Epilógus egy levélhez

Kiirtom a hasonlatokat, mielőtt rám
kerül sor. A beszéd csapdái, mint
hurkok a vadak vonulási irányában,
amely az itatóhelyre vezet. Van,
amelyik napokig vergődik benne és sírása,
mint gyapot közé helyezett karácsonyfa-
díszek a naftalinszagú spejzban,
pudvás lesz, repedések szövik át,
egyetlen érintéstől szétomol. Máshol avarba
hullt vadkörte, csipkebogyó, áfonya,
és a ritka som. A hosszan elnyújtott
kiáltás elbeszélése megköveteli
a lemondást. Tulajdonképpen mi
forgatja fel az összefüggéseket? -
kérdezed. Az erdőn végiggördülő kiáltás,
amely mikor a völgyekbe ér, csak tompa
zúgás. A messziről érkezett hír
visszhangja lesz saját késlekedő
érkezésének. Előhang, amelyet szenvedés
követ. A friss telepítésű tölgyes
aljnövényzetében helyenként
karcsú őzlábgombák. Ha mégis haza-
viszed, a konyhaasztalon felejtett délutáni
csöndben férgek lepik el. És néhol
feltűnnek maguk az őzek is, a túlpartról
figyelnek, a domb mögül. Szarvacskáik
között, melyeket hamarosan elejtenek, most
aranyalmákat egyensúlyoznak. Néha
megcsendül valami, és a Hesperidák
kertje felé tekintgetnek kifeszült
orrlukakkal, nyugtalanul. A bozótban
csörtetve rohan egy félig ember,
félig kecske vagy ló, csak üvöltését
hallani. Vér csöpög a lombokon,
cseresznyepiros, tégla- és bíbor-
vörös, mint ásványok színe
egy szellős akvarell-lapon. Sok
levegő, a színfoltok beszáradt
peremei közt. Mint egy hasonlat,
olyan forma ez a kancsó a
vitrin alatt. Delfinek úsznak a gömbölyű
kékben, és az árbocrúdhoz kötözött
férfi szája, akárcsak megfeszült
felső teste arra utal, hogy magából
kikelve üvölt. Félrevezető ez
a kiáltás, és a hazugság forrása,
amely azóta sem érkezett
meg, mint a visszatartott
lélegzet. Ne legyen ebben
a hasonlatban egyetlen hang
sem. Csak mint a tiszta
nemlét, amelyről nem tudhatom.