Futam fn 1. Zene Hangoknak (átvezető szerepű)gyors egymásutánja. Halk ~ok. 2. Sp. Részletekben, csoporokban rendezett gyorsasági versenyben egy rész. Selejtező ~ok. 3. Régi irod Futás, roham.


"A dolgok másodszorra kezdődnek. Azzal, hogy megismétlődnek - hogy újra látod, megint hallod ugyanazt."

(Ottlik Géza)

A forradalmár kertjében...

Tavasz van. Ezt abból sejtem - magamnak, könyvcsináló ember lévén, még az ablakon kitekinteni sincs időm a könyvhét előtti nagy hajszában -, hogy két barátom is a kertjéből ugrott be a házba telefonálni nekem valamiért. Erről az jut Alter Egon eszébe, hogy annak idején mennyi tervünk volt a világ megváltására, melyek közt ásóra, kapára, testmozgató, egészségmegőrző kerti munkára, a saját kertünkben való öreges muttyogásra legkülönlegesebb álmunkban sem gondolhattunk. Lázadozók, forradalmárok voltunk, vitt minket a lendület, fergeteges erő sodorta velünk együtt a világot, amely egy volt velünk. A vajdasági Ács Károly 1968-as Menetrend dicsérete című kötete keretét adó Mottójának és Glosszájának refrénszerűen megismétlődő sorát: "a forradalmár kertjében kapálgat" - a paradoxális gondolkodás ragyogó leképződéseként fogtam fel s jegyeztem meg magamnak (Alter Egonnak?) évtizedekre, semmint valóságtartalmából, bölcseleti mögötteséből valamit is érzékelni tudtam volna akkoriban. De tetszetős volt a kép, s nagyon is egybevágott mindazzal, amit az ellentétek egységéről az idő tájt kezdtem sejteni, s amit azóta is többé-kevésbé tudni vélek. A tapasztalat azonban elválasztott bennünket egymástól - az apánk-korú Ács Károly a kérdéses sor papírra vetésekor nagyjából annyi éves volt, mint amennyi évesek mostanra mi, akkori lelkes olvasói lettünk -, s szentül hittük: mi inkább elbukunk, de a sírig megmaradunk lázadóknak, forradalmároknak, bennünk teljesedik majd ki apáink egykor lobogó, idővel azonban szelíden vissza-, s szívük legmélyén csendesen meghúzódó hite, s ölre mentünk volna azzal, aki arról prédikált volna nekünk: tomboló lázadás és békés kapálgatás egyként lehet egyugyanazon személy két életkori sajátossága is. Annak pedig már gondolatban sem mertünk a végére járni, hogy adott esetben az élet tartalmasabbá, szebbé, jobbá - elviselhetőbbé - tétele, megőrzése, továbbvitele szempontjából a kapálás szakszerűsége fontosabb szerepet tölthet be az ember életében, mint bármely heveny igazságérzettől táplált ifjonti s duhaj vagdalkozás. De hát ilyen a világ. A mi forradalmaink is - annak rendje s módja szerint - elbuktak, kertünk azonban örök: virítva virít, s ha nem figyelünk oda, fölveri a gaz, elözönli a pondró, mi több, egy kis kapálgatás arra is jó, hogy forradalmak híján el ne tunyuljunk egészen.
 

A szem segédje

Ha már a kapálgató forradalmárok levetették velem - nem egyszerű tornagyakorlatok közbeiktatásával - könyvespolcom legtetejéről a Menetrend dicséretét, más Ács Károly-versekre, -sorokra - egykori költői-szellemi tájékozódásom nem kis élményeire - is rátévedt a szemem. Itt van például a vajdasági lírikus Harag című kis remeklése még 1948-ból, huszonhárom éves korából:

A villámot s a vészt nem a sors adja,
Hervadt virág az igazi haragja.
És rettegi a vers, a szem segédje,
Az illat-vérbe mind mélyebbre lépve.

A vers mint a szem segédje e kis opus különlegesen pazar telitalálata, mely esztétika- és verselemző könyvek tucatjánál beszédesebben vall a művészetek - s ezen belül a vers - lényegéről. Mert mi más lenne számunkra a vers, ha nem a látás virtuális szerve? A vers egyszerre bővíti ki látásunk eszköztárát s tágítja ki ugyanannak terét. Az embert a költészet olyan ismeretek - s tapasztalatok - birtokába segíti, melyeknek másként a közelükbe sem juthatna, s melyek létét megsokszorozzák, és a transzcendentális valóságok dimenzióit is megnyitják előtte. A művészetek s a vers segítségével az ember kilép saját keretei közül, s mintegy kívülről szemlélheti mindazt, ami benne történik, s ami közt eligazodnia legfeljebb csak ily módon - ez által - adathatik meg. E gondolatfutam körébe természetesen a vers valamennyi fajtája bevonható, a klasszikus/konvencionális felfogást tükrözőktől a fonikus költészetig, s nem esnek rajta kívül a posztmodern grammatikai struktúrái sem. Hiszen nem ritkán valamit csak hangzás után láthatunk tisztán, s látásunk tárgyára sokszor épp a nyelvi-nyelvtani szerkezet villant élesebb fényt.
 

Az én árvizem, a mi árvizünk
(Erről sem tudtam írni még; azaz: első változat)

Árvíz. Most tavasszal megint kijutott belőle az ország keleti területein. Nekem a szó - bármilyen összefüggésben, a világ bármely részével kapcsolatban halljam - mindig Tőzsér Árpád Galambok s kacsák című versét idézi:

Galambok s kacsák a háztetőkön,
ketrecéből a víz előjön,
bömbölve tör az égmagasba,
házakat üt le sárga mancsa.

Galambok, kacsák egymás mellett -
víz és levegő üzekednek.
Összeér iszamos, párás testük,
jajong az ember műve köztük.

A vad, tikkasztó ölelésben
A falu ellapul, mint az érem,
S az eggyé lázadt elemekben
Elmerül, utána toll se lebben.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A vers alatt helyszínmegjelölés, dátum: Nagykeszi, 1965. június. A község Szlovákiához tartozik (akkor: Csehszlovákiához), az időpont az 1965-ös nagy csallóközi árvízre utal. Ahogy nézem, pontosan három és fél évtizede ennek. Tizenhat éves voltam akkor - már nem gyerek, még nem felnőtt -, ott éltem - Izsán - a tenger közepén. Nagykeszit a június 17-i kulcsodi gátszakadás temette víz alá. Az én falum, Izsa - a június 15-i pathi gátszakadás következtében - akkor már két napja víz alatt volt. Ezt megelőzően falunkban már hetek óta folyt a küzdelem a belvíz ellen (mi talajvíznek mondtuk), a töltésen - azaz: a községet a Dunától elválasztó gáton - fölfakadó buzgárok ellen, az utolsó napokban a férfilakosság már éjszaka is kint volt, s homokzsákok ezreivel igyekezett elejét venni a nagyobb bajnak. [1901-ben született, mindössze hat elemit végzett nagyapám így írt erről belső kényszerből és a "jövő generáció" okulására papírra vetett árvízi krónikájában: "1965 márciúsba elkezdett áradni a vén Dúna vize. És az egész húllám teret elborítótta, egész a töltésig. Közbe vólt 1-2 nap kissebb apadás, de a víz mindég a töltés óldalánál maradt, majd egész 3 hónapig ebbe a magasságba. Igaz hogy még nem volt a víz ólyan magas hogy talán az emberiség arra gondolt vólna ami aztán az utolsó hetekbe bekövetkezet. Vagyis május 20 tól szintén elkezdett áradni de ój róhamossan, és úgy képzelte mintha ő vólna a vizek királya, mind akinek senkisem parancsól, és a legnagyobb büszkeséggel de szinte haraggal is áradt, és áradt, úgy anyira hogy már a töltésből alig volt ki 20-25 centiméter, és akkor már úgy gondoltuk, hogy már több víz nem is férne a csehszlovák és a magyar határ töltései közé." Június 15-én reggel, mint rendesen, bementem   Komáromba iskolába (gimnáziumomat akkor általános műveltséget nyújtó középiskolának hívták, hogy még a neve se emlékeztessen a múlt nagy hírű és jelentős hagyományú oktatási intézményeire). Fél tíz lehetett - már nem tudom, milyen óránk volt -, amikor igazgatónk bejött az osztályba, és bejelentette: Pathnál pár percre a ["zabolátlan tajtékzó víz az ellene csinált sok évtizedes"] gátat ["könyörtelenül"] átszakította, a környékbeli falvakban lakók hazamehetnek (a kis Duna menti falucska nevében akkor még nem díszelgett ott a néma há, csupán 1989 után, a falu régebbi hagyományai felé való nyújtózkodás mozdulatával vették vissza nevükbe a patiak az archaizáló há-t, s váltak nagyszüleikhez hasonlóan pathiakká). Nekünk - izsaiaknak, pathiaknak - tíz órakor ment volna buszunk, de azok már nem jártak, ezért gyalog vágtunk neki a hat-tíz kilométeres útnak. Már arra sem emlékszem, én konkrétan kivel menten - egyáltalán együtt mentem-e valakivel, vagy egyedül voltam -, a szorongató érzésre, a bizonytalanság-érzetre, a helyzet misztikumára azonban igen. Be kell vallanom, ha a mostaninál valamivel talán többet is, nem sokat tudtam akkoriban a természet törvényeiről, az árvizek természetéről, a gátjai közül kiszabaduló víz viselkedéséről, haladási sebességéről, arról, hogy egy lentebbi folyószakaszon történt gátszakadást követően rövid időn belül attól feljebb is bekövetkezhet-e a szakadás, így hát - akkor persze egy világért sem vallottam volna be - tele gatyával csak tekintgettem jobbra-balra, hogy jön-e már a víz, illetve nem lendül-e hirtelen sodrásba az út menti laposokat elborító talajvíz, nem kezd-e emelkedni a szintje, s fél szemmel - de, szójátékos korban élvén, akár egybe is írhatnám: félszemmel, félszemben - minduntalan magaslatok után piskogva vizslattam a tájat, ahol veszély esetén száraz ruhával, ép bőrrel megúszhatnám az egészet. S jóllehet, elég aprólékosan ismertem az utat - addig hányszor, de hányszor buszoztam, gyalogoltam, karikáztam (kerekeztem) erre Komáromig, néven tudtam nevezni az egyes határrészeket (Felsőöreg, Határi kút - itt a 19. században, mondják, csárda állott; ma már csak ennyire vagyok képes), szőlőnk is volt az út mentén, ahova kapálni, kacsolni, csőszködni, szüretelni jártam -, akkor mégis lidérces út volt ez idegen tájon. Miközben Izsa felé baktattam serényen, egymást érték a mellettem eldübörgő dömperek, katonai járművek, s persze, a falunk kitelepítéséhez kivezényelt autóbuszok és teherautók, de hiába próbáltam meg stoppolni, nem vett föl egyik sem (a községből kivezető sáv baljóslatúan üres volt). Délre azonban már így is otthon voltam, de csak ledobtam a táskát, a kezembe kaptam egy darab kenyeret, s már bicajoztam is - akkor még így neveztük a mai bringázást - Path felé.
     Nem voltam egyedül: a fél falu velem együtt taposta a pedált - mentünk gátszakadásnézőbe, árvíznézőbe. A látvány persze minden képzeletet felülmúlt, még az öregekét is. A töltésen vagy nyolcvan méteres rés tátongott ["...a víz irgalmat nemismerö erövel zúdult az arany kalászt ringató dunamenti tájra"], az ár két-három emberderéknyi vastagságú, toronymagasságú fákat - füzeket, jegenyéket - sodort magával, mint a pihét, s ami csak az útjába került, az szempillantás alatt már ott sem volt. Később, ahogy egyre szélesebb területeket cserkészett be magának a víz (lásd Tőzsér versének állat-hasonlatát), mozgása úgy lassabbodott, de éhsége sokáig nem csillapult meg. Valahol Patkányosnál vagy Bokrosnál - majorságok Izsa és Path között (falunk fölött, Komárom felé is van kettő, azokat Harcsásnak meg Kisizsának hívják - mint messzi utak vándorának a távoli falu tornya, derengenek elő bennem az idő ködéből ezek a településnevek) - sikerült elébe vágnunk a víznek, mely megkeresve magának a laposokat, fenyegetően hömpölygött a falunk felé (Path akkor már romokban hevert), s mi lépésben haladtunk vele. Talán nincs is bizarrabb élményem-emlékem az életemből, mint ez: a nemsokára az ő házaikat is elérő, az ő vagyonkájukat is megsemmisítő áradással együtt haladó, egy-két tucatnyira rúgó, hitetlenkedő, bámész népség. A szájasabbak s az öregebbek közben nyugtatgattak mindenkit - s ez utóbbiaknak faluhelyen akkor még hinni kellett -, hogy nem lehet baj, a víz úgyis kifárad, s a falunkig már el sem jut, de ha mégis, az első házaknál úgyis megáll, ám ha mégsem, akkor sem lehet nagyobb baj, azoknak állniuk kell a vizet, a betonalapra épülteknek mindenképpen, meg különben is, a víz nálunk már nem lehet olyan magas, hogy nyúlgátakkal ne lehessen útját állni, hogy a lakásokba be ne folyjon, lesz egy kis víz az utcákon, legfeljebb gumicsizmában kell majd járni egy-két napig, és kész. Így a hatóságok is hiába rendelték el a község kiürítését, s hiába voltak tele az utcák, terek az emberek és ingóságaik elszállítására várakozó járművekkel, nem mozdult senki. ["...a községi vészt jelző sziréna megszaggatva hangját úgy jelezte a közelgő veszéjt. És már akkor a hivatalós szervek, hogy a lakóságot biztonságba hejezék, kirendelték Komáromból a ČSD állómásról az összes aútóbúszokat. És még jöttek a hadseregtöl is aútók, hogy ami még megmenthető, mindent meg kel menteni, neváljék a víz martaléká-vá."] Csak amikor, emlékezetem szerint délután öt-hat óra tájban, a víz elérte Izsát - az alacsonyan fekvő Hereföld felől tört be a faluba -, s az első házakkal (putrik, vályogházak voltak) percek alatt végzett, amelyek úgy csuklottak össze, mint az eszméletét vesztett, magatehetetlen ember, akkor tört ki a pánik.
     Innentől kezdve egyszerre irtózatosan felgyorsult az idő; ami addig hihetetlen volt, szempillantásra valósággá vált, s megkezdődött a versenyfutás az áradattal, illetve a harc a teherautókért, s a helyekért a buszokon. A zűrzavar most lett csak teljes. Rá néhány órára, hogy a víz elérte az első házakat, már a Komáromi úton is tengelyig gázoltak a járművek a vízben, s innen is, onnan is tompa robajlások jelezték egy-egy újabb épület megroggyanását, térdre csuklását. Az izsaiakat a Dunától távolabb eső, magasabban fekvő Szentpéterre telepítették ki (a husáki szocializmusban Alsópétert szabadott mondani); mivel nagyapámat, ingázó lévén az öreg, munkahelyén, Pozsonyban érte a gátszakadás híre, s onnan csupán másnapra tudott hazavergődni, apámnak csak nem kevés eréllyel sikerült rábírnia anyámat és nagyanyámat, hogy velem együtt fölkászálódjanak a falunkból kifelé induló utolsó teherautók egyikének tetejébe - mert a Komáromi út, ahol a teherautók tengelyig gágzoltak a vízben, már a legerősebb járművek számára is kezdett járhatatlanná válni -; apám később, nem sokkal nagyapám megérkezését követően, utánunk jött - ő már egy páncélozott katonai kétéltűvel jutott ki a tenger közepére került falunkból ["...azok ójan jármüvek voltak aminek mindegy volt szárazón vagy vizen közlekedni, magya-rúl a nevük kétéltűnek hivták, a nép akkor látott ijen jármüveket életébe elöször"] - vigyázni az asszonyokra meg a gyerekre (ez utóbbi én lettem volna, amit serkedő bajuszú kamasz lévén, eléggé nehezményeztem is), mondván hogy nagyapám egyedül is elegendő lesz pásztorolni a házunkat, bútorainkat, s etetni az állatainkat. Nagyapám ugyanis hosszas szemlélődés, méricskélés, töprengés után úgy ítélte meg a helyzetet, hogy a mi utcánkba, a Kis-kertaljába - mivel a legmagasabb helyek egyike volt a faluban - már semmiképp sem törhet be a víz, ami azután, mivel ő mondta, természetesen úgy is lett, bár ebben azért annak a szerényke nyúlgátnak is volt némi szerepe, melyet a biztonság kedvéért, mégiscsak odalapátoltak az otthon maradottak az utca torkolatához. ["...17 én márcsak a fö utca és a mi kertalja utcánk vólt a községbe ahól nemvolt víz, a többi utcák már mind víz alat voltak. És ekkor kezdödöt látvány, ami ój szomorú volt, hogy mij róhamósan váltak hajléktalanná a szórgalmas kezü családok. Mert nap nap után 30-40 lakóház dölt rómba, úgy hógy pár nap alat 283 lakóház teljessen rómba dölt. És 234 pedig úgy megrongálódot hogy teljesen lakhatatlaná vált. Szomorú eset volt ezt még azoknak is végignézni akiket e nagycsapás nem érintet."]
     Bár ki tudja, talán még nagyobb is lehetett volna Izsán a pusztulás, ha a pathi után két nappal, jóval fölöttünk, Kulcsodnál is ét nem szakítja a gátat a víz. ["Amit mink úgy irhatnánk hogy miránk Izsaiakra szerencsés nap volt. Hógy miért: azt nagyon könnyü megmagyarázni vagyis leirni. Mert attól a naptól nálunk a víz 1 centimétert sem emelkedet többé, söt már a második nap már lassan kezdet apadni, és ha ott nincs az a szakitás, akkór it nálúnk Izsán a legmagasab hejeket is elborítóta vólna a tajtékzó ár. Mert ótt aztán tényleg kiszámíthatatlan mennyiségü víz zúdult csallóközre. ...mondjuk öszintén hogy miránk nézve egy kicsit megnyugtató volt ez az eset tehát egyfórma volt a sórsúnk a Csallóköziekével."]
     Amikor egy hét (tíz nap?) múlva anyámmal, nagyanyámmal és apámmal visszatértünk Izsára - akkor még nem tudhattuk, ma már viszont annál bizonyosabban tudom -, sok vonatkozásban egy másik dimenzióba tértünk vissza. Mifelénk akkoriban így mérték az időt: árvíz előtt, és árvíz után, s az időszámításnak ez a helyi módozata pontosan kijelölte falum 20. századának egyik legfontosabb törésvonalát. S nemcsak falutörténeti, községfejlődési vagy közösségi értelemben jelenti valaminek egyszerre a végét s a kezdetét is, hanem családunk életében vagy személyiségfejlődésem szempontjából úgyszintén. Soha előtte nem éreztem át úgy - s talán utána sem -, hogy mit jelent a szó: természet, s azt sem: társadalom, közösség, emberi egymásrautaltság, mint akkor. Azt hiszem, én azokban a napokban lettem felnőtt, még ha ennek biztos jelei csak valamivel később mutatkoztak is meg. Azok az impulzusok, amelyek ekkoriban értek, későbbi ítéleteimre, döntéseimre, reflexeimre voltak döntő hatással. Ezek mindegyike életemnek csupán órákban, legfeljebb napokban mérhető idejét kötötte le, de a villámcsapás erejével hatottak rám. Bizonyos értelemben nevetséges dolgokról van szó. Nem sokkal korábban nőttem ki Jókait, Vernét, Coopert, May Károlyt, s egy reggelre regényeik közvetlen környezetemre írt változatában találtam magam. De miközben pergett napjaim romantikus-mozgalmas kalandfilmje, az aláfestő zenét Beethoven Sors szimfóniája adta (melyet akkoriban persze aligha ismertem, de mostanról belehallgatva életembe, tisztán hallom azokból a napokból komor-ünnepélyes tatata-taaaját). Ha valamiképpen mérni lehetne az emberben elraktározódott emlékképek erősségét - melyekből aztán azok a még mindig eleven vagy már csak általuk jelzett történetek is kibonthatók, melyeknek eredetileg részét képezték -, bizonyos, hogy bennem az 1965-ös nagy dunai árvízhez tartozók nyitnák a sort: az útról hazafelé, továbbá az átszakított gát látványáról, a vészjóslóan a falu felé közeledő áradatról, az első összrogyott házak okozta sokkról már szóltam; de itt van még a tenger látványa, amely a bútorokkal, egyebekkel, állatokkal telepakolt teherautók tetejéről Zöld-állásnál elénk tárult; a lemálházásé a szentpéteri általános iskola udvarán (először az itteni tornateremben szállásoltak el bennünket vagy hetvened-nyolcvanadmagunkkal); itt vannak a menekült-lét első éjszakájának képei (később egy helybeli özvegyasszony fogadott be magához bennünket, ami nekem rettenetesen bökte a csőröm, hiszen így attól a nálam mindössze egy évvel fiatalabb lánytól is messzebb kerültem, aki egyébként a falu tőlünk távolabbi részén lakott, az iskolában meg mindig valaki másba voltam szerelmes, de most az egész éjszakát átbeszélgettük, s a szalmazsákja is az én fekhelyem mellé esett); itt a tehénpásztorkodás képei, melyet puszta unalmamban vállaltam néhány napig a falunk földművesszövetkezetének Szilaspusztára  menekített  csordája mellett;  a hazatéréséi: a közvetlenül a pathi gátszakadás alatti Zsitvatőig még autóval jutottunk el, onnan azonban egy kétéltűbe kellett bevackolnunk magunkat, s azzal mentünk Izsáig (gyermekkoromban még megvolt az a fa, állítólag amely alatt 1606. november 11-én Bocskai István erdélyi fejedelem, I. Rudolf osztrák császár és I. Ahmed török szultán megbízottjai megkötötték a zsitvatoroki magyar-Habsburg-török békét, de valamikor az 1970-es években, miután belevágott a villám, a szlovák műemlékvédők egyetlen tiltakozása nélkül kivágtak; s amikor az 1990-es évek vége felé először jártam Rómában, és a Gianicolón elzarándokoltam ahhoz a Sant Onofrio kolostora közelében levő, többszörösen villámsújtotta, s mindenféle vaspántokkal és -abroncsokkal megerősített fához, mely alatt az 1590-es évek elején az őrült Tasso tengette háborodott napjait, szomorúan gondoltam arra, hogy az embert gyermekkorának egyetlen árva famatuzsáleme is évszázadokkal kötheti össze, s ha eltüntetik életéből ezeket a kapaszkodókat, múltjával is gyengülhet a személyes kapcsolata); az élet a vízzel elborított faluban ugyancsak a képek sokaságát hagyományozta rám (sebtiben ácsolt tutajunkon a telefondrótokon húzzuk magunkat a - volt - Komáromi úton, ahol a víz egyébként a házszámtáblákig ért; barátommal a hecc kedvéért elkötünk egy csónakot, de valaki észrevett bennünket, mert másnap reggel - nagyanyám nem kis rémületére - két rendőr ébresztett minket; ivóvízért sorakozunk; segítünk befogni az elpusztult állatseregletet ["...a kathólikus templom televolt bútórokkal, az iskóla és az óvoda hajléktalaná vált családokkal, a temetöbe pedig legelészö állatók találtak menedékhejet"]; félünk, a víz el ne érje falunk temetőit és ki ne mossa a halottakat, csontokat [így is "számtalan sirbólt beszakadt"]; lessük a kétéltűvel, helikopterrel érkező élelmiszer-szállítmányokat ["...a helikopperek a temetöbe szóktak leszálni"]; az árhullám tetőzésével rögtön beindulnak a szivattyúk, melyek aztán heteken át pumpálják vissza a faluból a vizet a Dunába; a kanálisokban, a kubikgödrökben, a szivattyútelepnél annyi a hal, hogy puszta kézzel vagy fenék nélküli vesszőkosárral is kilószámra fogjuk, a nagy részét persze vissza is dobjuk, mert már a könyökünkön jön ki a halétel; tanévkezdetkor gyerek nélkül maradt  a  falu,  mert  az iskolát  valahova  Trencsén  mellé telepítették egy szlovák faluba, s lévén apám is, anyám is tanítók, szeptembertől tíz egész hónapra szülői felügyelet nélkül maradtam, ami a magamfajta kamasz számára az önállóság és a szabadság új dimenzióit nyitotta meg) - egyszóval, a világnak azon pontjáról, amelyet akkoriban elfoglaltam, s abból a testből, abból az életből, amely az enyém volt, egyszerre, egy időben nyílt rálátás égre és földre, mennyre és pokolra, egyszerre érzékeltem a természet erőinek morajlását és a szférák zenéjének légies voltát (e tekintetben Bach D moll toccata és fúgájának orgonamuzsikája is kitűnő kísérőzenéje lehet életem e szakaszának), a hirtelen jött szabadság felelőtlenségét és e szabadság lehetséges következményeit, az én kitárulkozó lehetőségeit és embert megnyomorgató korlátait. Igazi köztes lét volt ez számomra; persze, nem nem-lét és nem-lét, hanem a már-nem-ez és a még-nem-az, tehát lét és lét között. Az árvíz, annak gazdasági-társadalmi és egyéb vetületein túl, közösségi és kisebbségpolitikai értelemben is a mielőbbi válaszadást sürgető kérdések garmadája elé állította a (cseh)szlovákiai magyar társadalmat. Először is: közösségszervező hatása, a csehszlovákiai magyarság összetartozás-tudatának fölerősödése szempontjából volt jelentős szerepe, s bizonyult eszméltető hatásúnak a második világháború után Csehszlovákiához visszakerült felvidéki magyarság életében. Tudvalevő ugyanis, hogy a Trianonnal Csehszlovákiának adományozott, összefüggő magyar területek lakossága 1918 előtt vertikálisan rétegeződött - egy-egy tájegység elsősorban Budapest felé építette kapcsolatait, s mondjuk Csallóköz a Bodrogközzel történeti-földrajzi-gazdasági-kulturális szempontból semmilyen kapcsolatban nem volt, míg Trianon után a kisebbségi sorba került népesség lakta tájegységek horizontálisan is sorsközösségbe kerültek egymással, miközben az életmentő összetartozásnak, az egymástól idegen részek közti vérkeringés megindulásának csupán az évek, évtizedek múlásával teremtődtek meg a keretei.  A  (cseh)szlovákiai  magyarság  keleti  és nyugati népességrészei egymásra találásának, egymásrautaltságának (egymásra utalódásának) katartikus pillanatait, eszmélkedésének, öntudatra ébredésének egy új időszámítás kezdetét jelentő óráit is magával hozta az 1965-ös nagy dunai árvíz. Mondhatni, lényegében a csehszlovákiai magyar sajtó is itt kezdett ráébredni először önmaga lehetséges szerepére. Ennek az eszmélkedésnek egyik legfontosabb felismerése volt Dobos Lászlóé, aki "...a víznek árja" című értekezésében arra figyelmeztetett, épp az árvíz kapcsán, hogy míg a szlovák publicisztika alulról fölfelé ható ereje a társadalomnak, addig a szlovákiai magyar köz- és újságírás szinte kizárólag csak felsőbb határozatokat, rendeleteket közvetít, vagyis felülről lefelé hat: "Az árvíz erre is rávillantott: a magyar és szlovák sajtó között hatékonysági szintkülönbség van. A magyar publicisztika rangosnak mondható írásai is legfeljebb alsó szintjét érinthetik az államapparátus gépezetének. Kézenfekvő az ellenvetés: hisz nem, vagy nem csak az államapparátus számára írunk. Igaz, nem csak! Viszont az egyre bonyolultabbá váló nemzeti, nemzetiségi életnek van egy alapkérdése: hogyan érintkezünk a hatalom szerveivel? Egyenesen, avagy hosszantartó áttételekkel? Nemzetiségi életünk ügye-bajának hosszadalmas intézését nem az áttételek nehezítik? A fontosnak hitt, de valójában már felesleges áttételek. Emberek és intézmények. Így voltunk az árvízzel is: mire hosszadalmas kapcsolások után megszólalt a vészcsengő, gátat szakított a víz." Tőzsér Árpád - a Kivilágított csillag című versében, melyet tudomásom szerint nem vett föl későbbi köteteibe - az emberi tragédiákon s a pusztításon túl észreveszi az árvíz (egyik) hozadékát is, nevezetesen, hogy "végre országos fénybe" vonta Nagykeszit, Pathot, azaz a kis magyarlakta csallóközi, illetve Duna menti településeket, s gondjaikat-tragédiájukat egy ország figyelmével szembesítette. Kultúra a víz alatt című kispublicisztikájában pedig - épp falum, Izsa példáján - a népi kultúra víz alá kerüléséről, pusztulásáról beszél. De amit Tőzsér mond, az mintha tágabb értelemben is érvényes lenne, s a mából visszanézve úgy tűnik, mintha a mi vidékünkön éppen a három és fél évtizeddel ezelőtti csallóközi árvízzel tetőződne, s az elpusztult falvak újjáépítésével érne véget a klasszikus értelemben vett faluvilág, illetve a hagyományos paraszti életforma és kultúra pusztulásának az a folyamata, amelyről például Duba Gyula beszél megrázó erejű irodalmi szociográfiájában honti szülőfaluja: Hontfüzesgyarmat példáján, a Vajúdó parasztvilágban.
     Egyébként érdekes, és tudomásom szerint máig nem kereste senki magyarázatát, hogy annak ellenére, amilyen erővel a kérdéses természeti katasztrófa áthatotta s felrázta a (cseh)szlovákiai magyarságot, irodalmában - néhány verset (Tőzsér Árpádéit - az említettek mellett még a Fut Csallóköz is idetartozik -, Ozsvald Árpádét, Cselényi Lászlóét, Keszeli Ferencét, Gyüre Lajosét, Szitási Ferencét), továbbá Bereck József novelláját (Eszter), Dobos László Egy szál ingben című regényének vonatkozó fejezetét, s két-három igényesebb publicisztikai írást leszámítva - nem hagyott sok maradandó nyomot, nem termett évtizedek távolából is kiugrónak ítélhető jelentősebb alkotást. Még akkor sem, ha Zalabai Zsigmond a szóban forgó árvíz irodalmi és sajtóvisszhangjából, fotódokumentumaiból Presinszky Lajossal összeállított, s Víz, víz, víz címmel 1995-ben megjelentetett kötet rövidke utószavában úgy ítéli meg, hogy ezeknek az írásoknak a jóvoltából "az 1965-ös árvíz már-már »újözönvíz-mítosz«-szá stilizáltan, közösségi sorstapasztalatokat sűrítő példázatként jelenik meg előttünk".
     Nem terjedt ki viszont Zalabaiék figyelme a népi emlékezetet tükröző, nagyapáméhoz hasonló spontán eseményleírásokra, a katasztrófával foglalkozó magánlevelek, esetleges naplófeljegyzések, egyéb műfajokban születhetett írások felkutatására. Ami annál inkább is sajnálatos, mert épp Zalabai volt az, aki a somorjai Bibliotheca Hungarica segítéségét igénybe véve egybegyűjtötte a csehszlovákiai magyarság 1945-1948 közti üldöztetésével, megaláztatásával, kisemmizésével kapcsolatos népi emlékezet írásos dokumentumait. Feltételezhető, hogy szerte a Csallóközben és a Duna mentén több ilyen, az 1965-ös nagy dunai árvízhez kapcsolódó, nagyapáméhoz hasonló feljegyzést rejthetnek a szekrénymélyek, sublótfiókok, melyeknek, meglehet, érdemes volna egyszer utána járni. Az öreg a szóban forgó esztendő decemberében töltötte be a hatvannegyedik életévét. Az izsai árvízről szóló feljegyzéseit ugyanazon év szeptember 27-én vetette papírra, de telenként mindig újabb és újabb füzetbe még a hetvenes évek elején is át- meg átmásolta a krónikát, mintha biztosra akart volna menni: valamelyik példánya ily módon majd csak fennakad az idő rostáján.
     Külön érdekessége feljegyzésének, hogy míg a legkevésbé sem lehetett érzelgős embernek nevezni őt, a haragon, a dühön, az indulaton kívül egyéb érzelmeit csak nagy ritkán volt képes kifejezésre juttatni, árvízi krónikájának vége felé, a szülőfaluját csaknem teljes egészében elpusztító Dunára visszatérve szinte panteisztikus ihletettséggel szólal meg, a természet fensége előtt meghódoló líraiság már-már himnikus áhítattal tör elő belőle: ["...a víz még 3 hétig egyforma magasságba maradt mindenhól. És azútán úgy gondolta mind aki legjóbban elvégezte a kötelességét, nagy méltósági nyúgalommal elkezdet lassan de nem sietve vissza balagni az évszázadós medrébe. És ott aztán szintén úgy viselkedet mint Európai fójó vizek királya. És ország határókat nem ismerve sók-sók 100 kilómétereket ballag, vagyis fojik, és ott is ami az útjába akad azt könyörtelenül sódorja magával. És fójik megállás nélkül, még csak el nem éri azt az úgynevezett fojó vizek temetőjét a Fekete tengert. És amikor azzal a sós vízzel egyesül, odt már elvesztette azt a gögös természetét, amivel évszázadokon át az emberiséget, vagyis csak a szómszédságába éllő népeket óly gyakran megfélemlítette, sokszór nagyon is mostóha volt hozájuk. És nagyon is jó hejre ment, mert ótt a Tenger vizével egyesülve mint pára felszál a meszeségbe, és ónnét már mint hasznós esö, úgy húll vissza az aranykalászt ringó földre. És akkor már azt az essöre való átváltózását mintha kárpótlásúl adná az emberiségnek az elöző károkért. És azt a jó májusi esöket szivessebben is fógadjuk töle, mint nagyón sókszór az elözö gögös természetét, és határt nem ismerő terjeszkedését: Neved megmarad köztünk Vén Duna."] A költő, Tőzsér Árpád ugyane szembesülését a természet erőivel, az e futamomat is indító Galambok s kacsák című versében a következőképpen zárta le:

Kezdődik elölről a teremtés,
víz-föld tapadás, új ősnemzés,
a forró, termő kocsonyában
kő, vas, cserép fől eggyé váltan

El innen, ím, csak az ember fut,
Ki már vegyülni nem akar, nem tud,
Ki mióta kivált különbolygóként,
Önmaga vegyít olajat, sót, ként.

Adalék

Anyai nagyapám 1901-ben, nagyanyám 1906-ban látta meg a napvilágot; 1924. október 19-én, vasárnap, déli fél tizenkettőkor esküdtek örök hűséget egymásnak, a "hóltomig és hóltáig őszinte szavakkal". Nagyapámat 1974 nyarán megütötte a guta, s ettől kezdve még közel három és fél évig élt teljesen magatehetetlenül, nagyanyám gondozására bízva. Nagyanyám kilenc évvel élte őt túl, egész hátralevő életében - bevallva, bevallatlanul - nagyapám emléke éltette őt. Egyszer ezt mondta róla: "Akármilyen nagyszájú, hirtelen haragú, türelmetlen ember volt, de nem mondhatom, énhelyettem mindent megcsinált. Énhelyettem még vétett is, nekem még azt sem kellett mellette."