Sötét utcai lámpák alatt haladt a férfi, a fején kalap, válláról áttetsző szövésű ballonja lógott. Hideg volt és meleg, mármint az idő, a levelek még fönt lógtak mind a fákon, ahol avar szórta az utat, már örök avar.
     A házak udvara sötéten állt, helyenként kék fényt vetett a tévé, vagy sárgát a függönyön szóródó lámpakörte. Árnyak nem mozdultak, minden árny nyugodtan feküdt. Szénpor szállt a levegőben, néhol gáz, frissen fűrészelt fa illata. Érezni a rezgő léceket egymáson, a visszafelé simított szálkát, a szénrakás óriási fekete súlyát, és hallani, ahogy a gáz megszökik egy kicsit.
     Néha mozdult egyet a lomb, de madár hozzá a hangját nem adta, mintha néma madarak mind, jól beágyazva télire, egy téli fészekbe, ahová a hó nem szórja magát.
     A férfi letért az útról, le a keskeny járdacsíkra, melynek kőlapjai billegve rajzolták az utat, köztük fűdomb lankái fakadtak, egy-egy puha lépésre a talp legmélyebb részébe nyomulva.
     A férfi megállt egy kapu előtt, a kapu röviddel a mellkas alá ért, a kereten rácsforma drótok, pergő festék és rozsda nyoma. A számtábla félig billenve lógott, csak egy szál műanyag szál tartotta. Megfogta a kilincset, de abban a pillanatban el is kapta a kezét, mintha áram rázná, vagy hidegen fogadná egy szétfagyott kilincs. Miért, miért nem, a férfi a kezére nézett, amivel az imént a kilincset fogta, majd úgy vizsgálgatta tovább, mintha egy könyv lapjait, ahová címet, telefonszámot jegyzett az indulás előtt. Megfogta a kapu tetejét, mintegy bizonyságul, hogy jól lát, ez a kapu. Aztán tovább indult.
     A fák és a lámpák sötéten hajoltak fölé, a holdkorong folyton felhők mögé került. Macska surrant át előtte, kicsit koppanva egy kapun, eltűnt ott a nyíláson.
     A férfi hosszan nézte a kezét, a tenyerét, s tán meg is nyalta. Szagok és ízek álltak rajta, valami távolról ismert szagok és ízek, amelyek miatt most nyilván idejött.
     Néhány fuvallat bekapott a kalap alá, de csak a peremet hajtogatta. Az arca födve maradt.
     Aztán egy távoli kapuban valami fehérlő folt tűnt elő, hosszú, egész ruha. Néhány lépés múlva a haj, a hajkorona, ahogy körülrajzolta a nő arcát, a kisebb gödröket és dombokat, ahogy egy arc oldalfényben lefesti magát.
     A férfi megállt a nő előtt, a nő karba fonta a kezét.
     - Megjöttél? - kérdezte halkan a nő, alig mozgott a szája.
A férfinek eszébe jutott az ágya, a benti falak, a konyha félvilágos fénye, az asztalon a savanyú szőlő, és hallotta odabentről a hangját, ahogy elnyeli közben a korty italt, és mondja: - Nem, nem jöttem meg, csak itt vagyok. Megint.
  
 

Ma a hangulat megint, a történet föloldódik ebben, ahogy az eb hátsó lábával megint, s már nem árnyékban születik a dolga, hanem unalmas felhők alatt a szürke porba. Csak a gallyak állják útját valami fénynek, betegség jön olvasás közben, a századik oldal után előnyt adunk a vénynek, s bár nem érezzük magunkat vénnek, a karnyújtás lesz fárasztó, meg az a pár szó, amivel kiröppen a ködbe pára s szó. Csak valamicskét enyhít ezen, ahogy a rímmel a durvát fékezem, ott az úton a murva, rajta levél, dércsípte csöppekben lapulva. És nem ám az, hogy bármi bármire jöhet, gondolva erre, hogy kőre követ, egy frászt, veszettül nyomja alánk a gázt az idő, s nem mindegy mire megy el, hogy alányom, vagy épp aznap minket kegyel. Ámbátor ránk jár a rúd, ami kézben nem látható, pedig oly simán tudni, a fejünk nem azért van, mert átvágható. És hát erre nincs is kedv, pazarolni sok dumát, vagy éppen ezért, lelkesen kívánni egy kis humánt, hogy lepjen meg a természet egy képpel, s ekképp a kezem is gépel, mindig a szóközök közé merül, amit a kezem fejben vét el. Ott kint a parton nézni a parti formát, hogy folyó rendezi részei közt a tornát, a hab átbukik a habon, lassan jön közelbe a kép, ahogy lecsúszunk a partmenti havon. Mert ez a fűtetlen hideg már bemagyarázza, hogy tél van, emberöltő ide vagy oda, a fejben mindig fél van, s amíg ezen gondolkodom, gyatra rímben kell elbotlanom, úgyhogy most mire figyeljek, a rímre vagy mit mögötte a szavak kimernek. Amúgy ósdinak tűnik ez a beszéd, és jön is fenemód a veszély, hogy pár szó után beleun az ember, tekeregni kíván inkább, nem foglalkozni holmi szórenddel, tekeregni, ahogy a leander. Gép sivít kint, mintha torkát szegné a civil akarat, nem volt hosszú, most abbamaradt. S egymás közt legyen szólva, hiába a gép a szolga, azért elhiteti velünk, egy kapcsolási rajzzal mi mindent működtetünk, holott csak a teret fogja az agyban, másra ne legyen idő, legfeljebb nagyvonalakban. Bár megvan: hogy szót tudjunk erről váltani, zúg majd a nyomdagép, s mint csecsemőből a túl sok pép, okádja termékeit. Ebbe aztán hogy is gondoljunk bele, mit adhat ki egy mondat, vagy őriz-e titkokat Nemere, valószínű, nem sokat, az elmúltból egy-kettőt elénk hozat, és elcsodálkozunk rajta, például alig hallható a szó: pajta. Legfeljebb pajtás, de a mozgalommal ez is rendesen lement, és a szónak nem maradt más értelme, mint érdeme, hogy a múltat felhozva kacsint. Szóval cinkos. És nem valami titkos lelemény, bár ahhoz képest, hogy esténként a boltba le-lemégy, mindenképpen nagyobb teret ölel, és hiába élsz itt, nem beszélhetsz folyton ö-vel, mert minden magán belül kavarog, támpontnak egy szép régi kép mégis, gondolj arra, ősszel, párálló lóval jöttek meg az avarok. 
  
 

Már ha egy vonalat se bírnék húzni, ki nem mondom, milyen kábulatban, mellékhatás, az biztos, nagy-nagy mellékhatás, a ceruza szaladna előre a papíron, a falig, ma még ellátok a falig, ki nem mondom, milyen hangulatban, a hatalmas grafit siklana a papíron, mintha hosszú csatorna első vázlata lenne, az ma is, kívánjunk megint új évet, egészen év végéig, sok ez a három gé gyorsulás, aztán kezdhetjük az újabb évet kívánni elölről, meg sem állva a falig, siklik a csúnya kis grafit, ha megállna, én se hagynám szótlanul, megállj, te, mész tovább!, mondanám hajdanán neki, de ez egyszer a mellékhatástól elfogult hangulatban nekiállok eldobni a súlyfölöslegem, mintha nektárként hullna rám a cukrozott idő, nyakig karamell az elvtárs, bepólyáljuk puha ceruzaforgácsba, púder neked grafitpor, mekkora ötletet hagyott itt a nyár, hogy később lehet majd megint, kiömlős flakonként lapulni a fűben, kiben már nincs mit tisztára mosson a mosolynő, porhüvelye rég a másé, ettől más ez a szürke grafitpor, nem fekete, mint időtlen eltelt korom, melybe zuhanva látszik a kábulat, s refrénnek ott a letépett csipketerítő, állj meg, futár, elkopik a lábad, a hír nem igaz: "Soha nem érsz oda!", és megtorpan a támasztó kéz a langyos papíron, árnyékát nézi deszkamellű faszent, ma már minden más, minden más neon, amit elvittél ma, hozd vissza örökre, lógsz egy hosszabbítóval, csak tán, de nem, megrövidítettél egy hosszabbítóval, két út közül a legrövidebb az egyenes, bárhová is vezessen az, nyár lesz megint, palacsinták lógnak a fán, tudod, ahogy a kertben sütjük a grillezőn, egy ég ez fölötted, alattam maréknyi fércelőcérna, amint a varratot hírből ismerem, és már sosem lesz hős a négybés ceruza, és nem attól, hogy gépelem, savanyú káposztát bont a hajnal, kezében ott a lecsavart fedő, vékony gumi lóg a szádból, mint mikor munka közben röhögve szaladt óvszerért a teremtő, de lekéste a vonatot, drága, itt marad a nyom a falon, kész a világ, mint üres persely, dobhatnál bele legalább egy puszit, erőset, nyelvessel, de hallgat a nagy méla test, kihűlni késő, melegnek lenni oly hiába, csak a pia meg a gyógyszer, mehet mindenki a patikába, kész az ég és rajta szurka-piszka csillagok, tessék, és kész a kábulat, az átmulatott ámulat, ám jön a radír, a ceruza most van csak nyakig a vajban, mintha nem is lenne hegye, nem tudni, többé neki megy-e, a papír mintha szárazabb lenne, a fal rá merőlegesen lapít, tudod, ahogy elindul hús nélkül a panír, én meg lemegyek hídba reggelig, lágy tojás, pirítós, zárom a félkört, egyszer csak megtelik.

Mihaszna egy nap, nem történt semmi, naplómban ezt a napot elnyelte az üdvhomály. Hó borít mindent, le se írom feszt, még azon is hó van, amin rajta vagyok. Rajta vagyok ezen a hófehér lapon, ami ma megnyílt, és belelapozok, és beleborzadok a tétlen neszbe, mellyel éppen csak körülír a parányi semmiség, hogy nem történt semmi, oh, pardon, így és így van ez, ma se rajtavesztés, sem fülben gemkapocs. Áll a tél, mintha kitúrnák alóla a földet, ez az alsó kettős fronthatás. Egy parányi jég, és nem úgy, hogy a viszkivel, csak a jég, ahogy a malacos sár mellett az útjelző táblára ráfagyott. Gyönyörű, még csak pont ez hiányzik, mint egy túlpatkolt lóhad, rám törni valami áldatlan látomást. Koponyámmal a kézben kis legók a kutacsok, s ha már így összeraktál, mint eresszel a jégcsapot, megnézném ezt a napot újra, más -talan, -telenségek hátán megint felcsapni a könyvet, reggel, amikor kinyitom a balkezes vízcsapot. Körbejár az óra, mint lompos, kicsi róka bodzaágon fönnakadt dunyhát. Dunyha, micsoda pofát kell ehhez vágnom, ha mondom, mint mikor otthon az ablakkeret vaníliás. A fáknak lett ilyen szaga? Éjszaka, amikor elalszom, nem tudom, vettem-e föl pizsamát. Most odamennék megint, húz az ágy, ahogy árnyék nyúlik a földön fekvő bivalyon, leterülnék, mint akit rászedtek: kapsz ötszázat, ha ebben az ágyban elalszol. Mert kínzó az ilyen álomrahívás, és kínzó az is, hogy ne menjek, de mért ne lehetne minden csak maradás. Kialakul bennem a láncreakció, hogy valaminél mindig csak tovább, mintha üstököst mozgatna belülről egy báb, a fénycsóvát elnyelik a szomjas libák, űrporos permet a torkukon, és folyton nyelik, mintha ez lenne a haladás. Ami nincs, nem is volt. Mintha ingyen osztogatnák a sarkon azt a régi, ócska látomást. Ez az, ami nem történt ma sem. Ilyenkor elő a kétkilós vajat, és puszta tenyérrel szétnyomni alul, aztán egy tubus paradicsom, ahogy hideg-könnyedén a háton fenntapad. Végül bosszantva takarít az ember, én, valamitől tisztulni óhajt, de nagyon, a kimerülés végső határán hosszan tartó cigiszünet, és belevetni megint mindent, ájulásig netán, a porszívó olyan forró, hogy karácsonyi pulykát lehetne benne sütni, ropogósat, porosat. Sötétedik, vanília olvad az ablakfán, az utcán szélsodorta apró szőrdarab, valaki nagyon fázhat tőle, csupaszon maradt bőre kint leng a huzat alatt, így lehet megfulladni a levegőtől, nyelni, aztán semmi, egy pillanat alatt. Hová tűntek a csigák? Nincs egy darab se, mászok én helyettük, éppen most megint, hiába húzom ki magamat, ropogós a csontom, mint akit már régen, nagyon régen megsütöttek.