Miért írt Füst Milán negyven éven keresztül Naplót? Mi a célja, tétje, értelme a jegyzetek készítésének? Mi a helye a Naplónak az élet(mű)ben? Mi lehet az eredmény a szerző, s mi az olvasó szempontjából? 
     Az alábbiakban ezen, Füst Naplójával kapcsolatban felvethető legalapvetőbb kérdések körbejárására, válasz-lehetőségek felvillantására teszünk kísérletet. 
 

1. A naplót író Füst Milán 

1905-ben, az akkor tizenhét éves Füst Milán a múlt rögzítése, az idő megragadása céljából (is) kezd jegyzeteket készíteni. A "múltat gyűjteni" indulata azonban nála nem a diáriumi értelemben vett naplót szüli. Az adott nap történéseit rögzítő krónikási gyakorlatra alig találunk példát a több ezer oldalt kitevő jegyzetekben. Füstnél a tények helyett reflexiók állnak; Naplója nem informatív, inkább nevezhetnénk kommunikatívnak. 
     A múlt megőrzése mint az elmúlás, a halál előli kitérés lehetősége a racionális magyarázat Füst jegyzetelésére, ugyanakkor ő maga hívja fel figyelmünket egyfajta irracionális késztetésre is: "Pszichikai kényszerből írtam e naplót. Fiatalkori idegbajomból kifolyólag kénytelen voltam mindent leírni, ami érdekelt."¹ Gyakran hangsúlyozza, hogy "a jegyzés mammuth-indulata egészen felemészti minden erejét és életenergiáját - de ő a megindúlt lavinával szemben tehetetlen és tovább munkálkodik." (I. 141.)²  Az írást mint kényszeres cselekvést tekinthetjük olyan eszköznek is, amely a belső érzelmek, gondolatok objektiválódása, a megnevezés révén a megszabadulást is hozhatja. Eképpen Füst naplóírói gyakorlatát egyfajta analitikus eljárásnak (is) tarthatjuk, amire ő maga is többször utal: "Nem baj akármi történik: feljegyzem és rendben van." (I. 84.) Csakhogy a Naplóban nem a "kiírja magából", hanem a "kidolgozza magából" lendülete munkál. 
   Az írás cselekvésértéke annak interszubjektivitása felől is értékelhető; írni: mások számára olvashatóvá lenni; pontosabban: magamat olvashatóvá tenni. S hogy ez a fajta "megjelenés" mennyire tudatosan alakított, arra maga az író mutat rá: "Te nemcsak az vagy, ami megfordúl elmédben, hanem a szűrő is te vagy, - a cenzúra is! Tehát az is te vagy, ahogy mások és magad előtt megjelensz!" (I. 553.) 
     Füst Milán negyven éven keresztül írja a Naplót, pontosabban: negyven éven keresztül írja át a Naplónak nevezett jegyzeteket. A cédulákon, noteszekben gyűjtött feljegyzések átdolgozva kerülnek a naplófüzetekbe, publikáláskor újrafogalmazza őket, s tudhatjuk ez sem (lett volna) a végső, "kész" állapotuk.³ Ez a munkamódszer nem csupán a Napló sajátja, Füst minden művét át- és újraírta, sőt: epikájában gyakran tematizálja is magát az írást. Hősei leveleznek egymással (még egyazon szobában is), közülük nem egy készít feljegyzéseket, amelyeket aztán rendezget, értelmez, s a naplóírás illetve a napló-forma is gyakori jellemzője elbeszéléseinek, regényeinek. (Ld. A feleségem története; A mester én vagyok; Mit tudom én; Párducok paradicsoma stb.) Az írás kitüntetett szerepe szimptomatikus jegye a Füst-műveknek; tétje a megismerés, és az általa való (ön)megváltás. Életműve szinte minden darabjában a valóságot értelmező írás tételeződik a valósággal szemben; mintha fontosabb lenne az élettapasztalat, mint maga az élet. Az értelem számára átláthatatlan, felfoghatatlan világából, úgy tűnik, a nyelv, az írás a kivezető Ariadné-fonal: "Írni: ebben a káoszban rendet teremteni." - jegyzi Naplójába. (I. 145.) 
     Füst költészetével kapcsolatban szokták említeni, hogy a kezdetektől egyazon hangon szólal meg, de ez  a naplójegyzetekre is igaz. (A legkorábbi átdolgozatlan feljegyzések 1914 tavaszáról maradtak fenn: tehát harminc éves naplóírói gyakorlatára van igazán rálátásunk.) A tematikai változatosság mellett egy tipikusnak tetsző szerkezeti, hangnembeli állandóság mutatkozik. A naplóbejegyzések felépítése gyakran hármas tagolású: az első komponens: egy személyes élmény (egy kép, egy mondat, futó jelenet), aztán következik ennek általánosítása, végül az ebből levonható (általában morális) tanulság áll. Füst naplójegyzeteinek többsége rövidnek mondható (5-10 soros), de - akárcsak versei - "hosszabbnak érződnek önmaguknál".⁴ A gondolatmenet mozgása általában bentről kifelé és lentről felfelé irányuló; a mostból a mindigbe mutatnak; (ezért - és nem az "aktualitás" miatt - uralja a Naplót a jelen idejű igealakok használata); általában kifejtetlenek, töredékesek, s mint ilyenek feszültségkeltők. A szerkezeti kerekséggel, lezártsággal szemben tartalmilag nyitottak maradnak, ezáltal egyfajta tágasság-érzetet sugallnak. Bizonyos írásjelek burjánzása: a mondatvégi pontok megszaporodása, a gondolatjel gyakori alkalmazása is a le- és bezárhatatlanságra utal. 
     A naplójegyzetek nyitottságát a kezdő és zárómondatok is hangsúlyozzák. A felütés gyakran tartalmaz vonatkozó névmásokat, kérdő-, utaló- és kötőszókat, mintha egy beszélgetés, vita folytatását olvasnánk. ("Hogy is volt ez tehát?"; "Azért mégiscsak...";  "Mindezek után...") A jegyzetek referencialitása általában nincs feltárva; a szituálás - minthogy nem fontos - többnyire hiányzik; ha pedig van, az csak nagyon lényegi, tömör. ("Egy zeneszerzőnél:"; "Útitársaim:") A bejegyzések általában rövid, összefoglaló, látszólag lezáró mondatokkal végződnek, de ezek kérdések, elbizonytalanítások, így inkább újabb utakra lendítik a gondolatmenetet. ( "Ez már rossz is."; "...azt se feledjük."; "A fene tudja.") Egyik legfontosabb jellemzője a Füst jegyzetek nyitottságának, hogy több közöttük megszólító; kérdésekkel, kiszólásokkal, felszólításokkal mintegy bevonja az olvasót egy általa elképzelt, irányított dialógusba.⁵ (Például: "Aki ezt a naplót olvasni fogja..."; "Hogy mondjam, hogy megértsetek...") 
     A naplójegyzetek többsége a látszólagos (szerkezeti) kerekség, lezártság mögött egy kavargó, pontosan megragadhatatlan, tagolhatatlan gondolatfolyamot sejtet; a jegyző ebből lép ki és ide tér meg. Az anyag végtelen hullámzása, a füsti gondolatok differenciálatlansága elvész amikor szóvá, naplóbejegyzéssé lesz; kioldódik abból az ősállapotból, amelyre azonban még visszautal. 
 

2. Az önéletrajz-probléma  

Füst Naplójának teljes kiadásától sokan az életrajz megtalálását, megszerzésének lehetőségét várták. Kevés szerző van ugyanis, aki olyan tudatosan szorította volna háttérbe személyes életét, mint éppen ?. Gyakorta hangoztatta: "Életrajzom nincs is, csak munkarajzom." (Az életrajz ilyen határozott elutasítása - egy kívánt értelmezői stratégia egyértelműsítésén túl - lehet a számára elfogadhatatlan életkörülményektől való elzárkózás jele is. 
     Somlyó György ír le egy esetet, amikor Füst hevesen tiltakozott egyik művének olyan értelmezése ellen, mely életrajzára épített; felfogása szerint ugyanis az életrajzból nem hitelesíthető a mű.⁶ A "megtagadott életrajz"-játék szabályait nem felrúgva járható utakat nyithatnánk a műveken keresztül Füst életrajza felé. Elsősorban Füst kisepikája bővelkedik azokban a motívumokban, amelyekből személyes élettörténetére következtethetünk. (Haldokló, vagy halott anya; reménytelen szerelem; kézművesség és művészet összekapcsolása stb.) 
     A naplókkal kapcsolatban fokozottan érvényes a biografikusság igénye. Füst Naplója esetében is fény derül néhány, korábban ismeretlen tényre, ám csak mintegy mellékesen. Bejegyzi például: "Katonaság. 1917. szept. okt. nov.", de semmi többet nem ír a három hónap történéseiről. (Mindenesetre a kevésszámú életrajzi adat segítségével valóban élesebben kontúrozódik a máig ismeretlen Füst-életrajz.) Bőségesebbek és a személyiség megismerése szempontjából izgalmasabbak is az emberi kapcsolatait elemző, feltáró bejegyzések. Életének legfontosabb kötődéseit mániás alapossággal analizálja: sem elfogadni, sem végleg elvetni nem tudja az anyjához, Osváthoz, Jaulusz Erzsébethez, feleségéhez, barátaihoz fűződő érzéseit. Különféle, ellentmondásos motivációk mozgatják: anyjának egyszerre akar megfelelni, miközben megveti, szeretnie, ápolniai kell(ene), s ? néha halálát kívánja; Osvát ítélete feltétlen igazság volt előtte, később pedig (még évekkel Osvát halála után is) vitázik vele, lázad ellene, néhol megvetéssel ír róla. A Jaulusz-ügyet sem tudja soha végleg lezárni magában; az őt feltétlen szeretettel körülvevő feleségével szemben pedig gyakran idegenséget érez. Barátait, pályatársait kivétel nélkül marja.⁷ Az állítások és tagadások nyugvópont nélküli hullámzása a Napló. A hozzá közelállókkal szemben, mintegy azok ellenében határozza meg magát Füst. 
     A Napló referenciális olvasatával kapcsolatban további elbizonytalanító mozzanat, hogy a jegyzetek hitelességét többször ő maga szünteti meg: "A legnagyobb kincsem talán az volt, hogy emlékezni tudtam. Meg tudom állapítani, hogy, sajnos, az emlékezőképességem romlik!" (II. 35.) Gyakran él hasonló, "lebegtető" eszközökkel, visszavonásokat tesz, néha még saját szavahihetőségét is megkérdőjelezi. Egyébként is a kitárulkozó őszinteség csak néhány naplójegyzet sajátja, de nem a Naplóé, hiszen ezekből a közlésekből "hiányzik a fölény: az, hogy józan ésszel mosolyog ezek felett". ( I. 10.) 
     A múlt rögzítésének igényével kezdett Napló rövidesen nem csupán ennek lehetetlenségére, hanem értelmetlenségére is ráébreszti Füstöt: "Emlékezni nem érdemes, megörökíteni akarni nem érdemes -, még ha sajátmagadnak teszed is: a legmeddőbb ostobaság." (II. 307.) Füst Naplója így lesz az életrajz megírásának és felszámolásának, megszüntetésének egyaránt terepe, emlékiratír(t)ás. 

A jegyzetekből egyértelműen kiolvasható az az elmozdulás, amely végül a művé formálódó Naplót jelöli céljának. Egyre kevésbé érdekli az adott, sokkal inkább a lehető. 
     Felfogásában a (diáriumi értelemben vett) napló révén senkihez nem kerülhetünk közel.⁸ Számtalanszor hangsúlyozza, hogy Naplóját nem életrajz-lenyomatnak tekinti, ezáltal feloldoz a referenciális olvasat kényszere alól; másként: megfoszt annak lehetőségétől. 
     Füst a Naplóban művet akar alkotni, ennek eléréséhez az egyik első lépés: eltávolodni a napi aktuálitásoktól. A mindennapiságban tekergőző, tehát "horizontálisan" értelmezett végtelent állítja szembe az általa minden irodalmi műtől megkívánt "vertikális" végtelennel. Füst koordinátarendszerében a vízszintes tengely mentén helyezkedik el a végtelenül színes és tágas élet és az azt rögzíteni, elmondani vágyó Napló; függleges tengelyén pedig a létre nyíló mű, illetve ennek igénye, vagyis - esetében - maga a naplóírás gyakorlata. Ahogyan és amennyiben a Naplóból kiolvasható az élet(e); úgy a naplóírásból (meg)érthetjük alkotói ambícióit, s talán létértelmezését is. Míg ugyanis a naplóban a dolgok természetének bemutatására, a világ törvényszerűségeinek feltárására törekszik; a naplóírás heroikus munkájában saját törvényeit kívánja érvényesíteni. 
   A Füst-életműhöz - és benne a Naplóhoz - való történeti-életrajzi szempontú megközelítés azért is problematikus, mivel Füstnek kortársaihoz képest nem más, hanem másról van véleménye. Vállalni merte, megengedte magának, hogy a mégoly kedvezőtlen politikai, gazdasági, társadalmi viszonyok közepette is arról írjon, azzal foglalkozzon, ami őt igazán érdekli, aminél - véleménye szerint - semmi nem lehet fontosabb: az emberi egzisztenciára, annak megismerhetőségére és kifejezhetőségére vonatkozó kérdések tárgyalásával. Ezért az egyéni múlt rögzítése egyrészt lehetetlen, másrészt érdektelen feladatként tételeződik nála. Igazabb cél az általános tapasztalatok rögzítése, s az ezeket hitelesítő forma megtalálása. 
 

3. Az "objektív" napló 

Amennyiben érvényesnek tekintjük Füst költészetére vonatkoztatva az objektív jelzőt, úgy használhatjuk ezt - s első pillanatra legalább annyira meglepően - e másik szubjektív műfaj, a napló viszonylatában is. Míg a versek esetében az objektivál egyértelműen az általánosít fogalmával használatos, addig - a műfaj természetéből adódóan - a naplónál a tárgyiasít jelentést is figyelembe kell venni, s talán még további bővítések is megengedhetők. 
     Önmagáról szóló jegyzetek készítésekor a naplóíró magát tematizálja, teszi megfigyelése, írása tárgyává. "S ez azért is érdekes, mert az ember iránya rendesen olyan, hogy az ismeretlent vonja magához avégből, hogy megismerje s itt az ismerőset tolja el magától az ismeretlen felé. [...] Az ismerős ismeretlenné vált. Én te vagyok." (II. 435. o.) Füst, aki nem véletlenül tartotta olyan sokra Babits korai költészetét, egész életében az Én-tárgy megfigyelésével, értelmezésével fáradozott. A Naplót bárhol felütve rövidesen ilyen, vagy ehhez hasonló részekre bukkanhatunk: "Az, hogy százmillió ember van, az az én énemnek egységét, egyetlenségét, számomra való legnagyobb fontosságát nem érinti, sem azt az érzést, hogy én vagyok e világ egyetlen, legfőbb öntudata." (I. 516. o) 
     De Füst Naplójára nem jellemző az Én ilyesfajta elburjánzása, a reflexió védi ettől; nem totalizál, csak tematizál. Egyik első értelmezője, Karinthy írta róla: "Füst Milán a primitív, szubjektív szemlélettel igen korán végzett: gyötrő agya nagy erőfeszítéssel csakhamar kikászálódott önmagából, hogy önmagát kivülről, a többi agyak között figyelje." A szubjektívvel szembeállítva Karinthy is együtt említi az "önmagát kivülről" (tárgyiasítva) és "a többi agyak között" (általánosítva) tartalmakat. Füstnél az objektivitás az egyetlen centrum köré kiépített individualitás általános fogalmával egyenértékű. Saját életét mint esetlegest tekinti, célja az ebben megnyilvánuló általános, lényeges megragadása. Amit Füst az emberi létről mond, az nem személyes, egyéni, hanem egyetemes: nem magáról beszél, hanem az énről, nem a maga szubjektivitását mutatja fel, hanem magát a szubjektivitást. (Ez persze inkább csak jellemző megállapítás, s nem kizárólagos; a Napló tartalmaz bőségesen személyes[kedő], a közkeletűbb napló-felfogásnak inkább megfelelő részeket is.) 
     Füst Milánt a tízes évek végétől foglalkoztatja a Napló közlésének gondolata. Ekkor kezdi meg a szövegek kiadásra való előkészítését: válogatását, átírását. Néhány részlet megjelent, több kéziratban maradt. Tanulságos lehet ezek címeinek vizsgálata: Egy ember élete, Naplójegyzetek, Egy író naplójából, Ifúkor, Naplójegyzetek általánosságokról, A mulandóság könyve, Névtelen levelek. Mindegyikben felfedezhetjük az eltávolítás gesztusát; Füst a zavaró személyesség kiiktatására törekszik. Feltűnő továbbá, hogy ezek a címek semmiképp sem utalnak interperszonális kapcsolatokra, inkább ontológikusra: az én és a világ viszonyára (távolságára). 
     A naplójegyzetek sokszoros átdolgozásának folyamatában is az elidegenítés és az általánosítás a vezérlő elv. "A naplót akarom leközölni: - a legkevésbé őszinte részek felelnek meg legjobban -, ezt már jóelőre tudni lehetne." (II. 316.) Füst célja ezzel nem csupán a személyes én elrejtése, hanem a közös mi felmutatása. (Akkor is, amikor pl. az "anyám"-at "egy özvegyasszony"-ra cseréli.) Angyalosi Gergely az olvasó irányába való nyitásként értékeli Füst alkotói módszerét: "Az eredeti élmény tudatos elidegenítése, a költemény ,szövegként’, tehát anyagként kezelése, a költő nézőpontjának közeledése a feltételezett olvasói nézőponthoz. (Hiszen célja elsősorban nem az, hogy valamely saját élményét kifejezze, hanem inkább felkelteni próbálja az élményt befogadójában, s ehhez keresi az eszközöket.)"⁹ A Füst Milán-i eszköz az absztakció: személyes létének tárgyait, jelenségeit, tapasztalatait fogalmazza közös élménnyé. Az átlényegülés kettős: egyéniből általános; jelenségből nyelvi képződmény lesz. 
     Füst költészetében az Én-Mi (a nevünkben mondom) reláció játsza a főszerepet; nála "az Én mindig a hangsúlyozottan közös sorssal néz farkasszemet; ez a közvetlen egymásra-vonatkoztatás mintegy kilúgozza az Énből a sebezhető egyediséget", ugyanakkor nem oldódik fel a közösségben sem. A versek szubjektumát Angyalosi így az Én és a Mi közötti szférába utalja.^l0 A füsti epika központi témája ezzel szemben - látszólag - az Én-Te (Neked mondom, Veled beszélgetek) viszony, pontosabban annak hiánya, elérhetetlensége. De az Én-Te teljes lehetetlenségét hangoztatni csakis az Én-Mi között állva lehet. 
     A Naplóban felmutatott szubjektivitás-értelmezés is efféle mozgás eredménye: itt az Én-Nem Én, a világgal szemben álló individuum tételeződik először, majd ez a dacos dichotómia szelidül az Én-Mi közösségi bölcsességévé. (Például: "Átkozott vagyok. A porig vagyok alázva. - Meggebedésre vagyunk ítélve mind, úgy látszik." II. 291.) 
     A Naplóban képviselt személyesség a tematizált Én (Én-tárgy), az általánosított, "közösségi" Én (Én-Mi) mellett egy harmadik fajta Én-objektivációban is megjelenik. Füst ugyanis Naplójának nem, vagy nem csupán "elbeszélője", megalkotója, de hőse, s részben "terméke" is; vagyis számolnunk kell egy, az Én-? között szituálható, teremtett Én létével is. 
 

4. A forma-küzdelem  

Füst Milán verseiben és Naplójában (mintegy alaptételét - "Semmi sincsen egeszen úgy" - illusztrálandó) hagyományosan szubjektív műfajokat értelmez újra, formál át saját alkatának megfelelően. Ami a lírája sajátosan megválasztott keretei között megvalósítható volt, nem sikerülhetett a Naplóban. 
     Bori Imre jegyzi meg Füstről: "Nem véletlen írja versei jó részét olyan lírai műfajokban, amelyek a költői Én-től való elidegenedést lehetővé teszik."¹¹ A napló mint műfaj viszont alig(ha) alkalmas az elmondott és elmondó közötti különbség érzékeltetésére. 
     Füst kezdetben "magán célokra" készít feljegyzéseket ("Ifjúságomban nem neveztem én e jegyzeteket naplónak" II. 691.) Ezekből aztán "naplót" ír, hogy majd a jegyzetek e "kásahegyéből" művet komponálhasson. Az átírások sorozatának végén a tudatosan alkotott mű tételeződik célként. 
     Amikor megfogalmazódik benne a Napló közlésének - és megteremtésének - terve, akkor mind tartalmi, mind formai szempontból átdolgozásokat tart szükségesnek. A tartalmi változtatások - mint láttuk - egyértelműen a szerzői személyesség redukálását jelentették. Ám a közreadott - már többszörösen átdolgozott részletek "semmit sem érnek", mert csak "vázlatok", nem alkotnak szerves egészet, mert nem felelnek meg Füst legfőbb igényének: a megformáltságnak. A formakeresés végül az egész Napló-jelenség kulcskérdésévé vált. A húszas évek elejétől megszaporodnak a művészi formákra, a megformáltság, megformálhatóság problémájára vonatkozó bejegyzések. Ebben a törekvésében legsikeresebbnek az 1943-ban tervezett kiadás - sokadszor átdolgozott anyagát tartotta. A mindennemű személyes vonatkozást nélkülöző szövegből magát mint elbeszélőt kivonja, illetve (fő)szereplővé redukálja, a tartalmilag kapcsolódó jegyzeteket egybefüggővé fűzi, dialogizálja, megszünteti a - korábban sem túlságosan következetes - datálást stb.; vagyis felszámol minden, hagyományosan a napló fogalomköréhez tartozó jellemzőt. Felszámolja a Naplót.¹² 
     Füst mély belső ellentmondásra jut: a napló mint műfaj életszerű, a kifejezés legelementárisabb, mert formát nem kereső, közvetlen műfaja, ezen akar ő művészi szükségszerűségeket működtetni; megformáltságot, kompozíciót erőltetni. Annál tökéletesebb művet produkál, minél inkább eltávolodik az eredeti élménytől, minél jobban kitér a legtermészetesebben kínálkozó forma elől. Esztétikai elvei kerülnek szembe (napló-)alkotói módszerével, hajlamával. Végső tanulsága nem lehet más, mint "hogy a kompozíció és a természet egységei nem egyformák" (II. 828.).  

A füsti "Napló-paradoxon"-nak a formakérdés mellett létezik egy másik dimenziója is: a "mindent rögzíteni", "mindent elmondani"-indulatával kezdett jegyzetelés reménytelenségével is számolni kell. 
     A kifejezhetőség, elmondhatóság mint probléma a naplóírás korai szakaszában fel sem vetődik; elérhető, elérendő célként tételeződik. Annál mélyebb tapasztalata a későbbi évek - immár nagyobb írói gyakorlatával rendelkező - Füstjének. 
     A "mindent rögzíteni" lehetetlensége; illetve - az ebből adódóan rész-szerint - megszülető jegyzetek formátlansága miatt Füstöt meglehetősen ambivalens viszony fűzte Naplójához. Egyszerre volt "áldás és átok", nevezte "mindennapi kenyér"-nek, és "életem zsarnoká"-nak is. "A keserűség könyve ez", ugyanakkor: "ez az én imám". Az "átkozott könyv"-et többször meg akarta semmisíteni, később mégis úgy érzi: "ebben otthon voltam". 
     A naplóírás célját, értelmét is mindig másként látja: "S mit gondoltam én itt a falak közt? [...] talán semmi különöset. Hogy ugyan éveken át folyton jegyeztem, de csupa ostobaságot." (II. 483.); máshol pedig: "Ez a napló megnyugtat, kibékít megint undok-magammal, ez a napló lelkiismeretem!" (II. 235.) 

Amikor Füst megtalálni véli a Naplónak leginkább megfelelő formát (s ezzel megszünteti a naplót mint műfajt), akkor következik be a "nagy csapás", elvesznek a füzetek. "Legkedvesebb gyermekét" siratja, "pótolhatatlan veszteség"-ről beszél, s a később részben előkerült anyagot is nemlétezőnek tekintette. A Teljes Napló kiadását megelőző filológiai kutatások egyértelműen bizonyították, hogy a Naplóhoz sorolható szövegek nagy része megmaradt. Nem elvesztésről van tehát szó, sokkal inkább elveszettnek nyilvánításról. 
     Füstnek pontosan kellett éreznie, hogy célja (művé formálni a Naplót) elérhetetlen. A Napló terhe már-már fojtogatta, sem legyőzni, sem eldobni nem bírta: "egész életemet abszorbeálja már ez a napló" (I. 495.) - panaszkodik. A Napló megsemmisülését latolgatva évekkel korábban azt jegyzi fel: "vagy gyógyulás, vagy halál!" (I. 774.) És amikor bekövetkezik, halált hirdet, holott sokkal inkább gyógyulást jelent számára. Az elvesztés törte át azt a bűvkört, amelybe bezárult. Így tudott a felhalmozott gondolati bázison új formában írni: nem korlátozta többé semmi; teljes erővel és szabadsággal láthatott munkához. 

Füst Naplója tehát úgy létezik, hogy tulajdonképpen nem létezik; kompozíciója a dekompozíció; töredék, de töredékességében teljes, minthogy "a végtelennek a fele, a negyede is csak úgy végtelen." (I. 476.) 
 

5. A túlélés (tovább-írás) bölcsessége  

Füst egész életművének kulcsfogalmai lehetnek a keresés, a küzdelem. Felfogásában a művész feladata kettős: az "igazság" feltárása és felmutatása, kategorikus imperatívusza a gondolkodás, s ennek megjelenítése, az írás. A naplójegyzetek között bőséggel találunk olyanokat, amelyek a lét kiteljesítésének, az abszolút igazság megtalálásának lehetetlenségét felismerve, azzal számolva hangsúlyozzák a "mégis nekifeszülni" morális kötelességét. Az "elnémulás" is fontos szó Füst Napló-történetében. A füzetek elvesztése után nem ír többé naplót. 
     A naplófüzetek elvesztésekor Füst Milán a Naplót fájlalja: fizikai értelemben az elmondottakat; metafizikai értelemben az elmondhatóságot siratja; poétikailag pedig a számára meg nem adatott elmondhatóságot. Mégsem választja a teljes elmémulást, ez a Napló írása során szerzett tapasztalatainak is ellentmondana. Ugyanakkor a Napló utáni műveiben megfigyelhető egyfajta hangsúlyeltolódás. 
     A "valóság" megragadása, értelmezése helyett a képzelőerő kiterjesztését tekinti fontosabbnak; ennek elméleti megalapozását adja a Látomás és indulat a művészetben címmel megjelentetett esztétikájában. Még lényegibb az az elmozdulás, amelyet másik jelentős kései művében a Hábi-Szádi küzdelmeinek könyvében figyelhetünk meg. A Naplóban képviselt gondolkodás-igénnyel szemben ugyanis az ezeregyéjszaka színes mesevilágát idéző tanításokból sokkal inkább a gondolkodás küzdeleméről való lemondás gesztusát, illetve a már "megküzdött" tanulságok felmutatását olvashatjuk ki.¹³ A Hábi-Szádi öreg mestere így beszél: "Egész életemben az igazságot kerestem [...] hogy megtaláltam-e, nem tudom. De kerestem, és ez a legfontosabb." 
     Amennyiben Füst tanítása szerint a lét csak a - mégoly sikertelen - keresés által tehető értelmessé, úgy az írás, az irodalom értelme a továbbírásban, tovább-beszélésben van. A Napló elvesztése után ezért sem választhatta az elnémulást. Füstnél a transzcendens bizonyosság(-keresés) helyébe - az elérhetetlenség megtapasztalása után - az erről való beszéd lép. Hitelessé tehát csak hiteles megszólalás által tehető a lét; s ezzel visszaérkeztünk a forma kérdéséhez.¹⁴ Amikor Füst Milán a nyitott szerkezetű, áradó Napló gondolati anyagát a Hábi-Szádi kűzdelmeinek könyvében zárt, lekerekedő formába transzformálja, akkor az egyben a "gondolkodás" folyamatából való kilépést is jelenti. Itt már az az igazságkereső bölcs lép az olvasó elé, akinek elegendő (vigasz?, cél?) volt az igazság keresése. Figyeljük meg újra a meg nem valósult napló-kiadásokhoz választott címeket, például: Névtelen levelek; A mulandóság könyve. Kiolvasható ezekből egyfajta feleselés, lázadás az ember teremtmény mivolta ellen. Némileg elmozdulás ettől az Úgy látszik címötlet; a Hábi-Szádi ikerpárjának - Ez mind én voltam egykoron - címében pedig már egyértelműen az összegzés, a végső lemondás gesztusát fedezhetjük fel. 

A Füst által a Naplóban (is) leginkább vállalható pozíció, a bölcsé, megintcsak az Én és a Mi közé utalja a szerzői személyességet. De amíg a versekben az "elképzelt kar vezetője" "nagy tömeg nevében tehát objektiven szólván" szaval¹⁵, addig a Napló szerzője másban is érdekelt: önnön személyességének megalkotásában; az Én-Ő közötti megszületésben.¹⁶ 
 

6. A Füst Milánt író napló 

Füst Naplója tárgyalásakor az objektivitásnak mint jellemzőnek a már tárgyalt általánosít és tárgyiasít jelentéskörön túl további - talán az elidegenít/elmozdít jelentéshez közeli - tartalmakkal való bővítése mutatkozik szükségesnek. Maga a szerző támaszt ugyanis kétséget a jegyzetek írója és a Füst Milán néven ismert ember evidenciaként történő megfeleltetésével kapcsolatban. Ugyanakkor a jegyzeteket is formáló, valamiféle idegen személytelenség meglétéről is referál. Mindez az életrajz és életmű tudatos távolításában is tételeződik, ugyanakkor nem mond ellent személyiség és életmű összeforrottságának. A Naplóban tehát nem a személyesség, inkább a személyiség tükrözését kívánja nyújtani. 
     A Napló sajátja az állandó önreflexió, amely - minthogy tudatosan alakított ideállal konfrontál - felszámolja a természetes viselkedés lehetőségét.¹⁷ A naplóírás negyven éve alatt Füst bőséggel dokumentálja azon belső konfliktusát, mely - jellemzően - a túl sok beszéd, a szüntelen ön-narráció s az ideálként állított hallgatás között feszül. ("Szeretnék küldöttséget meneszteni magamhoz, hogy végre hallgassak." II. 467.) A Napló tanúsága szerint Füst mindent megtett, hogy hatalma, befolyása alá vonja a róla másokban kialakuló képet. ("Állandó felügyelet nélkül nem megy, mihelyt nem vigyázok magamra, minden gyöngeségemet kimutatom." II. 507.) Mindezen jelenségek az írás folyamán is uralják Füstöt: személyességét vállalni nem tudja; nem akar, nem képes soha őszinte lenni. "Nem tudok közölni semmit, még a szerelmes leveleimben sem - ha szükségét érzem a vallomásnak: idegennek mondom, idegen név alatt." (I. 151.)¹⁸ Ezért - mint arra ? maga figyelmezteti olvasóját - a Napló sem alkalmas arra, hogy róla teljes/tökéletes képet alkothassunk: "Akármi van is benne: én én vagyok -, s aki egyes tulajdonságaimból akar megítélni -, téved! Ilyen is vagyok -, igaz, de másmilyen is vagyok." (I. 799.) Vagyis a Füst Milán-i személyes Én-t nem; pontosabban: nem azt olvashatjuk ki a Naplóból. 
     A Füst Milán költészetében megalkotott személyesség és a szerzői én közötti kapcsolatot tárgyalva Kis Pintér Imre azt állítja: "Füst alakjai összességével azonos"¹⁹ vagyis a szerepek mögött valóságos lírai személyiséget tételez. Angyalosi Gergely ezt a nézetet egyfajta átjárhatósággal váltja fel: a különböző műfajú művek között, azok felől közelítve keres az értelmezéshez kapcsolódási pontokat; elvetve a szerző-szerep megfeleltetést és helyébe egy, az Én és a Mi között mozgó szubjektum-felfogást állít. (Ezt az értelmezést világítja meg Schein Gábor dolgozata poétikatörténeti szempontból.²⁰) 
     A Napló esetében a szubjektivitás-szerzőség problémakör további megfontolásokat igényel. Egyrészt mert - mint fentebb láttuk - maga Füst is elismeri e kettő különválását, másrészt ki kell térni a műfaji meghatározottságokra is. Mindenekelőtt azonban figyelembe kell vennünk, hogy a Napló maga is írás, mégpedig olyan, amely "nem Füst Milán személyes élettörténetét közli, hanem annak az énnek és annak a biográfiának a nyelvi folyamattá szervezésében érdekelt, amelyet például az eredetileg is kiadásra szánt Napló megalkot, retorikusan szüntelenül épít, átír és lebont."²¹ Továbbá, Füst törekvéseivel összhangban: "az írás lerombol mindenféle hangot, minden eredetet. Az írás éppen a semleges, a kompozitum, a mellékösvény, amelyen át a szubjektum elillan, a fehéren-fekete, amelyben minden személyazonosság feloldódik, s mindjárt elsőként az írói test azonossága."²² 
     Az önéletírások, naplók specifikuma a tükrös struktúra: a szerz? önmagát avatja a megértés tárgyává, s mint ilyen ön-állító, maga-alkotó. Minthogy "az események sohasem »mesélhetik el önmagukat«, a verbalizáció aktusa megkerülhetetlen"²³ Füst naplójában az "esemény" az én, a verbalizáció tehát nem más, mint ön-narráció. Esetében az egybehangzó ön-narrációra (amikor is azonosul énjével) alig, disszonáns ön-narráció (elmagyarázza, értékeli magát) annál inkább találunk példát.²⁴ Az ön-narráció esetében a szöveget "nem az általa létrehozott fikcióval hozzuk összefüggésbe, hanem azzal, aki a diskurzust folytatja, a »közlés alanyával«, a narrátorral."²⁵ A referenciálisan is olvasott (és olvasható) napló esetében a legkönnyebb a (név-)szerző-beszélő megfeleltetést elfogadni. A napló jelzéssel ellátott szöveget hajlamosak vagyunk áttetszőnek tekinteni, amely végső soron magáról a szerzőjéről beszél. A megalkotott elbeszélő hiánya miatt jöhet létre a biografikus és az irodalmi én közötti megfeleltetés. Füst ezt így mondja: "Én nem csak én vagyok, hanem az is én vagyok, aki magamat korrigálom, figyelem, bírálom. Én vagyok a szűrő is és az is amit szűrnöm kell." (II 707.) 
     A Napló szerzője (a Füst Milán név) tehát ott van a közlemény (a Napló) és a közlő alany (a lapok fölé hajló Füst) között. Ott van, illetve ott születik. Ezt a szerzőt (nevet) azért nem foghatjuk fel úgy, mint könyvének múltját, előzményét, mert vele párhuzamosan jön létre, "most történik". A Napló Füst Milánja csak akkor és csak annyiban létezik, amennyiben beszél/ír. ("Jaj nekem, ha beszélek - és jaj nekem, ha nem beszélek" I. 683.) Ha a Napló mögött Füst Milánt (1888-1967) keressük, akkor valamiféle végpontot: végső jelöltet állítunk, ezáltal bezárjuk a szöveget. Az efféle genetikai ok-okozatiságban a metonímia (élmény) mint ok, a metafora (mű) pedig mint okozat szerepelne, ami távol áll Füst szándékától. Ekkor ugyanis az életrajz, a napi események mint a Napló (okozat) létrehozói, előzményei, ,,okozói" tételeződnek. Adekvátabb lenne a teleologikus ok-okozatiság felől tárgyalni a Naplót, amikor is a metafora mint végcél, a metonímia pedig mint ennek elérésére kínálkozó eszköz szerepelhetne. (Füstnél: művet alkotni, ha kell/lehet, a napi megfigyelésekből, történésekből is.) Vagyis Füst felfogásában az elbeszélő én megelőzi a tapasztaló ént; állítja, hogy minden írás akkor jó, ha "nem önmagáért áll ott, hanem az író alkotó, ábrázoló, jelenítő fölénye látszik benne" (II. 802.). 
     A teleologikus ok-okozatiság Füst Milán esetében önnön személyességének megalkotásakor is működő mechanizmus: "az embernek éreznie kell saját formáját előbb, hogy valamilyen lehessen... a magamról való képzelet megelőzi azt, hogy milyen vagyok!" (II. 330) Füstnek határozott elképzelése (ideálja) van magáról, amelyhez, hogy élő legyen, alkotni kell egy tudatot; erre törekszik a Naplóban.²⁶ "Mindaz a sok csűrés-csavarás, amellyel az író saját szövegéhez viszonyul, saját individualitásának jegyeit érvényteleníti."²⁷. Füst az életnek a mű érdekében történő feláldozását deklaráltan vállata. Az önkéntes megsemmisülés, pontosabban: írásba transzformálódás folytán egy általa konstruált létezőre viheti át saját empirikus jellegzetességeit. "Küzdő erőimet a magam átszublimálására fordítom." (II. 735.) Az Én-ből elvonja az Ő-t. 
     Füst az önalkotás lehetősége és szükségessége mellett érvel: "felelős vagyok érte, mert én nemcsak készen kaptam magamat, hanem azzal együtt, amit készen kaptam: a teremtőerőt is ideadták, hogy folytassam... S ezek: ami kész s az erő, amely teremtett elvegyűlve, vegyességben, egy szinten élnek bennem." (II. 48.) Az ember részéről a teremtésben vállalt aktív közreműködést tárgyalhatnánk világszemléleti megközelítésben (ekkor nem lenne megkerülhető bizonyos judaista vonások hangsúlyozása), jelenleg azonban fontosabb a poétikai nézőpont. Füst számára a teremtés: művészet, írás. "A teremtés nincs befejezve: ez örök munkálkodása a természetnek. S a művészet az emberi agyban az a principium, mely ezt az örök teremtést szolgálja." 
     A kapott teremtőerő és a megszerzett eszköz (írás) birtokában akár visszamenőleg is korrigálhat: "e naplóban ki lehet javítani mindent. [...]  Írónak az való aki a jelenét mindig elmulasztja. Akinek nincs lélekjelenléte s utólag fabrikál magának egyet a papíron. [...] Az írás tehát egyetlen elégtételed e földön, ezt el ne feledd." (II. 796.)²⁸ Így történhet, hogy végül "már nem tud az eredeti emlékre rátalálni, csak az elmeséltekre" (I. 138.) A naplóbejegyzések - mennyiségi és minőségi szempontból is jelentős részének referencialitását megszünteti Füst, ezzel - minthogy a kívánt hatás érdekében teszi - nem elsősorban a fikcionalitást szolgálja, inkább egyfajta intencionalitást. A hatás Füstnél (a művésznél és embernél) alapvető eszköz: "minthogy mi nemcsak lenni akarunk, hanem tükröződni is." (II. 550.)²⁹ 

A Füst Milán névvel azonosított jelenség különböző dimenziókban jött létre. Megszületésében és folyamatos formálódásában tudatosan, vagy ösztönösen megválasztott magatartásformák, törvényszerű vagy véletlen események egyaránt szerepet játszhattak, vagyis a szerzői név nem csupán az általa jelölt szövegek összességével ér fel, hanem magába foglal még egy sor specifikus jellemzőt is. (Például a biográfiát és megtagadását is; a szövegek létrejöttének folyamatát, történetét és utóéletét; a konstruált személyiség jellemzőit, a róla szóló történeteket is.) A (tulajdon)név jelenségek komplexumát helyttesítve egyetlen jelet állít. 
     A Füst Milán név a szerző minden más írásában és a hozzájuk kapcsolható minden jelenségben épül, de egyik által sem olyan nyilvánvalóan, mint a Naplóban, a Napló által. Füstre különösen jellemző, hogy műveit metaszinten kommunikálja. (A Napló sajátossága, hogy nem csupán jegyzeteket tartalmaz, hanem a jegyzetekről való beszédet is.³⁰) Mint minden más műve esetében, úgy a Napló történetének kialakulását, ezek terjedését is maga Füst (is) irányította. Számtalanszor megírta, elmondta hogy minden nap két-három órát szentelt jegyzeteinek; a napló vezetése milyen áldozatokat követelt tőle; legfontosabb művének nevezte Naplóját, s amikor elveszett, "legkedvesebb gyermekeként" siratta, sőt: gyászruhát öltött. Az előkerült füzeteket soha nem lapozta fel, miközben folyamatosan hangoztatta elveszett Naplójának kivételes értékeit. A jelenség megkomponálása tökéletes: a "főmű" történetté, nyelvi képződmények (emlékezések, nyilatkozatok) sorává szublimál. S minthogy a megtagadott füzeteket nem égette el, mégiscsak utat nyitott egyfajta Napló-konstruálás előtt. Az így létrejött könyvnek úgy szerzője, hogy önmagát kivonta belőle; csak a név maradt. Füst Milán Naplója sajátosan mutat szerzőjére: értelmezi és teremti őt; benne és általa él: "Ez a napló: ez rögzít a léthez..." (II. 318.) 
     A Napló annyiban különbözik a Füst-életmű más darabjaitól, amennyiben (ha nem is egyetlen, de legfontosabb) hozadéka az arc lerombolása és a név felépítése. ("Rettenetes erőfeszítést teszel, hogy nyomod maradjon [...] s nyomod elenyészik [...] nem is a te emléked, csak a nevedé". II. 153.) Ennek - a fentiekben áttekintett, nem feltétlen egymásra következő - mozzanatai: az Én-személyesség kiiktatása az életrajz elhomályosítása és általánosítás által; az át- és újraírások sorozatában törekvés a kívánt kép közvetítésére; a művé formálás igénye; a személyes és szerzői én különválasztása; a Napló-jelenség megkomponálása.
     A Füsti Milán-i Napló-paradoxon több szinten létezik: negyven éven keresztül írja jegyzeteit, s mikor részben elvesznek, egészében tagadja meg őket. Az átírások folyamatának nincs végpontja; a Napló egyetlen része sincs soha "készen." Egy szubjektív műfajban a személyesség kiiktatásával objektív művet alkot. A természetéből adódóan nyitott szerkezetet zárt formába kívánja szorítani.
     Mindezek alapján mondhatjuk, hogy Füst Naplója önmegsemmisítő mű: fizikailag nincs; tartalmilag mindent felszámol, formailag megtagadott: csupán szerzőjének neve épül fel belőle.
 

Jegyzetek

1 A költő túlélte naplóját; Haladás, 1948. július 22. 6.
2 Füst Milán: Teljes Napló; Fekete Sas Kiadó, Bp. 1999. Jelölésünk az első kötet 141. oldalára utal. A Napló idézésekor Füst írásmódját követtük.
3 A Napló állandó átírásának célja a legmegfelelőbb variánsra való rátalálás. Nem egyszerűen magáról ír, önmagát akarja megírni, megalkotni; vagyis nem megjelölődni akar, sokkal inkább kijelölődni. Füsttel kapcsolatban a szakirodalmak többsége úgy fogalmaz: egyetlen hőse van - önmaga. ("Ezek mindegyike bizony én voltam valaha" - vallja a Hábi-Szádi küzdelmeinek könyvében.) De talán helyénvalóbb lenne így: egyetlen története van - önmaga.
4 Tandori Dezső: Ahol a rövid vers is nyílt marad  - Füst Milán; In: T. D.: Az erősebb lét közelében 33-49.
5 Ez természetesen csak kb. a húszas évek elejétől jellemző, amikor is már a majdani publikálás szándékával, reményével írta Naplóját.
6  Somlyó György: Füst Milán, Emlékezés és tanulmány; Szépirodalmi, Bp. 1969. 16.
7 Talán Móricz az egyetlen, akit legtovább és legőszintébben tisztel. Ahogy pedig Illyéshez, hajdani felfedezettjéhez viszonyul, már-már beteges.
8 "Magam én olyan naplót még nem olvastam, se levelezést, amelyből valakit úgy megismerhettem volna, mint Shakespearet a műveiből, vagy Petőfit, vagy Aranyt." (A naplóirodalomról és elpusztult naplómról II. 831.)
9 Angyalosi Gergely: "Változtatnod nem lehet"; In: A. G.: A lélek lehetőségei; Akadémiai Kiadó, Bp. 1986. 78.
10 Angyalosi Gergely: i. m. 111.
11 Bori Imre: Az avantgarde apostolai; Symposion Könyvek 27. 1971.
12 Ennek alapján mondhatjuk, hogy paradox módon a napló megmaradásának feltétele az elvesztés - elveszettnek nyilvánítás - volt.
13 Somlyó György: A hamvaiból újjászületett napló parabolája; Valóság, 1976. 3. sz.
14 Füst Milán  (elsősorban epikai és drámai) műveinek legalapvetőbb, s legáltalánosabban elfogadott konfliktusa a szenvedély, boldogság és morál összeegyeztethetetlenségéből fakad. (Ld. pl. Mit tudom én  című kisregényét.) Hősei nem egyszerűen a rossz választása miatt buknak el, sokkal inkább a választás(-kényszer) ténye miatt. Ahol felmerül a választás kérdése, ott a világ rész-szerinti tapasztalásáról, a teremtett ember korlátozottságáról van szó. Némileg érvényes mindez a Napló vonatkozásában is. A szenvedélyes naplóíró számára a jegyzetek készítése maga a boldogság - nevezzük inkább egyetlen értelmes célnak - a művészet iránt morálisan is elkötelezett író erkölcsisége pedig a megformálás minőségében nyilvánulhat meg. Csakhogy napló(írás) és (vágyott) művé szervező forma nem összeegyeztethető; ezért nőhet a forma - megoldatlan - kérdése Füstnél morális problémává.
15 A Változtatnod nem lehet című, első Füst-kötet 1921-es kiadásában ez áll az Objektív kórus lábjegyzeteként: "E kórus alatt a drámai vers egy fajtáját értem, melyet az elképzelt kar vezetője társai zenekísérete mellett elszavalna nagy tömeg nevében tehát objektíven szólván."
16 A füsti pozíció megvilágításához egy másik gondolkodó, Martin Buber perszonalista filozófus fogalompárjait is bevonhatjuk. A buberi Én-Te, a viszonyban állás alapszava, míg az Én-Az a kívülállásé. Amit Lukács a bölcsről mond, ami tehát Füst - jobb híján - választott pozíciójának felel meg, az a buberi gondolkodásban a közöttet jelentené (ha ott lenne ilyen): az Az-világot elutasító, de Te-mondásra képtelen, alkalmatlan embert, akinek léte csak e dilemma felmutatásával tehető autentikussá.
17 "Ma egy kicsit kívülről láttam magam megint." - szól az egyik, az önreflexió tudatosságát igazoló bejegyzés. (II. 436.) Tandori Dezső véleménye szerint "tudati kontrollja teszi bonyolulttá a képletet. Hanem hát épp a tudat teszi őt azzá, aki." (T. D.: Füst Milán naplófeljegyzéseiről; Életünk, 1981. 10. sz. 865.)
18 Füst alteregója, Störr kapitány is csak szerepjáték közben tudja kimondani élete legfőbb mondanivalóját: "Csakis így és most, hogy nem kell szégyellni magam, vagyis álarc alól, és félig tréfából." (A feleségem története; 231.)
19 Kis Pintér Imre: A semmi hőse; Magvető, Bp. 1983. 123.
20 Schein Gábor: Egyik névben a másikat - Az ironikus allegoricitás alakzata Füst Milán költészetében; Alföld 1999. 9. sz. 46-65.
21 Schein Gábor: i.m. 55.
22 Roland Barthes: A szerző halála; In: A szöveg öröme; Osiris Kiadó, 1996. 50.
23 Tzvetan Todorov: Poétika (Verbális aspektus); Híd 1982. 2. sz. 234.  
24 Cohn terminusai. (Dorrit Cohn: Áttetsző tudatok; In: Az irodalom elméletei II. Jelenkor - JPTE, 1996.) A disszonáns ön-narráció esetében ilyen példákra gondolunk: "Most jöttem rá, hogyan is volt?" (II. 32.) Narrativikai szempontból ez az egész Füst-életmű jellemzője, leghangsúlyozottabban A feleségem történetében alkalmazza.
A naplójegyzetek teljes narrációs eszköztárának bemutatása itt nem lehet feladat, csupán arra utalunk, hogy a versekre oly jellemző öniróniának szinte egyáltalán nincs nyoma a Naplóban.
25 Tzvetan Todorov: i.m.: 233.
26 Nemes Nagy Ágnes mondja Füst költészetér?l: "nemcsak a szerep által beszél, magát a szerepet, a szerep-magatartást is közli. [...] Megcsinálja a világot is, amiből művét csinálja [...] és ebből a második számú világból vonja el a verset." N. N. Á.: Füst Milán 90. születésnapján; In: In memoriam Füst Milán; Nap Kiadó, Bp. 1998. 98.
27 Michel Foucault: Mi a szerző?; Világosság, 1981. 7. sz. 27.
28 Störr is ezt mondja: "S most már meg is értem, mi késztet némely embert arra, hogy írjon. Mert hogy is fordíthatná javára az élete átkát másként, mint hogy újra teremti, formálja [...] Mint egy megvert Isten munkálkodik a magányban, s haragjában teremt egy új világot." (A feleségem története 351.)
29 A hatáskeltés egyik fontos komponensét szokás legendának nevezni, melynek építésében maga az érintett is aktív szerepet vállalt. Vilcsek Béla foglalkozott a drámák vonatkozásában a füsti legendaképződés alakzataival: "Soha nem mulasztja el, hogy drámái fogantatását újra és újra megmagyarázhatatlan és ellenőrizhetetlen, mesés és talányos részletekkel tarkított történetekkel írja le." (Vilcsek Béla: A Füst Milán-i legenda; Emberhalász, 1993. 4. sz. 49-51.) Jellemző továbbá, hogy már-már állandósult jelzős szerkezetekben említi csak drámáit: a Negyedik Henrik királyról: "férfikorom fényessége"; a Boldogtalanokról "ifjúkorom boldogsága", "drága, édes munkám"; a  Catullusról: "átkozott", "életem szégyene". De többi műveivel kapcsolatban is hasonló megfigyelést tehetünk: verseiről gyakran nyilatkozza, hogy őket tartja legtöbbre ("ezek miatt érdemes volt"); A feleségem történetét "nagyregényem"-ként emlegeti, ugyanakkor néhány írását megtagadja.
30 Ezért mondhatjuk Tandorival szólva: "Ez a Napló lényegében a naplóról szól." (T. D.: Füst Milán naplófeljegyzéseiről; Életünk, 1981. 10. sz. 863.)