A maga módján "vállalkozásba" fogott - ha nem is a Kneréhez foghatóba - FL. is: "Az előző esztendőkben a parókián kialakított ifjúsági szoba létrejötte után, ahol a falu fiatalsága könyvtár, sakk, társasjátékok és beszélgetés révén színvonalasan tölthette el szabadidejét, nagyobb vállalkozásba, színpadot is magába foglaló ifjúsági ház építésébe kezdett, amely a háborús évek nehéz pénzügyi és építőanyag beszerzési lehetőségei közepette éppen a háború végére készült el, s otthont nyújtott a dalárdának, az amatőr színjátszásnak és a különböző tanfolyamoknak, amelyeket főleg Császár János tanító, Fülep segítőtársa szervezett és irányított." (17-18.)  
   Császár János portréját Tüskés Tibor rajzolta meg, FL Budapestre kerülése (1947) után folytatott hosszú levelezésük kapcsán. A decsi származású, 1910-es születésű fiatalember 1929-ben szerzett oklevelet a bajai tanítóképzőben, ahol FL ottani papsága idején a vallástanári állást is betöltötte. "Zengővárkony népművészete - viseletben, dalban, táncban, szokásokban - sok rokon vonást mutat Sárköz népművészetével. Fülep úgy gondolta, hogy a sárközi származású tanítóember jó ismerője lévén a sárközi népművészetnek, eleven művelődési életet tud teremteni a faluban, és Várkony művelődési életét felkaroló törekvéseinek értő segítője lesz. Fülep nem csalódott. Császár János 1929-ben került a faluba, és mindenben támogatta közvetlen főnökének iskolán kívüli »népművelő« tevékenységét. Fülep ügyes, fürge, szíves embernek ismerte meg. Előbb férfiakból dalárdát alakított, műsoros esteket rendezett, majd 1932-ben megszervezte a Gyöngyösbokréta mozgalom helyi csoportját, melyhez a falu lányai, asszonyai is csatlakoztak. Népviseletben néptáncokat, népdalokat adtak elő, színdarabokat, népszínműveket tanultak meg, melyeket a megye távolabb fekvő református vidékein is bemutattak. Császár János édesanyja, aki ugyancsak eljött Decsről, szövőtanfolyamon tanította a várkonyi asszonyokat a sárközi gazdag szövésmintákra. Fülep indítványára »gazdasági népház« - ma úgy mondanók: művelődési otthon - létesült a faluban. Az épület 1942 őszére készült el, és az épület gazdája a falusi ifjúsági egyesület, melynek ügyvezető elnöke Császár János, felügyelője pedig Fülep Lajos." ("Kedves Tanító Úr". Fülep Lajos levelei Császár Jánosnak. Tiszatáj, 1985. 2. sz. 84-96. Vö.: Tüskés Tibor: Kedves Professzor Úr. Pannónia Könyvek 1995, 75-94.)  
   A Népház építésének történetét és Császár János szerepét a munkában Csanak Dóra az 1296/1 jegyzetben összegezi, az építéshez kért és kapott fontosabb segélyekkel együtt. "Az ifjúsági ház építéséhez a falubeli gazdák főleg fuvarral, a Keresztyén Ifjúsági Egyesület fiatal tagsága fizikai munkával járult hozzá. Megépülése után összejöveteleket tartottak, színielőadásokat rendeztek. A zengővárkonyi fiatalok előadtak operetteket mint a Mágnás Miska, Gül baba, de népszínműveket, mint Szigeti: a vén bakancsos és fia a huszár, és irodalmi értékű darabokat is, mint Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül c. vígjátéka. A szervezés és rendezés munkájában a legnagyobb szerepet Császár János tanító és felesége vállalta, de résztvett benne FL-né is." (40.)  
   Az építkezés rengeteg gondot okozott FL-nak. 1941. IX. 27-én írja Füst Milánnak: "levelére rögtön akartam válaszolni, de mostanában még meghalni se érek rá. Házat építek -, no, nem magamnak, az itteni ifjúságnak, ami egyúttal afféle Kulturhaus, s mivel mindent nekem kell intéznem, rengeteg vele a bajom, fele úton a pénz is elfogyott, s reggeltől-estig leveleket írok, hogy pénzt kérjek boldog-boldogtalantól. Hogy az eddigi munka kárba ne vesszen, kell még 3500-4000 p.[engő], már meg is van belőle 100." (161.) Előző nap Illyésnek írt ugyanerről: "Mint afféle nép-szamara, nyakamba vettem itt nép-háza építését (itt úgy mondják, kultúrház, azaz Kulturhaus), mellyel aztán fele úton elakadtam a pénz fogytán; nem elég, hogy bakterkednem, veszekednem, intézkednem kell, szünet nélkül kérő leveleket írok és küldözök mindenfelé (azám, nem mondhatnád meg a nemzet bankjának, küldjön pénzt a népnek? 100 p[engő]-n kezdve már mindent elfogadunk." (160.) "Illyés 1937-től - közli a 3. sz. jegyzet - mint francia referens a Nemzeti Bank sajtóosztályán dolgozott, ezért remélte FL, hogy segítségével anyagi támogatáshoz juthat az Ifjúsági Ház felépítéséhez." (161.) 
   Illyéssel ezekben az években elsősorban mint a Magyar Csillag szerkesztőjével levelez; ez egyik fő témája Elekkel váltott leveleinek is, és gyakran előfordul ilyen-olyan vonatkozásban Füst Milánnal folytatott levelezésében.  
   Tüskés Tibor a Fülep-Kner levelezés kiadásáról írt kitűnő recenziójában (Forrás, 1991. 12. sz. 78-82.) "levélregény"-nek nevezte illetve jellemezte a százhetven levelet. "Azzal, hogy a jegyzetek igen takarékosak, közvetlenül a levelek után találhatók, s a magyarázatra szoruló fogalom újbóli előfordulása alkalmával hiányzik az utalás, talán maga a szerkesztő és a kiadó is a kötet folyamatos olvasására gondolt, arra tudniillik, hogy nem kizárólag filológia jellegű, hanem »regényszerű« kiadványt ad az érdeklődők kezébe. Számomra legalábbis ezt a benyomást tette a könyv: regény - levelekben elbeszélve." (Kedves Professzor Úr, 110.) A teljes Fülep-levelezés kiadásában ez a regényszerűség valahogy feloldódik; és a Fülep-Kner levelek inkább egy ballada sorsszerűsége szerint rendeződnek a sötétülő időkben. A "regényszerűség" itt tán inkább elmondható a Fülep-Füst levelezésről, ahogy hirtelen, meglepetésszerűen kiemelkedik a maga pszichológiai részleteivel és szépirodalmi igényességével.  
   A "regény" FL Elek Artúrnak 1941. IX. 8-án írt levelével kezdődik: "Carissimo, hát ezt aztán megcsinálta! Füst Milánról beszélgetve kértem, hogy IV. Henrikjét is küldesse el a Nyugat-könyvekkel, mire zordul mordulta: Majd elküldi Füst! Erre én visszamordultam: Aztán ne! Hát persze, mégis szólt neki s elküldette vele. De azért én vagyok a terrorista, nem Maga. Mert aki kutyát el akarnak veszteni, veszett hirit költik. Füst nem is egy, hanem 4 könyvit küldte meg - örülök neki, de mikor mivel fogom viszonozni? (145.)  
   Füst Milán válaszából (1390. sz.) FL elveszett levelére sejthető a "viszonzás" milyensége, minősége: "meghatva köszönöm e távoli baráti hangot -, Istenemre, ha nem röstellném a gesztus ünnepélyességét, fölemelném poharamat s lehunyva szemem próbálnám még egyszer elképzelni Önt. Csakugyan, mint mikor egy kis tűz ég a hegyen valahol s a remete azt gondolja magában: aha, ott is van egy s ezt most nekem gyújtja - s a szíve megtelelik meleggel." (151.)  
   Hasonló a meghatódás s még a hang is Németh Lászlóéhoz, aki néhány évvel azelőtt a Tanu meghurcoltatása idején az akkor neki gyújtott lángot nyugtázta, még évekkel később sem múló hálával: "Az egész országból egyetlen rovásírásszerű levél hozta el hozzám a tiszta emberség szavát. Aki írta, csak hírből ismertem odáig. Fülep Lajos volt, a zengővárkonyi pap." (Tanu-évek. Vö. Homályból homályba I, 473. Grezsa Ferenc, Németh László Tanu korszaka, 165. Dr. Lakatos István, Németh László életrajzi kronológia 1901-1948. Argumentum Kiadó 1997, 108.) "Az a bírálat bizony sok kárt okozott nekem, de nem a kár fájt - idézi Monostori Imre 1989-ben megjelent monográfiájában Németh FL-nak 1933. márc. 4-én írt levelét - hanem a csalódás, nem hittem, hogy az erkölcsi tengerszint fölött bizonyos magasságban ilyesmi lehetséges. Mit követeljünk akkor a stréberektől s az irodalom reményteleneitől?" (Monostori Imre: Németh László TANU-korszakának korabeli fogadtatása. Magvető, 1989, 39.)  
   Füst Milánnak - FL-hoz hasonlóan - aligha lehettek illúziói bírálatról és erkölcsi tengerszintről; Somlyó György hűséges Arcok és vallomások monográfiájában ez ismételten dokumentáltatik. És ebből a monográfiából derül ki tán legszebben az is, mi fűzhette őket férfikoruk delén, termékeny öregkoruk kezdetén, a negyvenes évek elejének Magyarországában, a levelekből sugárzó bensőséges szeretettel egymáshoz. Kiderül a könyvből különbözőségük is, de most barátságuk alapjára kell figyelni: "Aki ismerte s látta őt - tanúsítja Somlyó - férfikora már-már prófétaivá dagadó haragjában, s aztán élvezhette öregkorának megenyhült bölcsességét, ..." (Somlyó György: Füst Milán. Emlékezés és tanulmány. Szépirodalmi, 1969, 9.) "Nem kívánja a mérgét egyszer jó alaposan kiönteni? Szívesen segítenék benne - ajánlja 1941. IX. 27-én Füstnek FL -. Mert én is mérges ember vagyok, s hol találok méltó partnert? Tudja-e, hogy a mérges ember a legritkább? Nem is ismerek senkit. Végre valaki! Az Isten tartsa meg a mérgességét! A mérgesség ma az ember mértéke." (161.) Hívja is nyomban Várkonyba: "Én nagyon nehezen megyek Pestre, irtózom a várostól, a gondolatától is hányhatnék, nincs is hol szállnom, a hotelek szagát nem bírom. Maga hogy’ van az utazással? Rá tudná szánni magát az idejövetelre?" Végül mégis FL ment el Füst Milánékhoz, körülményes és ceremoniális előkészületek és hosszas egyeztetések után.  
   Ez azonban, amint a meghíváshoz fűzött jegyzetből nyomban kiderül, csak jóval később történt: "FL 1943. V: 18-án látogatta meg Füst Milánékat Budapesten szállóvendégként. 22-én Gyomára utazott Kner Imréhez, 23-án visszament Füstékhez és 25-én ért haza Zengővárkonyba." (162.) A látogatás csúcsa s egyben vége is a levélváltásnak. 1943. V. 26.: FL levelezőlapja: "Állandóan Rátok gondolok - nem is gondolok, velem érezlek.  
   Még egyszer köszönöm a szíves látást, különösen feleségednek a rengeteg fáradozását. Csak most találtam meg, amit mondani akartam neki: Madame Füst, vous ętes un homme!" (391.) A jegyzet kötelességszerűen azonosítja az idézetet, amint a megszólítást - "Mon cher Milan de la Rue de Milan" - is: "a szójáték a párizsi rue de Milan-ra utal, ahol - mint Silvio Pellico ismertté tette - a rendőrség és a börtön volt. Ezt az értelmezést Stendhal is közli lapalji jegyzetben a La Chartreuse de Parme c. regényében." (392.) A válasz V. 29-én "levelezőlap formájára vágott kartonlapon": "Oh Ravaszom! (nem ő eminenciáját gondolom) - esküszöm, eszembe se jutott eddig, hogy utcánk rólam, RÓLAM van elnevezve. Látod, a nagyság! Már mutatkozik az utókor, amely Menkina Jánossal tesz majd egy piedesztálra. (Van ugyanis egy utca róla elnevezve.) Szólj! Szólítlak! Mit gondoljak erről? - Jó, hogy itt voltál, nincs nap, hogy ne mondanók: - Ej, a Lajos, ugyan most mit csinál? Ma min mérgelődik? (Mert ifjú szívre valló és megmásíthatatlan mérged kedve és kedvessége mint fluidum lengi be a nagy szobát.) - Ez a hatezeréves agy! - mondom én, ha görög templomaidra gondolok. - Egy szóval, mikor jössz? - Mert megint nagyon levert vagyok és mélyen horgasztott!" (392.) FL VI. 22-én: "rég nem írtam, de remélem nem hiányoztam. Hiszen napjaid úgyis oly zsúfoltak! felkelés, fürdés, injekció, ebéd, telefon, cigarettára gyújtás! ki a fene győzi ezt mind! Értem is, hogy már megint a halált hívod. Soká él, aki a halált emlegeti, mondják errefelé. Aztán néha még az a napló is! Megérem én a végét? Vagy akkorra készül el, mint az én művészetfilozófiám?  
   Hanem most aztán ura légy a szavadnak, és írd meg, hogy én mikor min mérgelődtem. Mert én valóban szoktam mérgelődni, de hogy Nálatok tettem, arra nem emlékszem, ha megszakadok se. Szóval tudnom kellene, hogy ennyire meghülyültem-e a hatezeréves agyamban. Meg aztán, hogy tudattalanul olyan kedves fluidumot hagyok magam után. Mert a kedvességemről titokban mindig meg voltam győződve, akárki akármit beszélt, de hogy a mérgem édes fluidumként árad ki belőlem s marad meg utánam, ezt magam se mertem gondolni, eddig mindig mást hallottam is róla. Tehát revideálnom kell az egész complexust, de aztán ember légy, elő hozzá az adatokkal!  
   Talán tudok majd valamennyi insulint szerezni..." (401) Füst Milán 1943. VI. 25-én: "...mióta elmentél, azóta semmit se dolgozom. S azon tűnődöm: hogy tíz ezer oldal napló... hogy hogy is jött ez létre, mikor egész életemben a harisnyámat huzigáltam? Meg aztán, képzelt beteg is voltam, tudod, egész életemben -, igaz, hogy mostanában már komolyságosan fájnak az ereim, de mi ez ahhoz képest, ha valakinek rákja van? Ilyesmiken tűnődöm.  
   Egyebekben pedig szeretettel gondolunk Rád, mind a ketten - nem tudom, hol és mikor mondtam azt, hogy mérges voltál itt - ha mondtam, bocsáss meg érte, nem gondoltam én azt komolyan. Egyszóval: most már nem mondom.  
   (Az ember mindenféléket összebeszél, keresztül-kasul jellemzi a barátait: nem kell e dolgokat oly komolyan venni.)" (404.) Az utolsó rövid levél a kötetben FL-tól való, 1943. VIII. 30-án. "Mon cher Milan de la Rue du Milan, mit csinálsz? mért hallgatsz [...] hogy vagy? hányadik ezer lapjánál tartasz a memoarnak? én nem vagyok még benne? avagy én tán nem tudok olyat mondani, mint Hamann? de mi a fenének is kérdezek, ha úgyse válaszolsz rá, mintahogy előző leveleim kérdéseivel is tetted. Arra azonban majd válaszolsz, mert orvosi dolog..." (429.) De nem válaszolt, a levelezés itt megszakad.  
   Az utolsó levelekben újra felsejlenek a Fülep-Füst levelezés nagy témái: a "Leistung" centralitása, az ars longa vita brevis keservei, a tökéletesség igénye és a befejezhetetlenség páthosza, az irónia; de az elemzések sántítanak, a levelekből pedig részletek a meghamisítás veszélye nélkül aligha ragadhatók ki. Füst Milán hét évig írt nagy regényének, A feleségem történetének a befejezésekor indul a levelezés; a cím és az alcím választásáról töprengenek; Füst a latinul megfogalmazott mottóban támadt kételyeiben kéri FL segítségét (miután neves honi professzorokkal és szakértőkkel fölsült), FL Kerényi megkeresését ajánlja, majd ő is ír neki. Füst elküldi a szöveget Kerényinek, aki "rögtön válaszolt, micsoda ember ez, igazán meg vagyok hatva, még könnyeztem is, megvallom", nyugtázza 1942. IV. 16-án FL-nak. (Csanak Dóra pedig közli Kerényi Füst Milánnak írt levelét: "Lajos ajánló sorait megkaptam, s bár örülök a ritka alkalomnak, hogy Neki is kedvébe járhatok, válaszom mégis, engedje meg, hogy egyedül Önnek Önért szóljon. A legcsekélyebb, amit ön minden magyarul beszélőtől elvárhat, a ceremóniátlan szolgálatkészség.  
   Levelén jól mulattam. A dolgot ugyanis ott hibázta el, hogy nem írta a szöveg alá egy nem létező középkori auktor nevét. Dehogy mertek volna akkor a részben igen derék (Wagner, Kertész), részben - no, enyhén szólva hóhstápler - latinértők rajta változtatni. De ha már a hiba megtörtént, megpróbálom leírni az Ön latin szövegét úgy, ahogy szükség esetén megvédhetőnek gondolom. Megjegyzéseimet közbeiktatom." A levél után Csanak Dóra megjegyzi: "A kötetben a fenti szöveg jelent meg, utána Füst Milán magyar fordítása:  
  Téged fennen szólítunk, hogy ilyennek teremtetted az embert s az embert szintúgy szólítjuk, hogy önmagáért mégis ő felelős..." (222-223.) Ez a jegyzet, a Kerényi-levél és Füst hosszú "középkori könyörgés"-e kitűnően demonstrálja, hogy a jegyzetek milyen szervesen hozzá tartoznak a "főszöveghez"; ablakot nyitnak FL emberi és szellemi kapcsolatainak a világába, s ezen túl - mint itt ez a "könyörgés" - fényt vetnek az időkre. A Levelezés ezekkel a jegyzetekkel válik autochton történeti munkává, s mutatja be páratlan plaszticitással FL-t a maga korában. Ezekkel a jegyzetekkel együtt a Levelezés valami olyan értelemben "nagy formátum", ahogyan FL a regényről írta: "két vagy néhány ember magánügye nem elég a megtöltéséhez. Valami mást óhajtok még mögé, ami átlátszik rajtuk: egy világot." (228.) Ezt a világot segítik átlátszani a jegyzetek.  
   Füst regényét, amint megkapta tördelt levonatát, FL egy ültő helyében nyomban végigolvasta, és "jelentékeny leistung"-nak minősítette. "Ez az első impresszió. Azért is nem írtam róla rögtön, hogy legyen ideje higgadni. De sokat gondoltam rá s idézgettem magamban az ízét. Eredmény:  
   2) Az író különb a művénél. Mert vannak olyan kitűnő részei, ahova az egész mű nem ér föl. Legalább az én igényeim szerint. A regény, szerintem, nagy formátum, két vagy néhány ember magánügye nem elég a megtöltéséhez. Valami mást óhajtok még mögé, ami átlátszik rajtuk: egy világot. Ezt nem pótolhatja semmi művészet. Ez a regény nagy veszedelme: ha ez a világ elavul, maga a regény is elavul vele; nélküle viszont eleve hontalan. Hiába, a regénynek - hybrid forma - ezt a kockázatot vállalnia kell, s ha nem vállalja is, hozzá van kötve. - Változatlanul marad az impressio, hogy utóbb is nagyon foglalkoztat, érdekel, bravúros a két főalak végigvitele, részletek pedig különösen kitűnőek. Ha majd könyvként megkapom (ha t.i. megkapom, s nem haragszik meg és nem tagad ki a szívéből), még visszatérek hozzá.  
   3) Et nunc venio! Talán nem kell mondanom, hogy nincs olyan nyelvi, stiláris árnyalat és intentio, amit nem érzek s nem apreciálok. Nálam érzékenyebb instrumentum aligha lehet valaki." (228-229.)  
   Ekkora nyelvi öntudat előtt aligha állhat meg bárki; Illyés a kifogásokra diplomatikus és szellemes kitérővel felelt, Füst a magyar irodalom csúcsairól hozott példákat és az élő nyelv folytonos változását állítja FL tökéletesség-igényével szembe. A magyar nyelv két egyformán érzékeny "instrumentuma" mér a levelekben, s az eredmény ha valamit, leginkább még a nyelv kimeríthetetlen gazdagságát mutatja, s a "mérések" inkommenzurabilitását. Ez az összemérhetetlenség magyarázza tán, hogy Füst igazából csak FL ama dicséretnek és vigasznak szánt megjegyzése miatt sértődött meg, hogy a regény nyelvi gyöngesége majd "fordításban eltűnik, s ez a fontosabb". "A legkeservesebb azonban - válaszolja -, mikor azzal kecsegtet, hogy majd lefordítják, akkor szebb lesz a mű. Váltig nevettem és iszonyodtam a hét év alatt, valahányszor az jutott az eszembe, hogy le is fogják fordítani talán. S akkor ebből mi lesz? Ebből a műgondból, zengésből, ritmusból? Ebből a kényességből, a magyar nyelvnek ebből a végtelen szeretetéből és csodás zenei lehetőségeiből? - Meg vagyok lepve nagyon.  
   Rosszul olvasta ezt a munkát Barátom Uram, rosszkedvűen, úgy látom." (233.) Nagyobb erő a nyelv, mintsem hogy tűrje a mégoly tökéletes szabályozást. "Az élő nyelv ugyanis töri a nyelvtani nyelvet, okvetlenül, muszáj, hogy törje, különösen az ilyen életteljes műben. (Mert van neki biztosan számos hibája - gyanakszom is erre meg arra, hogy mi mindenre, nem alkalmas a pillanat, hogy elmondjam -, de hogy minden szava él, hogy nincs benne egy papírmasé hangzócska sem, abban biztos vagyok. Hisz ez a legfőbb érdeme talán.)" (232.)  
   Hasonlóképpen egy másik, ugyanolyan érvényes és védhető regény-felfogást állít FL-é mellé. "Évtizedeken át abban az iskolás hitben éltem, hogy a nagy regény, epopeia lévén kell, hogy abból a talajból nőjjön ki, amelyen írója él -, vagyis hogy egy világot tükrözzön, azt a földet, társadalmat mutassa be, ahonnan származik." De mi legyen azzal, aki mindig magányos volt, és talán nem is tartozott végül soha sehová, legalábbis a helyi meghatározottság értelmében? "S mármost nekem nem lehet nagy regényt írnom? Ha van rá szusz, mondanivaló, minden egyéb -, például türelmem és kitartásom is? Hallgatnom kell? Nem inkább írok a bolygó hollandusról, aki nem tartozik sehova, de viszont lelke mégiscsak volt neki, szegénynek -, nem inkább írok arról, hogy hontalan voltam egy életen át, semmint hogy hallgassak? - És hátha igazolja magát a mű és lerontja majd összes iskolás feltevéseimet és elhatározásaimat?[...] A holdban nem játszódhat le egy regény? Swift műve nem mű? - Hogy pedig csak két emberről szól, de mindvégig érdekes és izgató? Pláne, ha még szép is. - Mert nincs más törvénye a művészetnek." (233.)  
   FL írhatott valami engesztelőt (a levél nem maradt fenn), mert Füst Milán 1942. V. 11-i levelét így kezdi: "Örülök, hogy félreértettem. Mert: ha úgy érti, hogy ez a művészet nem elégíti ki egészen, ezt szívesen elhiszem. Olyan művészetet létrehozni, amely teljesen kielégítő volna, én nem tudok, evvel már akkor is tisztában voltam, mikor e nagy munkába belekezdtem. [...] Viszont muszáj is volt félreértenem, be kell látnia." S azután újra kifejti, a részletek és az egész dinamikájában, a maga felfogását a nagy regényről, amely azt a világot, amit FL tőle megkövetel végül is éppen a nyelvével és a nyelvben nyitja ki.  
   Az elemzést folytatja még két levélben (VI. 21., X. 26.), a másodikban válaszolva FL kifogására. "Az érvei - írta X. 17-i levelében FL - okosak, nagyon okosak, rettenetesen okosak (persze, kopottak is), csak egy nagy bajuk van: nincs a valósághoz semmi közük. Jó absztrakt érvek, minden nyelvre szólhatnak, csak épp a magyarra nem találnak. S ez mégis fatális pech. Valamit u.i. elfelejt, kedves Milánom, t.i. hogy ezt a nyelvet a magyarságnak kulturális rétege századokra elfelejtette, és a múlt század elején tanulta meg újra, úgy, ahogy mi angolul vagy kínaiul tanulunk. S a legrosszabb korban! Századokig nem fejlődött a nyelv, s akkor egyszerre kellett századok mulasztását pótolni olyanoknak, akik maguk se tudtak magyarul.  
   Csináltak hát egy gyönyörű esperantot, magyar tövekből német szerkezettel, ezt a pidgin Hungariant, vagy germano-jiddisch-hungariant, amelyen általában írunk és beszélünk. Kétféle magyar nyelv van: a népé, s ez a volapük. Vannak persze, akik mindakettőt tudják. S vannak, akik olyan nagy művészek, hogy a volapükön is művészetet teremtettek. De az irodalom nyelve nem élhet önmagából - az élő nyelv tengerére van szüksége. S ez itt nem tenger, hanem pocsolya. Ezen nem tud változtatni semmilyen okosság, szerelem, lángész." (278.)  
   "Amit a magyar nyelv fejlődéséről ír - válaszolja X. 26-án Füst Milán -, abban alighanem tökéletesen igaza van, csak épp, hogy nekem az ellen, ha valaki Arany János nyelvét, vagy Petőfiét, vagy Móriczét, vagy horribile dictu Szomory Dezsőét végső analyzisében zsargonnak tartja -, ez ellen nekem semmi kifogásom. Minthogy Arany nyelvét gyönyörűnek tartom, Petőfiét sokszor gyönyörűnek, Móriczét kifejezőképességben és erejében példátlannak, Szomoryét pedig hol mulatságosan, hol élvezetesen csillogónak -, baj-e tehát, ha zsargon? Az angol például, (hiszen közhely ez a hivatkozás az angolra), de ha az angol nem zsargon, akkor Miska legyen a nevem. És, ha a francia nem artificiális konstrukció, akkor szintén. És mégis, ilyen szépeket lehet írni ezeken a nyelveken, milyen nagy művészei vannak s a magyarnak még inkább." (285.)  
   A vita tovább nem folytatható, mert mindkettőjüknek alighanem tökéletesen igaza van. A két férfi levelezésében felsejlik a harmincas-negyvenes évek fordulójának egész "Mi a magyar?" problematikája; tán ezért is érződik "levélregény"-nek? De két igazság aligha férhet meg tartósan egy csárdában, így a regény szükségképpen eltér a fő kérdésről a mindennapi élet vágányára; közös barátok kedves (vagy kevésbé kedves) megszólására, kölcsönös ajándékokkal való kedveskedésre, egymás betegségének részletes megtárgyalására, európai ízekkel teljes kulináris vetélkedőkre, alkalomadtán még klasszikus műveltséggel veretes pajzánkodásra is - mindenre, ami két ennyire hasonló és ennyire különböző két ember - vagy inkább tán két "próféta"? - között a barátságot éltethette és erősíthette.  
   1943 januárjától pedig egyre inkább központi témává válik a látogatás tervezése és előkészítése, Biedermaier-regények találkozásaira emlékeztető műgonddal. De ezt is áthatja FL alapvető racionalitása (amitől ég s föld választ el bármiféle racionalizmust): pesti látogatását újabban szerzett fiatal barátaival való személyes találkozásra és ismerkedésre is igyekszik kihasználni. Róluk már a Bevezetésben szól Csanak Dóra, s a levelekhez csatolt jegyzetekben a kellő helyen elmond minden szükségeset. Lőrincz Ernőről (szül. 1914.) és Szigeti Józsefről (szül. 1921.) külön személyi jegyzet is szól a könyv végén.  
   A pécsi bölcsészkar bezárásával (1940) megszűnt FL körül az a kollégákból és diákokból verbuválódó természetes szellemi közeg, amely minden született professzornak lételeme. Kollégái közül egyedül Kerényivel vált gyakrabban levelet; vele most válik egyre mélyebb emberi és szakmai barátsággá a kapcsolatuk.  
   A két nagy professzor körül a negyvenes évek elején furcsán megritkult idehaza a levegő. Azért furcsa ez, mert amúgy az ifjúság épp az idő tájt szinte lázasan kereste a tájékozódási pontokat, s várta az eligazító szót. Móricz Zsigmond és Németh László "eklézsiajárásai", a "falukutatás" divatja, a Magyarország felfedezése-sorozat sikere, a Szárszói Konferenciák s annyi más mind-mind arra utalt - de épp azt lenne nagyon-nagyon nehéz megmondani, hogy mire. Annyi bizonyos, hogy az a felbuzdulás, amely Illyés Nyugat-beli "Pusztulás"-cikke után Zengővárkonyra és FL-ra irányította az ország s főleg az ifjúság figyelmét, más irányokba fordult. FL és Németh László barátsága - épp a fiatalabb nemzedék képviseletében fellépő Gál István közreműködésével - végleg megromlott; 1940. XII. 13-án jelzi ezt FL Tolnay Károlynak írt rövid postai levelezőlapon: "Itthon nincs semmi újság, csak az, hogy szétszóródtunk: a pécsi egyetem fil.[ozófiai] fakultásának elhelyezésével Kerényit nem látom; Németh L.[ászló] meg teljesen, s úgy látszik, végképp, meghülyült. Nagyon örülök a munkáról szóló jó híreinek." (127.) Ez idő tájt ritkulnak és rövidülnek FL levelei. A 129. oldalon már 1941. IV. 15. a dátum az Elek Artúrnak szóló levélen:  
   "Carissimo,  
én is rég készültem már írni, s a nagyhétben is - de mindig halasztottam.  
    Hogy arról ne szóljak, ami bennem van, lehetetlen; hogy pedig szóljak róla, az alkalmat lehetőség szerint kerültem.  
   Egyre közeledni láttam a katasztrofális időt, amely most megérkezett. Nem azért, mert Baranyára bombák hullanak¹ és sokan ok és cél nélkül elpusztulnak - ami borzasztó, de még nem a vég -, hanem azért, mert az egész országot belerántották abba a veszedelembe, amelyből menekvést nem hiszek.  
   Mit mondhatok ez után magamról, magunkról? Feleségem hűléssel nyavalyog, de ez még hagyján, mert valamennyire eltereli a gondját. De én meg se hűltem, s azt hiszem, vagy 10 kilót fogytam pár hét alatt, gatyáim, nadrágjaim leesnek rólam, emberek közé nem megyek, de ha mégis találkozom egy falusival, az meghökkenve kérdezi, beteg vagyok-e - és kénytelen vagyok neki azt hazudni, hogy az vagyok, holott semmi diagnosztizálható bajom nincs, csak tele vagyok iszonyattal.  
Munkát gondolhatja. Erőltetem, de az eszem nincs rajta. Ha július 1-ig biztonságban van a helyén - addig nagyon nagy változások lesznek. Már nem lesz a helyén, tán senki se.  
   Babitsot nagyon sajnálom, de irigyelve²  
   Fogjuk-e még látni egymást?  
   Én    mindenre készen vagyok.  
   Mindkettőnk szeretetével öleli  
                                                         Lodovico" 

És a két jegyzet:  
   "¹ Magyarország 1941. IV. 10-én csatlakozott az IV. 6-án Jugoszlávia ellen megindult támadáshoz.  
   ² Babits betegségének rosszra fordulásáról van szó; Elek levele, amelyben erről írt, nem maradt fenn. Az utolsó meglévő levél 1940. IX. 8-án kelt." (129-130.)  
   Elek is késlekedik a válasszal. "A legutóbbi levele - írja VII. 29-én - annyira emlékeztet a magam időnként megismétlődő kétségbeesett állapotára, hogy arra gondoltam, a maga lelke szomorúságán is majd az idő múlása segít. Nehéz lett volna vigasztaló érveket találnom. Az én lelkem, nem tudom, minek köszönjem - úgy rendezkedett be, hogy ami csapásnak és katasztrofális fordulatnak látszik, azt nem bocsátja magába. Nem hagyja, hogy tudatra ébredjen benne. A gyér és sovány kedvező hírekből igyekszik táplálkozni és erőben maradni." (132.) A levél következő részletei iskolapéldái ennek az igyekezetnek; kivált ahogyan saját helyzetéről számol be az Újságnál. "A levegő ilyen körülmények között természetesen fojtogató" - összegezi végül objektíven a beszámolót. S aztán jelzi esetleges várkonyi látogatását. (134.) FL először is nagy örömmel nyugtázza a jövetel tervét. "Ami az akut szorongást illeti - tér aztán a témára -, azt én is inkább csak valami - bár előre látott - fordulat alkalmával érzem, vagy ha rágondolok. Mert ha Maga tiltakozik a jövőbe-látás képessége ellen, nekem hivatásom, de éppen, mivel előre elintézem a jövőt, nem foglalkozom vele örökké. Különösen, mikor nekünk most is, mint mindig, az a remek helyzetünk, amit Várkonyban így fogalmazunk: akár nyakon, akár pofon, egye fene." (135.) S aztán nyomban konkrét feladattal bízza meg barátját. Aki azt szokás szerint gyorsan és pontosan teljesíti, s VIII. 8-án kelt levelében értesíti barátját Babits haláláról. Két nap múlva, 1941. VIII. 10-én Illyés Gyula kér írást FL-tól a Babits-emlékkönyvbe. "FL vállalta a felkérés teljesítését, utóbb azonban, amikor kiderült, hogy a résztvevők nagy száma miatt csak 5-6 oldalas cikkeket közölhetnek, lemondott a részvételről. A megkezdett terjedelmesebb tanulmány (A költő és a műveltség vádja) töredéke a hagyatékában maradt fenn. (MTAK Kézirattár Ms 4564/1.) Később FL Kner Imrénél magánkiadásként szerette volna közreadni a tanulmányt, erre azonban nem került sor. Ld. még ..." (138.) A felsorolt 19 levél mutatja, hogy FL-t erősen foglalkoztatta a téma. De azt is, hogy publikálási lehetőségei, úgy, ahogyan ő méltónak és érdemesnek gondolta a közlést, igencsak korlátozottak lehettek. 
   A hatalomnak Babits halála kapóra jött, hogy megszüntesse a Nyugatot. A történtekről Elek értesíti FL-t. "A helyzet most az, hogy Illyés engedelmet kap új folyóirat indítására. (A Nyugat tervezett Babits-száma már nem jelenik meg, összegyűlt anyaga az Emlékkönyvbe kerül.) Az új folyóiratnak mindjárt a címe körül nagy bonyodalom támadt. A miniszterelnökség (sajtóosztály) jó néhány címet elutasított, semleges, szagtalan és ízetlen címet követelt. Végre nagynehezen elfogadta azt, hogy »Magyar Csillag« legyen a címe. (Che bello! - mondaná legmélyebbre leeresztett baritonján olasz barátom.)" (139.) FL nyomban válaszol. "Amit a Nyugattal tesznek, definiálhatatlan aljasság. De mit lehet ilyenektől várni? Bestiáktól csak bestialitás telik.  
   Az új Nyugatnak legalább adhattak volna valami épkézláb nevet! De ha még ebbe is beledisznólkodnak! Magyar Csillag! A radai-rosseb essen bele! Ezér a pénzér lehetne akár »Magyar Tejút« vagy »Magyar Andromeda ködképe« vagy »Magyar Világmindenség«, vagy »Magyar Uristen«! 
   A B.[abits] emlékkönyvről legalább ne írták volna, hogy akármilyen lehet a terjedelem. Nem fogtam volna bele. Amit írok - s ha már elkezdtem, megcsinálom - 2-3 ívnyi lesz, kiszakítani belőle nem lehet... Nem tudok darabolható kolbászt írni. Minden sor és gondolat a másikból következik." (140-141.)  
   Illyés nyomban és ismételten kért FL-tól írást, ő meg is ígérte, de végül nem írt a Magyar Csillagba. Nem csak a névvel lehetett elégedetlen. Ő is, Elek is egy nemesebb, értelmesebb, becsületesebb, s főleg tán egyszerűbb világból származók szemével (és értetlenségével) nézték a Magyar Csillagban hangadó új nemzedék törekvéseit és megnyilvánulásait. 
   "Nagyon kedvem ellenére és vonakodva mentem el a conventiculumra - számol be Elek Artur 1941. XI. 3-án -. Ott megint ékes dolgoknak voltam fültanúja. Megjelent Szerb Antal és hangosan elolvasta írását, amellyel Szentkuthy (che bel nome si é scelto il Signor Pfisterer) Miklós Kerényit bántó írására felelt meg. Igen keményeket mondott neki a maga szellemeskedő módján, de sajnos, nem éppen meggyőzően, mert a lényeget kerülte és inkább csak személyeskedett. Nagyon, sőt lelkesen védelmébe vette Kerényit. Heves vita gyulladt ki írása körül.  
   A rosszhiszemű vitázók szokása szerint beleakaszkodtak olyan mellékmondataiba, amelyeket Szerb, mint maga hangoztatta, csak mellékesen szúrt írásába. Például arra az utalásra, hogy Kerényi Szentgyörgyi Alberttel, meg néhány matematikusunkkal azoknak a keveseknek egyike, akiket a külföld is ösmer és becsül." (175.) Amit Szentkuthy csinált, feleli Fülep, "nem azért disznóság, mert a »külföld« »Szentgyörgyi« stb. - hanem mert olyanról beszél, amihez nem ért. Nem az a fontos, hogy a »külföld« hogy vélekedik, mert százmillió külföldi nem-szakértő véleménye semmivel se több, mint akármelyik hazaié - hanem az, hogy mi a legjobb és legalaposabb szakemberek véleménye, akárhova valók. Nálunk nincsenek, szükségből marad a külföldire, de csak a szakemberre való utalás. Ez olyan szakkérdés, mint a vasúti híd építése. S itt az a döntő, hogy a legjobb külföldiek közt K[erényi] nemcsak elismert, hanem első helyre helyezett valaki." Aztán Eleknek Illyés "újságíróellenszenvét" említő megjegyzésére reflektálva újra visszatér rá: "Nem tudom, mit akarnak különben a zsurnalizmussal olyan helyen, ahol a legsilányabb zsurnalizmust, a Pfisterer-félét: a hozzáértés nélkül mindenről írásét melengetik. Persze, Szerb se különb." S talán ehhez a Pfisterer-Kerényi vitához tartozik - a levél oly gondosan komponált - a befejezés is: "Hogy bírja ezt a vizes őszt? Nekem, mint mindig, a homály és sötét keserves. Luce, luce! (nem duce!) A pokolba is szívesen megyek, ha a tűz, akin perzselnek, eléggé világít." (180.)  
   Kerényi Károly magyarországi fogadtatásának történetét feltáró tanulmányában Monostori Imre részletesen tárgyalja a Kerényi-Magyar Csillag affért, s aztán a következőképpen összegez: "Ez a súlyos epizódsorozat Kerényi Károly magyarországi fogadtatásának történetében kétségkívül a mélypontot jelenti a háború előtti időszakban. Mert hiába szólalt fel mellette néhány tanítvány, jó barát, éreznie kell, hogy már nemcsak a kicsinyes, konzervatív hazai tudományos berkekben számít idegen elemnek, és nemcsak az egyre romló és egyre fenyegetőbb politikai légkör elviselhetetlen a számára, de immáron a megosztott, polgári progressziónak sem fontos az ő szerepe és jelenléte, magyarországi működése." (Monostori Imre: Rég-Múlt? Utak és útkeresések. Kortárs Kiadó 1998, 88.) "Nincs fogalmad arról a gyűlöletről - írja FL-nak Kerényi 1942. I. 9-én -, amely abban a körben - talán egyedül a két védelmemre megszólaló kivételével - ellenem dühöng [...] Én a jogi formák közt való megszólalásra kénytelen voltam, mert előadásaimat támadták, egyenesen plágiummal és a hallgatóság ámításával vádoltak s ez egyetemi meghitt ellenségeimnek nagyon kapóra jött. Hát még ha nem is tagadom![...] A Te leveled mindenesetre nagyon megnyugtatott: úgy látszik, igazam van azzal a meggyőződésemmel, hogy a múlt háború és forradalom után letűnt magas szellemiség vonalát - a Ti »Szellem«-etekét - egyedül képviselem ma a nyilvánosság előtt. Ezért pedig csakugyan kijár az a közös sors, amelyről írsz." (201.) Megismétli 1942. V. 27-i levelében, miután beszámolt svájci "utazó tanár"-ságáról: "Élek az alkalommal, amíg lehet s szabad. Károlynak is írtam, remélem, nyárra lesz tőle válaszom. Megírtam neki, hogy itthon már majdnem csak mi ketten vagyunk a régiek. Azt hiszem, nem túloztam: valahányszor visszatérek, mindig újra megdöbbent, ami u.n. szellemi életünkben történik.  
   Mostantól kezdve visszahúzódom budapesti tornyomba - annak a villának a tornyába, ahol azelőtt laktunk (Zalai-út 5/c) - családom már ott is van. A legfelső szobában, remélem, zavartalanul engedhetem át magam sok írásra megért, s részben már élőszóval előadott témám valamelyikének. Csordultig vagyok, de itt nincs meg az atmoszférám a nagylendületű munkához." (246.)  
   Kerényi, Fülep és Tolnay Károly szellemi kapcsolatát részletesen elemezte Lackó Miklós, Kerényi professzori varázsáról szemléletes élményszerűséggel számolt be Dömötör Tekla. Mindkét írásból kiderül, hogy a negyvenes évek elejére mennyire megromlott, meghűlt még a harmincas évek közepéhez képest is, az itthoni "atmoszféra". "Itt Szegeden az egy Vinkler Lászlón, a festőn kívül - írja Kerényi 1942. XI. 26-án - alig van felnőtt férfi, akivel egyáltalán szót lehetne váltani, de mert az ember belé-belé ütközik a többiekbe is, rosszabb ez a Te magányodnál. A budai tornyot október végéig laktuk s most is oda búvok meg hét végén, mikor a pesti előadásaim vannak. Szinte félelmetes az ilyen »szigetek«-nek mint a Tied és az enyém, a változatlan fennúszása ekkora árvízben. Csak még az utolsó nagy zúdulást, melynek moraja már hallatszik, ugyanígy átéljük.  
   A legnagyobb baj e pillanatban a hideg. Fát nem kapni, cserépkályhás szobáim használhatatlanok, a gyerekek kis szobájában kölcsönfával fűtök még néhány napig: azután mi lesz, nem is sejtem. Hermesről szóló dolgozatomat, amely áttörést jelentett számomra a nagy filozófia területére, szerencsére megírtam az ujj-gémberedési idő beállta előtt s el is küldtem Svájcba." (300.)  
   Levelezésük Kerényi végleges távozásával sem szakad meg; küldi a "Hermes der Seelenführer"-t, kéri FL véleményét, beszámol terveiről, kérdezi FL-tól, mit gondol, "mik a remények a szellemi jövőt illetőleg? Lesz-e még substantia valamilyen formához?  
   Az irányt mindketten láttuk s a jeleket is jól ítéltük meg. De a macabre bonyodalmak a kifejletig! Amendoláról már a második nap utcát neveztek el Milánóban. De áll-e még ez az utca a bombázások után? (Leonardo Utolsó Vacsorája még megvan - csak az a kérdés, a falat állva lehet-e tartani, amelyre festve van?)" (435.)  
   Ha már nem beszélhetnek, legalább így maradjon meg köztük az érintkezés, válaszol FL. "T[udni] i.[llik] abból, amit kérdezel, »lesz-e még substancia valamilyen formában« sejtem, mennyire hajszol Téged is a mai ürességnek érzése, azt pedig, hogy hova akarsz eljutni, úgy hiszem, nem sejtem, hanem kérdem. De vajon lehet-e ma már még csak kérdezni is ezt a kérdést? A mi gyötrelmünk az, hogy a partot látjuk, de az odavivő útnak egyelőre még híre sincs." (439-440.) "Kedves Lajos - válaszol Kerényi 1944. II. 10-én -, szeptemberi hosszabb levelem óta, azt hiszem, csak egy képeslapom és Kallimachos himnuszai juthattak el Hozzád - ha eljutottak. Tőled az októberi levél óta egy lap és még nagyobb örömömre, igazán ünnepi napokra, a Vita Nuova. Jékelytől nem vagyok mindenütt elragadtatva, az utószótól legkevésbé. De a Műhöz méltó bevezető sorok elérték azt a magasságot, ami magyarul e nemben egyáltalán lehetséges s töretlen lendületed felüdítő és megnyugtató hatását keltették bennem. Csak irányíthatná minél előbb ez a tiszta szellemi lendület azt, ami irányítani való egyáltalán megmarad.  
   De fölösleges, hogy pesszimizmusunkat cserélgessük. Hol Te látsz sötétebben valamiben, hol meg én. S eddig mindig annak volt igaza, aki sötétebben látott. Hagyjuk tehát ezt a versenyt. Ettől függetlenül: legutóbbi levelemben még macabre fejleményeket vártam Itáliában. Tegnap meséli valaki a legjobban értesült diplomácia köreiből, Olaszországban ma ez a felírás olvasható a falakon: Abasso tutti! Egy halhatatlan nép bölcsességének ezt a kissé kései, keserű gyümölcsét eltehetjük és használhatjuk. Egyelőre más területen is alkalmazható, ha a hanyatlókra és a feltörekvőkre tekintesz e pillanatban. A Magyar Nemzetet nem kisebb útálattal olvasom, mint azokat a lapokat olvasnám, amelyeket nem járatok." (478-479.) Beszámol aztán vázlatosan legújabb munkásságáról, s bizakodva végzi: "Ha tématikusan nem is látható előre sohasem az út, amelyen tovább megyek, a telos felé való bontakozást nagyobb belső nyugalommal érzem biztosnak, mint valaha is életemben. S a külső teljességhez sem sok hiányzik itt." (479.)  
   FL 1944. III. 7-én válaszol: "Jó órában legyen mondva, most én is jobban hozzájutok a munkához. A művészetfilozófiámban, ami homályos pont még volt, megvilágosodott, egészében véve nagyon jelentősnek érzem, egyedül méltónak az eddigi parancsra és megrendelésre írt-produkált kacat nyomorúsága után.  
   A világ helyzetét innen ugyanúgy látom, mint Te onnan. Itt a távolság-közelség igazán nem számít. Ma már, egyébként, bizakodó vagyok. Hogy azonban egyénileg itt nem ér-e valami baj, az természetesen más kérdés, de az egész képen mitse változtat. Magamért nem bánom, de a munkámat sajnálnám. Az embernek olyan mániája van, hogy ha ő nem mond meg valamit, akkor soha senki. S ez tán nem is mánia - végül is minden igazán produktív szellem egyetlen és pótolhatatlan. Ezért van." (497.)