Futam fn 1. Zene Hangoknak (átvezető szerepű) gyors egymásutánja. Halk ~ok. 2. Sp. Részletekben, csoportokban rendezett gyorsasági versenyben egy rész. Selejtező ~ok. 3. Régi irod. Futás, roham.

"A dolgok másodszorra kezdődnek. Azzal, hogy megismétlődnek - hogy újra látod, megint hallod ugyanazt."
(Ottlik Géza) 

Lélekelemzés

Alter Egonnak elég volt csak rám néznie, máris tudtam: baj van. Visszanéztem rá: tudom, hogy tudod... s azt is, hogy tudod, hogy tudom, hogy tudod... de nem tehetek róla, ha nem tudom másként - ez volt a tekintetemben. Teljesen világos: reménytelen eset vagyok, s ez már, úgy látszik, így is marad. Ahogy nagyanyám szokta mondani volt megbocsátó szeretettel: nem e világra való, élhetetlen (íhetetlen), gyámoltalan, gügye. Az történt ugyanis, hogy egy kisvendéglőben ebédeltem, ahová házias ízeikért, tisztességes (régimódi) kiszolgálásukért szoktam elmenni néhanap. (Közel is van a munkahelyemhez.) Előbb, gondoltam, beérem valami egytálétellel (már nem emlékszem, mi volt az), aztán, ráadásként, mintegy desszert helyett kértem még egy gyümölcslevest. Kanalazom, kanalazom, és mit találok benne? Nem kell találgatni, találat úgy sem lesz. Magam is először egy nagyobb darab fahéjra, óriási barackmagra gondoltam. Vagy talán a főzőkanál esett bele? Nem, nem, egyik sem. Egy jókora MARHAHÚSDARAB volt benne. De a fő gondom most nem ez. Az a gondom ezzel az egésszel, hogy mit tettem erre én? Nem, nem üvöltöttem föl, elbűvölt indián módjára. Nem csaptam az asztalra a kanalat; nem ordítottam rá a pincérre, hogy kérem, mi ez?; nem borítottam rá a tányér tartalmát; nem követeltem azonnal, hogy hozzanak új levest; nem rohantam el felháborodottan, s legfőképpen fizetés nélkül, amint az ilyenkor az egyedüli természetes és elfogadható, mondhatni: úriemberhez illő viselkedésmód lett volna. Nem. Fogtam a ronda húsdarabot - hadd legyen ugyanis számomra a hús továbbra is csak a húslevesben vagy a marhapörköltben a szépségek szépe -, s kanalammal óvatosan, hogy le ne csöpögtessem vele az abroszt, kitettem a magoknak odahelyezett tányérkára. Mintha csak meggymag vagy szilvamag lett volna. Aztán békésen - mit békésen?, megszeppenten, hogy mit is kellene az ember fiának ilyenkor tennie, s az előbb elsorolt reakcióváltozatok mellett, amelyek azért szép sorjában végigfutottak az agyamon, mi férne még bele az életembe, melyik esetében lehetnék még tökéletesen azonos magammal -, afféle eminens állampolgárként, tovább kanalaztam a levest. Még, zavaromat, a váratlan helyzet okozta hirtelen frusztráltságomat leplezendő, jópofiztam is egy keveset magamban: "Hijnye, milyen húsos gyümölcs jutott ma ebbe a levesbe"; "Remélem, nem számítanak a húsért felárat a gyümölcslevesre"; "Ez a kricsmi már a Kánaán előszobája lehet, ahol még a gyümölcslevesbe is hús kerül" - meg ilyenek. De ez még semmi. Mert én még ennél is jól neveltebb tudtam lenni. Úgy látszik, abban igazán verhetetlen vagyok, hogyan múlhatom alul a legteljesebb mértékben önmagam. Amikor ugyanis befejeztem az evést - mert nehezen tudtam volna elviselni a szégyent, hogy ne fejezzem be -, hívtam a pincért, hogy fizetek is. Jött is - szolgálatkészen, ártatlanul. Persze, a nagy darab valamit a kistányéron, azonnal kiszúrta.
     - Ez mi? - kérdezte, azt hiszem, kicsit szemrehányóan.
     - Hús. Marhahús - válaszoltam, de nem igazán sejtettem, hogy hova lyukadunk ki.
     - Nem ízlett? - nézett rám fenyegetően.
     - Nem azt ettem. A meggylevesben találtam.
     Ismét egy pillantás felém - azóta tudom, hogyan nézhetnek az emberek a megháborodottra.
     - A gyümölcslevesben...?
     - Igen... a gyümölcslevesben... - dadogtam elbizonytalanodva, hogy vajon nem én tévedek-e. Hátha mégis én tévedek.
     Még mindig nem kért elnézést.
     Ehelyett én:
     - Elnézést, de valóban...
     Ekkor már nagyon utáltam magam. Minek kellett nekem, baromnak, a gyümölcslevesből meghagynom a húst, miért nem ettem meg, hiszen így csak problémát okozok mindenkinek; hátha én nem tudom jól, s marhahús nélkül valóban nem gyümölcsleves a gyümölcsleves; ha a tengeri herkentyűkből készült ételek nyugodtam kaphatják a "Tenger gyümölcsei" nevet, miért ne lehetne a marhahúsos gyümölcslevest elnevezni a "Nagy Magyar Alföld gyümölcseinek"; minek kellett nekem gyümölcslevest rendelnem, betérnem ebbe a vendéglőbe, pont ezen a környéken megéheznem, egyáltalán minek kellett megéheznem, minek kell ennem, summa summárum: mi a jó büdös francot keresek én itt ezen a kibaszott világon?! Ha most amerikai lennék, rögtön rohannék a pszichológusomhoz, egy jó kis csoportterápiára. Ha most innék, rögtön rohannék a legelső sarki búfelejtőbe, amolyan magyaros csoportterápiára. De se amerikai nem vagyok, s inni sem iszom, ezért nem találtam jobb megoldást, mint könyörögve nézni a főúrra. Az meg az ételkiadó ablakon bekiált a konyhába: 
     - Józsi, ez mi? Hogy került a levesbe?
     - Mit én tudjam?! - rikkantott erre vissza sértetten a séf.
     Elnézést, persze, ő sem kért.
     Mi a fenének vagyok ilyen érzékeny, hogy egyáltalán ilyesmi az eszembe jut?
     Közben lázasan kutattam valami kis fénysugár után, melynek nyomán valahogy kimenekülhetek ebből a helyzetből, de sehol egérút, sehol a menekülés legkisebb lehetősége. Ó, én, barom, így meg kellett hurcolnom ezeket az áldott jó embereket?! Porszem került a gépezetbe, s ennek a porszemnek pont nekem kellett lennem. Ha én nem vagyok, akkor talán nincs is ügy a marhahúsból. A bőr lesül a képemről. Hogyan is tehetem jóvá az ezeken a jóravaló embereken esett sérelmet? Más azonban nem jutott eszembe, minthogy dupla borravalót adjak, hogy abból külön jusson pincérnek is, szakácsnak is, így próbálva enyhíteni a rajtuk esett gyalázat miatti fájdalmukon.
     Már az utcán voltam, de sokáig nem tértem magamhoz ott sem. Sőt, még ma sem. Hiszen a mai napig nem tudtam visszamenni megszégyenülésem színhelyére. Valószínűleg többé már nem is fogom tudni átlépni ebben az életben annak a kifőzdének a küszöbét. Marhahúst találni a gyümölcslevesben?! Felháborító! Hát minek él az ilyen?!
     Új évszázad, új évezred?
     Nekem?
     Nagy a gyanúm, én az új évszázadban, ezredévben is menthetetlenül egy, a múltból ottfelejtett figura maradok. De helyem, valószínű, már nem lesz benne.
 

Patt
(A Vég?játékból)

Szeptember 16., szombat, 11²⁰. É. elment. Az utolsó mondatom ez volt: "Most még megállhatsz. Én nem foglak megállítani." Az övé: "Tudom..." És itt még mondott valamit, de már - mindössze öt perccel később - nem tudom, hogy mit. Az utolsó szava máris elveszett, talán mindörökre. Csupán az utolsó előtti maradt meg. Lehet, hogy így a jó. Lehet, hogy az egésznek semmi jelentősége nincs. Egy történetnek vége - a történetünknek. Megkönnyebbülést is érzek, szomorúságot is. És enyhe, de szigorúan kimondatlan félelmet: mi lesz utána? Igaz, ez tartott egymás mellett bennünket már egy ideje. Az óra lejár, felhúzni nem lehet, talán valamelyik rugója is elszakadt, esetleg kimerült benne az elem; az, hogy meg is lehetne javítani, elemet lehetne cserélni benne - már föl sem merül; az ember mégsem dobja ki, megszokta már, hogy ott van a helyén; ha kidobná, darab ideig biztosan keresné a szemével, s valami miatt a rossz is kényelmesebb neki egyelőre, mint a semmi. Persze, bizonyos, hogy még sokáig nyűglődni fogok a történetünkkel, sokáig bele-belebotlok majd, s nézegetni, vizsgálgatni, pepecselgetni fogok vele. Nem mintha holmiféle tanulságokat - a tanulságait - keresném; az ember bizonyos idő (életkor) után már jól megvan a tanulságok nélkül, s akár a fényképész: beéri a látvány rögzítésével. Minden látvány úgyis magában hordozza a tanulságot is. Amely mindenki számára más és más, hagyjuk tehát arra, aki úgy gondolja: ez őrá (is?) tartozik.
     Most még csak olyan, mintha - szombat délelőtt lévén - É. bevásárolni ment volna le. Bizonyos, hogy rövidesen ki fog derülni: ezúttal nem erről van szó, s nem jön vissza estére sem. Az óra nem lesz a helyén. Az ágy ugyanolyan gyűrött marad, ahogy reggel kikászálódtam belőle, az éjszakai vizespoharat este nem tölti meg senki friss vízzel. Ha éjnek kellős közepén felriadok álmomból, ha légszomj gyötör, ha fullasztó köhögési roham jön rám, ha boszorkányok telepszenek a mellemre és zsibbadni kezdenek a tagjaim, nem fog megnyugtatni: hogy valaki ott szuszog mellettem, és segít, ha tényleg baj van. De csak ezért maradjunk együtt valakivel? ("Becsüljétek meg egymást, hogy szükség esetén gondját tudjátok viselni egymásnak" - intett legutóbb az apám gondozására szoruló anyám.) Nem megalázó ez így? Nem is elsősorban a magam, magunk számára, hanem mindenekelőtt a másikéra?
     Félek tehát.
     Nem félek.
     Azért sem félek.
     A francba.
     De bizton tudom: bármi legyen is, én nem szólok. Nem szólok... nem szólok... nem szólok... nem és nem... nem szólhatok... én nem... mert férfi vagyok... és férfi is akarok maradni. De azt is bizton tudom: most ő sem szól, már nem... mert nő, mert nő akar maradni. Az ember nem is hinné, hogy a nembeliségéből, illetve a nembeliségéhez kapcsolódó lelki jellegzetességekből és társadalmi konvenciókból mennyi minden következik a számára, ami ellene van, ami nem biztos, hogy bizonyos távokon az érdekeit szolgálja. Ráadásul nem is pusztán csak a nembeliségről van szó. Nembeliség és önazonosság-tudat bizonyos pontos szétválaszthatatlan egymástól. Teszem, mert nem tehetek mást, mert férfi vagyok, mert így vagyok én. S ő is teszi, mert nem tehet mást, mert nő, mert így ő maga. Ha felül is tudunk emelkedni férfi vagy női mivoltunkon, ideig-óráig csak, s akkor sem biztos, hogy szélesebb összefüggések közt is érvényes megoldást választottunk. Szóba jöhetne még a másik nem - figyelem: nem a másik ember, hanem a másik nem - iránti empátiánk kifejlesztése, fölerősítése, de ez csak a legritkább esetben jön össze (ha összejön egyáltalán). Erős a gyanúm, bár faji szempontból, a faj fennmaradása szempontjából a két nemet erős érdekközösség köti egymáshoz, alapjában véve ellenérdekeltek egymással. (Ha nem is a Karinthy-féle "A férfi nőt akar, a nő férfit" bölcs szellemessége értelmében, de a hím és nőstény közötti dominanciaharc valószínűleg az emberi lényegnek is egyik fajspecifikus eleme maradt.) Ha nő vagyok, sért, hogy nem vesznek az erősekkel egy sorba, ugyanakkor megalázó, hogy nem kapok meg bizonyos, a gyengéknek kijáró előjogokat. Ha férfi vagyok, sértő számomra, hogy nem lehetek gyenge, de megaláz, ha nem tekintenek elég erősnek vagy nem tudok elég erős lenni. Szóval, jó nagy gubanc ez az egész, s nekünk - férfinak és nőnek - úgy kellene együtt, hogy együtt nem lehet, s úgy kellene külön, hogy így nehezen jutunk bárhova. Ha egy sakkfeladványnak nem találjuk a megoldását, vagy a feladvány rossz, s akkor nincs sakk, vagy mi vagyunk rossz sakkozók. Matt.
     Patt?
     Hányadik is? - nem tudom (nem merném?) megmondani: Sz., M., Zs., E., s most É? - hogy csak a valóban lényegeseket említsem. Akikkel nagyon együtt akartunk élni, s nagyon nem tudtunk. (M. és Zs. között durván két év, Zs. és E. között négy, E. és É. között nagyjából hat év telt el. É. és X. között vajon mennyi fog, s lesz-e É. után még következő? S én leszek-e, hogy kivárjam, s ha leszek, én leszek-e én, ha kivárom? Csupa, a sötét űrbe vesző kérdés. Persze, bizonyosságnak megteszi ez is: a sötét űr, a bizo-nyosság hiánya mint bizonyosság, s nekem ez jó, mert olyan ember vagyok, akire a biztos semmi is megnyugtatóbban hat, mint a bizonytalan valami. Ami inogni kezd, legszívesebben már hagynám is ott, s ugornék a fekete mélybe. Tudom, ez is az önpusztítás egyik formája, akár az alkoholizálás. S ettől is legalább annyira keserű a szájíz, rossz a közérzet, hányinger támad, önmaga mocskában fetreng Isten fia, s ettől is halálbiztosan leépül az ember. (Van, aki - ha baj van - a kocsmába szalad, van, aki: el.) Az első négy annyira fontos, annyira mély - harminc, tizenvalahány, ismét tizenvalahány, illetve tíz év után is -, hogy fel sem tudtam, fel sem mertem még dolgozni őket, neki sem mertem állni, hogy feldolgozzam bármelyiket is. Pont, persze, van a végükön, illetve, pontosabban: pontot ugyan tettem utánuk, de nem biztos, hogy utánuk, nem biztos, hogy a végükre tettem. S az sem, hogy pont az, amit most annak nevezek, amit ebből a helyzetből - a helyzetemből, testemből, az életemből - annak jó neveznem. Lehet, hogy mindegyiknél csupán pontnak álcázott kérdőjel az a bizonyos parányi írásjel. De lehet, hogy a felkiáltójel helyett mutatkozott kényelmesebbnek, lehet, hogy a pontosvessző helyett, vagy csak éppen három ponttá nem mertem - nem volt türelmem, időm, énem - szaporítani. Vajon É.-t hány évig fogom magamban hordozni feldolgozatlanul, hány évig fogom cipelni a kettőnk történetét, anélkül, hogy akár egy pillantással is visszatérjek hozzá?
     Telnek-múlnak az ember napjai, s a legtöbbször észre sem veszi: nyakig van a filozófiában. Hogy egyre-másra olyan kérdésekbe és annyi általánosba ütközik, melyek azt jelzik számára főbekólintó erővel: ami az övé - másé is. Amit ő - más is. Ahogy ő - más is. Vagyis mégiscsak több ő önmagánál, s amit kizárólag önmagának hisz, az sem egészen az. Hadd mondjam erre azt: szerencsés dolog, ha csupán azt érzékeli: csak a filozófiában van benne nyakig.
     Matatást hallok az előszobából, konyhából. Szóval, É. mégis visszajött. Vagy csak: mintha? Mintha matatást hallanék? Kimegyek: senki, semmi. Természetesen, én barom. Hallucinálnék? Tényleg, jó volna, ha így történne. Jó volna, ha így történne? Józan ésszel: nem, nem volna jó. Így a jó, hogy nem így történik. De a józan ész mindig az egyedül lehetségest (megfelelőt, szükségeset stb.) mondja-e? S mindig a józan észre van-e szüksége az embernek? Tehát: lehet, hogy jó, hogy nincs odakinn senki. De azt hallani: mintha mégis lenne - az is.
     Szó, ami szó: É. mellett biztonságos volt. Biztonságosabb, mint előtte, s mint utána lesz. Igen, egy kapcsolat nyújtson biztonságot az embernek - lehetőleg mindkét szereplőjének egyformán. De jaj annak a kapcsolatnak, amely csak biztonságot nyújt. Biztonságérzet és ürességérzet néha kéz a kézben jár. Nincs, ami a munkában (életben) elcsigázott hazatérő testnek és léleknek jobban esne egy tányér frissen főzött, gőzölgő levesnél. Nem hittem, hogy valaha is azért fogok valakinek könyörögni, hogy néha, legalább egyszer-egyszer a kurva életben ne várjon hazatértemben meleg leves az asztalon. Pedig leveses vagyok; a levest még legrohanósabb napjaimban is a világ leglényegesebb elemének tartottam, vagy ha másra nem is futotta a pénzemből, egy tányér levesre mindig. Most meg, az utóbbi időben, az É.-val szembeni lázadásom legdrasztikusabb megnyilvánulásává egyszeriben az lépett elő a részemről, hogy ha belepusztulok is a kívánásba, de vissza kell utasítanom a leveseit, s a véghetetlen emberi szabadság érzetével ajándékozott meg, hogy képes vagyok lemondani róluk. Mert a tányérunk ugyan tele volt, de mi egy ideje már a semmit kanalaztuk belőle. S látszatra hiába töltöttük meg a bendőnket, igazából mindketten éhesek maradtunk.
     Különben a világ a legtöbbször mérhetetlenül egyszerű. Csak - legtöbbször vesztésre álló játszmánk közben, ne adj isten: vert helyzetben - nekünk tűnik bonyolultnak, mert szeretjük túlkombinálni a dolgokat. Mert nagyon méltatlannak találjuk hozzánk, hogy valami olyan egyszerű legyen, amilyen ténylegesen az. És mindenfélét kitalálunk - önmagunk igazolására, könnyebb gáncsvetésnek tulajdonítanunk bukásunk okát, mint annak, hogy egyszerűen csak nem néztünk a lábunk elé, vagy nem tulajdonítottunk kellő jelentőséget annak a kavicsdarabnak, mely végső soron a vesztünket okozta. Az ég kék. A fű zöld. Ami érik - beérik. Egyre kevesebb időnk jut széttekinteni magunk körül. Egyre kevesebb jelentőséget tulajdonítunk a szemlélődésnek, annak, hogy észrevegyünk környezetünkben ezt-azt. A kavicsdarabokat. A másikat. S akkor csodálkozunk el ezen-azon, amikor már késő.
     Inkább nem csodálkozom most. Most nem.
     Jólesne viszont egy kávé. De mit tegyek, ha szinte kettesével tódulnak ki fejemből - a számítógép klaviatúráján serénykedő ujjaimból? - a mondatok? Ha valamelyik elvész közben, míg kint a konyhában matatok? Ha visszahozhatatlanul, visszacsalogathatatlanul elvész? Mi a különbség a között, ha valaki egy kapcsolat vagy csupán a mondatai rabja? Van-e különbség? S különbség-e a különbség?
     Az ember nyakig.
     Mégiscsak megyek kávét inni.
  

Napforduló
(A Vég?játékból)

Szeptember 17., vasárnap, délelőtt. Lassan egy teljes napja lesz, hogy É. elment. Az évfordulótól még irdatlan messze van, legyen hát ez az én őszi napfordulóm. Az éjszaka nyugodt volt, pihentető. Teljesen olyan, mint amikor nem alszik melletted senki. Rendes lefekvési időben, éjféltájban ugyan majdnem elkezdtem pánikolni, hogy mi lesz... meg hátha... meg stb., de aztán sikerült túldolgoznom a lelkem, s éjjel egyig rágépelnem az idegeimre. Emlékszem, amikor É. elkezdett nálam aludni, a felriadások, rémálmok, fullasztó légszomjak magányos éjei után milyen zavartalan éjszakáim kezdtek lenni egyszeriben. Akkor minden azt igazolta: ideje volt váltanom. Lehet, hogy ez a mostani, ez az első É. nélküli éjszaka is ezt jelzi?
     Akárhonnan is nézem a dolgot, nem vagyok szomorúbb, mint bármikor máskor.
     Kétségbeesettebb sem. Sem egykedvűbb, sem melankolikusabb.
     Ha ez így megy tovább, gondolom még az ágyban, lehet, hogy mosnom is kell.
     Aztán az jut eszembe: nem szemétség a részemről, hogy rögtön erre gondolok? Talán ennyi volt É.? Hogy rend volt körülöttem? Nem, egyáltalában nem volt rend körülöttem. Az utóbbi tíz évben: minden napom Déva-vára. Az omlás sokáig nem látszott - először csak a vakolat kezdett repedezni, pattogni, ezt azonban az idő múlásával is lehetett magyarázni -; az utóbbi öt-hat esztendőben vált erőteljesebben érzékelhetővé, de akkor is csak az én számomra. Az utóbbi egy évben már a hátammal támasztom a falat, de az csak dől... dől... Dől az életem. Eleinte É. is boldogan serénykedett mellettem, még dalolászott is hozzá, amikor fél kezével épp egy friss lyukat igyekezett betömni, a másik féllel meg söpörte körülöttem az omladékot. Aztán már más nem is volt. Csak tömés... söprés... tömés... söprés... tömés... söprés... Megértem, nem is lehet ezt sokáig bírni. Neki nem is muszáj, nem ez az ő élete. Ráadásul nem ezt a szerencsétlen figurát választotta élete párjául, élete tartalmául, támaszául, aki saját testével igyekszik megtámasztani a maga düledező falait, s onnan egy tapodtat sem mozdulhat. Szánalmas alak!
     Amikor azonban idáig érek a töprengésben, és már-már szánni kezdem É.-t, amiért az enyémhez kötötte az életét, s még csak attól sem tudtam megkímélni, hogy ne kelljen otthagynia egy ilyen tutyimutyi alakot (a dőlt betűs szót nagyanyám szájából vetette most fel hirtelen az emlékezet tengermélye), mintha darázs csípne belém:
     Mi van, ha mosnom is kell?
     Nosza, tűzés a fürdőszobába, de a szennyestartóban ott a megerősítés:
     Bizony, mosnom kell.
     Mind az öt hétköznapi ingem hiánytalanul ott van. Mert nincs több. Minden napra egy. Hosszú évtizedek kemény és becsületes munkájával sikerült elérnem - suhan át arcomon az elégedettség önfeledt mosolya -, hogy minden munkanapra legyen egy tiszta ingem. (Minő szerencse, hogy nem hét munkanapból és nem nyolc napból áll egy hét. Illetve, akkor nyolc lenne a hét.) De hogy ez ne tűnjék fel senkinek, és unalmas se legyen, igyekszem váltogatni a használatuk sorrendjét. Azaz, mondjuk hétfőn sosem azt veszem fel, amelyiket az előző hét hétfőjén hordtam, hanem, teszem azt, a múlt szerdait. És így tovább. De ahogy kopik az emlékezetem, előfordul, hogy időnként összekeverem a dolgot. Tényleg, mi a fenének is van ennyi inge egy embernek? Ráadásul még ott van a hatodik, a fellépő ingem is, melyet csakis és kizárólag fellépéseken, vasárnapokon, családi és sátoros ünnepeken öltök magamra - kíméletből, hogy ez is megérje a minimum öt évet. Mert, hogy még nagyobb legyen a luxus ("Ex oriente lux, ex occidente luxus" - jut eszembe kedvenc filozófusom, az aforizmaíró Stanislaw Jerzy Lec), a legújabb is legalább öt-hat éves köztük - a Salgótarjáni úti kínai piacról, egy turkálóból, egy karácsonyi vásár utcai kirakodásából, a dunaszerdahelyi vásárból -, tehát mind csupa előkelő helyről való, kivéve a fellépőt, amelyet valóban áruházban vásároltam - fogcsikorgatva, már-már bosszúból, hogy ha egyszer... még ezt se... etc., akkor igazán... meg ilyenek, vagy talán az országimázst féltendő, hogy ne mondhassa senki, hogy e nagyra hivatott nemzet József Attila-díjas írója nem eurokonform, s a harmadik évezred, a 21. század hajnalán, a magyar millennium évében nem telik neki még egy rendes ingre sem.
     Belerakom a szennyest a mosógépbe, mosószert teszek bele - meg kell néznem a használati utasításban, hogyan kell felnyitni, hol kell beletenni, mennyit stb. (és mindezt É. három-négy éve alatt felejtettem el!) -, öblítőszert azonban nem találok. Visszamegyek a hálószobába, elhúzom a függönyt, kinyitom az ablakot, s látom: a virágok víztartója sivatag-száraz. Meg kell mondjam, É. előző elvonulási kísérletekor rendesebb volt: kitakarított, kimosott, kivasalt, megfőzött rám két napra, jól megöntözte a virágokat - úgy ment el. Úgy látszik, most, valóban komoly a dolog.
     Ez van.
     Várok holnap estig, azután öntözök.
     Addig: bocsánat, virágaim.
     Kitartás, Virág elvtársak!
     É.-nek nemegyszer - demonstratívan - példálózgattam a lányainkkal (az ő kettőjével meg az én kettőmmel). Hogy milyen szerencse, hogy én már túl vagyok az ő életkorukon és az ő életkoruk minden nyűgén-baján, hogy már nem kell szerelmesnek lennem (talán ezt nem kellett volna mondanom?), nem kell olyan lelki akrobatamutatványokkal nyűglődnöm, mint ők, hosszú és bölcs életem tapasztalatai, pofáraesései megvédelmeznek már a csalódások, szakítások próbatételeitől, így hál’ istennek azok már meg sem viselnek... Erre föl most itt van É. kivonulása... Kivonulása az életemből? Most meg kell lennem viselve? Vagy meg is vagyok, csak magamnak sem merem bevallani? Csak magamnak sem engedi bevallani a büszkeségem, önérzetem, emberi tartásom? Nem, nincs rá okom, hogy ne valljak be bármit. Azt hiszem, ötvenéves korára valóban másképp éli meg a dolgokat az ember, mint fiatalabban. Ötvenéves korára már előre kalkulál, és belekalkulál. Az a biztos, ha számol ezzel-azzal. És ő nem mer nem számolni ezzel-azzal. Már nem engedheti meg magának a fényűzést, hogy ne számoljon. Gazdag tapasztalatúnak érzi magát, és büszke magára. Tud mindent, s arra is azt mondja, hogy előre látta: amit nem. Egy adott körön belül valóban nem is érik nagy csalódások, ami máskor nagy kín volt számára, s másoknak (a lányainak) jelenleg az, neki, most, már, nem. Alter Egon kézzel-lábbal hadonászik, magyaráz, hogy ugye megmondta... Igazat kell adnom neki: így a jobb. Jobb? Így? Egy gyűrődést talán most sikerül úgy-ahogy megúsznom. Nagy a gyanúm azonban, hogy a sivársággal mindkettőnknek - Alter Egonnak, nekem - ezután kell még kegyetlenül megküzdenünk.
     A sivárság, az elsivárosodás űzte el innen - tőlem, tőlünk - É.-t is. (Na jó, ő kifarol az életemből; de én hová? - ez itt a nagy kérdés. Nekem, ha tetszik, ha nem, maradnom kell. Benne. A kellős közepében. Tényleg maradnom kell?) Felszabadult estékkel, nagy beszélgetésekkel, jóízű nevetésekkel, üdítő sétákkal, mozikkal-színházakkal-tárlatokkal-könyvekkel-ilyenekkel, tartalmas kirándulásokkal-utazásokkal, vendégjárásokkal, lötyögős szombat-vasárnap délutánokkal, lelket bizsergető közös főzésekkel-étkezésekkel - néha egy-egy olcsóbb vendéglővel is - kezdődött minden. Úgy, ahogy mindez kultúremberhez illik. Ahogy emberhez. Persze, akkor már jócskán borulóban volt (az időjárás is, a bili is), s én serényen vigasztalgattam is őt, hogy "Nem lesz ez mindig így", félve attól, hogy mi lesz, ha egyszer rájön, ha egyszer ő is a bőrén érzi majd, hogy valóban nem lett. Nem is lett. És hiába láttam a dolgokat, a bűvös kör bezárult köröttem, még mielőtt sikerült volna kislisszannom belőle. Munkanélküli voltam, de szabadfoglalkozásúnak neveztettem. Ami igaz, igaz: foglalkoznom szabad volt, csak éppen egyre drágábban megélni jutott mind kevesebb. S ha munkát eleinte sikerült is összekilincselnem valamennyit, az érte kialkudott pénzt behajtani az idő múlásával legalább ugyanannyi erőfeszítésbe került. Az lett a nagy helyzet, hogy a felhajtás és a behajtás több időt igényelt, mint a véletlen munka elvégzése maga. Csuda gazdaságos volt ez így, mondhatom; egy élet- és alkotóereje teljében levő férfitól nem is várható el ez másképp, ugye? (Minderről, legújabb kori kapitalizmusunk még nagyobb dicséretére, egyszer majd részletesebben is írnom/írnunk kellene.) Állásba már egy évtizede vagy nem sikerül elhelyezkednem, vagy ha igen, féléven belül összedől a munkahelyem (kétszer is ez történt), vagy csak megalázó feltételekkel, számlaadóként. Vállalkozó lettem hát: VÁLLALKOZÓ MUNKANÉLKÜLI. Illetve, munkám az így lett dögivel, csak keresetem nem. Ezért pontosabban illik rám a KERESETNÉLKÜLI VÁLLALKOZÓ kifejezés. Ami látszik belőle: az szép. Örülök is, hogy sikerült felmutatnom valamit. Azt viszont, hogy többe kerül a leves, mint a hús, már nem látja senki. Én azonban tudom, hogy nem megy. Csillog, de nem megy. Eddig többet tettem bele, mint amennyit ki tudtam venni. (Magyarán: azért dolgozom, azért fizetek, hogy munkám legyen, s álomnak is merész gondolat az elképzelés, hogy a munkámból - már nem is kell, hogy tisztességes szinten, elég csak valahogy - meg is tudjak élni. Vivát! Harminc-esztendőnyi becsületes, és nem is minden társadalmi-közösségi haszon nélküli munkával és egy félőrült korrektségével, vagy ötven könyvvel a hátam mögött, sikerült magam leküzdeni a létminimum közelébe. De ha így megy tovább, itt sem sokáig maradok, menthetetlenül tovább emelkedem le.) Először csak a munkám öltem bele a cégbe, azután a pénzem, de később már pénzt keresni sem tudtam, mert a ráfizetés termelése kötötte le minden erőm, időm, s végül már É.-t is beletettem. Eleinte talán még élvezte is: azt, hogy segíthet, azt, hogy új volt neki. Egyszer azonban csak kezdtek nem lenni szombatjaink, később vasárnap délutánjaink, majd estéink sem, egyre többet voltam kénytelen a gép előtt, az íróasztal fölött görnyedni, mostanában már napi tizenöt-tizenhét órában. Csak a talpon maradásért, semmi másért. (Bocsánat, de rossz óráimban akár irigykedve is gondolhatnék a múlt század végi kizsákmányoltakra, akik mindössze napi tizenkét-tizennégy óra robottal is össze tudták hozni a feudalista, illetve kapitalista termelési viszonyokat.) Végül már jóformán É. sem csinált más: mozi helyett begépelés, színház helyett gépi korrektúrázás, olvasás helyett sorvégezés, anyja-gyermekei-bátyja látogatása helyett paginázás, második korrektúra, utánnéző, egész napi talpalást kívánó munkája után mutatózás, pausz-ellenőrzés. Azt hiszem, az ő helyében én hamarabb besokalltam volna. Csak hát én az én helyemben vagyok. És próbáljak csak meg ország-világ elé kiállni azzal, hogy:
     "ORSZÁG-VILÁG, BE VAGYOK SOKALLVA MAGAMTÓL!"
     Mert mit tenne - mi mást tehetne - erre Ország-Világ? Legfeljebb egykedvűen megvonná a vállát:
     "NA ÉS?"
     Tényleg nem tudom, vajon mikor szabad - szabad-e egyáltalán - besokallnom? Férfi létemre mondhatom-e azt valaha is, hogy eddig volt, nincs tovább. A nagyapámtól én azt tanultam: egy férfi soha nem mondhatja ezt. Egy férfinak, ha valóban férfi, soha nincsen "nincs tovább". Hol vagy, öreg? Te most mit tennél? Mit kellene tennem? Mi a jó büdös francot kell most tennem. Először is - hallom, de nem a nagyapámat, hanem idebentről, Alter Egont -, szaladj ki a konyhába, és húzd le a gázról a csirkeszárnyat, mert odakozmál, s akkor búghatod. Se É., se ebéd. A fokhagymás-köménymagos párolt csirkeszárnyat - egyik specialitásomat á la Tóth - É. tőlem tanulta elkészíteni. (A húson - húson? - kívül szinte semmibe nem kerül, s az is csak ötszáz forint kilója. Ez aztán a közgazdaságtan! Nemhiába közgázon kezdtem valaha díszrepülésemet. Már meg is spóroltuk a másik ötszázat; azaz, megspóroltuk volna, ha a mienk az az Ady, illetve újabban: Rákóczi, amit ezzel az ésszerűséggel megspórolhattunk volna. Ha ez a sok volna ott nem lett volna, az én mesém is - erről - tovább tartott volna.) Szóval, a Tóth-féle csirkeszárny (Lec tollára illő aforizma lehetne: "T., a költő az utóbbi időben csirkeszárnyra cserélte föl Pegazus szárnyait") É. egyik kedvencévé vált, de azóta csak azt hallotta tőlem, hogyan lehetett volna az igazi. Ha most É. itt lenne! Biztosan megnyalná a tíz ujját. És csodálkozhatna, a konyhában még mindig a régi vagyok.
     Persze, az ajtó nem nyílik.
     Tegnap még ötpercenként hallottam matatást az előszobából.
     Ma már nem hallom ötóránként sem.
     Egyáltalán nincs semmiféle matatás.
     A csirkeszárny utáni kónyadtságban - hát igen, újabb bizonyíték rá, hogy nem feltétlenül a csirkeszárnytól kap szárnyra a költő! -, utolsó erőmből megpróbálom végiggondolni holnapi teendőimet, mielőtt számítógépemmel a képernyőkímélő programunkra kapcsolnánk (az összes, ami ilyenkor kitelik tőlünk, mindössze ennyi: Hrrr... hrrr...). Hivatali teendők, papírmunka, telefonok, pályázati pénzek elszámolása, új pályázat előkészítése, a Temesi-kötet utánnézője, döntés András Sándor kötete ügyében, telefon Amerikába, hogy a Magyarország második világháborús szerepével foglalkozó, amerikai történész-szociológus által írt könyvet talán mégiscsak sínre lehet rakni, megbeszélés a kéziratot ígérő Kántor Lajossal, Filep Tamás is bejön ... valószínűleg, ahogy az lenni szokott, a legsürgetőbb teendőknek a fele sem fog beleférni a holnapi napba.
     Meg aztán...
     ...hazafelé öblítőszert is kell venni.
  

Képesnek lenni
(A Vég?játékból)

Lehet, hogy a tegnaptól kezdett feljegyzéseimnek ezt az összefoglaló címet kellene adnom: Élet É. nélkül. Mintha, amióta megismertem őt, s amióta együtt éltünk, minden szavam vele kezdődött volna. S most, hogy elment, hirtelen nincs meg a szavaim első betűje. Mintha a szavak első betűi nélkül kellene ezután írnom, beszélnem. Intha avak lső etűi elkül ellene zután rnom, eszélnem. Számítógépem helyesírás-ellenőrző programja ez utóbbi mondatom minden eleme alá kíméletlenül piros hullámvonalat rakott - az ellene kivételével, mert azt, a kis buta, érteni vélte. Ámítógépem elyesírás-llenőrző rogramja z tóbbi ondatom inden leme lá íméletlenül iros ullámvonalat akott. Vajon képes leszek-e még az emberi beszédre, s érthető tudok-e lenni még valaha is É.-nélkül?
  

Igaza van-e a tenyerét csattogtató madárnak?

"Élni kell! Élni kell!" - szokta volt mondogatni szegény Dúdor Pistának hagymázas álmaiban a Gulácsy Lajos vállán ülő madár két tenyerét csattogtatva. Nagyanyámnak a családjáról szóló meséiből, történeteiből mindig a túlélés, a megmaradás himnusza kerekedett ki. Sokáig - míg el nem dőlt számomra végérvényesen, hogy nem tudok regényt írni, vagy ha mégis erőltetném, abban nem lenne köszönet - regényt is terveztem a túlélésről mint az élet legfőbb princípiumáról. (Ráadásul életünk is rendre gondos-kodik arról, hogy mindig találtasson egy gavrilo princípium, aki ránk süti fegyverét, amitől mindig elszabadul valamelyik pokol, s máris nyakunkon a túlélés szent kényszere.) És sokáig azt vallottam magam is: nincs szebb hivatásunk a földön: mint túlélni, élve maradni. Ma már nem vagyok ebben olyan bizonyos. Miért ne lehetne elmenni akkor szelíden, békességben, amikor el kell menni? Nem kívánom a halált, és nem megyek elébe. De, egyre erősebben gyanítom: vannak helyzetek, amikor jobb hagyni, hogy megtörténjen, mert ennek elmulasztása akár emberi mivoltunkból is kivetkőztethet bennünket. (Lásd például Márai utolsó Naplójának vonatkozó fejezeteit, feljegyzéseit!) Az élet persze, önmagáért való, s ami él, öncélúan él, de igaz-e ez az emberre is? Nem tudom. Ma már valószínűleg - legalábbis elméletben - nemigen szeretnék ragaszkodni az élethez csak azért, mert más egyéb nem jut az eszembe, vagy nem adathatik számomra más. (Azért elméletben, mert mindaddig puszta hősködés is lehet az egész, amíg ama csont-kéz ujjai a valóságban is szorongatni nem kezdik torkomat. Hogy csendes megadással tűröm-e majd a hideglelős matatást petyhüdt bőrömön, vagy ádázul kapkodok levegőért - előre, természetesen, nem tudhatom, s azt sem, kiben, így bennem, mit szabályoz életösztön, s mit az értelem.) Amikor minderről megpróbáltam beszélni egy irodalmi esten - ráadásul az ötvenedik születésnapom tiszteletére rendezték -, mindenki heves vigasztalásomba kezdett, sőt, néhányan még fel is háborodtak orcátlan pesszimizmusomon, s szinte kikérték maguknak, hogy nem akarok élni. Nekik volt igazuk - balga voltam. Az ember ugyanis azzal, hogy társakat keres a halálról való töprengéseihez, valószínűleg a halálához keres társakat. Pedig a halál, a meghalás szigorúan egyszemélyes műfaj. És lehet-e nagyobb orcátlanság annál, mint hogy - ha mégoly ártatlanul és jó szándékkal tesszük is - személyre szóló meghívókat küldözgetünk a halálunkhoz?