A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint a "mítosz" kifejezés isteni lényekről, hősökről, az ősidők eseményeiről szóló mondát, hitregét jelent. Valakinek vagy valaminek emberfölöttivé emelt irodalmi ábrázolásakor, úgymond mítoszt teremt az ember. A "mitológia" pedig valamely nép mítoszainak összességét takarja, s a "mitikus" az, ami mesés, legendás a "történetben", a "hagyományban".
     Azért időzöm el e szó és annak származékai, képzett alakjai mellett - "Mythen", azaz "Mítoszok" -, mert 1994-ben néhány művész a németországi Zella-Mehlisben ezt a munkacímet adta egy újrainduló művésztelep tematikai programjául. Stefanie és Wolfgang Nickel, Frank Rothämellel egyetemben a fordulat éve után úgy gondolták érdemes lenne megtartani - természetesen felújított, felfrissített formában - azt a már meglévő kapcsolatot, amely a németországi Suhl és a magyarországi Pest megye két kisvárosa, Zella-Mehlis és Szentendre művészei között már a nyolcvanas évektől kezdődően folyamatosan fennállt. S ebből az ötletből, jobban mondva munkaprogramból, hogy nyaranta más és más alkotókkal lehetne ezen a közös "Mítoszok" témán együtt dolgozni - Angela Klärner és Manfred May valamint a "vajdás" Aknay János és Vincze Ottó 1994-es, illetve Marianne Leupi (Svájc), Éva Szecsődy (Svájc), Thérese Weber (Svájc) és Anette Wiedemann (Thüringia) 1995-ös, majd pedig a szintén "vajdás" efZámbó István 1996-os és Sandra Riche 1999-es csatlakozásával - a "Mythen" elnevezésű, ha a svájci franciát is hozzátesszük, akkor háromnyelvű művészcsoport született meg. (Ma már Éva Szecsődy és Thérese Weber nem állít ki a csoporttal.)
     Ennek az alkotóközösségnek a tagjai tehát - ha nem számolom a legutóbbi csak néhányuk között létrejövő két rövid tavaszi randevút az iszkaszentgyörgyi Pappenheim kastélyban és Thüringiában, illetve a nagycenkit a Horváth és Lukács Galériában (1999) -, akkor immár a hetedik alkalommal találkoznak abból a célból, hogy közös kiállításokkal, együttgondolkodással, barátkozással és munkálkodással töltsék el a legmelegebb évszak egy röpke, néhány hétre szóló idejét. 1995-ben például a Szentendrei Képtárban, 1996-97-ben Zella-Mehlisben, valamint a közeli Dolmar-hegy oldalában kialakított szabadtéri szoborpark inspiratív térségében, 1998-ban a szentendrei Vajda Lajos Stúdió Pinceműhelyében, majd közvetlenül utána Zella-Mehlisben, az elhagyott Mercedes-művek zárt ipari épületének hatalmas csarnokában adtak egymásnak megnyilat-kozási alkalmat és lehetőséget a szóban forgó német, magyar és svájci művészek.
     Ennek a németországi szabadtéri szoborparknak az elképzelése kitűnően illeszkedett a "Mítoszok" témához, hiszen a Dolmar-hegy maga is mitológiai jelentőséggel bíró helynek számít Thüringiában, amelynek felértékelődése, kultikussá válása egészen a kelta időkig vezethető vissza. A csoportot tehát 1995-től kezdve foglalkoztatta az a gondolat, hogy miként lehetne megmenteni ezt, a bányászat és a bazalt mértéktelen kitermelése, valamint a kíméletlen lőtéri használat által pusztulásra ítélt mesei-mondai, természetvédelemre szoruló területet. A művészek először úgynevezett "ad hoc" jellegű, azaz mulandó életű, például ki nem égetett agyagból, kövekből, ágakból és egyéb mesterséges anyagokból létrehozott, figyelmeztetésnek szánt tájművészeti munkák felállításával és megépítésével kívántak tiltakozni az ember haszonelvű gondolkodásából származó, kártékony, a természet méltóságát sértő magatartása ellen, majd 1997-ben, közös egyeztető megbeszélések után, újabb, most már átgondoltabb (bár csak ideiglenes) szoborállítások következtek. Pontosabban szólva, nagyméretű lírai építmények és objektek kerültek ideiglenesen a dolmari övezetbe.
     Aknay János Angyalok és efZámbó István A végtelen érintése című munkái szellemes folytatásai, továbbgondolt variációi voltak az 1996-ban Szentendrén fölállított szabadtéri műveknek. Vincze Ottó Esőváró című költői ihletettségű "plein air-pohármező" tájinstallációja pedig, mintha az 1994-es Rögzített dobások című térberendezésének a szabadba helyezett átértelmezett változata lett volna a dolmári hegyoldal rétségének terített asztalán. Csak néhány szóban szeretnék utalni Vinczének erre a Művésztelepi Galériában, trapéz alakú pohárfalként felrakott, s egy áttetsző (pausz hatású) térképészeti műanyag fóliára felrajzolt kabát szabásmintájával szembeállított, az időt szinte jégkristályszerűen befalazó, áttetsző installációjára. Itt három "ledobó-" vagy "zsonglőr-labda" (amelyeket a cirkuszokban és a vurstlikban szokás használni) fagyott a poharak síkjába. A dolmári mező lankáján pedig a zöld fűszálak közül kelyhes virágokként nőttek ki a földből ugyanezek a - most már majd’ ember hosszúságú fémszárakra erősített - üvegpoharak, üdítő esszenciaként magukba gyűjtve az ég ajándékának harmat- vagy esőcseppjeit. (A táj- és földművészeti művek és akciók vőlegényei mindig is szerető szeretettel, hogyne mondjuk költői fantáziával öltötték magukra mindazokat az ihlető bájokat, amelyeket a természet mindig változó menyasszonyai kínáltak fel számukra a művészet oltárára állva. Gondoljunk csak az egykori Marosvásárhelyi Műhely három tagjának [Elekes - Garda - Nagy] Természet-Meditáció-Építkezés elnevezésű, az 1980-as évek elején űzött rendkívül lírai jellegű konceptuális rajz- és tájművészeti akció-programjára.)
     Vincze ezen a kiállításon megint csak egy költői munkával jelentkezik. Pontosabban szólva, úgy foglal állást a költőiség, mint emelkedett eszmei tartalom mellett "A költészet örök" című helyspecifikus, egy Coca-Cola kupakra emlékeztető nagyméretű printelt emblémát és egy verseskönyvekkel megpakolt hűtőszekrényt egymásmellé rendelő installációjában, hogy közben szembeállítja annak halhatatlan világát a reklámok halandó, üzleti világával, vagyis a fogyasztói termékek napi árfolyamával.
     Aknay János dolmári Angyalok című, gesztusokkal színesre festett gerendákból és ágakból készült légies szoborpárosa ikonográfiai értelemben természetesen a régebbi műveiből már jól ismert rovásjel-használaton nyugodott. Az ég felé meredő szálfák egyikén kettő-kettő, a másikon pedig három-három egymással szembehelyezkedő, szárny- vagy zászlószerű háromszög-motívumot fedezhettünk fel. A rovás "S" és "A" betűje szétnyílt angyalszárnyakká egyesülve készült a repülésre. Bár ezek a formák ugyan-úgy felébresztik és felidézik az emberben az égig érő világfák modelljeit, mint a hajdani "edwinisták", azaz az "E/4-esek" négyszárnyú madarainak képzetét! Ám ezek az asszociációk már a korai "vajdás" időszak "álomi reményfűzésekkel" és "lelki-űrhajózásokkal" teli kozmikus fantáziával szárnyaló, "tudattágító" korszakára vezetnének el bennünket és hosszas magyarázatokat követelnének tőlem, amit itt most a helyszűke miatt nem tehetek meg. Annyit azonban még hozzá kell fűznöm a dologhoz, hogy az efZámbó István alkotta A végtelen érintése című frivol alkotás ikonográfiájának éppúgy köze van az "edwinizmushoz" (lásd: "zászló, mit olyan szél lobogtat, ami nem fúj"!), mint profán formavilágának a felfelé mutató figyelmeztető emberi mutatóujj és az éberséget is szimbolizáló templomtornyok jelentéséhez, a dicsfényben fürdő arany-ikonok bizáncias és az angyal- vagy szentábrázolások népies-falusias sémájához. A Mythen csoport tagjai tehát, akik egyébként egyenként és közösen műtermi munkát is folytatnak, 1998-ban, szorosan a már említett Vajda-pincében megrendezett kiállításuk után egy ún. "Helyváltoztatás"-ra készültek. Új programjuk hívószavának további szinonímáiban tehát ("helyszínváltoztatás", "helyszínváltás", "helyzetváltozás" stb.) már utaltak arra, hogy működésük színterét a természetből egy mesterségtesen kreált, elhagyott térbe, az egykori Mercedes gyár zella-mehlisi ipari műhelyébe teszik át, ahol alkalmazkodva az új körülményekhez, adottságokhoz és lehetőségekhez, úgynevezett "helyspecifikus", vagyis az adott helyzethez idomuló műegyütteseket, térszituációkat és installációkat hoznak létre részben az ott található ipari termékek, részben hozott anyagok segítségével.
     Aknay János például az itt talált hatalmas nyersvászonra festette a jelenlegi kiállításon is látható, színes diptichonját, efZámbó István pedig egy ún. Rembrandt-installáció sorozattal lepte meg a közönségét. A projekt tehát azóta megvalósult, s a résztvevők egy igen szép németnyelvű katalógusban adtak hírt tevékenységükről (Ortswechsel Ausstellung), amelynek fotósa Werner Engelhardt volt. (Meg kell említenünk az ő nevét is, hiszen Engelhardt követte a csoport szinte minden jelentősebb megmozdulását, dokumentálva a tagok munkáját és mindennapjait.)
     Meg kell jegyezzük, hogy Stefanie Nickel - aki egyébként éppúgy kiváló üvegtervező művész (a "megszínesített napfény" és a fénytörések mestere), mint különféle anyagokkal kísérletező multimédiális alkotó (lásd pl. a régi és az ókori technikák felelevenítését) -, és Wolfgang Nickel - aki éppúgy formatervező, mint "alkimista" grafikus és festőművész (s aki éppúgy vonzódik a természeti népek művészetéhez, mint a régi kézműves technikák és elfelejtett "repectúrák" felelevenítéséhez) -, már évek óta foglalkoztak az oszlop mint forma, az oszlop mint jelkép problematikájával, ami vixszont érdekes módon kapcsolódik a már leírt Aknay-efZámbó-Vincze plasztikák ikonográfiai és ikonológiai kérdésköréhez. Ezek a Mercedes-művek egykori üzemcsarnokában felállított, visszafogottan színezett vagy anyagában festett egyesekből álló oszlopok, mint térművek, ugyanúgy felidézik bennünk a fát, a tornyot, az "axis mundit" az ég és föld kapcsolatát, mint az említett ideiglenesen fölállított művek a Dolmár-hegy oldalán. Míg Wolfgang egy fémráccsal elrekesztett folyosóba terelte, s menetbe sora-koztatta részben az aljzatra állított, részben a mennyezetről lelógatott oszlopait (mely menetoszlopnak finoman színezett, relief hatású gipszönt-vény figuráival, "Őreivel"-"Őrzőivel" állíttatott díszsorfalat), addig Stefanie szabad struktúrában helyezte el "Tündéreit". Stefanie és Wolfgang Nickel egy közös munkát is készített itt az elhagyott gyárépületben: egy téglalap alakú műanyag fóliából kiképzett mesterséges vízgyűjtőben gyeptéglák (?) segítségével megidézték a természetes vadvizek világát. Az ő művészetükben tehát különös jelentőséggel bír az égi és földi tartalmakra egyaránt utaló horizontális és vertikális irány. Stefanie most egy hatalmas, üveglapokból összeállított ujjlenyomatot, míg Wolfgang egy Dürert idéző, felnagyított állatképeket és állatkoponyákat, rovarokat és rovarrészleteket ábrázoló rajzsorozatot mutat be a MűvészetMalomban.
     Angela Klärner eredeti végzettségét tekintve keramikus, de a 90-es évek eleje óta az iparszerű, vagyis az alkalmazott tevékenység mellett autonóm művészettel is foglalkozik. Általában rozsdamentes gömbvasakból hegeszti össze hasábszerű, toronyra vagy trónusra emlékeztető oszlopait, amelyekbe a sarkaik által összefűzött, felfüggesztett négyzetes formájú absztrakt vagy el is olvasható jeleket, szövegrészleteket éget. A Mercedes gyár elhagyott üzemépületében ő is a függőleges-vízszintes térszervezés jelképileg jól hasznosítható irányait használta fel, tudniillik szellős szerkezetű oszlopai elé hét darab földre fektetett alacsony szélű ládát helyezett el, amelyekbe valamilyen gyúlékony anyag segítségével úgynevezett tűzképeket "festett". Most a mennyezetről lógatja le szekvenciaszerű "naplójegyzeteit".
     Frank Rothämel először olajtechnikával dolgozott, azaz hagyományos értelemben festett. Később a közvetlenség, a spontaneitás érdekében áttért a szén, a pasztell és a rostirón használatára. Saját, jól felszerelt grafikai műhelye van otthonában, ahol kedvére kísérletezhet a különféle technikákkal és "játszadozhat" művészi elképzeléseivel, témáival. Szereti a vékony, érzékeny, látszólag véletlenszerű módon szerveződő, bizonytalanul lebegő, kacskaringózó, firkaszerűen összeálló vonalak játékát, amelyek először gesztuskoncentrátumokba, majd pedig ábrázoló jellegű expresszív arcokba, fantáziánkat megmozgató, sejtelmes "tájrészletekbe" tömörülnek. A Mercedes-művekben kiállított hasonló tematikájú rajzait úgy állította ki, hogy közben homokkal (?) hintette fel a grafikai tárlók előtti "terepet" ily módon mintegy lenyomatként őrizte meg a képekhez sétáló emberi lábnyomok "szociometrikus" látleletét. Ezen a kiállításon a már említett arcképsorozatával ismerkedhetünk meg közelebbről.
     Manfred May jelenleg a csoport legidősebb tagja, s nemcsak fehér haja és szakálla, szemüvege, de nyugodt, bölcs megjelenése, csendes modora, s nem utolsó sorban matematikai iskolázottsága kellő titokzatosságot kölcsönöz személyiségének. Ő az anyagok és az arányok, az egymásba eresztett tünékeny fizikai dimenziók és érzéki viszonylagosságok szerelmese. Pontosabban szólva az egymás mellé és egymásra tett önazonos matériák viselkedésében az érdekli őt, ami a mértéktartó áttűnéseken, átlátszóságokon, fajlagosságokon, alig különböző egyneműségeken, finom "áthallásokon" keresztül végül is a fény és az árnyék, valamint a természetes tükröződés közbeiktatása által egy új esztétikai minőség, már-már azt kell, hogy mondjuk, a transzcendencia megjelenéséhez és érzékeléséhez vezet el bennünket. Az anyagi dolgok ilyen értelmű átminősítéséhez pedig Manfred "kitalálta " magának az üveglap következetes használatát. Tudniillik ezek a különféle helyiségekben alkalmazott, a fal elé lógatott vagy az aljzaton ferdén megtámasztott, illetve a földre fektetett síküvegek fényáteresztő, visszaverő és megtörő tulajdonságuk által szellemi természetűvé alakítják az anyagot. A konkrét műtárgy anyagai tehát (hullám-, kátrány-, hártya- és kartonpapírok; vesszők és fűszálak; farönkök és falapok; téglák és paladarabok; homok- és kavicskupacok stb.) nemcsak egymással, saját felületeikkel, súlyukkal és tömegükkel, hanem a külső és belső terekkel is kapcsolatba lépnek.
     Marianne Leupi szinte minden műfajban otthon érzi magát. Kézzel megmunkált, meggyötört, rétegzett felületű alkotásait előszeretettel társítja például talált és kész tárgyakkal, de otthonosan mozog az önkifejező fotográfia, a helyspecifikus térberendezések és a tájművészet berkeiben is. Ő a talált nyomoknak és a letűnt dolgok maradványainak kiemelt szerepet szán műalkotásaiban. Alkotásain tehát általában két sík jelenlétét érzékelhetjük: a talált nyomokét, tárgyakét és a művész által létrehozott jelekét, amelyekkel mintegy eltüntetni, megváltoztatni, átértelmezni, elhódítani és kitágítani igyekszik az eredeti "rekvizitumok" jelentéskörét. Papírra vagy falemezre készült munkáit számtalan gesztus értékű folttal, firkával, írásjellel, rajzi elemmel (ábrákkal, vázlatokkal, jegyzetekkel) látja el, amelyeknek irányított halmozása és mértéktartó alkalmazása által alkotja meg személyiségének folyton-folyvást újrafogalmazott "szubjektíven alanyi" esztétikai koncentrátumát. Ezen a kiállításon talán ő az egyetlen a résztvevők közül, aki szó szerint vette az "Utazásaink" témakiírást. Erre utal az egyetlen nagy összefüggést alkotó három "képeslap-sorozata" is. Az egyikben valamilyen országra emlékeztetnek bennünket az egymás mellé helyezett színes üdvözlőlapok; a másikban már az átfestések, a letakarások által átértelmeződnek, szinte elhomályosulnak "ugyanezen" képes levelezőlapok írott hátoldalai; míg az utolsósorban már csak internetes információs kódokat olvashatunk a felkasírozott fehér papírtáblákon.
     És végül Sandra Riche: ő kissé nőiesebben nyúl ugyanehhez a témához; a beszédes anyagok és tárgyak nyelvén idézi meg az utazás témáját. Installációjában számára az erőspaprikák, a paprikaőrlemény és a fehér pihetollakat kibuggyantó hasítások által válnak emlékkeltő tárgyakká a beltéri erkély gerendáira fektetett fekete fejpárnák.
     A "mítoszokról" beszéltem a bevezetőben. A mai kor művészei leginkább egyéni mítoszokban (mitológiákban) gondolkodnak a világ dolgai felől, s az alanyi töredezettségből-töredékességből próbálják meg újra összerakni azt a bizonyos valamikori elveszett egészet... Kívánom, hogy ez a nem kis fáradsággal járó művelet az új és új helyszíneken egyre inkább sikerüljön nekik!