Nem tartja vissza semmi.
Vasbalta orra van.
Előtte kétfelé hullámzanak
az aszfalthátú cetek, alulról
fölmerültek
hogy lássák, süllyed-e, netán
borul?
Úszik, úszik a nagy folyón.
Motorja nem dohog és füstje
sincs.
Egykedvű, szürke, jeltelen.
Bentről süt ki belőle fény
szétsugárzik
forog, s hol falnak ütközik
hol
ablakon kivillan.

Mikor a szárazföldhöz érkezik
kondul egyet a légüres.
A parton összefutnak a búcsúzók.
Nincsenek köztük épbőrű szentek
és nincsenek csak meztelen
hatalmasok.
Most lassan besötétedik. A víz-
tükrön jajszavak vöröslenek.
És vízbe dől a Város, roskadó
falak között áldott bukottak
népe
karját kitárva, kígyózó törzzsel
végtagokkal, a megszegett és
boldog bőrű nyakkal.
Zenétlen nagy bukás ez.
Fortyog a víz a vashajó körül.

Aztán az éj. Megrakva néppel
a vashajó beroppantja, mint
egy kaput.
A nagy víz elsimul a pirkadatban.
Az Ítélkező, kinek ezüst-gömb
térde van s kötésig vízben áll
elkapja kötelét. Míg partra vonja
erősen ketyeg az isten-óra.