A fekete tengernél

Addig már minden dalt elfeledett fásultan
a tenger Szürkében játszott mindegyre s
lassú sóhajtásokkal ringatta a partot Ökölnyi
kavicsdarabok morzézták egyszerű mondatait Neptun csak
bámult háttal a tengernek s mindenki
tekintete mellett elnézett Megbújt a szakálla
mögött s még azt sem bánta
ha megpihenő madarak lecsinálják Pár lépésre
molett magnóliafák s legyező pálmák ücsörögtek
a földön lassan megfontoltan hullatták levelük
Párállott mindig a parti beton sétálók
sétáltak fel-alá Én is sétáltam többnyire
mert jellegtelen egy fürdőhely volt ez
még ha világhírű is Hagyták csak
a vendéget lefeküdhet a szürke kövekre
ihat kvászt és automata szódát s
egy hét múlva helyet kaphat valahol
ha mulatni kiván Lefelé jövet olykor
a műmárvány teraszon nekitámaszkodva a műmárvány
glóbusznak bámészkodtam vannak-e jó nők lenn
vagy néztem a fények bágyadt játékát
reggel meg az alkonyt Egyszer a
déli bolyongás közben zöld és barna
szinű apró valamikre figyeltem fel csillogtak
a vaksi kövek közt Nem tudtam
mik ezek később se derült ki
de gyűjteni kezdtem Pár napig így
ment ez s furcsálltam meg sem
próbál senki követni közönnyel nézték mit
keresek s mit kezdek a gömbölyded
holmikkal S egyre nagyobb kétellyel bár
gyűjtöttem a kincset azért is Bosszantott
hogy nem veszik észre a szépet
az érdekeset S ha borostyán lenne
ez itt Féldrágakövek Hogyhogy nem visz
legalább emlékül senki belőle Hiszen kavicsot
meg sós vizet is visznek Netalán
az ilyesmi tilos lehet errefelé Nap
mint nap a kincs gyarapodván vizsgálgattam
a fénynél félszáz kis kövemet de
a kétely nem szűnt bennem csak
nőtt Hogy csiszolódtak ilyenre miért átlátszók
s mért nincs zárvány bennük Gondoltam
mindenfélét tanakodtam Vágytam bár nem mertem
mégse kitartani annál hogy kincs ez
Majd megfordult a fejemben hogy csak
az egykor hullámokra bizott üzenőüvegek széttört
maradéka jutott ki a partra ilyenformán
meg az is hogy a nagykedvű
örivók hajigálják este palackjaikat be a
vízbe s azok törnek darabokra a
tengermély kövein s csiszolódva görögnek visszafelé
míg partra nem érnek Utolsó este
magammal vittem a kincset a partra
A részegeket vártam bizonyosságért de a
part kongott az ürességtől Feketén nyújtózott
csöndben a végtelen ég meg a
tenger S összezavartan elindultam valamerre Az
út Neptunhoz vitt Megtorpantam Mit akarhat
s én mit akarhatok itt Pár
percig vártunk s rájöttem hogy a
kincset kellene itt hagynom hitevesztett ember
a mítoszavesztett istennek Felajánlottam neki hátha
mosolyra derül s megvéd a vizek
veszedelmeitől ezután is Nem mozdult nem
szólt foltos rozsdás szigonyát markolta erősen