Nagy levegőt veszek. Bent tartom. Ez mindig segít. Mint a sportlövők, akik támaszték hiányában kezük természetes remegését visszatartott lélegzetükkel próbálják csillapítani, hogy beletaláljanak a céltábla legbelső körébe, mely esetemben most nem lehet más, mint emlékezetem. És nem is egyetlen körről van szó, és igazából nem is körről, mert úgy gondolom, hogy emlékeink azokhoz az egymásba kapcsolódó sötét felhőformához hasonlatosak, melyeket az anginon látunk, ha párnánkról lefejtjük a huzatot, s amelyeknek mindenekelőtt az álmokhoz van a legtöbb közük.
     Az első bekezdést kucsébertálcámról vettem, abból a tárcámból, melynek kulcsfigurája az írásokkal teli tálcát nyakába akasztó Kucséber. Őrá úgy találtam, amint magunkra szokás, mikor éppen másra figyelünk - a pillanat műve volt. Szép Ernőre és Krúdyra figyeltem ekkoriban, ők ketten a névadó keresztszülők. És csak azért másoltam ide ezt a részletet, mert most itt is valamiféle emlékezésről lenne szó. (Jobb indok: "Majdnem minden prózai írása ezzel a szóval kezdődik: én" - írta Szép Ernőről Kosztolányi Dezső. Én. Is. Azaz: az énnek egyfajta folyamatossága, mit ne mondjak, teremtődik, más-más személyek által. Éntől énig. Aki ugyan már te lennék, zsonglőre a személyes névmásoknak, mégse tévesztve szerepet, hogy ilyesformán is tovább éljen, aki már nincs. "Élni és élni hagyni" - vésette a kardjára németül [!]. Elgondolkodtatóan-szép cselekedet. Megjelenik előttem a vércsatornával rovátkolt kard, melynek vésetét lezárja, folytatja az írás. Hegyén pedig ott mosolyog valami kócos skizofrénia; a gordiuszi csomó mintha nem petrencerúdra, hanem az azt átvágni készülő kardra került volna. Így lett alkalmatlanná téve: nem vághat át semmit, magát a legkevésbé. Kucséberem is ehhez tartja magát. Az ének önálló életet élnek, megosztva bár, de törve nem, az egyesülés reményében.) És hogy magam se feledjem: levegővételről. Ahogyan arra Szép Ernő tanított. Hogy hogyan kell sóhajtani. És hogy mit találhatok egy semmi sóhajtásban.
     "Sóhajtottam, fölemeltem a sóhajhoz a fejem, mert így mélyebbet tudok sóhajtani. Milyen jólesik sóhajtani. A világon nincs tökéletes öröm, de tökéletes szomorúság sincsen, mert a legnagyobb szomorúságban is sóhajt az ember, és a sóhaj kellemes. Hálás vagyok a természetnek a sóhajért, és sajnálom, hogy nem tudom, hányat sóhajtottam egész életemben. Szeretném megolvasni, és mindet külön megköszönni a jó istennek. A mély sóhajhoz föl kell emelni a fejünket, talán azért, hogy meglássuk az eget. Az égen ragad a szemem"- írja a Híd című novellájában. Ez a levegőég áramlik benne, beszívja és kiengedi, átjárja és átjár bennünket is. Egyszerre frissül és fárad, de a sóhajról lemondani nem lehet.

"Mellemből sóhajok erednek,
ajkamról halkan elrepülnek,
a levegőben összegyűlnek"

Ha nem fogják a kezét, az ember nem mindjárt jut el Szép Ernőhöz. Ellenben, ha szisztematikusan megy visszafelé az irodalmi múltban, Szomory és Krúdy között találkoznia kell vele. S aztán, kivált ha valamilyen irodalmi rögeszméje is van az embernek, nem árt, ha hosszabban kísérteti magát az egyszerű érzéseket egyszerűen kifejezni tudó íróval, akinek nemcsak sóhaja, de erről szóló szerencsés hangja is volt az életben. Olyan Hang ez, amelyen nem szokás beszélni; magamagát szólító, szívmelegtől otthonos. Mintha belső, drámai monológot hallanánk, ami valami csoda folytán kikerült az emberből, és hallható lett a füleknek, kinek vigasztalásul, kinek tanulságul, néhány keveseknek pedig öröméül. Az utolsó szót kiemelten ismétlem: öröméül. Ugyanis ez több annál, hogy ez vagy az az írása, könyve tetszik. De itt kell azt is elmondani, hogy az említett egyszerűségnek és közvetlenségének, az élőszót idéző hangnak befogadása mégse volt egyszerű. Szókönnyűséget láttam és érzelmes prózát. Úgy gondoltam, túlzottan egyértelmű; borulatai, fájdalmai, kicsiny szegényei, életképei ismerősek. Jó szívvel viselt, a születés múlhatatlan ünnepébe vont hétköznapiság. Hiányoltam a gondolatiságnak azokat az összetett, elvontságukban az olvasótól is hasonló gondolati attrakciót kívánó példamondatokat, amelyeknek szépségét a nyelv hajlíthatóságában, azaz engedékenységében láttam, hogy a szinte kimondhatatlan fogalmazódik meg észrevétlenül, előbb sejtet, mint tudatosít, gazdagságát pedig abban véltem fölfedezni, hogy annyi és annyi gondolati rendszer után van egy újabb, ugyanolyan pontos és igaz, mint akármelyik mesteré. Hiányoltam, de nem utasítottam el, ami már csak azért is nehéz lett volna, mert elsősorban érzelmileg hatott;  szívbölcsessége adta neki azt a szabadságot, amelyiket ugyanakkor magamnál hiányoltam. Mert ahhoz is szabadság kell, hogy valaki a szívével szólhasson, ne blokkolják nyelvét kétkedő és óvatos gondolatok. Hiányoltam továbbá a nagy témákat. Valami nagy tablót, összefoglaló regényt, iskolateremtő, prózapoétikai újítást. Valahogy úgy lehetett, hogy a megélhetés teljesítmény-kényszerében csak ritkán jutott idő valami hosszabb írásra, maradt a tárca, a vers - mind ragyogóbb darabjai az életműnek. A Lila ákác, nem hagyhatom szó nélkül, olyan egyedülálló regény, mely, ha létezne generációs könyvek toplistája, ami egy adott korszak korhangulatának hiteles megjelenítése alapján ítélné meg az oda felvehető könyveket, akkor ez a legelső lenne mind közt. Alapmű a hangok műfajában. Más szempontból, de ugyanolyan jelentősnek tartom a Felnőtteknek című könyvét, amiről itt bővebben is szólnom kellene. Hogy miként is rezonáltak bennem gyermekkoráról írott emlékei. Kicsiny hangszekrény ez is, csodálatos dallamokkal; rejtélyek nélkül való őszinte megmutatkozás, amire a láthatatlan csak ritkán képes: olyan, mint téli csupasz fákon az elhagyatott madárfészek.
Nem tudom, hogy lehet-e bármit is mondani róla, Szép Ernőről, az íróemberről, ki volt, mi volt, ha ő maga elveszítette magát, ha már életében tragikomikusan múlt időbe tette Szép Ernőt. Meddig ember, író, hol van a név, a hivatás, az egzisztencia határa? Túl lenni rajta, innen nézve mintha mindenek fölött: "Tegyétek, amit tesztek, nekem ehhez már semmi közöm, nem élek én már" - mondhatta volna.
     Nekem az emberből ez a megsemmisült, elhallgatott ember a legizgalmasabb, mert úgy volt, hogy már nem volt. Öngyilkos volt, csak a teste élt még tovább. Azt hiszem, rég felkészült erre az elmúlásra. A felkészülés, kivált írók esetében, állandó és folyamatos; a koncentrált figyelem jobb esetben és kivételes alkalmakkor egy tekintettel (synopsis) átfogja a létet, helyet és időt - már csak ki kell dolgoznia azt, amit sűrűn és mégis vázlatszerűen megpillantott. Ha belekezd, az ellentétes erők hol lendítik, hol visszafogják, s ha annyi gond és baj dacára sikerül az összefoglalás, műfaji meghatározottságától függetlenül is "emlékirat" lesz belőle. Ilyen a Felnőtteknek című könyv is, az emlékező irata gyermekkoráról, rövid sorozatok állandósága: megtartó erejű lemondás. Szép Ernő lemondása Szép Ernőről valahol itt kezdődhetett, 1941 tájékán, mikor munka közben kényszerűen újraélte gyermekkorát, mikor be kellett fejeznie, le kellett zárnia a könyvet. "Látják, már itt van a könyvnek a hátulsó táblája, abba kell az írást hagyni. De sajnálom. Úton voltam, bejártam a gyerekidőt; megjöttem, sóhajtva lépek le a vonatról. Mennyi mindent nem tettem belé ebbe a könyvbe. Majd egyszer. Egyszer majd mindent letisztázok, amit életemben írtam" - mondja nekünk a Búcsúzzunk című fejezetben, maga téve tanúságot, hogy itt nemcsak ennek a könyvnek ért a végére. Az önmagával elégedetlen, s ezért egyben boldogtalan ember, egyetlen mondatban esetlegesnek, tisztázatlannak minősíti egész életművét, ami után már csak a "javító munka" következhet. De ehhez, s ezt ő is tudja, még egy életre lenne szükség.
     Az összefüggések rendszerét kutató figyelmem nem tekinthet el attól a véletlentől, hogy négy éve Szoboszlón élek, hogy írok, hogy könyveim jelentek meg, másrészt meg attól a véletlentől, hogy Szép Ernő és Szoboszló és az irodalom. Valahogy mintha több közöm lenne hozzá, fórom a kollégákkal szemben, mert itt vagyok, mintha ez számítana bármit is. Nem számít. Vagyis számít, csak másképpen. Míg Debrecenben éltem, nem gondoltam arra, hogy pusztán a hely miatt közöm lehetne a városban élt íróelődök bármelyikéhez is. Debrecen egyedülállóan szerencsés e tekintetben a vidéki városok között, Pesthez mérten is sok írója és költője volt. Másutt meg azt kap az ember, amit talál, ha egyáltalán talál. Szoboszló irodalomtörténeti szempontból elég szikes hely, egyetlen árnyékot adó magassága Szép Ernő. Én itt ezt kaptam, őt találtam, ami, anélkül hogy bármiben is utánoznom kellene őt, kötelez. Írásaiból, amint mások könyveiből is, rendesen tanultam, mesterem azonban soha nem volt. És mégis: arra sem vagyok méltó, hogy töltőtolláról a kupakot lecsavarjam.
     Nézem a lokális összefüggéseket: ami neki Szoboszló, az nekem Hodász. Ami neki Debrecen, az nekem Pest. Ami neki Pest, az utóbb nekem már Debrecent jelenti. Szoboszló, ez a nekem új revier, olyan terület, mely ráépült Szép Ernő Szoboszlójára, immár más a jelentése, de nemcsak az évtizedek miatt mondom ezt, hogy közben fürdővárossá szépült, hanem a gyermekkor és felnőttkor különbözőségéről beszélek, élményeink másságáról; ha ő Szoboszlóról írt, azt emlékezőként tette, nekem ugyanerről krónikásként kellene.
     A könyv újraolvasása alatt és után nagy csábítást éreztem arra, hogy gyermekkori emlékeimet éppúgy megfeleltessem az övéivel, mint ahogyan az egykori Szoboszlót is a mai Szoboszlóval, két legyet ütve imigyen egy csapásra, ám utóbb, könnyebbült szívvel, mégis elálltam a gondolattól, gondolván, Kucséberem majd megoldja a históriás feladatot a maga idejében és helyén, terjedelmi korlátok nélkül. Hogy ne legyen vesszőfutás az, ami a legszorongóbb léleknek is kedves lehet és örömteli. Vesszőről, borzongtam, itt szó sem lehet, legföljebb botról, olyan botról, amelynek két végét egy pillanatra egy-egy ember fogja. És a megfáradt hátulsó átadja az elülsőnek, átadja a botot, az igyekvést, a lázat, a versenyt, átadja az életét, a pályát, a lélegzetét is átadja, vele adja gyermekkorát is, Szoboszlót is.
     "Ahogy az én könyvem kinyitja valaki, úgy nyitom én ki Szoboszlót a lelkemben. Úgy szoktam kinyitogatni Szoboszlót. Mert Szoboszló az én képes könyvem, örökösön nézegetem, olvasgatom; jól esik belé merülni, abban gyönyörködni, vigasztalódni, tanulni belőle" - kezdi azt a könyvet, amelyet Hajdúszoboszló Városi Tanácsa 1988-ban, az eredetivel megegyező formában újra kiadott. Úgy kezdi a könyvét, mintha csakugyan olvasná azt a valódi mesét, melynek hőse lehetett kisfiúként. Ez a kisfiú elevenedik meg, él újra, mert nehéz elhinni, hogy a felnőtt ember szelektív emlékezete ilyen aprólékos és pontos tud lenni a gyermekkori világ leírásában és megjelenítésében, mint amilyen természetesen és magától értetődően szólal meg általa és benne a gyermek, aki közvetlenül "olvasva írja" a sorokat. Anyanyelvében nem magyar, ő ezt úgy mondja, hogy "a szoboszlai nyelvet tanultam meg beszélni" - ami a nemzeti nyelvvel lesz azonos értékű, vagy még több is annál; ez lehet a megnevezések előtti ámulat csöndes nyelve, amit mindenki magától ért, s amit majd feledtet a közérthetőség kívánalmai szerint hangoztatott és rakosgatott szavak rendje. Ebből a korábbi, kimondásra valójában alkalmatlan nyelvből is szeretne valamit megmutatni, mikor népies formákat, vagy talán inkább családias szavakat választ. Ezzel is otthon akar lenni, Szoboszlón és gyermekkorában: mindétig, házőrzeni, heregjen, juháztatja, félegettem, osztán, mán, vón, ülögetett, hancúznának, ittasító, sikótozni, állingálni, berena (deszkakerítés), hászia (padlás) etc.

     A szótárkészítők tudományos alaposságával írta meg ötvenhét szócikkét, de a költők érzékenységével és finomságával veszi sorra emlékeit, hasonlatot hoz, metaforát művel, s teremt mindenki számára érthető asszociációkat, hogy elkészíthesse a gyermekkor enciklopédiáját. A hold is jobban érthető, írja, ha sárgadinnye gerezdjeként gondolja el; a hóember a tél bálványa lesz, aki elégedett, jóllakott ember, nem úgy a madárijesztő, aki szomorú és boldogtalan lélek. Az előbbi "községi lakos", az utóbbi "csavargó". Az enciklopédiába Szép Ernő a gyermekkor költészetét mondja tollba. Bárkiről, bármiről ír, egyformán az aki vonatkozó névmást használja (a könyv is, a bot is aki), élővé és emberközelivé varázsolva akár a leghalottabb dolgokat is. Amikor a változó divatot említi, megállapítja, hogy "kopik, kódusodik a magyar viselet...", a múló világ fölötti saj-nálatában azonban nem számol bizonyos anakronizmussal, "a kalap mellé való darutoll is halálozik", hogy végül a középszerré züllő világ általános igazságtételének kimondásához jusson el: maga a világ haldoklik.
     Két hónap alatt, napi penzumok teljesítésével, megalkotta a valóban hasznos kézikönyvet, s közben "még az is édes lett ami keserű volt". A végén szükségesnek tartja megvallani: "Meg azért is meséltem, mert én nem azért élek hogy éljek, hanem hogy minden életem felől híradással legyek, mert én valami kiküldetésben járok ezen a világon. Azért is meséltem tán, hogy mindenki szeme elé nyissam, aki kezébe veszi a könyvemet, a maga tulajdon gyermekkorát; az én emlékeim előédesgetik az ő emlékeit is, jól fog esni néki is annyi szökevény kis emlékével találkozni. Ugye hogy a gyermekkor mindnyájunknak a legboldogabb ideje. " S míg a könyv lapjain egy spirálrugós játékszerhez hasonlatosan felhúzza és lejáratja ezt a megtalált, boldog időt, itt-ott véletlenszerűen számvetést készít, behozza a "jelent", kiszól hozzánk, elárulja elárvult magát, minden áltatás nélkül nevezve meg az okokat, láttatva, hogy miből mi lett: "Mikor találkoztunk mi, a pénz meg én, a két halálos ellenség? [...] Betegségnek fogom fel a gazdagságot, csakúgy, mint a szegénységet is kórság számba veszem, akár a tüdővészt vagy a rákot. A gazdagság lelki betegség. Némelyik eset olyan súlyos, azt a gazdagot irgalomból agyonlőném, vagy az őrültek házába záratnám, mert az ilyen beteget nem lehet eltűrni a szabadon járó társadalomban. Egyszer-másszor ha véletlenül felém kacsintott életemben a szerencse, elíjedtem arra a gondolatra, hogy sok pénzem lesz. Nem merek pennát venni többet az újjaim közé. Elveszítek majd mindent, ami Istentől való. A szemem világát." Szenved a szegénységtől, de ugyanúgy szenvedne a gazdagságtól is. Mindent tud, és sehogyan sem jó. A boldogtalanság nyomorult érzését fogalmazza meg akkor is, mikor a szerelemről szól, s itt még egyértelműbben, koncentráltabban: "...ha az előkelő, a gazdag, a felettem álló iránt lobbanok fel [vö. Lila ákác], akkor a szebb élet, az ünnepibb világ után is áhítozom.[...] És az is lehet, az első szerelem hagyott bennem olyan hajlandóságot, hogy a lehetetlent óhajtozzam, az álmot keressem itt, és a szenvedést". A pénzhez és a szerelemhez való viszonyulása után még két valamiről kell szólnia ahhoz, hogy teljes képet adjon magáról; mint gondolkodik hivatása, a költészet felől, s hogyan tekint az elmúlásra, a halálra. A választ, mintegy mellékesen, a gyermekkor édes emlékei közé letéve, a könyv lapjain megtaláljuk. S mert látom egészen, talán a másodszori, figyelmesebb olvasás következtében, olybá tűnik, hibátlant alkotott. "Nagyon de nagyon érdekel engem valami. Valami, amit én a legjobban szeretek e világon. Az az én lélegzetem, az az én szívem dobogása. Az az én mániám, az az én nyughatatlanságom altatója, az az én kínlódásomnak, az én bánatomnak, csalódásomnak legjobb vigasztalója. Az az én italom, olyan mint a bor meg a pálinka a részeges embernek. Mi az? az a muzsikás beszélés, a beszéd hintálása, lovagolása, tánca, szavainknak a játékos egymás után rakása. Az a szánk szólásának cserdítése, mint ha az ostorral cserget, meg újra cserget a kondásgyerek maga múlatására, úgy, hogy egy cserdítés a másikat várja, a másik visszafelel az elsőnek. A vers az." A következő, a halálról szóló gondolat, talán logikusan, előre megfontoltan, a szerelemhez kapcsolódik, az ottani szócikk utolsó bekezdésében olvasható: "Bezártak már a földbe egynéhány nőt olyat, akit szerettem életemben. Akiért meleg könnyem csurgott és akinek meleg csókja az ajkamat érte. Akivel valameddig egy szív, egy világ voltam. Ez is juháztatja az embert, békíti, téríti. Nem illik úgy iszonyodnom a keserű kortytól, ha azt ezek az édesek, kedvesek is lenyelték. Nem idegenkedhetem a föld belsejétől. Legbecsesebb érzéseimnek megyek majd utánok, szépséges, hőséges óráimnak, boldogságaimnak. Az a mi legédesebb hazánk, az, odalenn".
     Szép Ernő lélekzőgyakorlata egyenletes és állandó: melegség, sóhaj, szóba került lélek.
     De térjünk vissza az egészhez, a gyermeki részhez. A felépítés technikájához. A könyv elején még egy-egy fogalom köré szervezi emlékeit, később engedékenyebb és szabadabb lesz, összetartozó részeket is szétválaszt, a fejezetek magukon viselik az alkotás napi ritmusát, mind tartalmi (a bővülő témát úgy a napi hat-nyolc oldal körül, talán terjedelmi megfontolások miatt is megosztja), mind formai tekintetben (pl. ha kilenc oldalon fér el a tárgyalt dolog, akkor azt "egyvonásból", nem halasztva másnapra, megcsinálja). Szüleinek alakját külön, egy-egy fejezetben rajzolja meg, de még aztán is, több helyen is felbukkannak, az apja később például önálló részben is (Alszol mán?). A szócikkek gyakran utalnak egymásra (pl. mikor a cigányságról vagy a csúfnevekről ír), emlékeit munka közben többször is rendeznie és rendszereznie kellett, nehogy semmitmondó, parttalan és öncélú legyen. Vezérmotívum, ha van ilyen, vagy alapgondolat a gyermekkor felhőtlen láttatásán kívül az egyszerű, a szegény emberek életének bemutatása egy adott korszakban, adott helyen; többször hangsúlyozza a vidék nagyszerűségét és gazdagságát, szembeállítva a városi élettel, és szeretettel veszi tenyerére a kisembereket, kiket az élet valódi művészeinek tekint. Különös, kisebbrendűségi érzéséről valló sorokat is olvashatunk, mikor a virágok, a kutyák, a keresztnevek vagy a gyümölcsök közt tesz különbséget aszerint, melyik tartozik a szegényhez, melyik a gazdaghoz. Múltját, sorsát meg nem tagadja, éltető energiát a gyökerekből szív föl. Csak sejteni lehet, hogy 1941-ben mennyire szüksége lehetett neki erre, micsoda vigaszt, megnyugvást találhatott a gyermekkori képeskönyv lapozgatása közben.
     A könyv egészének formálása mögött nem látni különösebb tervszerűséget, világos, az emlékezés természetes esetlegességével és a tárcaírók rutinjával munkálkodik. Folyamatossága, az emlékfoszlányok szakadozottságának ellenére is, csak a múlt időnek van, valamint annak az alkotói örömnek, mely a jelenben illő és pontos szavakat talál, mintegy visszavezető utat a régvolthoz. Kivételes esetekben azonban összekapcsol két szócikket is, ilyen, mikor a sportokat említi, a fejezet végéhez érvén veszi észre, van még mondanivalója: "Hátra van még egy gyönyörű sportunk, az pedig a korcsolya sportja. Legutoljára hagytam, mert ezt nem is folytatom most, holnap önálló fejezetet szentelek a korcsolyázásomnak." De ugyanilyen összetartozó, a játékokat tárgyaló rész a Mid veszett el szegény ember?, s az azt követő Ki mit tud? Aztán olyan emléke is akad, amelyet korábban, valamelyik novellájában már földolgozott, ebben a könyvben nem ismétli meg, nem is utal rá, csupán csak azért lehet ismerős, mert az olvasó egyéb Szép-szöveget is ismer. A Haragban lenni című részben található életrajzi adatok hitelesítik a Két fiú a paplan alatt című mulatságos, tanulságos a harag-szeretet működéséről szóló történetet. "Legnevezetesebb haragom Debreczen városában tartottam egy hasonlóan szegénysorsú negyedikes diákkal. [...] Ugy elútáltam, megszakítottam a vele való érintkezést. Egymás mellett kucorogtunk a keskeny paplan alatt; téli éjszaka (fűtést nem kaptunk) versenyt csengett a fogunk a hidegben. Mikor azt hitte az egyik hogy a másik már alszik, jobban magára húzta azt a fukar paplant. A másik visszarántotta a maga részit, erre aztán rúgások és csípések következtek; sziszegtünk dühösen, de szót nem ejtettünk, korrekt mód tartottuk a haragot." A történetet itt abbahagyja, nem árul el többet, hisz korrekt mód megírta az említett novellában, inkább a harag természetrajzával foglalkozik, hogy mennyire kacagtató, ostoba dolog. "Egyszermásszor csak az érzékenységem volt az oka a haragnak. Olyan eseteim is voltak, valakit ellenszenvesnek találtam, elkezdtem őt nem észre venni többet. Egy-két bajtársamat, akikkel együtt indúltam a pályánkon, azon értem, hogy irígyek lettek rám, mert én utánam jobban kap az ujság, meg a könyvkiadó. Megéreztem a gyűlöletöket, akárcsak a kabátom tüzet fogott volna." Nem idézem az egészet, csak a következtetést, hová jut: "Elkövetkezik az életben olyan idő, mikor az ember már nem játszik haragszomrádot. Türelmesebb már az ember és közönyösebb és megalkudottabb. [...] Azt érzem néha, a tulajdon személyem sem méltó rá hogy szóba álljak vele". A jóság különösen fontos érték számára, az emberi ellentmondásosság, erkölcsi megbízhatatlanság fölé emeli a természetben példaadóan meglévő moralitást, mikor Cukri nevű kutyájáról ír, s amely az előbbi sorokra rímel: "Az Isten a kutyát ajándékba adta nékünk, különös gyengéd gondolata volt ez az Istennek. Külön kis imádsággal kéne megköszönni a jó Istennek, hogy a kutyát teremtette. A kutya tán arra való, hogy valami szép jó ösztönt, szép jó érzést terjesszen. Megpirulhatunk mink emberek, ha szemünkbe tekint a kutya: lám tanulhattok éntőlem négylábútól, eltanulhatjátok, hogy kell a földön viselkedni." Bármiről is ír, jellemző az érzéki megközelítés, a primer tapasztalás, a hangok hallása, az ízek végigkóstolása, a szagminták osztályozása, mind emlékeztető és hangulatkeltő, s mindamellett a világ megismerésének első és legközvetlenebb módja, ami, ha sikerre is vezeti a kíváncsi embert, a kapott válaszban további titkot láthat meg, amire felelni, akár költőnek is, nagyon nehéz. Így a rózsaillatról: "...az az illat közöl valamit, annak hát gondolatának kell lenni, szavainak; mi az, eszméld, mondd utána hangosan. Én nem tudom".
     Egyszerű munkamódszerében van némi rafináltság is, a leírásokból álló részeket néhol továbbgondolásra ösztönző hasonlatokkal és metaforákkal szakítja meg, vagy az álnaivan feltett kérdést megválaszolatlanul hagyja, vagy éppen ellenkezőleg, a felnőtt ember tapasztalatát rögzíti néhány kurta mondatban. Jól lehet látni, mint megy beljebb emlékezetében, hogyan hozza egyik téma a másikat, s mint megy előrébb terjedelemben, rövid lépések által. Két hónap az körülbelül hatvan nap, ezalatt ötvenhét szócikk majdnem háromszáz oldalon, ami átlagban napi öt-hat oldal megírását jelenti (nem számolok kihagyott fejezetekkel vagy rontott oldalakkal, mert nem hiszem, hogy ezekből számos lett volna, inkább föl nem használt jegyzetekből maradhatott vissza valamennyi). Nincs elveszett tárgy, szóra méltatlan emlék, lett légyen az márciusi kokárda, szélmalom, drótostót, madártoll, botok és sétapálcák, és minden, amihez az embernek, kisfiúnak köze lehet, van vagy volt, hétköznapi kellékek és mély hatást keltő érzelmek, megvallott, szégyelleni való bűnök. Szép Ernő pedig mondja és sorolja, tiszta forrásból merít, medret talál a bő és szeretetteljes áradásnak, amiből van több is, és sorsuk, hogy egymásba ömöljenek, amint a Kösibe is egyéb kisebb vizek, amint a Kösi is egyéb nagyobb vizekbe, hogy gazdagodjon és szélesedjen, s aminek nincsen sehol egy felesleges vagy jelentéktelen része. Eldönthetetlen, hogy a könyvben hol a "fő" avagy a "mellék" ág, kivált ha a tenger felől, a felnőttkor feketetengere felől nézzük. Egyformán fontos mind. A gyermekkor vízrajza pontos térkép, mutatja csalhatatlanul, honnan, mit és mennyit, s ha a mi életünkben vannak eltérő részletek is, új keletű tárgyak, fogalmak, más tájak, attól a lényeg semmit sem változott, de még akkor sem, ha történetesen tisztább vagy mocskosabb a mi kis folyamunk, ha nem úgy szerettük is az apánkat, ha másképpen láttuk is az anyánkat, ha mást gondoltunk gyerekként az Istenről.
     Egy szorgos, kaptárját rég elvesztő méhecske gyűjtögette itt össze a legfinomabb porokat; döng, kereng és mindent megtalál. Bennünket is, ha hagyjuk, hogy beszálljon hozzánk. S akkor, gazdagságát megosztván, talán megédesíthetjük múltunkat, emlékezhetünk, erősbödhetünk, vigasztalódhatunk, kezdhetünk bármit a mézzé nemesíthető anyaggal, miközben ő, az aprócska lény, aki az előbb még itt volt, s most sehol sincs, sóhajtásként repül tovább.
     "Hallotta sóhaját a szegényeknek, látta borúlt tekintetöket. Az a sóhaj felszántotta a szívét, az a tekintet beboronálta."
     A szívben termő szívhez, Szép Ernő szerint, mindenekelőtt sóhajtás kell. A szegényeké. A gazdagokat mintha megfosztaná még a sóhajtás lehetőségétől is, s ebből következően, az érző szívtől is. Ítélet ez meg vigasztalás. Hogy minden kincs..., hogy minden öröm..., ki kellett mondania, mint ahogyan én sem hallgathatom el, hiába pontozgatok; figyelmeztetnie és emlékeztetnie kellett akkor, azon időben, önnön magát és másokat, amint az gyakran megtörténik, fennszóval. Valójában nincsen tét, csak élet, meg valami örökkévalóság.
     Most metaforaként gondolok rá, hogy olyan volt akkor, mint két cintányér közt a levegő. Az a hangzó, láthatatlan, semmi kis levegő, ami nélkül a cin sem rezeghetne. Levegő, Sóhajtás, Hang. Váratlanul összeszorul, mintegy a tányér foglya, hogy aztán tékozlón szétáradjon. Egy rész nyilvánvalóan hiába, a semmibe. Másik része esetleg valami dallamba kerül. S talán van még egy önálló, mással el nem keveredő rész is, ami annyi csapás után további csapásokat remél.
     Nekem Szép Ernő a síró író. Nem a sírást írja le, hanem sírva ír. Amitől azonban nem az írása lesz sírós, hanem egy bánatos ember alakja egész, hibátlan, szánni valóan szent.

"Mert nekem az írás
mint másnak a sírás."

Kucséberem ezzel kapcsolatban ezt mondja: A sírás már túl van az elmondhatón. Mert a fájdalom, bizonyos esetekben pedig az öröm, mely bennünket ily végletesen elgyöngíthet, nem az egyszerűen felfogható és elbeszélhető dolgok közé tartozik. Sírás közben a fejünk és a szívünk között szakad meg egyszeriben a kapcsolat. Mintha a fájdalmas érzés bekerítené az összes gondolatunkat. S ez nemcsak azt jelenti, hogy valamennyi időre gondolataink rabjává, azaz rögeszmésekké válunk, hanem azt is, hogy ezek a gondolatok szóvá sem tehetők; ami belül kemény volt, lassan meglágyul és cseppfolyósodik, remegős lesz tőle a gyomor, akadozó a lélegzet. S amikor sírás közben úgy érezzük, hogy kifogytunk a levegőből, az olyan, mintha csöndből fogynánk ki, mely ilyen értelemben a lélek azon különös energiáját jelentené, ami rögtön elnémít bennünket, ha hangunkkal ügyetlenül és tékozlón bánunk. S ha valamiről éppúgy nem lehet beszélni, mint ahogyan hallgatni sem, akkor a legkönnyebb sírni.
     Isten csöndjében a földi élet összes hangja egyetlen halk sóhajtás. Isten történetében a földi élet története kis epizód. A csönd és a történet jelen ideje néma lelkünk része, minden hang és történés forrása. Szép Ernő sóhaja egy volt ezzel az eggyel, története pedig azonos az örökké élő sóhajtással.