Szőke Duna 

Berzsenyi kétszer járt Pest-Budán, 1810-ben és 1813-ban. Kazinczy hívei - Szemere és Vitkovics - kötelességszerűen elküldték Széphalomra beszámolóikat a történtekről. Szemere Pál szenzációs elbeszéléssel teljesíti Kazinczy kérését: Berzsenyi-portréja éles metszésű, a költő verselési és nyelvújítási nézeteiről feljegyzett adalékai elsőrendűen fontosak. A Bihari prímáskirállyal nótáztató somogyi úr nagyvárosi viselkedésének rajzából is hiányzik az ellenérzés. Weöres Sándor a Psychében a Szemere-elbeszélés nyomán idézteti fel Psychével és Ungvárnémeti Tóth Lászlóval a történteket (Egy hetem Budán). Psyché a kritikus Kölcsey gúnyos tekintetével szemléli Berzsenyi urat, ahogy az öreg Bihari húzza neki a "cibakházi vásárba" való "vastag, barbarus" zenét, miközben a "kövér" költő nagy könnycseppjei "igaz megrendülésének közepette" a Wienerschnitzeljére hullnak. Ez már szinte paródia. Ungvárnémeti azonban "legnagyobb" poétánkat látja benne, és egyik zseniális epigrammájával hódol költői nyelve fenségének: "Úgy omol a bú s gond dallodr’ a Léthe vizébe, / Mint az eget metsző szikla vak árja rohan." Paródia és eszményítés között Szemere egyensúlyt tart: Berzsenyi a maga szintjén jelenlévő a főváros forgatagában; nem krajcároskodik, a könyvárusnál minőségi bevásárló. Szemere akkor szólítja meg az utcán, amikor a német boltosinas "Schiller, Matthison, Plutarch, Montesquieu s egyebek" könyveit cipeli utána. Ami nincs meg Szemerénél és Vitkovics szűkre fogott, de eleven szavú beszámolójából is hiányzik, arról szól a Vitkovicshoz intézett Berzsenyi-episztola. Berzsenyi episztolájában a niklai nemesúr történelmi és irodalmi főváros-élménye mint látvány, mint nyüzsgő élettér, mint kultúrát, centra-lizációt jelentő urbs testesül meg: 

Midőn Budának roppant bércfokáról 
Szédűlve Pestnek tornyait tekintem 
S a száz hajókat rengető Dunát, 
A nagy Dunának tündér kertjeit 
És a habokkal küzdő szép hidat, 
Mellyen zsibongva egy világ tolong; 
Midőn körűltem minden él s örűl, 
S ujabb meg újabb érzelemre gyujt: 
Itt a tanult kéz nagy remekjei, 
Ott a dicső ész alkotásai 
Az élet édes bájait mutatják, 
S mindazt előttem testesülve látom, 
Amit magamban csak képzelhetek: 
Kivánhat-é még többeket szemem?

Sziklay László szerint: "Berzsenyi már a romantikus nemzedék pátoszával szól Pestről. Verse kifejezése annak a lendületnek, amelyet az idők szenvedélyes hazafisága adott Pestnek, az akkor még lelkében idegen városnak, míg világvárossá fejlődött." A Vitkovics-episztolában Berzsenyi a földre száll; ódáiban az égbe emeli Budát: "a Duna partjain" virágzik az áldás (A tizennyolcadik század); Mátyás király itt "az országos Dunának" partján idézett Helikont, s "ragyogtak tornyaid, oh Buda!" (Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás); itt szólt "roppant Budának győzhetetlen / Ormai közt diadalmi kürt" (A felkölt nemességhez); "szabad nép" itt "tesz csuda dolgokat", s teszi "Budavárt hiressé" (A magyarokhoz, 1807); itt "a Duna partjain" "ontott bajnoki vért hazánk szerzője, Árpád" (A magyarokhoz, 1810). 
     A "száz hajókat rengető Dunát", "A nagy Dunának tündér kertjeit / És a habokkal küzködő szép hidat", az "országos Duna" körül elterülő Magyarország székvárosát Berzsenyi történelmi dimenziók között szemléli, és a tűnt időkből Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás tetteit ragyogtatja meg. A Nagy Lajos és Hunyadi Mátyásról szólva Csetri Lajos arra figyelmeztet, "hogy míg a reformkor évtizedeiben e két királyhoz a hódítás, a birodalomnagyobbítás, a más nemzetek megalázásának képzete is hozzátartozott" (Kölcsey: "S nyögte Mátyás bús hadát / Bécsnek büszke vára"; Petőfi: "Oh nagy volt hajdan a magyar, / Nagy volt hatalma, birtoka; / Magyar tenger vizében hunyt el / Éjszak, kelet s dél hullócsillaga"), addig Berzsenyinél "a hangsúly másra helyeződik át". A két király "a szelid / Músák barátja"; "Lajos bölcs szárnya alatt Hazánk / Rómát s Aténát látta fel állani"; a barbár "Attila roppant városában" ekkor a "tudomány" is gyökeret vert. A dicső Mátyás, "Apolló tisztelője" kezein virágzott igazán az ország és székvárosa. Az "országos" Dunának partján "idézett Helikon": a magyar reneszánsz tündökletét, az idesereglett humanisták horizontját, a Bibliotheca Corviniana gazdagságát jelenti (ezt mondja Berzsenyi a példát nyújtó "Corvin Tár"-nak, amikor majd 1807-ben az idősb Széchényire, Nemzeti Könyvtárunk alapítójára viszi át Mátyás dicsőségét). Pedig Nagy Lajos és Mátyás Budáján még latin szó járta, Janus Pannonius vagy Bonfini egy sort sem írtak le magyarul. Csetri úgy ad választ erre az ellentmondásra, hogy Berzsenyi Dániel korszerűbb kultúraszemléletét összeméri "a korabeli szellemi nacionalizmus nagyságainak" felfogásával. Szerinte "a Tübingiai pályairatot író Kazinczynak vagy a Nemzeti hagyományokat író Kölcseynek inkább kifogásai voltak Hunyadi Mátyás kultúrapártolásával szemben, amiért nem a nemzeti kultúrát támogatta". Ehhez képest "tisztultabban egyetemesnek és felvilágosultnak tűnik" a Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás "történelem és kultúraszemlélete". Kétségtelen előrelépés ez "egy felvilágosultabb, nem annyira »barokkos« hősi eszmény felé, melyben a vitéz-séggel egyenlő erőként konstituálja az erényt és a vele összefüggő nemzeti nagyságot a tudományok és művészetek kultusza". 
     Az "országos Duna" Berzsenyi szóhasználatában többfélét jelenthet: meghatározza Magyarországot, mint Janus Pannoniusnál a "Hister Maximus"; benne van a latin Pannóniát magába záró Magyarország hangsúlya; és jelent limest, határvonalat, vízválasztót az ország más-más színezetű magyar nyelvet beszélő dunai és tiszai részei, nyugat és kelet között, amely részek történelmi, gazdasági és társadalmi értelemben nem egyenlők. A nyelvújítás szemszögéből nézve ott van már ez a diszkrepancia Szemere idézett elbeszélésében. Ahogy a szívós Szemere és a passzívabb Kölcsey sok keresgélés után végre összefut az utcán a könyvárustól érkező Berzsenyivel, és mennek vissza együtt szállására, a Lúd fogadóban a somogyi perec és szalámi kínálása után Berzsenyi mindjárt belekap a "dunaiság", "tiszaiság" húrjaiba. Első renden Kazinczynak versei szövegébe tett elfogadhatatlan változtatásait panaszolja. "Miért legyen a nyögdécselből nyögdell? Somogyban élnek a szökdécsel, lögdécsel, bukdácsol szavakkal, s miért nem volna a nyögdécsel jó? [...] Miért ellensége Kazinczy a Duna mellyéki szavaknak? Én némelyeket meghagyok belőlök munkámban, mint p. o. ezt: pirholagos - S mit teszen ez? - »piros hólagost jelent.«" 
     1811. első napján be is jelenti a hadüzenetet Szemerének: "A többek közt most egy hosszú levelet készítek Kazinczynak és néktek, mely egy hadizenés fog lenni. [...] Ti a tiszai nyelvet kirekesztőleg emelitek. Ezt én részrehajlásnak és despotizmusnak nézem." 1811. február 15-én a nyelvújítás vezérének fejti ki a hadizenést. Ez a híres Berzsenyi-levél a Tiszaiság, dunaiság, provincializmus kérdéséről: 
     " - Én úgy gondolnám, hogy aki a magyar nyelvet ismerni akarja, az egyik szemét a Dunára, a másikat pedig a Tiszára függessze, és nem a nagy Dunát, de még a kis Gyöngyöst se rekessze ki, mindeniktől tanuljon, és mindeniket úgy nézze, mint az egésznek elszórt tagjait, egyéberánt igen egyoldali lészen ismerete. Aki pedig azt nemcsak ismérni, hanem mívelni is akarja, az ezen elszórt tagokat még inkább felkeresse, öszveszedje és elrendelje. 
     A magyar nyelv oly szűk, hogy csaknem minden iparkodásunkat annak bővítésére kell fordítanunk. Azt az ő legkisebb provinciájára, a Tiszahátra szorítani annyi, mint az ő legtermészetibb élelmének legegyenesebb segédforrásait bévágni. A tiszaiságot kirekesztőleg emelni tehát igen veszedelmes részlehajlás, mely saját hibáinkat megszenteli, és eloltván bennünk a vizsgálódás lelkét, vak követőkké tesz, úgyhogy nem kérdezzük, jó-é vagy rossz, hanem tiszai-é vagy dunai? Ez okozta, hogy első nyelvtanítóink a magyar nyelv mívelését a tiszai selypességben és hangnyújtásban keresték - és annak legfontosabb tulajdonságait csaknem egészen elmellőzték. 
     Nem lett volna-é jobb az én principiumom szerint a nyelvmívelésben a dunait is használni, és azáltal sok kétértelmű tiszai szavakat megkülönböztetni. [...] A tiszai sok E nem kevés kétértelmű szavakat okozott, egyéberánt nyelvünk hibáját nagyobbította, mert a sok E-ket szaporította."* 
     Berzsenyi szerint a dunai nép "pergő nyelvű, és neveti a hanghúzókat": a tiszaiakat, akik a szónyújtást, a selypességet, a sok e szaporítást preferálják. Hogy az alsó-pannóniai Zrínyiből hozzak példát erre: ő békónak mondja-írja a vasból készült nyűgöt, a tiszaiak béklyónak ejtik, írják. Az kifejezetten Kazinczy szónyújtása, hogy a pergő, "elevenebb és virgoncabb" Zrini (legalább három évszázados háborítatlanság után, hiszen Zrin váráról a középkor óta így nevezték magukat) a hanghúzással Zrínyivé lett, s ezt Kazinczy 1817. évi kiadása szentesítette is. (Zeréni, Zerínyi alakok feltűntek már Kazinczy előtt is, de neki esze ágában sem volt a visszadunaiasítás: megnyújtotta, tiszaivá tette a két pergő dunai szótagot.) 
     Dunaiság, tiszaiság ügye Berzsenyi felfogásában több mint hangnyújtási különbség, mint tiszai részrehajlás. Észleli és definiálja azt a máig fennálló szociális, gazdasági és tájtudati differenciát is, amely Magyarország fejlettebb nyugati és elmaradottabb, de éppúgy szerethető keleti felét választja el egymástól: "Hogy a dunai nyelv bővebb, részint tapasztalom, részint gyanítom ezekből. Itt voltak s vagynak legfőbb városaink, itt laktak minden királyaink, itt volt és itt vagyon a kereskedés, itt volt mindenkor a magyar nagyvilág, itt volt és itt van a népnek színe, itt a földnek és életmódjának különbfélesége, melynek mindannyi forrásai a nép ismereteinek - s szavainak. - A tiszai föld eleitől fogva csak pásztorok hazája volt, ahol a természet üressége nem szülhet egyebet lelki ürességnél. De ha mindjárt a tiszai gazdagabb volna is, következnék-é azért, hogy ez minden, amaz pedig semmi? Vagy mondhatod-e Te azt, hogy csak tiszai szavakkal élsz, és hogy ami Páriz-Pápainak és másoknak szabad volt, néked és nékem nem szabad? Én sem dunai, sem tiszai nem vagyok, hanem csak magyar, mind ettől, mind attól örömmel tanulok, és mind ezt, mind amazt tanítani akarom." 
     Berzsenyi mindezt a magyar címerfolyók metaforikájával mondja ki. A Dunával (vagy a Duna elsőbbségével) a teljes országot megnevezve egy-szersmind természetesen szülőföldjére, a latinitás urbánus tradícióit, a honszerzés utáni keresztény államiság jelképeit és relikviáit őrző Dunántúlra, Pannóniára is utal. Összhangban költészetével: "Itt, hol szőke vizét a Duna rengeti" (Magyarország); "Midőn az országos Dunának / Partjairól Helicont idézett"; "Áldás virágzott a Duna partjain, / Áldásba’ ferdett a Tisza síkjain, / Áldásba a vad Dráva berkin / S Fátra kopár farain lakó nép" (A tizennyolcadik század); "Amíg egy magyar él a Duna partján" (Barátimhoz: "Már-már félreteszem..."). Berzsenyinek ez a pannon tudata, dunán-túlisága más műveiben is jelenlévő. A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairól 1. pontjában mindjárt kimondja: "A magyarlakta jobb tájaink között alkalmasint legnépe-sebbek Soprony és Vas vármegyék rónái [...]. Ha pedig belebb tekintünk [mondja pergő dunaisággal a selypítő tiszai beljebb helyett] hazánk szívébe, legtermékenyebb síkjain egész tartományokat látunk nomadizmussal bitangoltatni; s hol számtalan faluk és városok virágozhatnának, az egész nemzeti szorgalom abban áll, hogy egy-két zsíros betyár hurcolja a subát és lopott marhát." Odébb németek betelepítette "gazdag falukat és városokat" említ; a "Rába és Répce melléki, szorgalomhoz szokott, s az által jobban élő magyart" hozza szóba; s "honunk perkelt pusztáit" szeretné "szőlőkoszorúkkal fölékesíteni". A befejező 13. pont lábjegyzetében még határozottabban kiszól belőle a szülő-Pannóniája hangszínezetét óvó dunaiság: "Szerközni és szerkőzni dunai szólás, mint férkőzni, vetkőzni, mérkőzni, kendőzni s. t., mely szólás minden bizonnyal jobb, mint a monotoniás szerkezni vagy éppen szerkeszni." 
     A nyelvújítás vitáiba bocsátkozó Berzsenyi Csetri Lajos szerint az "írói neológia egyetlen igazán következetes képviselője", ám "az elméletileg legjelentősebb ellenérveket sorakoztatja fel Kazinczy programjának normateremtő oldala, az egy nyelvjárásra alapozás és a többi nyelvjárás nyelvkincsének lebecsülése ellen". Kazinczyval való vitájában (ami elől a széphalmi mester gyakorlatilag kitért) korszerű pozíciót foglalt el. Csetri őbenne "egy olyan görögös-angolszászos-németes politikai fejlődési eszmény, kultúra képviseletét" látja, amely "a szellemi centralizációra és a felülről vezetett, központosító reformokra" hajló Kazinczyval szemben "a demokratikusabb, önkormányzati és organikusan kifejlődött helyi jogokat és értékeket is meg akarja őrizni, és a nemzet szellemének organikusan kialakítandó egységébe akarja vonni". Berzsenyi erős vára és nyelvi tárháza a "Dunaiság": a Duna-vidék és Pannónia volt. Ezzel a munícióval kiállta Kölcsey kritikai ostromát, túlélte Kazinczyval való konfliktusait. Ahogy Csetri összegez: "nyelvjárási szavainak és ejtéseinek csak kis töredékét adta fel verseinek kiadásában, s így a görög és latin mitológia és történet klasszicizáló hangulatot teremtő nevei [...] minden hangulati törés nélkül olvadnak össze műveiben a dunántúli couleur-locale-t biztosító tájnyelv elemeivel". A "dunaiság" Berzsenyije nem hajózhat a Mondolat-viták sekély vizében (Csetri mesterien interpretálja "a fölényes kívülállás" dokumentumaként a Döbrenteihez írt episztolát), de Kölcsey "idétlen agyarkodás"-ai ellen a sebzett nemes vad végső erejével is kiszáll. Az Antirecenzio úgy védi "[a] mi kis dunai provinciánkat" s annak a Berzsenyi-versek Helikonján szerephez juttatott "jó provinciális", azaz szép tájszavait, "a legjobb dunai szavakat" (a pirholagost, a csatinázt, a döngécselt), mint a szigeti Zrínyi a maga mocsárvárát. 
     Berzsenyi célpont-helyzete a "tiszaizmus" árjában a Zrínyi-költészet utóéletéhez hasonlít. - Hát nincs ebben a Zrínyiben egy tisztességes hosszú mássalhangzó sem?! - kiáltott fel vagy negyven éve a Szépirodalmi Könyvkiadó egyik szerkesztője, amikor Zrínyi-verseket kellett korrigálnia. Majdnem így van, ráadásul Zrínyi a dunai szóknak és a ragoknak különféle hangalakjaival is élni mert. Ha létezne Berzsenyi-"szószótár" (amely nemcsak műveinek szavait, de vitaírásai szókincsét is regisztrálná), sok közös pergő szóra lelnénk a két hasonló zengésű, regiszterű, merész és súlyos szavú költészet között, s megmutathatnánk Berzsenyiben Zrínyi roppant méreteit, túlfeszített távlatait is. A Gyöngyösi-imitációk mellett "a rossz verseléséért" kárhoztatott Zrínyi követésének nyomait is ki kellene fejteni, "a Zrínyi-dallamot" is észlelnünk kellene Berzsenyi verseiben. 
     Wathay, Gyöngyösi és Berzsenyi "szőke Dunája" végigömlik a 18-19. századi magyar költészet medreiben, de nem háborítatlanul, hanem versenytársakkal együtt. Dugonics Etelkája után a szőkeséget minduntalan a Tisza viseli; és más folyók is megkapják az epithetont. A szőke lassan elveszíti eredeti jelentését, és nem lesz több szép jelzőnél. A Gyöngyösi és a Berzsenyi közötti előfordulások még a múltra mutatnak. Gvadányi Józsefet és Batsányi Jánost idézem: 

A városok között mintegy méltósággal 
Szőke Duna vize foly csendes habzással, 
Ágokra nincs osztva, van itt egy folyással, 
Füleket nem sértő szép lassú zúgással. [...] 

Duna! ó, te drága Neptunus magzatja! 
Szépséged Európa minden vizét hatja, 
Örvényidben magát hány viza nyugtatja? 
Arany törvényidnek drága minden latja

Nemde mióta Mohács szomorú környékire mentél, 
Hallgatsz, s elnémult veled együtt nemzeti múzsád? [...] 
Jársz, tudom, ott; s népünk vesztét panaszolva kesergvén, 
A Duna szőke vizébe szakad fájdalmaid árja.

Gvadányi otthonosan mozog a barokk hagyomány köreiben: az ő Dunájának nemcsak Gyöngyösi szőke jelzője jár, de Zrínyi lassú vízzúgása is az eposz III. énekéből ("Viz lassu zugással..."). A folyók halbősége ugyancsak régi toposz. Batsányi már nem Gyöngyösi-hívő, hanem Faludi-rajongó volt, eredetileg le sem írta a Dunát (kéziratának első változatában az áll: "A Tselye [Csele] bús patakába..."), de aztán ő is engedett a barokk tradíciónak. És viszi magával a szőkét az emigrációba is: "Így kijutván egyszer a szőke Sajnáig" (A magyar költő idegen, messze földön, 1815 körül). 
     A századfordulón és az 1800-as évek első harmadában megmarad ugyan a szőke Duna folytonosság, de ahogy haloványul, a szőke ’tiszta’ jelentése, a szőke divatszóként kezd terjedni, szinte már inflálódik. Íme az alakulásokról egy kis pars pro toto példatár: "A szőke Dunának kies mellyékéről" (Ányos Pál: Horatius); "S a Duna szőke vizén hány rabok úsztak alá"; "Hol Moravnak szőke árja / Nissza téreit bejárja" (Kisfaludy Károly: Mohács, Élte); "s elválván a szőke Dunának / két partja egymástul", "Csűdűl a szőke Dunának / méllyeibűl sík színe felé a fürge halaknak népe" (Verseghy Ferenc: A Teremtésnek képe). Verseghy akkor látta-képzelte ezt, amikor budai háza ablakából a Dunára tekintett. Szolnoki lévén, ez a két helye pedig szülővárosának Tiszáját ünnepli: "ősi vezérink / első sáncaikot felhányták szőke Tiszánknak / szolnoki partjainál" (Vízdomfi és Frankvári); "Itt hempelyeg enyves iszapján / a Tiszavíz; itt omlik ölébe / Zagyvánk. Egybevegyült vizein a szőke folyónak / a szép híd" (Külső Szolnok). A Zagyvát és a Tiszát Vörösmarty Mihály sem választhatja el egymástól: "Zagyva futó vize mellékén, a szőke Tiszának / Partján" (Zalán futása); nála azonban a szőke Dunának van tényleges elsőbbsége: "Láttad-e folytában örömét a szőke Dunának" (Gnómák); "A Duna szőke vizén nem eveztek el annyi hajósok" (A havazó télnek szele); "A Duna nyelné el, tudnám, hogy szőke habok közt / Tagjait usztában pusztító hadsereg űzi" (Cserhalom). Már Verseghy említ meg nem nevezett szőke folyót mitológiai környezetben (Az Athénabeliek), Dayka Gábor az alvilági Hebroszt sem átallja szőkének nevezni: "Néha pedig féltem, nehogy a Hebrusba evezvén, / Aktai sajkáddal szőke vizébe merülj" (Phyllis Demophonhoz, Ovidius után), egy latin alkalmi verset pedig így fordít magyarra: "Boldog, örök [= örökség], melyet szánt a Tisza szőke vizével, / S termékeny hegyeit Bacchus megrakta gerezddel" (II. Leopold király koronáztatására). 
     A kisebb folyók szőkítőiből is soroljuk fel a klasszikusokat és az ismertebbeket: "Azután Etelköz, melyet ősi kard-él / Szerze a Bog mellett, a szőke Szerednél" (Arany János, Stanzák. "Mátyás dalünnepe" eposzi kísérletből). Aranynak ez a csonkán maradt kísérlete 1855-ben három szép címerleíró stanzát is ránk hagyott Mátyás király bécsi bevonulásának rajzában. És van még egy szőke folyó Aranynál: a Vág, amit dunai hajóútján Bécsbe menet s onnan jövet a torkolatánál kibukkanni látott: "Majd a kibukkant szőke Vág" (Katalin). Később a Felföldön Arany a szliácsi fürdőn járt Madách Imrével, aki meg a maga nógrádi folyócskáját dekorálta a Duna-dekórummal: "Szőke Ipoly kicsi barna lánya" (Szőke Ipoly). Madách akár azt is írhatta volna: "Barna Ipoly kicsi szőke lánya" - ekkorra már annyira rajzott a folyójelzők "Tiszavirágzása". Amilyen állhatatosan őrizte, s áhítattal mutatta fel Berzsenyi Pannóniában a szőke Dunát, úgy csapongott szeszélyes jelzőivel Kölcsey Ferenc a Tisza felső kanyarulatában. Kölcsey, aki "barnán kéklő hajfürtök"-ről is mer énekelni (Jennyhez, I), a kis Túrt látja barnának: "rohanó Tisza partjai mellett [...] barnán viszi habjait a Túr (Kölcsey című töredéke), a Szamost meg - hogy szép alliterációt adjon - szőke színűnek: "Alkota munkás kéz engem; s a szőke Szamosnak / Partjain a költő lát vala s zenge felém" (Felírás Kende Zsigmond házára). Egy erdélyi verselő, bizonyos Szigethi Mihály ez idő tájt a Marost hozta összefüggésbe a szőke Dunával, de nem merte megszőkíteni: "A Duna szőke vize hozá ezt a hírt / És adá által ezt a Marosnak" (1804). Tamási Áron a Bölcső és bagolyban merészebb volt: a falu "közepén csendesen folydogál a Nyikó, melyet ember és földrajz Szőkének nevez". (Babits, Tóth Árpád, Kosztolányi szőke és barna folyóit majd a "tiszaiságot" tárgyalva fogjuk említeni.) 
     A legismertebb magyarországi német költő, Nicolaus Lenau mintha tárgyilagosabban szemlélné folyóink színeit. Tompa Mihály a maga kedves északi tájain természetesen szőkének látta a Bodrogot ("Lábokat áztatván hűs Bodrog szőke vizében", Versfüzér Péchújfalusi gróf Péchy Emánuel őnagyságának). A Tokaj és Sátoraljaújhely tájain otthonos Lenaunál a Tiszába siető Bodrog világos (vö. ’tiszta’!) és zöld: "In dem Lande der Magyaren, / Wo der Bodrog klare Wellen / Mit der Tissa grünen, klaren..." (Mischka an der Theiss). 
     A 19. század második felébe fordulva Vajda János hallatja még hangját. Néhány lépésre a ferencvárosi Duna-parttól, Tompa utcai írószobájában ő is magyar versbe emeli a Duna szőkeségét: 

De mitől piroslik szőke Duna habja, 
Hiszen oly fehérek, akik úsznak rajta. 

Mi növeszt virágot szőke Duna partján? 
Özvegyen az asszony, a szerető árván.

Valcer-intermezzo: a kék Duna 

2000. január elsején, miközben íróasztali rádióján szólt a bécsi Strauss-koncert, e sorok írója hirtelen félretolta a Barokk irodalmi szöveggyűjtemény korrektúráját. Szokolyi László zenetörténész úgy kommentált egy riporteri kérdést, hogy a muzsika és a sajtóhibák helyett arra kellett figyelnie. Arra nevezetesen, hogy Szokolyi dr. birtokol egy német-magyar nyelvű színlapot, amelyen a három Strauss 1869. március 17-i pesti koncertjének fő műsorszámát így ültette át magyarra a névtelen fordító: "An der schönen blauen Donau - A szép szőke Duna habjainál." 
     Az új év első hetében már ott voltam Szokolyi László Molnár utcai lakásán, és a Strauss-rajongó szakértő mindjárt csinált is nekem egy xerox-másolatot a kétnyelvű színlapról, amihez a Strauss-monográfus Peter Kemp jóvoltából jutott. Ellátott a Magyar Rádiónak készült Straussról szóló közleményekkel, cikkek és CD-ROM tájékoztatók kivonataival: ringhattam kényelmesen a valcer hullámain.Volt mit kipihenni, mert találkozásunk előtt fel kellett dúlnom az OSZK Zeneműtárát a színlap végett, míg kiderült: ismeretlen. A xeroxlap másolataival majd én láttam el mind a zenei gyűjteményt, mind a Plakát- és Kisnyomtatvány-Tárat. Időközben a színlap hasonmása is megjelent az Irodalomismeretben, és adhattam egy kis előzetes összefoglalást a Duna-színek nyomozásáról. 
     A színlapfordító tehát színvak: látja a németben, hogy blau, és úgy fordítja: szőke. A leglátóbb magyar "színvakság" ez: fordítónk úgy tudja: a magyar Duna szőke, jóllehet aligha hallott arról, hogyan tartotta fenn a költészettörténeti hagyományt a Duna szőkeségéről Wathay, Gyöngyösi, Rájnis, Berzsenyi, Batsányi, Vörösmarty, Vajda. A fordító szőke Dunája a magyar köznyelv súlyos voksa költőink igaza mellett. A Szokolyi-interjú arra is célzott: Johann Strauss a Baján zsidó vallásban született, s német földön német költőként elhíresült Karl Isidor Becktől kapta (és fogadta el) az ajánlatot 1867 után a valcer (op. 314) An der schönen blauen Donau címmel való megnevezésére. Ebből rövidült aztán a Kék Duna keringő. Ez már benne volt a Strauss-irodalomban, de amíg én a Zeneműtár katalógusaival vesződtem, Laczházi Gyula, fiatal germanista kollégám a biztonság kedvéért visszakereste Beck Stille Leider (Csendes dalok) ciklusában az An der Donau refrénjét változataival együtt: "An der Donau, / An der schönen blauen Donau". Strauss a Wiener Männergesang-Verein, a Bécsi Férfidalárda megrendelésére és a dalosok házipoétájának, a rend?rhivatalnok Josef Weilnek a szövegére komponálta a valcert. Marcel Prawy Kempnél körültekint?bben értelmezi a Kék Duna címet: "Ezt a keringőt azonban teljes bizonysággal maga Strauss keresztelte el »Kék Duna« keringőnek. Lehetséges, hogy valóban a folyó szépségei inspirálták? Első benyomást azonban már Karl Isidor Beck magyar származású irodalmár verseiből is kaphatott. Vajon tudta-e, hogy írójuk nem is Bécsre vonatkoztatta szavait? Beck a Pester Lloyd feuilletonistája [tárcaírója] volt, és hazájában a proletariátus egyik első és legkorábbi költőjének számított [...]. Beck németül írt, bár kizárólag magyar nyelven nevelkedett fel, és kilencéves koráig csak magyarul beszélt. A »szép kék Duna« megfogalmazás többször is előfordul Beck verseiben. Elsősorban szülőhelye, Baja világát énekli meg [...]. Az ellenséges fivérek című versében így fogalmaz: »A szép kék Duna partján / áll kedves kis falum csöndesen« - ez tehát semmiképpen sem tévesztendő össze Béccsel!" Hogyan s miképpen, nem egészen világos, de bizonyos, hogy a keringőhöz tapadt cím Beck-inspiráció, mégha Baja nem is falu, és ha Strauss zenéjét nem is ihlette. 
     A magyar köznyelv 1869-ben még nem tud mit kezdeni a kék Dunával: marad az magyarul szőke. Egy évvel később a Czuczor-Fogarasi szótár is "A Duna szőke vize" példát kodifikálja. Pedig már divatozni kezd a szőke Tisza (a Kovács Gyula-verset - a szőke Tiszás incipittel - Arany 1862-ben közölte). A kék f?név és jelző természetesen használatban volt régtől fogva. ’Véraláfutás, testi sérelemnyom’ értelemben már Pázmány-prédikáció és Faludi-vers emlegeti a megkorbácsolt Krisztus "Gyenge testén sebeit, / Vérrel buzgó kékjeit". Beniczky Péter és Gyöngyösi István színszimbolikája szerint a kék "kétséget" jelent. Legtermészetesebben az égbolt, a "nagy kerek kék ég" derűs színét nevezi meg, de a legkülönfélébb kékségekre használatos; József Attilának komprimált kéksége is van (a mosónő-mamáról mondja: "Kékítőt old az ég vizében"). A kék és a szőke már a Duna és a Tisza jelzőinek jelentésváltása előtt párban járó frappáns ellentétek, és a barna meg a zöld is társulhat melléjük: "Mi kék? / Az ég. / Mi zöld, / A föld"; "barna Lacit, szőke Julist" (Petőfi); ) "Szőke fodros felhők, hattyúi az égnek, / Úsznak vala tükrén a mennyei kéknek" (Arany). A kék 19-20. századi karrierje különösen szédít?. Kréta szigetének ókori freskókincse, a Kék madár (Maeterlinck!) vagy Sorrento Kék barlangja azonban bármily híres idegenforgalmi nevezetességek, egyik ismertsége sem fogható a Strauss muzsikájával a Földet körbehullámzó Kék Duna keringőhöz. A Strauss-valcer és a Beck-cím a legsikeresebb találkozása zenének és költészetnek. A Kék Duna keringő a közép-európai osztrák kedély, művészi ösztön és megelégedettség capricciója; a Monarchia derűs identitása, önbizalma fejeződik ki benne. Strauss kering?je az osztrák nemzettudat emblémája; szinte új osztrák himnusz lett. Az oszt-rákok maguk vallották a valcer bemutatójának centenáriumán, 1967-ben: "Február 15-én tér visz-sza századszor az nap, amelyen »A szép kék Dunánál« kering? el?ször hangzott fel. Azóta »nem hivatalos szövetségi himnusszá« vált. A jubileum alkalmából az 1967-es évet »a bécsi kering? évévé« nyilvánították". Tartozzunk azonban akármely néphez, régióhoz, valami effélét érzünk, ha fenséges, imádságos vagy harcra lelkesít? közép-európai himnuszaink szívszorító áhítata felenged bennünk; ha hallgatjuk önfeledten Strauss 314. opusát. Újévkor valóban az egész világnak szól. 
     Meg fogunk lepődni, hogy a pesti magyar Strauss-színlap szőke Dunája után már hat évvel honnan kerül elő magyarországi adat a Kék Dunára. Ugyanonnan, ahol Gyöngyösi után először hangzott fel nagy erővel: Berzsenyi Magyarország-ódájából! Ha filológus-irodalom is ez a közeg, jól mutatja a Kék Duna képzetnek Bécsből Pozsony felé hömpölygését. Egy Tamaskó István nevű líceumi tanár ugyanis - akit nem jegyeznek az írói életrajzgyűjtemények - az 1870-es években arra vállalkozott, hogy Pozsonyban latinra fordítsa Berzsenyi verseit. Ki is adta egy kötetkében a fordításokat (Danielis Bersenii poetae Eclogae, 1880), és arra is gondot viselt, hogy megjelölje, melyik mikor készült. A Magyarország latin változata 1876-ból való. Berzsenyi gutaütést kapott volna, ha látja, hogy Tamaskó tanár mit művelt: a Magyarország-óda szőkéjét bizony kéknek, égszínűnek fordította: "Danubius caerulus" - Kék Duna! Íme: 

Itt, hol szőke vizét a’ Duna rengeti, 
Árpád gazdag arany hantjain, oh Hazám! 
Céresnek koszorús homloka illatoz, 
S a bővség ragyogó kűrtje mosolyg reád. 

Per quas Danubius caerulus aestuat, 
Arpadi divites auricomas plagas 
Sertis frons Cereris, o patria fragrat 
Cornu et munificum fundit opes tibi.

Pozsony villamosjárat-közel volt Bécshez. Tamaskó István könnyen belehallgathatott a bécsi Strauss-muzsikába. S ha Bécsben is járt, láthatta, mi a különbség művészi eszményítés és valóság között: "A Duna-csatorna alattomos mocsaras vizei" éppen nem szolgáltak rá a "szép kék" epithetonra. Ha szabad elképzelnünk Tamaskó Istvánt zeneszeretőnek, az sem kizárt, hogy felhajózott Pestre meghallgatni a Straussok Vigadóbeli koncertjét. Van rá adat, hogy Arany János kedves zeneszerzője, Brahms Pesten tartózkodott akkor: talán mind Arany, mind Brahms ott volt a három virtuóz hangversenyén. 
     Ahogy a Kék Duna keringő egyre ismertebb lett a nagyvilágban, akképp terjedhetett a Kék Duna összetétel Magyarországon is, pedig nem tudhatták sokan a jól eltalált címr?l, mi köze volt ahhoz a bajai Karl Becknek. Straussnak "Ausztria-Magyarország, a Dunatáj iránti hódolata" a valcer a Beck-cím felvételével - állítja Franz Meiler. Ugyanő mutat rá: ahogy a Kék Duna keringő "Bécs titkos himnuszává lép elő világszerte", elveti ősszövegét is: azt, amit Strauss barátja, a rendőrtisztviselő Josef Weil aktualizált az 1867. évi farsangi állapotokhoz. 1890 nyarán már "a tekintélyes tudós, Franz von Gernet (1821-1900) költeményével helyettesítették [...]. Ez az azóta általánosan használt szöveg így kezdődik: »Donau so blau, so schön und blau / Durch Thal und Au, durch Thal und Au / wogst du ruhig hin, wogst ruhig hin / du grüsst unser Wien (Duna, te, oly kék, oly szép és kék, / völgyön át, réten át, völgyön át, / réten át, / nyugodtan hul-lámzol tova, / köszöntöd a mi Bécsünket...«)". 
     A sok magyar kék Duna frázissal folyóvizet lehetne rekeszteni. Kérem a felmentést az idézet-bizonyítékok kötelezettsége alól: silány példatár kerekedne ki belőle. A Tisza-ideológus Szendrey László giccsét idézhetem: "A szőke Tisza beleolvad a kék Duna hullámaiba", (A Tisza regénye, 1941), és egy 1940-es évekbeli sláger jut eszembe: "Figyeld a kék Dunát, / Színezüst tükrén a holdvilág". Babits, József Attila, Kosztolányi le nem írná az agyonnyűtt összetételt: a Marcus Aurelius "sz?ke Tisza", "barna Duna" ellentétpárjának igényessége a "kék Dunától" való tartózkodás is lehet. Ha jól látom a kék és a Duna konkordanciájából a Benkő-féle szótárban, a kék Duna még Juhász Gyula verseiben sem fordul elő. 
     Ami Bécset illeti, Strauss magasából ott is alászállítja a Kék Dunát a populáris használat, a szuvenirizálás. Kabdebó Tamás Danubius Danubia "folyamregényének" 1934. május 24-27-i bejegyzéséb?l ("Dé" apjának naplójából) idézek: "Ez a pár bécsi nap, az amúgy is rendhagyó és majdhogynem talpig civil kirándulás vége felé még rendhagyóbb. Kimegyek Grinzingbe, villa-mossal, útba ejtem Döblinget, ahol Széchenyi elbúcsúzott az élett?l, bemegyek a Nemzeti Könyvtárba a Burg peremén, kikérem Karl Kraus újságját, a Fackelt, és nem hiszem el neki, hogy a Monarchia bukása volt a »letzten Tage der Menschheit«. Elolvasom az operaplakátokat, az új üdvöske, Schwarzkopf énekel, elmondok egy fohászt a Stephanskirchében, megiszom egy haboskávét a Kärntnerstrassén. »Vénusz mellbimbója« csokoládébonbont eszem hozzá, veszek Katónak egy miniatűr bronz kávédarálót, mely egyben kintorna és a Kék Duna valcert játssza. A Hanzi nevű hangulatos, muskátlis étterem főpincére »megfejtette« számomra a keringő nevét. Megyémben úgy tartják, hogy a keringő Dunája azért kék, mert a bajai születésű fűzfapoéta, Karl Isidor Beck, és az ő nyomán Strauss, annak látták. Közhely, hogy a Duna minden inkább - szürke, sárga, zöldes, este fekete -, mint kék. Ám Nussdorf fölött, ahol a kelmefestőgyár kékítőt oldott a vízében: kék is. A közeli vendéglőben járatos volt Beck és Strauss." 
     Soha még szívósabb szintagmát, mint ez a Kék Duna! Így nevezik a dunaszerdahelyi nagyáruházat a Csallóközben. Egy NDK-beli olajfinomítóban az oda telepített "szovjet atomrakéták hipertitkos, indításkor használt üzemanyag-adalékát", az "alkoholtartalmú vegyületet a katonák a színe miatt csak Kék Dunának hívták, és szívesen fogyasztották". A pesti Plaza Bevásárlóközpont óriásplakátján kék sellőlány (a Duna nimfája!) körömcipőt reklámoz, az óriásbetűk kék Duna-hullámokként inganak körülötte. És még nem is szóltunk a Kék Duna tánciskolákról, éttermekről, jeligékről stb. 
     A muzsikának és táncnak az elektronizálatlan-digitálatlan 19. században nagyobb jelentősége s méltósága volt, közelebb állt egymáshoz magasművészet és mulattatás, mint ma. Weöres Sándor Psychéje is előadja a jelenetet - Kölcsey és Szemere riadt szemével látva -, ahogy húzza Berzsenyinek a "vastag, barbarus" zenét az öreg Bihari, a prímáskirály a budai Lúd fogadóban. De olvassuk el ehhez a költő és esztéta Berzsenyi Poétai harmonisticáját, Táncok című versét és értekező leveleit. Bihari János azokban nem prímás, hanem argumentum, nemzeti és hazafias tartalommal. A magyar tánc és a magyar zene a "magyar nemzeti character" tartozéka. Akárcsak az osztráké a világvalcerré híresült Kék Duna keringő. 
     Arany János nem kedvelte Wagnert, de Brahms szeretetét össze tudta egyeztetni Strauss iránti kíváncsiságával. Azonban Berzsenyi is, Arany is inkább eltörte volna tollát, semhogy leírja magyar versben a szőke Dunáról, hogy kék. 
 

Múlt, jelen, jövendő: a zavaros Duna 

Ady után Duna-ügyben József Attila megszólalása eseménye költészettörténetünknek. A maga múltszemléletének akar monumentumot állítani, meg akarja írni a maga "Széchenyi-ódáját". Nagy magyar hazafias verset akar írni, mint Kölcsey, Vörösmarty, Arany. Értelmezni akarja, ami Trianon után történt. Olyan költői megnevezésekre, olyan esztétikai minőség megteremtésére összpontosítja gondolati és átélő erőit, úgy gondolja végig, úgy éli a magáévá, személyessé a múltat, hogy ne kívül álljon az ódán: hogy a maga etnogenezisét is belefoglalhassa. Kölcsey az első honfoglalók tapodta szent földön, az ős Kölcse-nemzetség birtokain, a Tisza és a Túr tövében, történelmi táj díszletei között imádkozza himnuszát. Vörösmarty és Arany az akadémiai palota "foglyai": felkent nagy nemzeti költők, megtiszteltetések, méltóságok járnak nekik, ha elfogadják, ha nem. Megszólalásuk márványtalapzatos, mint a római rétoroké (Kölcseyt is tógás szenátorként örökíti meg reprezentatív szobra): hivatal és közönség várja szavaikat. A Szózat vagy a Széchenyi emlékezete természetes módon nekik járó feladat. 
     József Attila kiszorul a Nyugatból, melléklapoknak dolgozik, könyvei stószokban hevernek, mecénások tartják el, mint még Csokonait; "a postás olykor köszön néki". Hívei, tehetségének felismerői azért mégiscsak egy Juhász Gyula, egy Kosztolányi; a Szép Szónál szerkesztő lehet; maroknyi rendíthetetlen híve hiszi zsenialitását. De szinte csak 1936-ban vannak méltó közlései, nyilvános irodalmi szereplései, akkor jelennek meg róla számottevő kritikák. Legbensőbb barátainak egyike, Fejtő Ferenc szerkeszti, állítja össze a Szép Szónak azt a Mai magyarok régi magyarokról című különszámát 1936 júniusában, amelyben József Attila ennek a nehezen kiküzdött rangnak, tekintélynek a tudatában hozzáfoghat a maga ódájához. Ez lesz A Dunánál, ez lesz a külön Szép Szó-szám bevezetése, első darabja, hangütése. Utána sereglik tizennégy esszé: Árpádtól, Küküllei Jánostól, Werbőczytől, Bethlen Gábortól Mária Teréziáig, Martinovicsig, Petőfiig, Széchenyiig, Fráter Györgytől, Mikes Kelementől, Kármán Józseftől Szalay Lászlóig, Deák Ferencig, Kemény Zsigmondig. Szeszélyes, de súlyos névsor. Ezeket sikerült megíratni (vagy ezek közlésjogát megszerezni) többek között olyan kiváló szerzkkel, mint Babits (Széchenyi), Móricz (Bethlen), Kassák (Petfi), Vámbéry Rusztem (Szalay), a két Ignotus (Deák, Kemény). 
     A Dunánál két értelmezését ragadom ki közelítésként a verssel foglalkozó sok tanulmány közül: a Németh G. Béláét és a Szabolcsi Miklósét. Németh G. a "tiszta tagolású hármas" óda-építkezés kétezer esztendős hagyományához kapcsolja az ódát, és a "gondolatélmény" politikai mondandójáról azt tartja: "a közép- és délkelet-Duna-völgyi kis népek megbékülésének" programja csak akkor érvényes jelentésmagyarázat, ha "mögötte tudjuk, ha benne tudjuk" a mélyebb "jelentésrétegeket" is, mindenekelőtt a víz "egész verset domináló" archetípusát: 
     "Minden mitológiának, minden ősi világképnek, minden spontán világmagyarázatnak s minden nagy költészet metaforikájának egyik fő eleme a víz. Az élő és éltető, a nyugalmat és rettegést hozó, a pusztulást és termékenységet teremtő, az örökké mozgásban levő és mégis örök állandóságot is sugárzó víz. A görög, a hindu, a kínai és minden ismert nagy kozmogóniának és kozmológiának központi tényezője. S korán, nagyon korán, már az emlékezet els? határán, jóval a panta rhei előtt az idő örök változásának és állandó jelenvoltának, a történések folytonos változásának és valamily egylényegűségének a jelképe. 
     Ezt a világképi, ezt a kozmogóniai, ezt a szimbolikai szerepet tölti be a magyar köznapi tudat számára (s részben a magyar költői tudat számára is), ennek szinonimája a legnagyobb víz, a leghatalmasabb folyó, az ismeretlenből jövő s az ismeretlenbe tartó ár, a Duna. S ezt a partjain élő többi nép tudata számára is. Annyira ezt az egyetemes világképi, kozmogóniai, szimbolikai szerepet érzékeli az óriás folyamban a költő, hogy a másik őselem, a Föld, a Magna Mater tulajdonságából is sokat ráruház. Sőt, »az egykedvű, örök eső« képével s a barlangban meghúzódó ősember fölidézésével valahol, távolian a Levegt s a Tüzet is hozzá sejteti. 
     A közvetlen politikai jelentést tehát előkészíti, megalapozza, egyetemes keretbe állítja a szemlélt, a reflektált, a tudat központi tárgyává tett idő, a történelemmé emelt idő képzetkörének megjelenítésével. Illetőleg az ember ama szembenéző kényszerének és kötelezettségének megjelenítésével, melynek a történelemmé tudatosított idő zaklató kérdései elől nincs mód kitérnie." 
     Szabolcsi szerint a versindítás "a helyszín és helyzet megjelölése, a József Attila-i költészet egyik állandó attribútuma, a sziklafal és a világítóudvar között itt a Duna-part": 

A rakodópart alsó kövén ültem, 
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.

Mintha szívemből folyt volna tova, 
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

A városok között mintegy méltósággal, 
Szőke Duna vize foly csendes habzással, 
[...] Füleket nem sért? szép lassu zugással

Nemzeti ideológiák egymásra törő közép-európai zavarossága, a hegyaljai Tisza regénye szólamos közhelyei: effélékre értendő a zavarosság. És Trianonra jön még Hitler és a magyar "nemzetvezet?" véres intermezzója: amikor belelövöldözött holtakat sodor a zavaros Duna. Az absztrakt internacionalizmusra jönnek az 1980-as évek végén a csendes forradalmak. De Oltnak-Dunának ekkor sem egy a hangja: Marosvásárhelyen kiverik egy magyar író szemét. Zavarosak a folyók. 
     A szőkére, kékre a zavaros következik. A Duna persze bölcs és nagy is: tanuljon tőle s belőle "a sok nemzetség", mely egymásra tör. Ez a három új Duna-jelző a köznapi pontosságával nem kevesebbet ér, mint amit a hagyományból kihüvelyeztünk. 

A világ vagyok - minden, ami volt, van: 
a sok nemzedék, mely egymásra tör. 
A honfoglalók győznek velem holtan 
s a meghódoltak kínja meggyötör. 
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa - 
török, tatár, tót, román kavarog 
e szívben, mely e multnak már adósa 
szelid jövővel - mai magyarok!

Én még úgy tanultam az iskolában, hogy "a sok nemzetség, mely egymásra tör". Természetesen tisztelnünk kell a költ? javítását (a Nagyon fáj kötetben, 1936. december): nemzedék. Vajon miért, kinek a tanácsára, vajon "bens?b?l vezérelten" javított-e? A Mai magyarok régi magyarokról antológiában Horváth Tibor régész írta A Dunánál után következő Árpád-portrét. József Attila ezt elismerően olvasta; ő lett volna a sugalló? Nem hiszem, mert a nemzetséget József Attila itt régies, tágabb jelentésében használta: ’nép, nemzetiség’. A nemzedék nem sikeres helyettesítés. A vers csa-ládi nemzedékekr?l is ("apám" s "anyám") szól, de ebben a szakaszban "török, tatár, tót, román kavarog". Szabolcsi Miklós monográfiája a Szép Szó különszámát taglalva idézi a verset, ám nem az ott szereplő nemzetség változattal. Én ezt a szerintem pontosabb, súlyosabb nemzetség alakot az új kiadásokban jegyzetként szerepeltetném a nemzedék mellett. 
     Szalatnai Rezső A Duna költői. Öt évszázad versei a Dunáról című antológiájába (1944) ugyancsak a nemzedék forma került. A verset tehát nem a Szép Szóból, hanem a Nagyon fáj kötetből, vagy máshonnan idézi. Pedig a kisebbségi sorsban felnőtt, 1948-ig Szlovákiában élt Szalatnai Rezsőnek affinitása lett volna ehhez a ’nép, nemzetiség’ jelentésű nemzetséghez, hiszen jól ismerte és becsülte a cseh és szlovák népet-nemzetiséget is.** Szalatnai Duna-antológiája a fontosabb művei közé tartozik, ha ugyan nem ez a versggyűjteménye a legidőállóbb. A 40-es évek elején készült Pozsonyban. Bőszavúan szól: az antológia egyharmada a bevezető esszé. Szemlélete toleráns, eszméihez Berzsenyi "dunaiság"-ából, Ady és József Attila Duna-verseinek "politikai tájairól" merít erőt és tartást. Nemes ismeretterjesztés, jószándékú egyféleség vezérli: nincs jó vagy rossz Duna-vers, csak Duna-vers van, és mind fontos vagy szép vagy "nagy". Nagynak, kisebbségi elfogultsággal, Győry Dezsőét mondja (Emberi hang, 1940); könyvét ez a "kisebbségi magyarság fájdalmas kagyló-lelkéből kiszivárgó Duna-vallomás" zárja. A stílusnak ilyen túláradásai a tárgy iránti áhítatot jelzik. Szalatnai fogalmai és definíciói nem mindig pontosak, a formulázások inkább képszerűek, forrásait (mint pl. A Tisza regényét) kritika nélkül hasznosítja. A régiségben jól tájékozott, irodalomtörténeti fejtegetésekkel azonban nem terheli esszéje futását. 
Van végül valami legendás zavar A Duna költői kiadása körül. Van egy Berzsenyit visszhangzó szép Vörösmarty-mottója (az "országos folyam"-mal), s azzal néz szembe egy különös közlés: "Ezt a könyvet 1943 húsvétján Pozsonyban gróf Esterházy Jánosnak a szlovákiai Magyar Párt elnökének irodalmi díjával tüntették ki." Úgy kell ezt értenünk, hogy a bátor Esterházy gróf (aki egyedül szavazott a szlovák "nemzetvezető" parlamentjében a zsidótörvények ellen) egy 1943. évi pozsonyi kiadást tüntetett ki? Fellapoztam válaszért A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918-1998 című összegezést. A művelődéstörténeti kronológiában 1943-nál nincs nyoma A Duna költői Esterházy-féle elismerésének (annál inkább Tóth László kéziratos jegyzetei között, amelyeket érdeklődésemre elibém tárt). Esterházy grófnak ezért a gesztusáért is lakolnia kellett: 1948. szeptember 18-án: "A Szovjetunió állambiztonsági minisztériuma döntést hoz arról, hogy a csehszlovák hatóságok kérésére Esterházy Jánost kiadják Csehszlovákiának." Ott aztán halálos, majd életfogytiglani ítélet várt rá. 
     Vajon milyen ítélet várta volna a Szalatnai-antológiát, ha 1943-ban sikerül Szlovákiában megje-lentetni? Egy évvel később látott napvilágot Budapesten. A Duna költői 1970-ben megjelent hasonmás kiadás alkalmából készült ismertetés (a kecskeméti Forrásban) ilyen hátteret fest köré: "1944. Minden józanul gondolkodó magyar előtt világossá vált, hogy Magyarország elveszítette a világháborút. A II. Magyar Hadsereg 1943-ban megsemmisült, óvatos megfigyelők pusztán a méltányos békekötésben reménykednek. Kossuth vagy Jászi eszméje, a »dunai köztársaság«, a dunai népek megbékélése végképp eltűnni látszik a bármelyik pillanatban egymás torkának ugrani kész nemzetecskék számára. A bécsi döntések által újrarajzolt határokat immár nem szavatolja semmi és senki. Ebben a történelmi helyzetben jelenik meg a Hungária Kiadónál egy antológia a Dunatáj költészetéből. Egy könyv, mely 1943 húsvétján Pozsonyban elnyerte gróf Esterházy Jánosnak, a szlovákiai Magyar Párt elnökének irodalmi díját, s melyben öt évszázad magyar költőinek Duna-vallomásai mellett a szerkesztő, Szalatnai Rezső bevezető tanulmánya olvasható. A Duna költői című antológia tetemes részét (harmadát) kitevő bevezető dolgozatot, mely Szalatnai nevét dicséri - bár erre a kötetben sehol nem találhatunk utalást [dehogynem: ott van a neve a címlapon!] - e helyt nem elemezzük, mivel a Duna-menti kis nemzetek közeledésén munkálkodó, kiváló irodalomszervezőnek bizonyuló Szalatnai Rezső munkásságának megítélése elmarasztaló lenne, ha egy ilyen - a korszak stílromantikájára valló - szöveget mai nézőpontból mutatnánk be: a szerző a gyermekkori emlékek esszéisztikus felidézése és az olykor patetikus, csupán a történelmi helyzet okozta feszültséggel indokolható magyarságtudat vékony mezsgyéjén egyensúlyoz, hogy szinte minden magyar irodalmi alkotást, majd’ minden jelentős irodalmi személyiségünket »dunásíthassa«. Annál fontosabbnak tetszik viszont a szöveggyűjtemény." 
     Az utolsó mondattal maradéktalanul egyetértünk. 
     Fegyverek közt csendesebbek a múzsák. Csak a Duna folyik szokott sebes sodrásával. 
  

* A provincializmus itt régi értelemben szerepel: fővároson túli vidékeket, tájakat, tájnyelvi színezetet jelent. Az elrendelje = helyére illessze. 
** Amit ma nemzetiségnek mondunk, az Trianon és 1948 között kisebbség volt. Mikori keletkezésű lehet pontosan a 'más nemzeti-állami közegben élő állampolgár-magyar' nemzetiség-megnevezése? A nemzetség = 'nép, nemzet' jelentés József Attila verse szerint 1936-ban még eleven. (Vajon nem a nemzetiséggel gondolta összekeverhetőnek, és ezért korrigált? Ez esetben sem javított jól.) A trianoni béke szövegében - tudom meg Kiss Gy. Csabától - a minoritas, a 'kisebbség' szerepel. Újabban ez megint használatos.