesznek ember-számba: nekik csak az az ember, aki az ő dogmájukat vallja, és bigott módon gyakorolja az ő hitüket. De hagyjuk ezt. Már régen megírtam egy bölcseleti művemben, hogy az önzetlenség a legnagyobb önzés lehet, ha nem embereket, hanem elvont eszmét szolgál. Azok, akik Isten imádásával akarják kiharcolni az üdvösségüket - miközben az emberek szolgálatáról megfeledkeznek -, nagyot fognak majd csalódni, ha Isten (aki vagy van, vagy nincs) nem fogja jutalmazni őket, és megmagyarázza nekik, hogy nem azok az igazi támogatói, akik tömjéneznek az orrába és duruzsolnak a fülébe állandóan, hanem akik tehetségüket - amely az élet valamely területén bárkiben átlagfelettien megvan - jószolgálatian aktivizálják. Nekem ez - betegségem miatt - ma már (sajnos) csak papírlapon lehetséges: az írás által. Pedig szívesen elmennék egy gimnáziumba magyart tanítani, annál is inkább, mert tudásomat csak a falaimnak adhatom tovább, vagyis: nincs más lehetőségem, mint hogy órákon keresztül beszélek a falaimnak hangosan (főleg az irodalomról), pedig egy gimnáziumban nagy szükség volna egy olyan tanárra, aki költő is egyúttal, vagyis: vérében van az irodalom, mint nekem, de számomra a kommunikáció egyetlen tere már csak a papír, és ha kommunikálni akarok, akkor vagy olvasok, vagy írok, de már író-olvasó találkozókat sem tudok vállalni, annyira nyomorék lettem.
 

* Részlet a tudatregény alcímmel, 1990-es keltezéssel szignált kötetből