"A szólás nagyobb adomány, mint a lét."
                         (Őbírósága természetes hőse, P. J.)
"Mert ahol semmi se biztos, ott csak ez a biztos,
a fegyver - vagy menekülni kell."
                                           (B. A.)

Bognár Antal írásait fölvázolva, részben megírva, vagy még csak születendő, embrionális állapotukban Szabadkáról meg Újvidékről vitte magával életének új színterére, új otthonába, Budapestre. Ám nem csupán a szövegek motívum-háztartását csomagolta vázlataiba és szószedeteibe, hanem a megoldatlan kérdést is magával cipelte, s úgy tűnik, cipelni lesz kénytelen a feloldhatóság nem létező határáig: miért lát feltétlenül ellenséget az ember a másik emberben.
     Mert Bognár "felhőjáró Őírósága" és "földhözragadt Prózai Énje" ennek a ténynek a bizonyossága elől volt kénytelen a remény kínálta bizonytalanságba menekülni. Miként családregény-naplójából (Boldog és szomorú történetünk, Bp., 1994) tudjuk, a távozás ötletének kutakodó csírája 1990. november 10-én talált fogékony talajra az író elhatározásai között, s Őírósága ugyanezen novembernek a 15. napján már "egy Rába menti falucskában, Zsennye határában az arborétum közepén álló kastélyban" fészkelődött olajozott írógépe előtt, hogy kiírja magából a láthatatlan leláncoltság emlékművét.
     A regényben egy korábbi utazásából növeszti metaforává a nyikorgó fülű, ósdi, megvasalt sarkú kartonkoffert, ami már nem is tárgy az emlékek polcain, hanem "az elfeledettség, ottfelejtettség, a vidékiesség emlékműve, emlékműve délnek és keletnek, az Isten háta mögé szorult embertanyák világának, mert hiszen tulajdonképpen így kecmergett elő onnan mindenki, mint aki menekül, a maga dúvad másától menekül dúltan, hogy netalán összetéveszthetik vele; így vonultak aztán (s már akkoriban) izzadtan, borostásan, nagyokat nyelve meglett férfiak, mind csupa kosz, mind csupa görcs, seb és dadogás, csupa félelemtől zavaros szem és félelem táplálta, fogcsikorgató hősiesség..."
     Ül Őírósága az olajozott írógépe előtt és Prózai Énje olajozatlan bukdácsolása felett ironizál, derűsen mosolyog a jelen és a gyermekkor között pásztázó emlékezet kinagyított történései fölött, ám néha könnybe lábad a szeme, Kossuth- vagy Szolzsenyicin-szakálla mögé rejtezve sincs miben megkapaszkodnia, mert ő a régi szeretne maradni a vadonatúj élet vad és új szabályai között. Iróniája, mivel Prózai Énje irányában teljesedik ki, öniróniává lesz, és történeteiben visszaszánkázik gyermekkoráig, a kedvenc óvodai bögre elvesztésének egy másik, jóval korábban írt novellában elmondott esetéig, amit akkor is a sarokba szorítottság ismétlődő tapasztalata, a katonaság ideje pattintott ki az emlékezet prousti fiókjából. Vissza az egyéb történetekig, hangulatokig, tapasztalatokig, amelyek egyszerre jelentik a múltat és a valamibe kapaszkodás lehetőségét. "Meddig forgathatók a benn rekedt történetek, és mi végre?" - teszi fel a költői kérdést magának Bognár, mintegy emlékeztetve, hogy a szövegbe foglalt tárgyszerűségek déja vu-je szándékos konstrukciók következménye. Ugyanis amíg Prózai Énje az új világban keres olyan biztos pontot, ahol sarkát megvetve megkapaszkodhatna, addig Őírósága számára csak a régi és új történetek maradnak támaszul, a válsághelyzet a szólás ideje. "De a szólás ideje lehet a legnagyobb egyedülség" - tapasztalja az író, újra átélve azt, amire úgy látszik az íróknak előbb vagy utóbb rá kell döbbenniük, s amit Fehér Kálmán egyik versének a gondolataként emelt alkotói és egyéni tragikuma csúcsára, így fogalmazva meg: "Egy magánynál / Több magány / A leírt szó."
     A Túlélőkben elmondott történetek talán mind csak valamiféle bóják, irányjelzők; a szövegekben kényszeredetten mással helyettesíti a történetmondó azt, amit elmondani, bevallani, mással megosztani, kibeszélni nem lehet. A kimondásnak csak ilyen-olyan pótléka mindegyik. Ugyanis - s ez a szerző végérvényes álláspontja -: "Semmi az írás. Nem odázza el senki vesztét, nem segít életben tartani, még csak nem is inti veszélyre, nem könnyít senkin, és nem kárpótol senkit azért, mert lennie kellett. Nem váltja meg őket, csak siratja. Semmi az élet."
     Ennek a semmi-életnek azonban van kezdete és vége, jobbik esetben a két végpont között hosszabb-rövidebb folytonosság, ami történetekből, vagy még inkább történésekből áll, ritka vagy folyton ismétlődő konstellációk szövevényéből, amelyből a Prózai Én kapálózva igyekszik kiutat találni, Őírósága pedig e fonadékból konstruál újabb, az olvasó elé tárandó textúrát. Szöveget, nyelvi varázslatot, aminek olykor nem igazán éreznénk a tétjét, ha nem ismernénk az író magányosságának tényét - minél inkább beleássa magát a nyelvbe, azzal arányosan növeli egyedüllétét.
     Bognár Antalnak a korábbi köteteiből már jól ismert párhuzamos, a hasonlóságokra, egybeesésekre, ciklikus történésekre építő szerkesztésmódja az ellentétesség párhuzamait is kihasználva Az ellenség című forgatókönyvvázlatában érhető leginkább tetten. A valóságanyag, a konstrukció, a történelmileg hitelesíthető tények, a konfabuláció hol lebegő, hol pedig a realitás síkján surranó történetté való ikrásításának elgondolkodtató példája A túlélő című írás, a kötet legbőbeszédűbb novellája. A legárnyaltabb és egyben a leglíraibb is az Antropoliszi történet című szövegében, ami azonban nem mentes - a Bognár-írásokra egyébként általában jellemző - hangsúlyozott, néhol túlhangsúlyozott szerkesztettségtől. Ez a konstruáltság a szöveg szerkezetét hivatott már-már elutasítóan hideggé tenni, s ugyanakkor folyamatosan kordában tartani a szerző érzelmi lobogását, a gonoszságba, a tragédiákba, s végső soron az elmúlásba való folyamatos bele nem törődését, amit alteregóinak egyike, Joachim Kirschmüller megszállott lamentációját három részre szakító újrázásában (A háborgó Kirschmüller) fogalmaz meg. Ennek a programnak egyetlen mondatba sűríthető eszenciája annak a ténynek a revelációja, hogy a világ nem megújul, hanem kiújul csupán. S ebben a fölismerésben a hiábavalóság ténye nem a salmoni megnyugvást ülepíti a létre, hanem hátborzongató kétségbeeséssel itatja át a csontokat.
     Mert "mindenki túlélőnek számíthat, aki megszületett és még nem halt meg. Mindenki, aki leélte a maga eddigi éveit [...] Túlélő mindenki, akit megérintett egy hideg csók. A halál hideg csókja."
     A kritika leszögezte, hogy Bognár Antal Boldog és szomorú történetünk című regénye egy történet történetének a története, és hogy a mű a szerző belső vívódásának, a regénnyel folytatott küzdelmének bonyolult nyelvezetű kifejezése, a "belső beszédek" tárháza. Mostani kötetével kapcsolatosan is elmondható, hogy benne a szerző az író és annak teremtménye, vagy inkább "az írásba foglalt" énje közötti viszony kérdéskörét boncolja. A novellákban megjelenik a P. J. monogram, ami mögött csak egy csinált nevű ember rejtezik, majd a szerzőt rémisztő krampuszként pattan elő a szöveg varázsdobozából, igazi, valós élet után kiáltva és elutasítva létének és nemlétének az írói fondorlatosság által irányított függőségét. Ez, az önnön sorsának irányítását követelő P. J. (P. J., Kirschmüller, Palackos János), az alternatív életvariációkat kénytelenül bejáró hős már 1983-ban megjelent Bognár regényében, az Esélyek könyvében, ám ez a szerzői alteregó, az emberlét tragikuma utáni tiszteletreméltó vágyakozás jelképe egy időre kiszorult az írói érdeklődés homlokteréből - Bognár szerkesztői munkája, illetve a gyermekirodalom felé való fordulása egy időre a léttelen létbe lökte P. J. entitását. Akárcsak Gáspár Tankrédot is, aki ugyancsak alteregó, és akitől a szerző a névadás mellett a harmadik személyű közléssel tart távolságot, s akinek történeteiről már egyet s mást olvashattunk az Eligazodni (1984) kötet holografikus novelláiban.
     A P. J. monogram írói, tehát megintcsak konstrukciós feloldása, a hős Palackos Jánosként való megnevezése új dimenzióba helyezi az előtte a szinte teljes anonimitásba zárt identitást. Így, vezeték- és keresztnévvel megnevezve, valós személy jellegét öltötte magára, akiről akár az is elképzelhető, hogy egykoron pozíciót cserél az őt alteregóként kifundáló szerzővel, és azt regényhősként szerepelteti élete regényében. Csak ekkor már feloldhatatlanná bonyolódik a kérdés, kinek is az életéről szól majd ez a soha meg nem írható regény. S főként, miként Bognár Antal tépelődik: "Kinek a szavaival? Meg hogy ki lesz kinek a túlélője?"
     Végső soron persze egyetlen történet se egyszerű. Sőt. Bognár Antal történeteinek feladata pedig a hősük hitelesítése. A többalakú hős Őírósága és a Prózai Énje mellett maga a Próza, amit meg kell fogalmazni. Bognárnak ehhez van nyelve, van szerkesztési hajlama, vannak történetei. Szövege néhol dermesztő üresjáratokba feneklik, egyszemélyes berendezkedésűvé válik, ahonnét majd lendületesen pördül ki az elbeszélés horizontjára, rájátszva a már-már barokkos modorosságig válogatott szóhasználatának elidegenítő hatására, amivel sajátos ritmust ad a narrációnak. Valahogy úgy, miként előző regényében, ahol a népi önéletírás modorát a metatextus manírjaival ötvözve irodalmunk népies és avantgárd vonulatát kívánta közös nevezőre hozni. Vagyis hitelesíteni a hőst: a Szöveget. (Present Könyv- és Lapkiadó, Bp. 1999)