Neuberger István festőművész az 1997-es, nagyméretű Apokalipszis-lovasokat felvonultató, budapesti, Vigadó Galéria-beli kiállítása után három évvel bensőségesebb atmoszférájú, a valós elemekhez, a természethez kötődő, a kilencvenes években művésztelepeken született alkotásokkal jelentkezett - vagyis a tájkép és a művésztelep fogalom-magyarázatával kell kollekcióját megközelítenünk. A fogalmak tisztázása előtt azonban meg kell emlékeznünk arról, hogy az első Neuberger-tájképek létrejöttének színtere a baji szőlőhegy volt: itt, a Gerecse nyúlványai között keletkeztek a festő első művei, és ez a kiállítás is azt bizonyítja, hogy a családi szálakon túl valami más is a Tata környéki tájhoz köti ezt az alkotóművészt. A tatai Várban, az egykori tatabányai Kernstok Teremben rendezett, hetvenes-nyolcvanas évek során bemutatott kiállítások után Neuberger újra a szülőhely közönsége elé tárta alkotásait, s így budapesti illetőségű festőként is kapcsolódik a Vaszary János, Schadl János, Dobroszláv Lajos, Kóthay Ernő, Kerti Károly által megteremtett tatai művészeti tradícióhoz.
     Visszatérve a fogalmakhoz tulajdonképpen közismert jelenségekkel kell foglalkoznunk: a tájkép olyan festmény, olyan ábrázolás, amelynek a természet, leginkább a szabad természet a tárgya. Eredete az ókorra vezethető vissza - a táj itt még csak háttérelemként szerepelt -, majd a középkor végén önállósult: az első tájképfestő Albrecht Altdorfer volt. A tájfestői megjelenítés teljes pompájában a barokkban bomlott ki, majd a 19. században teret hódított a plein air, a szabadban festett kép. Némi ellentmondást jelez, hogy a veduta, a városkép is a tájképek kategóriájába sorolható - de ez már a civilizációs ártalmak körébe utalható dilemma.
     A művésztelep a művészeti szótár meghatározása szerint művészek véletlenszerű vagy szervezett, együttes tevékenykedésének színtere: a közös vagy egymás mellett végzett munkával az alkotók hasonló jellegű mvészeti problémákkal foglalatoskodnak. Voltak és vannak szezonális művésztelepek és voltak és vannak folyamatosan működők: a száznégy éve alapított nagybányai mellett - ahol is, mint köztudomású, a tájképnek kitüntetett szerepe volt - számos kolónia vastag betűkkel írta be nevét a művészettörténetbe: Szolnok, Szentendre, Kecskemét, Vásárhely említhető.
     Neuberger István már lassan huszonöt éve szorgalmas szezonális művésztelep-látogató: a mártélyi telepre a hetvenes évek óta jár vissza, de a kilencvenes években gyakran felbukkant alakja a Balaton-felvidéken, Akali környékén is. A magyar Alföld és a pannon táj tehát azonos értékű, jelentőségű ihlető forrás e piktúrában, illetve pontosabban a víz, és legelsősorban a vízpart: a csendes Tisza-holtág és a méltóságteljes, a nagyobb távlatokat nyitó Balaton. A tájelemek természetesen nem a maguk valójában jelennek meg a Neuberger-képeken: a földnyelvek, a víztükrök, a fák, az épületrészletek, egy-egy eszköz vagy tárgy, a fel-feltűnő emberalak vagy állat, a villám vagy a vízen megcsillanó fénysugár átlényegített, dúsított jelentéshordozó motívummá, lélek-kivetítési színtérré emelkedik. Neuberger különös izzású festészetének szellemében e műsorozat kompozícióin is minden kissé eltorzul: nehezen tapinthatók ki a nézőpontok, meghatározhatatlanok a távlat-viszonyok, talányokba burkolózók a motívumkapcsolódások; talán annak vagyunk tanúi, ahogy a világ dolgai látszatszerűségekké foszlanak - illetve, hogy eredendően azok -, ahogy a konkrétumok felszívódnak és festőiségekké alakulnak, ahogy az egzaktságok el-eltünedeznek. A tárgyszerűség és a fantáziavilág talányos együttese, a megnyugvás és az ideges vibrálás a Neuberger táj-leképezés: a nagy, elringató, nyugodt foltok mellett egyszer csak összekuszálódnak a dolgok, az idill, a harmónia felbomlik, a hivatkozásokra és a beazonosíthatatlanságokra alapozó mű-közeg furcsa feszültségekkel telítődik. Mintha a néző-pontokat és a nézett pontokat is egyszerre mi, képszemlélők próbálnánk megtestesíteni. Nincs kompozíciós sablon, nincs kurrens színalkalmazási gyakorlat: laza táj-emlékfoszlányokból, kép-pillanatokból, feljegyzésszerű oldottságokból, finom ötletekből, üde változatosságokból szerveződik az ezerkilencszázkilencvenes évek művésztelep-képsorozata.
     Kelet és Nyugat, a nomád, nyers sík és a gyengédségekkel átitatott pannon vidék: a tájképfestészet a századvégen is csak-csak továbbélő hagyományának érdekes kettőssége regisztrálható Neuberger István képegyüttesében, amely egyben azt tanúsítja, hogy a művész a művésztelepen is egyedül van, a művészek közösségében is végtelenül magányos. A magányt aztán képek festésével próbálja feloldani, de akárhogy is igyekszik, mindig a fájdalmas egyedüllét képeit festi meg, amelyek természetesen alkalmatlanok az impulzív magányérzet feloldására. De azért nem adja fel: újabb és újabb magány-tájképek megfestésébe kezd.
 

Lévai Ádám grafikusművész Szeánsz című kiállítása szervesen illeszkedik a művész azon, a kilencvenes években rendezett bemutatóinak koncepciózus sorába, amelynek állomásai Az Éjszaka, a Haiku-rajzolatok, Az előkészület mozdulatai, a Homunculusok, Az átváltozás pillanatai, a Chimeria, a Halak kora című tárlatok, műegyüttes-felmutatások, mappapremierek voltak. Továbbra is a művészettörténeti tények, a konkrétumok körében tájékozódva leszögezhető az is, hogy Lévai Ádám par excellence grafikus: a műnemek, a technikák, a művészeti ágazatok, a médiumok keveredésének, folytonos megújításának, megszüntetésének és újjáteremtésének korában, a század utolsó évtizedében is a tradicionális eszközök és eljárások, metódusok továbbéltetője, alkalmazója: legfontosabb médiuma a rajz, s a papíron - amely esetenként a puha, göröngyös felületű cellulóz papír, esetleg a művek forrásvidékéhez oly szépen, nem csupán külsődlegesen és formailag illeszkedő pausz -, a papíron krétával, tussal, ceruzával rögzülnek a motívumok, a motívumáradásból szerveződő kompozíciók. Az egyedi és a sokszorosított lapok - amelyek sorában ezúttal linóleummetszetekkel találkozhattunk - a klasszikus technikai érzékenység és a témavilágában is klasszikus jelleg finoman kulminálódó pontján születvén meg önállóan, sorozatokat alkotva, egy-egy téma kapcsán láncolatokká, csoportokká rendeződve tárulnak elénk.
     Lévai Ádám képvilága szörnyűségesen reálisan és a realitásokon túllépvén maszkok, halak, kutyák, furcsa lények-lényszerűségek, állatszerű emberek és emberszerű állatok körébe kalauzolja a szemlélőt, oda, ahol a valószerű és a mitologikus válaszolgat, feleselget egymással, oda, ahol a konkrétumok feloldódnak a képzeletben, és ahol a képzeletvilág jelenségei hirtelen meghökkentő valószerűségekként állnak előttünk. Megejtő csúfságokból épülnek a Lévai-műveken a torzteljességek, riasztó rútságokban tündökölnek a harmóniák és kiegyensúlyozottságok, biztos felismerésekből szerveződnek a sejtelmességek, és a rejtélyek újabb, áthatolhatatlannak tűnő rejtélyekbe burkolóznak. Titkokkal, titokzatosságokkal köthetünk bensőséges, meghitt ismeretségeket.
     Ám mielőtt véglegesen az ingoványosságok terepére tévednénk és elsüllyednénk az értelmezések veszélyes vidékén, mint valami mocsárban, mindemellett még egy nagyon fontos, látszólag külsődleges tényezőből levezethető mozzanatról is szólnunk kell: Lévai Ádám azon, e szűkebb régióban élő és működő művészek körébe tartozónak ítélhető, aki a művészeti tanulmányainak lezárása, a főiskola elvégzése után visszatért szülőhelyére, és a fővárosi művészeti koncentrációtól és koncentrátumtól távol dolgozik, építi tovább környezete, ez esetben Tata és Tatabánya kulturális hagyományait, művészeti tradícióit. És mindezt magas színvonalon, karakteresen egyéni művészetet teremtve, a korszak, napjaink szellemiségével, jelenségvilágával együtthangzón, a hely szellemével áthatottan, s a közelmúlt alkotóperiódusában Tata mind terebélyesebb, mind szövevényesebb lénylegendáriumát interpretálván. Az irodalom és a képzőművészet majdani kutatói - visszafordulva az ezredforduló éveihez - meglepetten kényszerülnek regisztrálni majd, hogy egy, a múlt ködébe vesző, egyszerre masszív és ingatag eredetre támaszkodó, hol maszkok mögé rejtező, hol arcát, alakzatát szeszélyesen felmutató és változtató vízilény - amelynek létét oly hosszú békés időszakok után csaknem visszafordíthatatlanul megpecsételte a tatabányai bányászkodás következtében fellépett karsztvíz-csökkenés (vagyis e művek most egyúttal a kudarcforráshoz való visszatérést is reprezentálják) -, nos ez a vízilény központi problematikává nemesedik a hely művészetében: megunt jelképek, kiürült szimbólumok, avult metaforák, elszürkült, vissza-visszaköszönő, közhelyszerű motívumok helyett általa végre valami izgalom, valami meglepő körvonalazódik a vizek városában, a vizek delejes felszíne alatt, s mindezen felül egyszersmind esztétikummá szintetizálódik. Versben, szövegben, rajzban. Sóhajunk súlyosan megalapozott: szegény Kusztó kapitány, ha ezt megérhette volna. De a tudományt hagyjuk a tudósokra, mi forduljunk vissza e dinamikával áthatott rajzi művészet felé, oldódjunk fel Lévai Ádám pazar, a tatai vízi valóságban virtuálisan, önfeledten cikázó lényeihez: hihetetlen érzékenységű, finomságokban tobzódó rajzaihoz.