A Trianon utáni helyzetben eszmélkedő fiatal erdélyi írókra közismerten Ady, Móricz, Szabó Dezső, illetve Benedek Elek, Kós Károly és Makkai Sándor volt a legnagyobb hatással.
     Jancsó Béla indulásában és szellemi munkálkodásában mindenikük jelentős szerepet játszott. Ezúttal a Szabó Dezsőét és a Benedek Elekét célszerű kiemelnünk, hogy az alcímben jelzett levélváltást értelmezhessük.
     Ha Ady és Móricz művészete mindenekelőtt "szabadságot, bátorságot, tisztánlátást és megtisztulni akarást" jelentett Jancsó Béla számára, "a józan és becsületes magyar jövő reményét"¹, Szabó Dezső elsősorban az 1923-ban megjelent Új magyar ideológia felé című programadó tanulmányával hatott rá, azokkal a gondolataival, amelyek a kisebbségi élet belső meg-újulása, az igazi értelmű demokrácia új rendszerének a megteremtése szempontjából voltak relevánsak.²
     Benedek Elek szerepét illetően Debreczeni László megfigyeléséből kell kiindulnunk. "A húszas években csak két olyan embert ismertünk az erdélyi magyar közéletben - fejtette ki e sorok írójának 1983 nyárutóján a jeles építész és művészettörténész, az Erdélyi Fiatalok alapító-főmunkatársa, Jancsó Béla barátja és egyik legközvetlenebb munkatársa -, aki teljes lélekkel a népünkért való politika embere, mégpedig cselekvő embere volt. Tehát aki nemcsak elméleti vonatkozásokban és inkább csak jóakarattal próbálta meg hordozni a kétszeres - politikai és társadalmi - kisebbségben élő népnek a gondját, hanem gyakorlati tekintetben, egész szívvel és kemény akarattal dolgozott is érette: Benedek Elek és Kós Károly. Mindketten akkor tértek vissza ide, haza, amikor a nagy országváltozás következtében a középosztálybeliek és értelmiségiek tízezrei menekültek innen, elhagyva a szülőföldet és magára hagyva a föld népét. Egyikük a székelyföldi Erdővidék fia, már túl a hatvanon; a másikuk, ki Kalotaszeget vállalta szűkebb hazájának, harmincötödik évének virágjában és magasra ívelt művészpályájának teljében fényes lehetőségeket hagyott oda Budapesten. Mindketten azért jöttek haza, mert úgy érezték, hogy a nagy történelmi fordulat nehéz idejében itthon, népük mellett van a helyük. [...] Mindketten hamar meglátták, hogy a közélet terén a »passzivitásba ájult népünk életre ébresztése« lesz a fő hivatásuk. És hamarosan meg is találták egymás kezét."³
     Az 1921 őszén elindított és főszerkesztőként jegyzett Vasárnap című néplap (folytatása a Vasárnapi Újság) szerkesztése közben. Amikor Jancsó Béla már nemzedéktársait szervezi, s Balázs Ferenccel, Kacsó Sándorral és Kemény Jánossal együtt 1922 első felében közreműködik a nép felé tájékozódó fiatal értelmiségiek fórumának, az Előrének a megteremtésében, majd ugyanazon év karácsonyán eltalál az előtte járó példaképekhez. A Vasárnap 1922. december 24-i száma ugyanis hozza Élet és irodalom című írását, amelyben a huszadik évében járó, esszéírónak készülődő fiatalember erre a ma is időszerű kérdésre keresi a választ: "anyagias világunkban van-e létalapja az irodalomnak?"⁴
     Akkor már tudja, hogy: van. "Mert semmi sem helyrehozhatatlan, ha megtaláljuk magunkban a lelket, az emberben a testvért."⁵
     Bár az Előre című félhavi folyóiratnak mindössze kilenc száma jelent meg, a legújabb irodalomtörténeti kutatások mégis e nemzedéki vállalkozástól számítják a népi irányzat erdélyi jelentkezését, amelyet aztán a következő évben a Tizenegyek antológiája tesz emlékezetessé.⁶ Ezek a fiatal írók olyan közös programot alakítottak ki Balázs Ferenc és Jancsó Béla kezdeményezésére, amelyik a kisebbségi létkeretben fogalmazta újra az irodalom hivatását, és az új életkezdés belső (népi) erőtartalékaira irányította a figyelmet. Szembefordultak a társadalmi haladást gátló maradisággal éppúgy, mint az irodalmi megújulást akadályozó konzervativizmussal; ugyanakkor a korabeli avantgárd törekvések és a népi világszemlélet égisze alatt létrejött értékek egyeztetése alapján kívánták megújítani az irodalmi műfajokat, kiaknázni, korszerű formanyelv részévé avatni a népi alkotószemlélet teremtő mozzanatait.
     Mindezt Jancsó Béla így fogalmazta meg a Tizenegyekben (Petőfiről, Baudelaire-ről, Romain Rolandról, az expresszionizmusról, a művészet lélektani és társadalmi jelentőségéről) közreadott esszéi élén olvasható mottóban: "Székely szívtől a világ szívéig: ez a mi utunk. Székely szívtől a világ szívéig hordjuk-visszük a székely örömet, munkát, hitet és tragédiát: az Egyetemes Élet székely szavát. Visszük, adjuk, s elmúlunk, mikor ez a kötelesség elmúlik belőlünk."⁷ Ezt az igényt, ezt a kötelességet tartotta ébren egészen Tamási zenitre jutásáig, teoretikusként és kritikusként egyaránt, tudatosítván a népi irányzatban rejlő értékképző lehetőségeket. Bartók Béla szelleme lebegett előtte, aki a "komor hegyekbe dugott kis falvakból a székely zenét London és Párizs fülébe vitte, s a világ nagy szívéből visszhang szólt a tragikus kis nép sötét és mély életakaratára".⁸
     Az első világháborút követő szellemi megújhodást előkészítő avantgárd irányzatok közül Jancsó Béla az expresszionizmusban fedezte fel leginkább az új művészet szálláscsinálóját. És Szabó Dezső, Nyírő József meg Tamási Áron írásművészetével példázta "az Egyetemes Élet székely szavának" a megtalálását. Ekkor maga is az expresszionizmus igézetében alkot. Miként Áprily egyik hozzá írt levelében találóan megállapítja: "Szabó Dezső káprázatos jelzőzuhogóinak az emléke néhol ott kísért a mondatai mögött."⁹
     Nem véletlen, hogy a Tizenegyek antológiája felkelti Szabó Dezső figyelmét, aki az általa szerkesztett Élet és Irodalom szemle-rovatában forró szavakkal emlékezik meg - a Nyugat Osvát-emlékszáma mellett - a fiatal erdélyi írók élet- és Erdély-vallomásáról: "Valami nagy, elszánt, hősi életakarat van mindenik írásban és széles ölelésű fiatalság. És ami nálunk nagy és új dolog: megvan bennük az a két szándék, mely nélkül nincs művészet, nincs művész: felszívni az otthoni talaj minden ősi áldását és megtermékenyülni a világ minden gondolatáramával. Mennyivel erősebb, szabadabb és egészségesebb mozgású az életük, mint azoké a nagyrészt idegen téntafogyasztóké, akik Csonka-Magyarországon keresztény és tu-ráni irodalommal felhőzik reménytelenné a nyomdászipar látóhatárát." Persze, nem lett volna Szabó Dezső Szabó Dezső, ha nem áldozott volna saját hiúsága oltárán: "És különösen megható volt számomra az élet mély izenete: látni, mennyire élek bennük, legalábbis a legtöbbjében. Nagy öröm volt nekem, hogy azon a barázdán, melyet a sötét magyar vizeken húztam, fiatal, virágos hajók jönnek utánam. És most a viharverte magányos gálya vidám testvéri zászlót lenget az új habok új harcosai felé."¹⁰
     A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon I. kötetében megjelent Benedek Elek-címszó szerint Jancsó Béla is a Benedek Elek körül csoportosuló fiatal székely írók közé tartozik. Némi magyarázatot igényel azonban ez a besorolás. Jancsó Béla ugyanis - lévén szegedi, majd kolozsvári orvostanhallgató - nem vett részt az 1927-től szervezett erdélyi és magyarországi felolvasó körutakon, jóllehet Buday György a szegedi fellépés kapcsán azt írta: célszerűbb lett volna, ha Jancsó Béla mutatja be a "fiúkat".¹¹ Balázs Ferenc és Tamási révén került Benedek Elek közvetlen kapcsolatba a Tizenegyekkel, szétszóródásuk (1923) után Jancsó Bélára hárult az a feladat - miként Tamásinak Amerikából küldött levelei tanúsítják -, hogy a külföldi tapasztalatokkal hazatérő "székely fiakat" további közös munkára egybefogja.¹² A Tizenegyeket azonban a húszas években nem követték újabb antológiák, és a Tamási által szorgalmazott nemzedéki irodalmi folyóirat sem jött létre Jancsó Béla szerkesztésében, amelyik arra hívhatta volna fel a figyelmet, hogy "nálunk nem a magyar irodalom pótléka készül, hanem a magyar irodalomnak egy új fejezete".¹³
      Tamási elgondolásának - mint fentebb már jeleztük - Jancsó Béla mindenekelőtt kritikusként igyekezett érvényt szerezni, elsősorban a néppárti ellenzék orgánumában, a Paál Árpád szerkesztette Újságban, amelynek Benedek Elek is főmunkatársa volt, a lap megszüntetése (1927. augusztus 17.) és a "székely fiak" elbocsátása után pedig a Brassói Lapokban, amelyik - minthogy Tizenegyekbeli társa, Kacsó Sándor kerül az élére - ugyancsak felkarolja Benedek Elek törekvéseit. Persze, ennél közvetlenebb munkakapcsolat is kimutatható Jancsó Béla és Benedek Elek között. Szentimrei Jenő leveléből tudjuk, hogy Az én naptáram számára Jancsó Béla írta meg az 1923-as esztendő történetét.¹⁴ Ami önmagában is jelzi, hogy a szintézis-teremtésre hivatott nem mindennapi tehetség - a népi irodalmi irányzat erdélyi keletkezéstöreténetének a megírásához gyűjtötte az anya-got még a harmincas évek derekán is, széles kitekintésű világirodalmi betájolás alapján - már kezdettől vállalja a mindennapi aprómunkát.
     Benedek Elek halála után pedig annak hagyatékát.
     Hogy ne váljon valósággá a Brassói Lapok 1929. szeptember 22-i számában megfogalmazott tragikus látomása: "Mert bizony mondom, elpusztulunk mi mind egy szálig, ha gazdátlanul marad Benedek Elek három hagyatéka: a székelység, a nép és az ifjúság!"¹⁵
     Amikor e sorokat írta, Jancsó Béla a Székelyek Kolozsvári Társaságának ifjúsági tagozatát, a Főiskolás Szakosztályt szervezte éppen, amely hátteréül szolgált az értelmiségnevelés erdélyi műhelyének, az Erdélyi Fiatalok mozgalmának. Most már bizonyos, hogy nem csupán Az elsodort falu és az Új magyar ideológia felé, a móriczi példa, a sarlós regösjárás, a szegedi tanyavilággal ismerkedő agrársettlment mozgalom, a Bartha Miklós Társaság Ki a faluba (József Attila és Fábián Dániel megfogalmazta) programja, Dimitrie Gusti professzor bukaresti faluszociológiai iskolájának célkitűzése játszott szerepet a kezdetben falufeltárásra vállalkozó erdélyi értelmiségi fiatalok indulásában, hanem Benedek Elek testamentuma is: siránkozás helyett cselekedjünk, mentsük a menthetőt! "Menjünk ki a nép közé, alapítsunk népházakat, tereljük oda a felnövő új generációt, s író, művész, pap, gazda mind egy célt szolgáljon a Székely Népművelő Társaságban: a falu lelki nemesedését és anyagi boldogulását."¹⁶
     A székelyt csak be kellett helyettesíteni a székely tömbmagyarságot is magába foglaló erdélyivel. Az "elsodort falu" helyébe pedig oda kellett állítani a Benedek Elek és a Balázs Ferenc által megálmodott "épülő falu" célképzetét. És persze vállalkozókat kellett keresni meg nevelni hozzá. Ezt tette Jancsó Béla az Erdélyi Fiatalok munkaközösségében, a harmincas évek elején. Az évtized második felében pedig a Kacsó Sándor által szervezett ÁGISZ közművelődési szakosztálya élén, a máig emlékezetes Hasznos Könyvtár sorozat köteteit szerkesztve, a Székelyföld tudományos megismerését szolgáló vidékmonográfiák megszületése körül bábáskodva. Sokatmondó tény az is, hogy a bécsi döntés után a népművelés ügyét mennyire a szívén viselte. Benedek Elek és Balázs Ferenc elgondolásait szélesebb alapra helyezve akkor vált e kérdéskör kiemelkedő szakértőjévé, amikor rajta kívül ennek úgyszólván nem volt gazdája. A szerkesztésében a Minerva Rt. Kiadónál megjelent koncepciózus népművelési kiadványok tanúskodnak róla.

Még hangsúlyosabbá válik Benedek Elek szellemi hagyatékának a felvállalása, ha azt is világosan látjuk: Jancsó Béla már életében küzdőtársa volt az előtte járó példaképnek. Ady, Makkai és Tamási korszakos jelentőségének a felismertetéséért vállvetve küzdöttek. Ebben az erdélyi politikai szűklátókörűséget, irodalmi konzervativizmust, erkölcsi gátlástalanságot leleplező küzdelemben Jancsó kénytelen szembefordulni "félretájé-koztatott" mesterével, Szabó Dezsővel is.
     Alighogy megjelenik a Szűzmáriás királyfi, Makkai Sándor nyomban ír róla az Erdélyi Helikonban, Jancsó Béla az Ellenzékben és Benedek Elek a Brassói Lapokban.¹⁷ Mindhárman arra a következtetésre jutnak, hogy Tamási első regénye, ha nem is hibátlan alkotás, mindenképpen fordulópontot jelent az erdélyi magyar irodalomban - az író tehetségének, eredeti látásmódjának és nyelvteremtő erejének köszönhetően. A Keleti Újság előbb visszautasítja Kristóf György elmarasztaló kritikáját, az 1928. szeptember 2-i lapszámban közreadja Kőmíves Nagy Lajos elismerő írását¹⁸, hogy aztán váratlan fordulattal egy hét múltán átvegye Szabó Dezsőnek az Ellenőrben megjelent ledorongolását: "A két kötet minden oldalán letagadhatatlanul az én művészetem napja, levegője, viharja mozdítja írni ezt az elficamodott székely góbét. [...] Minden okom megvan a becsületes szigorúságra, hiszen fiamat verem."¹⁹ Amire - szeptember 15-i keltezéssel - Jancsó Béla levelet fogalmaz Szabó Dezsőnek, amelyben megdöbbenésének és értetlenségének ad hangot.²⁰ A levelet azonban - keménysége okán vagy baráti tanácsra? - nem adja postára. Enyhített formában küldi el szeptember 27-én, miután a Brassói Lapok szeptember 17-i számában olvasta Benedek Elek válaszát.²¹ A véglegesnek tekintett gépiratos levélben - melynek másolatát Debreczeni László őrizte meg, magam pedig az Erdélyi Fiatalok egykori titkárának, dr. László Ferencnek a jóvoltából jutottam hozzá - Jancsó Béla "a Mesterre való tekintettel és a személyes érdekek felett álló ügy, az irodalom fejlődése érdekében" Szabó Dezsőnek egyebek mellett ezt írja:
      "Most, hogy a Tamási könyvéről írt cikkében először szólt erdélyi lapban erdélyi íróhoz, csalódás, megdöbbenés és fájdalom fogott el minket. Csalódás, mert a cikkben nem volt egyetemes útmutatás az erdélyi irodalom számára, megdöbbenés, mert nem éreztük benne az Ön tollának igazságát, és fájdalom egy olyan eltávolodás lehetősége miatt, amelyik nincs benne az élet fejlődési akaratában. [...]
     Cikke elsősorban azért okozott meglepetést, mert olyan hírek jöttek, hogy Ön a Tamási regényét hatalmas, egy harmincéves embertől váratlanul érett alkotásnak minősítette. [...] Ne vegye soraimat tiszteletlenségnek. Olyan valaki írja, aki lelki fejlődésében rengeteget köszönhet Önnek, s aki itt, Erdélyben, minden alkalommal azon volt, hogy írásban és szóban a Szabó Dezső gondolatainak és igazságainak terjesztését, elismerését kiharcolja. Tamási Áronhoz viszont mély barátság fűz. Kétszeres okom van hát az őszinteségre. [...]
     A próza [...] a mai élet hangját még nem találta meg, néhány különálló történelmi regénytől mint szimbólumtól eltekintve eltávolodott az élettől. Amilyen arányban jutott azonban ez az irány holtpontra, olyan arányban tört elő egy új irány, mely magában egyesíteni akarja a legmélyebb faji gyökérzetet a legegyetemesebb humánummal: a székely. Ennek az iránynak ösztönös művésze Nyírő, nyelvi fejlődésének betetőzője pedig Tamási. Mint gondolat először a Tizenegyek antológiájában csírázott ki 1923-ban, melyről akkor Ön írta az Élet és Irodalomban, hogy a művészi termelés két legigazabb forrásából merít: a faji gyökerekből nő fel, és megtermékenyül a világ minden gondolatáramával. [...]
      Az erdélyi irodalom politikai helyzetét kell kissé megmagyarázzam, hogy ezt megérthessem.
      Jelenleg három irányzat van, amely rendre fejlődik ki. Először a konzervatív és modern világnézetek harcolnak egymással [...] A konzervatívok lapja a Keleti Újság, a moderneké az Ellenzék és a[z Erdélyi] Helikon. A mi csoportunk nem alkot érdekeltséget. Megszólalási lehetőségünk is alig van, mióta a Paál Árpád Újságját megszüntették. Még leginkább a Brassói Lapok az, ahol álláspontunkból a legtöbbet kifejezhetünk. És most az történt, hogy éppen a konzervatív oldalról a Keleti Újság szerkesztője Önt meginterjúvolja, és a Keleti Újság helyett ad az Ön cikkének öt nappal azután, hogy Kőmíves [Nagy] Lajostól egy százszázalékos dicséretet tartalmazó cikket megjegyzés nélkül hoz le. Csodálatos, hogy egyszerre mennyire barátai lettek Önnek, mikor arról van szó, hogy Ön által fe-lelőtlenül lehet Tamásin és a székely csoporton üttetniük. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ugyanazok, akik most a Keleti Újság felett diszponálnak, pár évvel ezelőtt a Reményik-féle Pásztortűznél hónapokon keresztül megakadályozták egy cikkem megjelenését az Ön tanulmánykötetéről. [...]
     A Keleti Újság szerkesztőségénél pedig az a szerény káröröm húzódott meg, hogy Nyírő [...] féltékeny Tamásira, másrészt pedig Ligeti Ernőnek fáj a saját Kék barlang című regényének megérdemelt sikertelensége, és Ön által a Helikonon próbált üttetni egyet. Ezért és nem az Ön iránti megbecsülésből adták le az Ön cikkét. Végeredményben azonban az a helyzet teremtődött, hogy a konzervatív front Ön mögé állott ellenünk, a modern front pedig kéretlenül kel a Tamási védelmére azon egyszerű okból, hogy Szabó Dezsővel üttessék a saját híveit, és saját híveivel üttessék Szabó Dezsőt. Egyszerre minden lap teret ad a vitának, amely a Segítség, a Panasz s az Ön többi könyve megjelenésekor a legkisebb róluk szóló írás ellen is késhegyig menő alattomos harcot folytattak. [...]
     Tamásiban főleg a székely tájnyelv túlzott használatát kifogásolja, amiből az döbbent meg engem, hogy Ön nem érti meg az erdélyiséget, és nem érti meg a székely problémát. Ön, aki annyira erdélyi és akinek annyi színe van a székelységből [...] A székely irányban magáról a székely népről van szó, amely szerintem először adhat egy új, életerős, új ideológiájú magyar típust, amilyent Ön is hirdet. Másodszor lelkileg adhatja annak a közösségi, kollektív embernek a típusát, melynek tulajdonságai a nép költészetében mind megvannak. [...]
     A néplélek öntudatosítása [...] viszont nem lehet [...] nyelvi forradalom nélkül, amely a székely tájnyelvet hivatott irodalmivá tenni. [...] Ennek a tájnyelvnek irodalmivá tétele szerintem befejezi azt az igazi nyelvújítási folyamatot, amely Petőfiékkel indult meg, és Adyn és Szabó Dezsőn át folytatódott, s most ehhez még hozzáadja a legősibb és leghamisítatlanabb magyar nyelvszigetnek, a székelynek minden gazdagságát. Ez a székely nyelvújítás szerintem megteljesedett Tamásiban, aki könyvben a tájszavakon túl a balladák, a sirató nóták, mesék, az ős székely epikum formáját találta meg. Ezzel készen van az a hangszer, amelyen székely mondanivalót mondhatni. [...] Szerintem tehát ott téved Ön, amikor olyantól félti Tamásit, amin ő már túl van. [...]
     Amíg meg nem látja, hogy hol itt a gyom, amit irtani kell, és melyik az itteni fejlődés egyetlen útja, habár ma még dadogó hangon is szólal meg, [...] csak arra kérhetem Önt, jöjjön le Erdélybe mielőbb, lássa meg a helyzetet, a problémákat, az erőket és a lehetőségeket, és akkor meg vagyok győződve róla, hogy meg fogja találni az igazi erdélyiséget és a székely problémát, saját ellentmondásai feloldását, és megtalál minket."²²
     Jancsó Béla irodalomfelfogása közelebb áll Szabó Dezső expresszionizmusához, mint Benedek Elek népmesei fogantatású realizmusához, mégis azt az irányzatot támogatja, amelyik a székely mitológiából táplálkozva hitelesen teheti messzehallatszóvá az Egyetemes Élet székely szavát. "Mindezt az magyarázza, hogy Benedek Elek őszinte szeretettel, apai érzéssel nézi »Áronka« fejlődését, Szabó Dezső pedig a konkurens elleni gyűlölet szavát hallatja Tamásival szemben."²³
     Makkai Ágnes című regényének megjelenése újabb disputa tárgya, amelyben Szabó Dezső újólag hangoztatja szavát az Ellenőr 1929. február 3-i számában. Ami Jancsó Bélát ismét levélírásra készteti. "A Makkai Sándor regényéről írott cikkében foglalt irodalmi vélemény - fejti ki 1929. február 5-én Szabó Dezsőnek - az Ön magánügye. De nem magánügy az a mélyen megalázó beállítás, amellyel Ön Makkait a sorok mögött azzal vádolja meg, hogy püspöki kötelességeit az irodalom miatt elhanyagolja. - Ez a beállítás teljesen igazságtalan, úgyannyira, mint a Benedek Elek »konjunktúrás székelysége«. Makkai mint püspök egészen korszakalkotó jelentőségű munkába fogott, s hogy mennyire dolgozik, azt be fogja bizonyítani az a múlt évi püspöki jelentés, amelyet közelebbről eljuttatok Önhöz. - Viszont az igazsággal, Makkaival és Önnel szemben való kötelezettségemnek érzem, hogy megírjam: az a beállítás megdöbbentően hasonlít a Makkai Sándor itteni ellenségeinek a beállításához, akik az ő nagyszerű működése ellen irkálva s a Magyar fa sorsa miatt dühöngve ezzel az alattomos váddal akarják kezéből a tollat kiütni. - Kérdem újra: kinek az érdeke, hogy Önt most újra félrevezesse? Kinek az érdeke az, hogy Önt rendre Erdély minden becsületes író-emberével összeveszítse, Önre nézve is méltatlan módon, a tájékozatlanságát felhasználva, az emberek munkásságát illetően igazságtalanságokba kergesse?" A levél utóiratában ez olvasható: "A Tamási regénye után és a Makkaié előtt még a következő könyvek jelentek itt meg: Berde Mária versei, Sipos Domokos posztumusz novellái, Szántó György Mata Hari c. regénye és Ligeti Ernő Vonósnégyes című elbeszéléskötete. Ezeket nem tartották szükségesnek Önhöz eljuttatni?"²⁴

A Literatúra című budapesti folyóirat 1930-as almanachjában Benedek Marcell, az író műfordító és irodalomtörténész fia, a Bolyai Egyetem későbbi esztétika-tanára megrázó emlékiratot ad közre édesapja utolsó éveiről Magyar író tragédiája 1929-ben címmel. Erre reflektál Jancsó Béla 1930. március 3-án:
     "Kedves Marcell!
     Megkaptam Édesapádról írott könyvedet, köszönöm, hogy voltál szíves elküldeni nekem. Nagy megilletődéssel olvastam el, és elvesztésének fájdalmát újra átéltem.
     Engedd meg, hogy a legteljesebb őszinteséggel megírjam, hogy érzésem szerint az összes kérdésekben, hol az illetékeseket szörnyű felelősség terheli szegény Elek bácsi izolálásában, megtaláltad a módját annak, hogy az a tragédia teljességét kidomborítsa, és mégis ne legyen napi harc. Egy helyen azonban, ne neheztelj őszinteségemért, talán valami hiányzik: a szomorú Szabó Dezső-afférnél az erdélyi informátorok felelőssége. Én a Tamási-vita előtt 3 hónappal beszéltem Szabó Dezsővel erdélyi dolgokról, és akkor még egyáltalában semmi animózitás sem volt benne a székely írók egyikével szemben sem, és még egy: az Elek bácsi erdélyi munkásságát egyáltalában nem, az azelőttit csak felületesen ismerte. Valakiknek tehát őt informálnia kellett ellenünk, hogy így kitört. Ez nem kisebbíti az elkövetett igazságtalanságot (melyen utólag, mikor azt neki az Elek bácsit ismerők megmondták, ő maga is megdöbbent) -, csak megosztja a felelősséget erdélyi informátoraival, s láncszemként beletartozik az Elek bácsi elleni aknamunkák hálózatába. Érzésem szerint tragédiája lényegét ez is megvilágítaná.
     Eme hiány mellett is úgy érzem, hogy könyveddel nagy szolgálatot tettél, az Ő élő emlékének és a székely kérdésnek, amiért Ő élt és meghalt.
     De éppen ezért nem értem szándékod, hogy könyvárusi forgalomba nem bocsátod [könyvedet]. Ennek igenis ott kellene lennie intésként minden becsületes magyar asztalán az egész magyar nyelvterületen! De az egész mű tiszta hangulata és az ügy érdekében és a tragédia tiszta kiemelése érdekében feltétlenül szükségesnek tartom a Szabó Dezső-ügy fent jelzett irányú átírását, s e tekintetben készséggel állok részletekkel a rendelkezésedre. Hidd el, édes Marcell, hogy talán ő volt a legkevésbé ördög az ellenfelek között, s hogy mégis ő adta a legigazságtalanabb csapást: - ez is magyar tragikum, az Édesapád tragikuma is, meg az övé is.
     Én egy becsületes, új erdélyi világfelfogás kialakulása szempontjából feltétlenül nélkülözhetetlennek tartom, hogy azt a dolgot nagyobb feltűnés nélkül, de az egész erdélyi magyar ifjúság megismerje, és ezért kérlek, hogy ha lehet, 8-10 példányt küldess ifjúsági olvasótermek és könyvtárak címére (amiket válaszod után nyomban megadok), és erről említést senkinek se tégy.
     Még egyszer nagyon köszönöm a könyvet és kérlek, hogy fájdalmadon erőt véve a Szabó Dezső-ügy kulisszatitkait is mutasd meg, hogy e ponton is teljes legyen az igazság, és itt is felfakaszd a jóságnak azt a forrását, amit Elek bácsi emléke jelent mindnyájunkra.
     Szeretettel üdvözöl:
                                                             Jancsó Béla"²⁵

     Amire a válasz így hangzott:
     "Kedves Béla!
Nagyon köszönöm leveledet, s azt is, amit a Szabó Dezső-ügyben írtál. A részletes bizonyítékok ismerete nélkül is készséggel elhiszem, hogy teljesen igazad van, de változtatni azon, amit megírtam, sem technikai okokból nincs módomban, sem magasabb szempontból nem tartom szükségesnek. Az, hogy Szabó Dezsőt hogyan informálták, egyáltalán nem menti írásművének tárgybeli hazugságait, s még kevésbé azt a kvalifikálhatatlan hangot, amely még az ő működésében is példa nélkül való. Ami tájékozatlanságát illeti: egy negyvenen felül járó embernek, akinek végre is benőhetett volna már a feje lágya, aki azonfelül író, tanár is volt, irodalomtörténettel és aktuális kritikával is foglalkozik, végül pedig erdélyi ember is, igazán nem lehet azzal mentegetőznie, hogy nem tudja: kicsoda Benedek Elek. Egyébiránt, ha ma írnám ezt a könyvet, valószínűleg meg sem emlékeznék róla, bármennyire kötelességem is, hogy visszavágjak erre az aljasságra most, amikor már, fájdalom, nincs akit izgasson ez a visz-szavágás. Az, hogy ugyanaz az ember, aki Benedek Eleket konjunktúra-székelynek merte bélyegezni, most egy játszi mozdulattal román írónak készül beállni, amikor közben a konjunktúra-székely belehalt az erdélyi tragédiába - túlságosan jó ziccer, annyira jó, hogy ezt kihasználni már nem is méltó Benedek Elek emlékéhez. Az informátorok leleplezése - ez valóban hozzájárulna az igazi helyzet feltáráshoz, de - csak újabb pletykák, hazudozások, kimagyarázkodások, alacsony megnyilatkozások szülője len-ne, s úgy érzem, általában helyesen tettem, amikor sok olyan dolgot, amiről határozott tudomásom volt, vagy egyáltalán nem vagy csak nevek nélkül per tangentem érintettem. Én a nagy, ezeresztendős, szimbolikus tragédiát akartam megírni, minél kevesebb tekintettel azokra a jelentéktelen senkikre, akik a sors kezében eszközök voltak csupán. Ezért gondolom, hogy könyvemen nincs mit változtatni.
     Ami már most a könyv terjesztését illeti, erről, sajnos, nem lehet szó, mert az alapkoncepció minden néven nevezendő üzlet kizárása volt, s így a Literatura almanachja alakjában szétküldött néhány ezer példányon túl nekem magamnak csak a honoráriumképpen kapott hatszáz példány áll rendelkezésemre - ebből ötszázat már szétküldtem -, s így csak annyit tehetek, hogy azoknak a könyvtáraknak bocsátok a rendelkezésére néhány példányt, amelyeket Te voltál szíves leveledben említeni. Ezeket a példányokat Szántó György feleségével küldöm majd le, ő juttatja el Hozzád, s Téged arra kérlek, hogy belátásod szerint osszad el az általad ismert és alkalmasnak ítélt könyvtárak között.
     Még egyszer köszönöm, hogy könyvemet olyan szeretettel fogadtad.
     Igaz híved
                                                         Benedek Marcell"²⁶

Aki postafordultával ezt a választ kapja Jancsó Bélától:
"Kolozsvár, 1930. márc. 15.
     Kedves Marcell!
     Márc. 6-i leveledet megkaptam, s köszönöm, hogy részletesen válaszoltál. A Szabó Dezső támadása körül írottakat én is elismerem; hangneme, tájékozatlansága nem mentség. Igazad van abban is, hogy az erdélyi informátorok leleplezése csak újabb alacsony megnyilatkozások szülője lenne, mégis fenntartom azt a felfogásomat, hogy ez a mesterséges szembeállítás is megvilágítaná, éspedig gyökerében éppen az ezeresztendős tragédia szimbólumát. Másrészt hiszem, hogy Szabó Dezső sem követi el a lelki öngyilkosságot, s ha egyszer felébred, igazat szolgáltat, megköveti Elek bácsi emlékét.
     Nagyon sajnálom, hogy könyved terjesztése akadályokba ütközik. A Literatura Almanachot nem lehetne Erdélybe leküldeni? Nagyon köszönöm a Szántó Györgynével küldendő példányokat (jó lenne vagy húsz darab!), s igyekszem minél jobban elhelyezni.
     Őszinte leveled köszönve, szeretettel üdvözöl:
                                                              Jancsó Béla"²⁷

Nemcsak Jancsó Béla kérte Szabó Dezsőt, hogy "jöjjön le Erdélybe", Szentimrei Jenő is a helyszíni tájékozódást sürgette.²⁸ Van olyan vélemény, az első Szabó Dezső-monográfiát író Nagy Péteré, miszerint ez a felszólítás is közrejátszott abban, hogy az idő tájt Szabó Dezső romániai áttelepedését fontolgassa.²⁹ Párizsi útját követően anyagilag olyan helyzetbe került, hogy írói keresetéből még kenyérre és szalonnára sem tellett. Mindez azért következett be, mert szorult helyzetében minden szerzői jogdíját örök áron eladta a Stádium Kiadónak, és nem sikerült visszaperelnie azt.
     Ez időre esik a Tamási, a Benedek Elek, a Makkai Sándor elleni kíméletlen támadása is. Benedek Marcell jól jellemezte szóban forgó könyvében ezt a lelkiállapotot: "Budapesten egy igen csekély példány-számú folyóiratban valóságos förmedvény jelent meg a Szűzmáriás királyfi ellen. Szerzőjét nem nevezem meg egy Benedek Elekről szóló könyvben. Szimbolikus nevet keresvén számára, a Dzsungel könyve jut eszembe. Van egy lakója a dzsungelnek, akit a legerősebb állat is elkerül, mert félelmetes tulajdonsága az, hogy meg szokott veszni, s ilyenkor nem nézi, kibe mar bele..."³⁰Csakhogy Benedek Elek nem tudott olyan óvatos lenni, mint a dzsungel nagy állatai. Tüzes vassal vert végig Tabakin, aki aztán veszett sakálként mart bele mindabba, ami Benedek Elek életében, jellemében, alkotásaiban szép, nemes és felemelő volt, megtévén őt "konjunktúra-székelynek".³¹
     "Ezzel párhuzamosan robban ki belőle legkeserűbb - és egyben legképtelenebb - ötlete is: 1929 karácsonyán bejelenti, hogy nemcsak Magyarországról akar kivándorolni, hanem magyarságából is" - jegyezi fel a Püski Kiadónál 1989-ben megjelent Szabó Dezső-monográfia szerzője, Gombos Gyula. "A lapoknak adott nyilatkozatában elmondja, hogy mivel anyja révén román vér is van benne, elmegy románnak, fölveszi a Georghe Mille nevet, átköltözik Romániába, s csak románul fog írni. Hangoztatta azt is, hogy máris szorgalmasan tanul románul [...] Bejelentése megrökönyödést keltett mindenütt, ahol magyarok éltek. Különösen a Felvidéken és Erdélyben. Még a román sajtó is foglalkozott az üggyel. Akik addig is gyűlölték, most annál könnyebben nevezhették hazaárulónak. S jó alkalom volt arra is, hogy egyesek elmeélüket köszörüljék rajta: hogy is állunk, úgymond, azzal a sokat emlegetett magyar fajjal? De azért akadtak olyanok is, akiket az író bejelentése inkább megrendített, mint felháborított. Kassák Lajos, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Féja Géza például, a védelmére keltek. A Bartha Miklós Társaságban az ügy komoly belső válsághoz vezetett. A tagok közül számosan, élükön Makai Jánossal és Csomós Miklóssal, Szabó Dezső megbélyegzését követelték; de József Attila, Illyés Gyula, Kodolányi János, Romhányi Vilmos, Vass László és az ügyvezető elnök, Fábián Dániel Szabó Dezsőt védelmezték."³²
     Utóbb azt állította, hogy bejelentésével csak tiltakozni akart a tehetséggyilkolás ellen. De őmaga nem azt tette?
     (Egyébként a Szabó Dezső családfáját kutatók úgy tudják: a Mille családnév az 1500-as évekig visszavezethető kalotaszegi református nemzetségre utal.³³)
     Jancsó Béla integráló elme volt. A maga korában ő sem tudta megakadályozni, hogy az irodalmi kánonképződésben a konjunkturális érdek ne nyomja háttérbe az esztétikai értéket.
 

Jegyzetek

1 Vö.: Móricz Zsigmond és az erdélyi magyar ifjúság. Hetvennégy erdélyi magyar főiskolás nevében Jancsó Béla írt levelet a megtámadott Móricz Zsigmondnak. Erdélyi Fiatalok, 1931. 5-6. 112-113.
2  Szabó Dezső: Új magyar ideológia felé. In: Aurora, 1923. 1. 1-29.; 1923. 2. 81-101.; Élet és Irodalom, 1923. 2. 1-13.; 1923. 3. 1-16; 1923. 4. 25-37; 1923. 5. 1-20.; 1923. 6. 1-13.
3  Cseke Péter: Vigyázó torony. Beszélgetések Debreczeni Lászlóval. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1995. 60-61.
4 Jancsó Béla: Élet és irodalom. Vasárnap, 1922. december 24. Újraközölve in: J. B.: Irodalom és közélet. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973. 31-32.
5  I. m. uo.
6  Versek, elbeszélések, tanulmányok TIZENEGY fiatal erdélyi írótól, erdélyi művészek rajzaival. Cluj-Kolozsvár, 1923.
7  I. m. 60.
8 Jancsó Béla: Erdélyi irodalom és székely irodalom. Ellenzék, 1923. december 23. Újraközölve in J. B.: Irodalom és közélet. 33-36.
9 Áprily Lajos levele Jancsó Bélának. 1923 tavaszán. A boríték nem maradt fenn.
10  Szabó Dezső: Erdélyi antológia. Élet és Irodalom, 1923. 5-77.
11  Vö.: "Sokkal hasznosabb lett volna, ha az öreg naiv dicsérgetései helyett Te vagy, ha már nem jöhettél, Szentimrei adott volna arcképet a fiúkról, ezzel enyhíteni lehetett volna azt a nehézséget is, ami így tornyosult a hallgatóság elé amiatt, hogy mindössze egy sokszor nem is reprezentatív novellából kellett megismerni az írót." (Buday György levele Jancsó Bélának. Szeged, 1929. március 31.)
12 Tamási Áron levele Jancsó Bélának. In: A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh Levelesládája (1924-1944). Közzéteszi Marosi Ildikó. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1979. 44-46.: 49-51.
13  Vö: Tamási Áron levele Jancsó Bélának. Welch, West Virginia, 1925. június 21.; Tamási Áron levele Jancsó Bélának, New York, 1926, március 29.
14 Szentimrei Jenő levele Benedek Eleknek, Cluj-Kolozsvár, 1923. szeptember 6.; in: Benedek Elek irodalmi levelezése I. 1921-1925. Közzéteszi Szabó Zsolt. Kriterion Könyv-kiadó, Buk., 1979. 167-169.
15 Jancsó Béla: Benedek Elek hagyatéka. Brassói Lapok, 1929. szeptember 22.; Újraközölve in: J. B.: Irodalom és közélet. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1973. 83-86.
16 I. m.: I. h.
17 Makkai Sándor: Tamási Áron új könyvének jelentősége. Erdélyi Helikon, 1928. 6.; Jancsó Béla: Tamási Áron: Szűzmáriás királyfi. Ellenzék, 1928. július 22. In: J. B.: Irodalom és közélet. 87-92.; Benedek Elek: Szűzmáriás királyfi, avagy a Székely Fa sorsa. Brassói Lapok, 1928. augusztus 12 és augusztus 19.
18 Kőmíves Nagy Lajos: Tamási Áron: Szűzmáriás királyfi. Keleti Újság, 1928. szeptember 2.
19 Szabó Dezső: Sületlenség: Tamási Áron könyve. Előőrs, 1928. szeptember 9. - A vita összefoglalását lásd a Szabó Zsolt gondozásában megjelent Benedek Elek-levelezés III. kötetében (Buk., 1991. 342-349.)
20 Vö: Cseke Péter: Vigyázó torony. 138.
21 Benedek Elek: Mi ez? Mi ennek a neve? Brassói Lapok, 1928. szeptember 17.
22 Jancsó Béla levele Szabó Dezsőnek. Kolozsvár, 1928. szeptember 27-én. A levél másolatához fűzött megjegyzésében dr. László Ferenc arra hívja fel a figyelmet, hogy az általa is olvasott első (szeptember 15-i) levélfogalmazvány szerinte "sokkal keményebb volt". "Valószínűnek tartom - jegyezte fel 1977-ben -, hogy valaki tanácsára enyhített az eredeti fogalmazványon." További kutatások feladata kideríteni - ha ez egyáltalán valaha sikerül -, hogy mit és miért enyhített Jancsó Béla az eredeti levélváltozaton.
23 Lengyel Dénes: Benedek Elek. Gondolat, Bp., 1974. 241.
24 Jancsó Béla levele Szabó Dezsőnek. Kolozsvár, 1929. február 5. Jancsó Béla kézírásos fogalmazványa alapján.
25 Jancsó Béla levele Benedek Marcellnek. Kolozsvár, 1930. március 3. A boríték nélkül fennmaradt kézírásos levél a Petőfi Irodalmi Múzeumban található, V. 31871/633 jelzettel.
26 Benedek Marcell levele Jancsó Bélának. Budapest, 1930. március 6. Gépiratos levél Cseke Péternél.
27 Jancsó Béla levele Benedek Marcellnek. Kézzel írt levél, a boríték nem maradt meg. PIM V. 3187/634.
28 Szentimrei Jenő: Erdélyi barátaitól szeretném megvédeni Szabó Dezsőt. Brassói Lapok, 1928. szeptember 23.
29 Nagy Péter: Szabó Dezső. Akadémiai Kiadó, Bp., 1964. 45.
30 Benedek Marcell: Magyar író tragédiája 1929-ben. Bp., 1930. 52-54
31 I. m. I. h.
32 Gombos Gyula: Szabó Dezső. Püski, Bp., 1989. 313.
33 Valahányszor e téma szóba került, Debreczeni László - Kelemen Lajosra hivatkozva - mindig azt hangsúlyozta: a Mille család felmenői kalotaszegi reformátusok voltak.