- Elég volt, gyerekek! Vége a bulinak! Felavatottnak nyilvánítom a lakást! És most gyerünk, tűnjünk gyorsan a fenébe!
     Amikor mindenki elment, kulcsra zártam az ajtót, végigvágtam magam az ágyon, és addig bőgtem, amíg el nem aludtam.
     Mert az én kérőm, az én önjelölt, leendő férjem, akit még fél órája sem ismertem, valóban visszaadta nekem a kulcsokat, azután segített kicserélni a bejárati ajtón a zárakat is, és az új kulcsokat leszámolta szépen a tenyerembe, de a következő napon már felcsődültek hozzám a barátai meg a barátnői, meg a barátai barátnői és a barátnői barátai, jöttek, sereglettek, hogy majd segítenek nekem takarítani, segítenek rendbeszedni, felújítani az új lakásomat, hoztak kaját meg piát, hoztak zenét is, és ahogy befutottak, nyomban huzakodni kezdtek, hogy a lakásom korábbi lakói közül vajon a táncosnők vagy a meleg fiúk hagyták itt nekem hifit. A kérőm egyik barátja szerint ő rengeteg Frank Zappát hallgatott ezen a tornyon a langyos sráccal, mert ha a sötétkamrában nagyítottak, mindig Zappát hallgattak, üvölttették a CD-t, hogy behallatszon a sötétkamrába, egy vörös csaj, egy sörényes égi meszelő viszont arra esküdözött, hogy a táncosnőké volt a hifi-torony, pontosabban azé a csajé, aki később külföldre költözött.
     - Hogy tudott hozzámenni ahhoz a olajszörnyeteghez? - mondta a vörös, és teniszlabda nagyságú szemeket meresztett. - Egy szőrös arabushoz!? Ahhoz az Ali Babához, aki el is vitte magával Jamaicába.
     - Jemenbe, édes - szólt közbe egy fiú, talán a barátja, akinek legfőbb éke a nyurga, aranypihés barnasága, hátrazselézett, hosszú, szőke haja és a homlokára ragasztott napszemüvege volt -, Jemenbe, nem Jamaicába.
     - Csubikám, nem tökmindegy? Most nem arról van szó. Ne vitatkozzál velem! - túrt berzenkedve a loboncába a vörös. Később megfigyeltem, ha valami fontosat vélt mondani, előbb mindig a hajához nyúlt, beletúrt, egy-egy hosszú tincset csavargatott vagy egyszerűen megemelte és meg-rázta az egész, mintegy harminc kilónyinak látszó, csillogó-villogó vörösrézhuzal-zuhatagot. - Ne vitázz, jó!? Mer’ most arról van szó, hogy ha akarnám sem felejthetném el, ami történt itten! Drága gyermekeim, én ebben a lakásban azzal a táncos csajjal, a Gül Baba menyasszonyával, majdnem bemelegedtem. - Csönd támadt. Ha a vörös azt akarta, hogy rá figyeljenek, hát sikerült elérnie. Ki is élvezte a pillanatot. - Drágáim, töltene nekem valaki egy pofa gint? - kérdezte, és kényeskedve keresztülvonaglott a szobán, elhelyezte fenekét a sárga kanapém közepén, majd gondosan keresztbe tette, helyezte, il-lesz-tet-te egyik lábát a másikon. Jó lába volt; hosszú és formás, fekete azsúros harisnyába bújtatva. Tudta, mitől döglik a légy. Olyan volt, mint a mexikói és brazil szappanoperák örök áspiskígyója. Dekoratív, de gonosz. Ahogy megkapta a poharát, megrázta a sörényét. Úgy rázta meg, hogy a felső teste is belerázkódjon. Volt rajta mi rázkódjon!
     - Hastáncot tanult, és én is kedvet kaptam hozzá - mondta vontatottan, aztán elhallgatott, lassan rágyújtott egy hihetetlenül hosszú és vékony cigarettára, és olyan laposan pillantott körbe az öngyújtó lángja fölött, mint Szörnyella de Frász a Százegy kiskutyában. - Feljártam hozzá gyakorolni. Akkor történt. Veszett meló volt! Fárasztóbb, mint az apám. Néha csak rázuhantunk a ágyra. Csupa sósan a izzadságtól. Keresztbe-kasul egymáson. Ahová esett a kezünk, ott hagytuk. Így feküdtünk, egy csöppnyi mozdulat nélkül. És ettől be kellett pörögni. Éppen azér’, hogy semmi etyepetye, simogatás meg ilyesmi. Csak hevertünk belegabalyodva egymás izzadt testébe. A lélegzettől meg lehetett bolondulni. Csiklandás a szájpadláson, mint az émelygősségig cukros tojáshabtól. Sikoltozni befele. Beszívni a test illatát, érezni a remegést, érezni a bőrön a lehelletét, mondjuk a fenekem alatt a tenyerét. Hogy a másik keze megrezzen a hasamon vagy a combomon. Ahova hullott. - Eddig lesütött szemmel beszélt, de most felcsapta az állát, a mennyezetre pillantott, megrázta és egyetlen határozott mozdulattal a kanapé támlája mögé vetette a sörényét. Megrezegtette a szempilláját, úgy nézett körbe. Nekem mégis őszintének tűnt az egész színjáték. Ahogy feltette a kérdést, meg ahogy rögtön válaszolt is rá. - Tudjátok, milyen volt? Egy ilyen semmi kis moccanás? Egy rezdülés? Mint a nagy, sötétkék, szőrös hernyók. A gyümölcsfák levelén. Puha és bársonyos. Ciróka-maróka. Alig érezhető rezzenés, de a idegekben, a agyban bombaként robban. És én tudtam, hogy ő még langyos is. Mit érez ő, gondoltam, ha én ezt érzem? Mer’ még engem így sose kívántak. Egyik alkalommal már nem lehetett kibírni. Éreztem, hogy remegni kezd a keze meg a teste, és éreztem, hogy én ugyanazt érzem. Én is remegni kezdtem, és olyan mélyen szívtam be a levegőt, hogy sziszegett. Megfeszült a tenyerem alatt a teste, éreztem, hogy alig észrevehetően remeg, mint az apám böhöm mercédeszének a kormánya, ha némán duruzsol a motor, és éreztem, hogy nekem is megfeszül a testem az ő tenyere alatt, és akkor úgy mentem el, egymás után háromszor vagy négyszer vagy ötször, akár a géppuska.
     - Lányom, legyen hát a neved ettől fogva Maximka! - rikoltotta bele valaki a csöndbe, és hirtelen mindenki zsinatolni kezdett, én meg elkacagtam magam, mert eszembe jutott egy régi-régi, gyerekkori mondóka.
     A vörös felpattant. Na, gondoltam, az álomidomok: az a bizonyos, mindenki által hőn óhajtott, nagyon vágyott, irigyelt 97-66-97. Pedig magas volt, mint egy fotómodell, lehetett száznyolcvanöt centi, és úgy hordta a fenékig zuhogó, loncsos és hullámos haját, akár egy hímoroszlán a sörényét. A műsorát leadta, most már nem zavarta, hogy kevesen figyelnek rá.
     - Csubókák - riszálta meg a csípejét, és nyújtogatta a poharát -, ki lesz aranyoska tölteni nekem!?
     Csontos, szeplős arca volt, egyszerre rózsaszín és fehér, pingponglabda nagyságú szeme sárga-fekete cirmos, akár a dongók selymes potroha, orra egyenes, mint egy római imperátoré. Amikor affektált, és pillogva, seggét illegetve nyávogott, a hangja olyankor is rekedtesen, mélyen búgott. Ellenszenves volt. Nagyon is. Mégsem közönséges. Volt benne valami - hihetetlen, de igaz -, valami nyíltság, egyenesség. Nem hazudok, kérem, ez a szerep valóban én vagyok! Amikor a története végére ért, hogy úgy ment el, akár a géppuska, akkor én elnevettem magam. Majdnem belecsúsztam a nevetéstől a kádba, mert az a langaléta vörös csaj mindennel együtt nem volt csúnya, sőt szép volt. Legalábbis különleges. Biztos voltam benne, hogy valójában is vörös, de még rá is tesz erre a vörösségre, hogy olyan pikáns és ízes, olyan fűszeres legyen, mint a kalocsai paprika. Egzotikus és csípős, mint a mexikóiak chilije. Így hát nem esett nehezemre a Seherezádéjával együtt elképzelni az ágyban, az én megörökölt ágyamban, és a képzeletbeli látvány nem volt taszító, inkább ínycsiklandozó, de azért annyira mégis pikáns, hogy én majd’ belezuhanjak a nevetéstől a kádba, mert éppen azt sikáltam, a beköltözésem óta, tehát három napja éppen századszor, mert a takarítástól, a felmosóvíztől újra meg újra fekete lett, és én az előző nap még a televízió hirdette legújabb, legkarcolásmentesebb, legcitromillatúbb súrolószerrel dolgoztam, és a tévé hirdetésének igaza volt, mert valóban nem karcolt a csodaszer, annyira nem, annyira selymes és lágy volt, hogy a zománchoz tapadt zsíros, fekete szutykot is gyönyörűen megkímélte, nem karistolta össze, így hát másnap, amikor a vörös csaj a majdnem bemelegedését mesélte, azon a napon én már a hagyományos, szép vörösessárga gyökérkefével dolgoztam, és az sem karcolta meg a kádat, viszont levitte a szutykot, már a második húzásra is szép fehér szálkákat húzott az olajos és zsíros, fekete mocsokba, és ettől jókedvű és bizakodó lettem, és a fél káddal már végeztem is, amikor a vörös lány éppen azt ecsetelgette, hogy Harun al Rashid menyasszonyának, a táncos csaj ujjainak alig észrevehető, pihekönnyű érintésétől ő úgy élvezett el, akár egy gyorstüzelő fegyver, egy géppuska, akkor én először felkacagtam, úgy nevettem, hogy majd’ belecsúsztam a kádba, és nem attól szállt el a jókedvem, nem attól támadt kedvem sírni, hogy az a vörös csaj, kezében a gines pohárral, elébem, pontosabban mögém lépett.
     - M’ért nevetsz ki? - kérdezte sértetten, és kivette a kezemből, idegenkedve nézte a vizes-habos gyökérkefét. - Ez nem vicc! Belepusztulhattam volna. - Elgondolkodva bámulta a kefét, aztán a szemembe nézett. - Tényleg! Rá is mehettem volna. Szerintem apám megölne. Ha tényleg bemelegednék. - Mint a redőny résein beszökő fény, úgy ömlött el a derű az arcán. Később azt is megfigyelhettem, nem tud haragot tartani, semeddig sem tart nála a sértődés. Már mosolygott is. - Ijedtemben úgy húztam el a csíkot - mondta -, hogy ittfelejtettem a bugyimat.
     Nekem viszont nem tőle és nem is az apjától ment el a kedvem, hanem attól, hogy a feledésből, a semmiből egyszercsak épen és hiánytalanul, a régi fotográfiák púderfinom élességével emelkedett fel, állt elibém a szegény Kertuska. Mintha zsúfolt, vaksötét teremben reflektorokat gyújtanak: eszembe jutott, minden aprócska részletével együtt felidéződött az egész, elfeledettnek hitt történet. Mint a váratlan, gyors, sunyi és igaztalan sértés, úgy szöktette a vért az arcomba a történethez tapadó szégyen, a megmásíthatatlan rosszaság érzése, a tehetetlen megbánás fájdalma, amit Kertuskával szemben valaha éreztem, és ami teljes pompájában, mit sem fakulva hajtott ki az emlékezet televényén újra.
     Gyerekkoromban állt még a városunk kórházának régi-régi, gyönyörűszép kertészháza, egy hatalmas üvegház, a kórházi park szélén, hátával a magas kőkerítésnek építve. A bejárata egy morzsolódós mészkövekből épített, otromba, zömök torony volt, hagymakupola formájú fedéllel, és emiatt ez a torony úgy festett, akár egy vörös cseréppel fedett orosz templom. Mi, gyerekek inkább óriásnak láttuk. Nyakig földbe ásott óriásnak. Mert a toronyfedél, vagyis a csúcsos sapka alatt két nagy, tágra nyílt szem meredt a távolból szemlélődőre. Lejjebb a hatalmasra eltátott száj, a kétszárnyú bejárati ajtó. Nyári estéken a kórház szolgálati lakásaiban lakók gyermekei, a legkisebbek, csak messziről pislogtak arrafelé, mert ahogy szürkült, ahogy leszállt az est, az a bojtossapkás kertészház egyre inkább hasonlítani kezdett egy kétségbeesetten ordító, szemét meregető, bojtos sapkájú óriásra. Ennek a hagymakupolás óriásnak a tarkójából, a torony hátsó oldalából nőtt ki a félig földbe süllyesztett, nagy üvegház. Egy féloldalas üveghegy, ami a kert füvéből emelkedett ki, s meredeken szalad neki a hét méter magas, bástyaszerűen csipkézett kőfalnak. A földtől a fal tetejéig vas sínek futottak, egy csomó sín, egymás mellett, egymástól fél méterre,  s köztük,  a sínek  oldalába  ágyazva a nagy üvegtáblák. Mi pedig, gyerekek, amikor kislány voltam, felléptünk szépen a fűből valamelyik sínre, egyik lábunkkal az egyikre, másik lábunkkal a mellette párhuzamosan futóra, aztán előrehajoltunk, kezünket a lábunk elé tettük, megtámaszkodtunk a sínen a kezünkkel is, így araszoltunk fölfelé, négykézláb másztunk, két lábunk közt az üvegtáblákkal, másztunk, araszoltunk lassan fölfelé, volt úgy, hogy egymás mellett tíz-tizenegy kisgyerek, és messziről ijesztő látvány lehetett az a verébcsapatnyi gyerek az üveghegyen, ahogy araszol a gerinc felé, föl a magasba, és ha meglátott minket a gondnok vagy a kórház valamelyik sofőrje, az mulatságos volt, mert ezek a felnőtt férfiak azon nyomban rémült üvöltésbe, hadonászásba kezdtek, elkékült fejjel ordítoztak, az erük kidagadt a halántékukon, úgy kiabáltak, de mindezt némán tették, mint valami burleszkfilmben, mert nagyon is szerettek volna ordítani és üvölteni, annál jobban már csak a kezükbe kaparintani és felpofozni szerettek volna, jól fenéken billenteni, de nem mertek nyikkanni sem, nehogy lecsússzon a lábunk a vékonyka sínről, nehogy lezuhanjunk, bele az üvegtáblákba, onnan meg tovább, bele a betonasztalokon sorakozó ezernyi virágcserépbe és palántába, így mi nyugodtan másztunk tovább felfelé, úgy tettünk, mintha nem hallanánk semmit, és nem is hallottunk semmit, mert azok a kékköppenyes férfiak kigúvadó szemmel, de némán üvöltöttek, mi pedig másztunk tovább felfelé, és az az üvegfal nem egyforma üvegtáblákból állt, mert sok helyütt katedrálüveg volt, meg belül dróthálós, sárga üveg, és sok helyütt az üvegtáblák olyan párásak voltak belül, hogy azért nem voltak átlátszóak, másutt meg valóságos vízcsöpp-erdőcske tenyészett belül az üvegen, a csöppek közt patakok és erecskék csordogáltak, ahogy belül izzadni, verejtékezni kezdett az az üvegház, de sokhelyütt a rendes, átlátszó ablaküveg csak poros volt, és egy-egy ilyen üveg fölött meg-megálltunk, bámultunk be abba a félig földbe mélyített üvegházba, a csodák világába, és ennek a méteres kaktuszokkal és hihetetlen nagyságú pálmákkal teli világnak, ennek a párás dzsungelnek, és persze az egész kertészetnek a vezetője, az úrnője hosszú-hosszú éveken át egy középkorú, bibircsókos arcú, barnabőrű nő, Kertuska, valódi nevén Etuska volt. Örökkön-örökké ugyanabban a foltos mackónadrágban, sár-koloncos fehér tornacipőben, olajfoltos kék munkásköpenyben járt, s mi nagyon  gonosznak képzeltük, mert ha véletlenül bedobtuk a  labdánkat a kórház egész területén tekergőző virágágyások valamelyikébe, vagy a játszótér mögött drótkerítéssel elkülönített palántázókertbe, és ő a közelben volt, akkor megfogta a labdánkat, és egyetlen szó nélkül visszahajította nekünk a kerítésen át, csak előbb belemetszett egyet a metszőollójával, és nekünk nem volt semmi eszközünk vele szemben, azt hittük, nem tudunk bosszút állni néma, kíméletet nem ismerő kegyetlenségén, így hát, jobb híján, ha megpillantottuk, rágyújtottunk a dalra, kórusban énekeltük, hogy - "Kertuska, Kertuska, fingik mint a géppuska!" -, és ezt, ha nem volt épp jobb dolgunk, akár óra hosszat üvöltöttük, és nekem ez jutott eszembe, amikor az a majdnem bemelegedett, vörös lány a sorozatlövő orgazmusáról mesélt, aztán az is eszembe jutott, hogy egyszer kiderült, mennyire jól sikerült a bosszúnk, csakhogy mi semmit sem tudtunk róla, mert Kertuska mindig úgyanúgy hajlongott a virágágyásokban meg a palánták közt, akár énekeltünk, akár nem, és mi éveken át fújtuk a dalt, talán már nem is neki, nem azért, hogy őt bosszantsuk, mert elfelejtettük rég, hogy miért énekeljük ezt a hülyeséget, nem is figyeltük, hogy olyankor énekeljük, amikor Kertuska a közelben van, egyszerűen szokásunkká, gyerekrítussá lett, mígnem egyszer ott termett előttünk, észre sem vettük, hogy közeledik, a hintákon csüngtünk, ültünk-álltunk-lógtunk, akár a csimpánzok, állva hajtottuk, távolsági ugróversenyt rendeztünk, állva hajtottuk fel egymást a magasba, amíg "zakatolni" nem kezd, mert nem láncos, hanem merev tartójú hintáink voltak, amiket úgy föl lehetett hajtani, hogy amikor felértek a csúcspontra, amikor már majdnem függőlegesen álltunk bennük, csak éppen fejjel lefelé, akkor ott, a holtponton, mielőtt visszalendültek volna, a holtponton döccentek egyet, lefelé estek egy centit, csattantak egyet a saját tengelyükön, és ezekből a hintákból kicsúszva, akkorát lehetett ugrani, hogy szinte úszott a levegőben  az  ember,  és  éppen ugróversenyeztünk, amikor ott állt előttünk Kertuska, tornacipőben, mackóban, köpenyben, bal kezében metszőollóval, és napbarnított, bibircsókos arcán, mint a filmekben, ha szétfolyik a szappanoperák főhősnőinek a szemfestéke, úgy csorgott a poros arcán a könnye, és csak állt előttünk, kétszer, háromszor, négyszer is kitátotta panaszosan a száját, hogy mondjon nekünk valamit, de mindannyiszor az elfojtott zokogás rázta meg a vállát, emlékszem, olyan ártatlan, olyan leplezetlen, olyan szégyent nem ismerő volt a fájdalma, olyan csúnya, már-már ijesztő volt szegény, a szája sötét odva, ahogy a nyál, mint egy csillogó kis kötél, a felső fogsorát és az alsó ajkát egy örökre megmerevülő pillanatra összekötötte, annyira esetlen volt, annyira nyomorult, hogy majd’ a föld alá süllyedtem szégyenemben, pontosabban az ő szégyenében, mert nem magam miatt, hanem őmiatta, az ő szerencsétlensége és kiszolgáltatottsága miatt szégyelltem magam olyan elviselhetetlenül, később már magam miatt is szégyellhettem magam, mert aznap este az aputól megtudtam, hogy Kertuskának négy napja halt meg a kórházban a kisfia, egy három éves kisgyerek, akit egyedül nevelt, mert magukra hagyta őket a gyerek apja, a gyerek betegen született, mondta az apu, menthetetlen volt, és az a legszörnyűbb ezekben az esetekben, amikor szemre semmi nem látszik, ott van egy szép, rendben lévőnek látszó gyerek, akár a többi, csillog a szeme, már beszél is, gügyög az anyjához, csak épp meg fog halni, mondjuk van még egy éve, aztán három hónapja, három hete, végül már csak három napja, és ott áll körülötte, a betegágy körül, ott áll hat-hét felnőtt, fehér köpenyben, fonendoszkóppal a nyakában, orvosok és orvosnők, ápolónők, csupa-csupa olyan ember, aki öt-hat-hét-nyolc éven keresztül, napi tizenhat órában tanulta, hogyan kell az emberi életet megmenteni, és most itt mindegyikük tudása csődöt mond, mindenki tehetetlen, senki sem mer egyenesen ránézni arra a csúnya, bibircsókos és naptól vörös, portól szürke arcú asszonyra, a gyerek anyjára, a kórház kertészére, aki maga is zavartan áll a kórteremben, a betegágy mellett, akivel még soha ennyien nem törődtek, és aki nem hiheti, hogy az ő gyönyörű kisfia meg fog halni, aki amúgy sem hiheti ezt el, de ráadásul így, hogy ennyi tanult, képzett, tudós ember áll a gyermeke ágya körül, ennyi okos és felelősségteljes ember törődik azzal a gyerekkel, akivel eddig - rajta kívül - a kutya sem törődött, hát hogyan  is  hihetné el,  hogy éppen  most fogja őt örökre elhagyni az a gyermek, hogyan hihetné, hogyan érthetné meg a valóságot, nem az igazságot, hanem a valóságot, a megigazításra szoruló, kegyetlen és szemét valóságot, hogy a gyerek menthetetlen, és az apu akkor úgy kínlódott, ahogy a nagyi mondaná, mint a kutya, amelyik kilencet kölykedzett, mert tudta, hogy nem segíthet, és azt is tudta, hogy tovább kellene küldenie a gyereket, a területileg illetékes gyermekkórházba, ahol pontosan ugyanazt tennék vele, amit ők, vagyis semmit, viszont őket még meg is büntethetik azért, hogy nem tartják be az ilyen esetekben kötelező ügymenetet, de az apu nem küldte tovább a gyereket, hanem ott tartotta, hogy ne kelljen az édesanyának naponta fél órát buszoznia, fél órát vonatoznia, hogy aztán két óra hosszat a gyermek mellett lehessen, inkább ott tartotta a mi kórházunkban, hogy az anyja mindennap akkor és annyit lehessen vele, amikor és amennyit akar, és az apu szólt a nővéreknek, bár - azt hiszem - szólnia sem kellett volna,  hogy Kertuska éjjel és nappal, amikor csak eszébe jut, bemehessen a gyerekéhez, és azért is szólt, hogy a gyereknek, ha úgy ítéli meg, a főnővér vagy bármelyik nővérke is saját belátása szerint adhat fájdalomcsillapítót, nem kell az ügyeletes orvoshoz szaladni engedélyért, és egyáltalán, mindent úgy csináljanak, mondta az apu, hogy gyereknek és anyjának a lehető legkényelmesebb legyen, és amikor az apu kimondta, hogy legkényelmesebb, akkor már majdnem vicsorgott, majd’ szétrobbant a dühtől, mert tudta, hogy igaza van, tudta, hogy pontosan használja a szót, hogy az a szó fedi a valóságot, de azt is tudta, hogy ez a szó ebben az esetben mégis mennyire hamis, és nekem aznap este nagyon nehezen jött álom a szememre, forgolódtam, hánykolódtam, azt láttam, hogy Kertuska ott ül éjjel és nappal a gyereke ágya mellett, hogy a fejét, a haját símogatja tehetetlenül, hogy aztán feláll az ágy mellől, kilép az egykori kastély, a kórház épületének kapuján, a négy nagy korinthoszi oszlop között, kilép a széles, mérhetetlenül nagy parkba, a virágágyások közt álló római sírkövek és a kis szökőkutak meg kőmedencék közé, a hatalmas gesztenyefák közé, és nem néz körül, nem érdekli a csodálatos világ, ami körülveszi, a nagy park, a díszlépcsők és a kastély mögött húzódó nagy erdők, amik magas kőkerítéssel vannak körülkerítve, mert azok az erdők is a mi kastély-kórházunkhoz tartoznak, és azokban az elvadult, nagy erdőkben a betegeknek kellene sétálgatni, mégis leginkább a gyerekek játszanak ott, gyerekek, akik itt laknak a kórház szolgálati lakásaiban, akiknek a szülei itt dolgoznak a kórházban, kazánosok, sofőrök, szerelők, ápolónők, orvosok és orvosnők gyerekei, és persze én is, aki ugyan kint lakom, a városkánkban, de akinek az apja az igazgató-főorvos, és ez a nagy kórház, ez egy csodavilág, kertészettel, játszótérrel, zöldredőnyös garázsokkal - ahol a fehér tüdőszűrőbusz, a terepszínű katonai teherautó, az apu szerint katonai mentő, és a két kisbusz áll -, óriási mosodákkal, üvegfalú kazánházzal, raktárakkal, hullaházzal, szemétégetővel, irdatlan, fedett pöcegödrökkel, a patkányoktól nyüzsgő, labirintusszerű derítők fölött ismét csak óriási erdőkkel, és nekünk a játszótéren szabadott volna lennünk, de mi persze ott voltunk a legkevesebbet, és aznap este, amikor az apu elmondta a Kertuska dolgát, akkor én sokáig nem tudtam elaludni, sírtam és forgolódtam az ágyamban, mert láttam, ahogy Kertuska kilép a kastélyból, és nem látja ezt a csodát, ezt a mérhetetlenül tágas és gyönyörű világot, szemben a parkkal és a díszkutakkal, a mérhetetlen nagy erdők alatt is csak a fia szemét látja, az arcát a párnán, és annyira sajnáltam a szenvedő, csúnya, bibircsókos, gonosz Kertuskát, hogy fél éjszaka csöndesen sírdogáltam, mert az ő kisfia már soha nem tartozhat hozzánk, ahhoz a tizenöt, húsz, huszonöt gyerekhez, akik a kórházi banda vagyunk, egy kicsit több, mint bármelyik városi gyerekcsapat, akik nem is jöhetnek be ide, mert a szüleik sem engedik őket, hogy meg ne fertőződjenek, de nem is jöhetnének, mert lent, a portán, a hatalmas kovácsoltvas kastélykerítés díszes kapuján nem is juthatnának át, és az a kisfiú már soha nem játszhat velünk, nem ugrálhat velünk a kazánház égbenyúló kéményének vashágcsóiról a morzsalékos szén hegyeibe, nem leshet velünk boncolást, megbújva a hullaház hátsó ablakában, nem teke-reghet velünk a kazánház alatti pincelabirintusban, ahol csillék hordozzák a szenet a liftekhez, amik aztán felemelkednek a gőzös-olajos nagy kazán-csarnok iszonyatos poklai, a kemencék fölé, nem üldözik majd forróvizes slaggal  a  kazánosok,  nem  rohan előlük lélekszakadva, nem ugrik  be az ismeretlenbe nyíló mellékjáratok valamelyikébe, hogy macskaként másszon fel a szénleöntő fémcsatornáján, azon a félméter széles, hosszú vasteknőn, amelyik ferdén szalad a vaskeretes nyílásig, és ami a betonozott kazánudvarra nyílik, nem fog ürgeként kibújni a nyíláson, kezével feltaszítva a fémfedőt, nem inal a szénhegyeken át, keresztül a szemétégető salakdombjain, a kórház szemetének sokszor még parázsló hordalékán, fel a kazánház fölé, az erdei kis fennsíkra, ahol már fújhat egyet, ahol már biztonságban van, nem lopózik a garázsba, nem mászik a röntgenbusz vezetőülésére, nem tekergeti az öreg, ósdi, mégis varázslatos busz kocsikeréknyi bakelitkormányát, nem mászik a busz tetejére a lehajtható vaslétrákon, s ha jönnek a sofőrök, nem érezheti a páni félelmet, amit mi érzünk, nem pucolhat velünk inaszakadtában a lapos garázstetőn át, búcsúzóul feldöntve a tűzoltókészülékek állványát, és nem láthatja, amint a tíz nagy piros palack közül három is beindul, és vastag, sűrű habbal tölti meg a kétemeletnyi magas, hatalmas garázscsarnokot, egészen a mennyezetig feldagad az a csöpögős, nyálkás, sűrű hab, aztán csak ömlik kifelé a sofőrbejáró ajtaján, a sofőrök káromkodnak, mert sűrű a hab, nem tudnak bemenni, aztán felkurblizzák az egyik hatalmas redőnyt, és ott is csak ömlik, patakzik kifelé a sok hab, mire felkurblizzák mind a négy vasredőnyt, és fél napig nem akar az istennek sem leapadni az a sok-sok fehér hab, amikor meg végre leapad, olyan ragacsos-csatakos taknyot hagy, hogy a sofőrök négykézláb járnak, seggen-hason csúszkálnak benne, mi meg négyemeletnyi magasságból, páholyból nézzük a vergődésüket, a kazánház lapos tetejéről kacagjuk őket, otthon viszont csak sírtam az ágyamban, és a kisfiút is sajnáltam, hogy mindez nem történhet meg vele, de a mamáját, Kertuskát még jobban sajnáltam, érte a szívem szakadt meg, mert el sem tudtam képzelni addig, hogy ő is mama lehet, és csak ott, az ágyamban jutott eszembe, hogy nagyon régen volt az, amikor Kertuska kihasította a metszőollójával a labdáinkat, csak akkor jutott eszembe, hogy talán évekkel azelőtt volt, hogy régen nem fordult már elő ilyen eset, mi pedig csak fújjuk, fújjuk a gúnydalt: - "Kertuska, Kertuska, fingik mint a géppuska!".
     És tíz évvel később ugyanaz a szomorúság fakadt fel bennem, amit kislánykoromban éreztem. Túlcsordult a szívemen, szétömlött a testemben, és le kellett ülnöm a kád szélére, mert az elfeledettnek hitt gyerekkori fájdalom olyan elevenen mart, mint a sósav, könny szökött a szemembe, csupa takony lett az orrom, szégyenszemre talán még el is bőgöm magam, de szerencsére az egyik bőrfotelből fölemelkedett az aranyló pihékkel borított bőrű, egyenletesen barnára sült, hátrazselézett hajú szőke srác, aki engem mégis inkább egy verébre emlékeztetett, egy papagáj ruhájába öltöztetett, szürke kis verébre, akinek ma már akkor sem tudnám felidézni egyetlen arcvonását sem, ha megfeszítenének, viszont a szomorú szemére, a szemrehányó tekintetére emlékszem, meg arra is, hogy a fejét, mint a figyelő tyúk, egy kicsit ferdén tartotta, amikor megkérdezte:
     - Velem miért nem csinálod ezt? Nekem miért kell annyit lejsztolnom, hogy elzsibbad a farkam, a kezem meg a nyelvem is?
     A vörös csaj még mindig előttem állt, nem szólt, a gyökérkefét bámulta. Látszott, megragadja a fantáziáját az ismeretlen rendeltetésű, egzotikus tárgy. Azt hittem, megpördül, de nem. Lassan rám emelte a nagy, cirmos szemét, kérdő tekintetét, mintha tőlem remélne tanácsot. Szép lassan a kezembe helyezte a kefét, csak azután fordult meg.
     - Te hallgassál, csillagom, jó!? - mondta szelíden, és úgy indult el a srác felé, mint egy leopárd. Jóllakott leopárd, de leopárd. - Te csak ne teregessél! Jó? Mert teregetni én is tudok.
     - De tényleg - szívóskodott a lesült veréb -, velem miért nem?
     - Kussoljál! - mondta a lány szigorúan, de mire lezuhant a sárga kanapéra, már csillogott a szeme a könnytől. Tekintete a gines üveget kereste. - Te szemét! - motyogta. - Mocsok kis görény!
     Valaki felnevetett, és a másik fotelból felpattant egy vállas, kigyúrt, kopaszra borotvált srác. Olyan volt a koponyája, mint egy bőrlabda, egy gyöngén felfújt kézilabda; a feje búbja sima és gömbölyű, de a homlokán és a tarkóján hurkákat vetett a bőre. Ahogy felállt, azt hittem, letérdelt. Állva alacsonyabbnak látszott. - Hagyd békén a Cicát, Márió! - ölelte át a szomorú szemű, szőke verebet. - Hozz inkább valami füvecskét!
     Az ötlet rajtam kívül mindenkit feldobott, volt nagy rikoltozás, valahol mély böffenéssel eldurrant egy teli sörösüveg, és hogy honnan került elő, nem tudom, de megnyalta a kezemet egy loncsos, fekete kutya.
     - Igen-igen! - motyogta még a vörös is. - És ne bántsál, mert benyomok egyet! - azzal ölébe ejtette a poharat és elaludt.
     A verébarcú tényleg elment, de beestek helyette hárman, és az ágyamon törökülésben gubbasztók és szundikálók csoportjából kivált egy tetőtől-talpig csupafekete csaj, rettenetesen csámpás léptekkel egyenesen felém tartott, átlépdelt a szőnyegen heverészők között, közben végig engem nézett, merev felsőtesttel jött, kicsit lehajtott fejjel, mint egy bika, vagy mint aki elaludta a nyakát, két kezét úgy tartotta az oldala mellett, mint a cselsztonozók, fekete körmei közt vékony, hosszú cigaretta füstölgött. Amikor odaért hozzám, bizalmasan közel hajolt.
     - Dugtok még az Uborkával? - kérdezte, és belehamuzott az ölembe. Értetlenül bámultam, nem válaszoltam. Várakozón, türelmesen nézett. Aztán megismételte a kérdést. - Dugtok még az Uborkával?
     - Nem! - mondtam, és megcsóváltam a fejemet.
     - Kösz - mondta komolyan, és elkacsázott visszafelé.
     És ez így ment minden áldott nap. A kérőm haverjai és ismerősei meg a haverjainak a haverjai és ismerősei reggel, délben, este, még éjszaka is megtöltötték az új lakásomat. Otthonosan jöttek-mentek, rajtam kívül mindig legalább nyolcan-tizen voltak a lakásban. Az ötödik napon aztán már nem bírtam tovább, kiborultam. Semmi különösebb okom nem volt rá, egyszerűen elegem lett.
     Este volt. Nem sötét, csak szürkület. Bömbölt a zene, és mindenhol, a lakás minden szegletében volt valaki. Bagóztak, sört és bort kortyolgattak, szívtak. Nem is hangoskodtak, csak dumáltak és nevetgéltek. Még behavazva se volt senki. És hirtelen nagyon egyedül szerettem volna maradni. Belesajdult a szívem, olyan honvágy tört rám. Hiányzottak a hegyeim és a fáim. Az erdők. Hiányzott az apu. És hiányoztak a halottaim: a nagyi, az anyu. Sok volt. Elfáradtam. Egyedül akartam maradni. Behúzódtam a legtávolabbi sarokba, ahol a fürdőkád áll, és csak néztem ezt a sok vidám, vadidegen embert. Féltem tőlük, féltem a jövőtől. Annyira megrémültem, hogy mi történik körülöttem, hogy mi történik velem, hogy csöndben elpityeredtem. Elsírtam magam. És akkor az én kérőm, messze-messze, a szoba közepén, a társaság sűrűjében körülpillantott, forgolódni kezdett, és amikor meglátott, egy ideig csak hunyorogva bámult felém, aztán felállt, odajött hozzám, leguggolt, magához ölelt, úgy szorított magához, mintha a bátyám lenne, és én átkaroltam, a nyakába csimpaszkodtam, mintha a húga lennék.
     - Elég volt! Vége a bulinak - súgtam a fülébe. - Tűnjetek gyorsan a fenébe!
     Visszaültem a kád szélére, ő meg keresztülvágott a lakáson, lekapcsolta a zenét, széttárta a karját, és azt mondta:
     - Elég volt, gyerekek! Vége a bulinak! Ezennel felavatottnak nyilvánítom a lakást. Na, mozduljatok! Gyerünk, gyerekek, tűnjünk a fenébe!
     Senki nem mozdult, mindenki döbbenten bámult, és akkor az én kérőm két embert felállított, a kezénél fogva felemelt, felhúzott az ülőgarnitúrából, amit nekem még kipróbálni is alig volt alkalmam, a többieket pedig addig noszogatta, amíg nagy nehezen fel nem kecmeregtek, és szépen terelgetni kezdte őket a kijárat felé.
     Amikor mindenki elment, megfogta a kezemet, a jó meleg mancsával megszorította a jéghideg kezemet, aztán azt mondta, hogy jó éjszakát, és rendesen pihenjem ki magamat. Kulcsra zártam mögötte az ajtót, végigpillantottam a kitakarított, felsuvickolt, lemeszelt, kifestett és kisikált lakásomon, ami gyönyörűséges volt, ragyogott a tisztaságtól, mész-, festék- meg marihuána illata terjengett benne, és telidesteli volt üres üvegekkel, telihamuzott konzervdobozokkal, idegen zoknikkal meg trikókkal, de nekem nem volt erőm rendet csinálni, hanem csak végigvágtam magam az ágyon, és addig bőgtem, amíg el nem aludtam.