délutánon, nem találkozva Degas úrral
akkor se, ha meglenne, ami kell, a korral,
ugyanaz lenne: Degas úr akkor is a Club Gla-
diateur valamelyik asztalánál ülne, üvegablak
táblája mögül szemlélve a tablót. S nem az, hogy jó
géppuskapergő fészertető alatt sok századmagaddal
állni és várni, álljon el az eső, míg egy
futamot lefutnak, nem is tudsz hozzászólni,
nem tudod magadban azt az erőt összeszedni,
nézed a monitoron, jönnek, s távolban, valahol
a környező dombok felett kék ég villan.
Már így mész haza a nagy erdőn át, sietősek
zizzennek el melletted a nedves aszfalton gép-
kocsikkal, holott a versenynapnak nincs vége.
Nem vár rád ebben a városban már este semmi.
Lassan rád sötétedik, valahol a Guatemala téren
kenyeret majszolsz, köpködsz, veszel egy
kukoricacigarettát, jó erős. Az Eiffelen
a még hátralévő napok az évezredből. És így
tovább, György szerb király útja a legrövidebb
hazaközelítés hotelodba a Montmartre tövébe.
Van veled valami bor, papírdugós üveg, ebből
iszol, vagy csak szívod a Gitanes-t. Biztosítod,
aludj jól, ha neked ez jó. És nem mész oda többé.
Nincs miért. Nincs miért csomagolni, felkelni hajnal-
ban, a reptér procedúráját nincs miért, ülésrend,
várakozások különféle válfajai, át mindenféle kapun,
a helyiérdekűn már koszosan kicsit, odakint ború.
Mindenféle fel- és leszállók. Gyalog a Nord-ról
le a hotelodhoz két sportszatyorral, még nincs
meg a szobád, ahová Longchamp-ról térsz majd (pél-
dául) haza. Még takarítják. S addig te. Könyvesboltok,
egy üveg bor, még otthoni cigaretta. Padok. Rég nem
levelezel. Idehaza levelezel inkább, egy-egy nap
átmégy a városba, a Lánchíd túlfelére,
de legtöbbször már a városba se akarsz
átmenni, a Lánchíd túlfelére, bár mi jó lenne
abban is, hogy itt élsz a Lánchídnak ezen a felén.
Vízszintes testhelyzetben: már csak mint Artaud.
És reméled, hogy már azt se, koptatod le magadban
az összefüggést az úgynevezett vágy fizikai jele
és az úgynevezett vágy megvalósításának vágya közt,
magaddal vagy akárkivel. De minden cselekvés tetsző-
leges, minden az "add, szomorú ember" jeligére van.
Adom magamnak, hogy ma nem megyek ki a házból,
hetente legalább háromszor, jó lenne négyszer nem.
Megvárom a postást, netán hazaérek a postáshoz
- eléggé máskor jön mindig -, ha valamiért el kell
szaladni, felvillanyozódom, utána inkább letör az egész.
Kicsit kétségbe ejt, mit kell nekem szövegeket
másoltatnom, valami célra, persze, minden így jött
létre, célra tartott cselekvésekkel, de most bejön sokkal
inkább Pascal - ennyiben kanyarodunk csak vissza
Párizsba -, ki se mozdulj a szobádból. Pascal, Degas,
nem fogtok nagyon hanyatt esni a sírban, hogy Párizstokba
se megyek, hát a síri tok nektek már nem is Párizstok, igaz.