Futam fn 1. Zene Hangoknak (átvezető szerepű) gyors  
egymásutánja. Halk ~ok 2. Sp. Részletekben, csoportokban 
rendezett gyorsasági versenyben egy rész. Selejtező ~ok. 3. Régi irod Futás, roham. 

"A dolgok másodszorra kezdődnek. Azzal, hogy megis- métlődnek - hogy újra látod, megint hallod ugyanazt." 

(Ottlik Géza)

Tizennégy-tizenöt éve élek újból Budapesten - szülővárosomban. Ez a néhány óra híján másfél évtized nem nagy idő - sajnálom - nem sajnálom: mellékes, de lassacskán már a saját életemre vonatkoztatva is elmondhatom ezt -, napnál világosabb mégis, hogy a nyolcvanas évek derekán nem ugyanabba a városba költöztem (vissza), mint ahol azóta is lakom. Persze, a világ is alaposan megváltozott körülöttünk: rendszerek és országok dőltek össze, pártok, hatalmak és hatalmasságok váltották egymást, földrengésszerű mozgásokkal rétegeződött át a közép-európai társadalmak szerkezete, értékválságok és paradigmaváltások érték egymást az élet minden területén; miért pont egy város ne változott volna? Az lett volna a baj, ha nem változik. Csak az a kérdés: előnyére vagy hátrányára történtek-e ezek a változások?  
   Csak az a kérdés: lehet-e élni mindezek után is Budapesten?  
Annyi bizonyos, ha valaha is volt valamiféle szülőváros-nosztalgiám - távolból s egy másik országból, másik világból szemlélve mindennapjait -, ha volt valaha illúzióm vele kapcsolatban, az mostanra a lehető legteljesebben szertefoszlott. S ezzel még, gondolom, milliónyian így vagyunk. Ám az is bizonyos, ha hitevesztett pillanataimban boldogan itt is hagynék csapot s papot, a város - a városom - mindig utánam nyúl, nem ereszt, fogva tart. S biztosra veszem, ezzel is milliónyian vagyunk így. 
   Vonz és taszít, vonz és taszít.  
   Akár a mágnes, attól függően, merre forgatom.  
   Akár a méltatlan kedves, a hűtlen szerető: meggyötör, de azt is édesnek érezzük.  
   Megnöveszt s eltörpít egyetlen pillanatban, felemel s megaláz ritmikus egymásutánban.  
   Magasság és mélység, ég és föld; magasság és mélység, menny és pokol... 
   Abban a másfél évtizedben, amiről beszélek, a magyar főváros - ismereteim szerint - szemernyit sem terjeszkedett. Horizontálisan. A terjeszkedése függőleges irányú volt. Az, hogy romlott Budapesten a köztisztaság, a közbiztonság meg ilyenek, az annak idején oly sikeres Közhelyszótár bővített kiadásába beleillő, mindennapos beszédfordulatokká váltak. Ami igazán félelmetes, az a vertikális irányú átrendeződés. Hogy jóllehet a város fikarcnyit sem nőtt, az emberek között mérhetetlenné növekedtek a távolságok. Nemcsak úgy, általában, nemcsak az egymást nem ismerők, az egymás számára közömbösek között - egykor egybetartozó közösségek, barátok, ne adja isten: családtagok között. A lelkek kerültek távol egymástól a kérdéses átrendeződéssel, az emberi lélek sérült leginkább. Az a lélek, mely általában nem elsősorban a tágas térségektől, hanem a magasságtól szédül meg leginkább; a lélek, melynek mozgásirányát legfőképpen a vertikalitás, s nem annyira a horizontalitás jellemzi. S a közlekedésnek is megvan ebben a vetületben a maga furcsasága: alulról fölfelé nagyon nehéz - adott helyzetekben s adott rétegeknek már-már kilátástalan az elmozdulás; fölülről lefelé egy pillanat műve is lehet akár.  
   Mégis, ha két lányom közül akármelyik - akik e másfél évtized utóbbi öt évében álltak a döntés előtt, hogy hol vessék meg a lábukat, hol alapítsanak családot, teremtsenek otthont maguknak - megkérdezte volna, hogy lehet-e Budapesten élni, azt válaszoltam volna nekik: sehol a világon másutt nem lehet, csak itt. De azt is mondtam volna: bárhol másutt inkább lehet, mint itt. Csak az embernek önmagát kell megtalálnia, önmagával kell azonosnak lennie ebben a kettős-érvényűségben, ebben a végzetesen ambivalens világban. 

A ketyegő kutya  

Évekkel ezelőtt volt egy kutyánk. A lányom kedvéért vettük, aki - tizennégy-tizenöt évesen - addigi környezetét, életvitelét, anyját, testvérét, nagyszüleit, barátait odahagyva akkoriban került föl a nagyvárosba, s azt reméltük Csulitól - mert így keresztelte el a kis cocker spánielt -, hogy könnyebbé teszi K. beilleszkedését a számára idegen környezetben, s amíg nem találja meg e város-vadonban is a társaságát, segít oldani a magányát. Már második hónapja nálunk volt a kis lógófülű táplálása, gondozása, nevelése érdekes módon ugyanazokra a reflexekre késztetett, mint amelyek annak idején, lányaim születésekor is működésbe léptek bennem -, amikor először álmodtam vele. Korábban sose volt kutyám - bár homályos kutyanosztalgiákat gyermekkorom édenének még az emlékezetem előtti idejéből azért táplált bennem apai nagyanyámék Morzsája -; ez volt az első, s az álom azt is jelenthette: attól kezdve - valószínűleg végérvényesen - részévé vált az életemnek. Az álom elejét azonban már réges-rég elfelejtettem, a lényege azonban máig világosan megmaradt bennem.  
   Csuli ugyanis lenyelte a karórámat.  
A film onnantól kezdve pereg bennem, hogy becsülettel gyűri magába: a tulajdonképpeni órával kezdte, a szíj két vége azonban még hátra volt, s két oldalt lefegett ki komisz pofijából. De ez sem tartott sokáig: másodperccel később már az is eltűnt. Megrémültem, hogy most mi lesz vele; lehet, hogy meg kell majd műteni; ezért sietve igyekeztem szétnyitni az állkapcsát, ami üggyel-bajjal sikerült is, s megpróbáltam kirántani torkából a Caddymat, ám Csuli ügyesebbnek bizonyult: nyelt egyet - s máris: volt óra, nincs óra.  
   Még az is érdekes, hogy egészen jól kitapintható volt benne az óra, s ujjaim begyével éreztem, hol helyezkedik el a gyomrában. Ekkor történt, hogy Alter Egon hirtelen kísértést érzett meghallgatni: kegyeg-e. Ma is látom magunkat Egonnal, amint odahajolok kis testéhez, fülemet selymes szőrrel benőtt hasához tapasztom, és hallgatózunk. Arra azonban már nem emlékszem, hogy tényleg hallottuk-e a kutyában az óraketyegést vagy sem. Pedig előfordulhat, hogy időnként azt is jó lehet tudni a világból, hogy ketyeg-e egy Caddy. S a spániel hasában. Mert sokat tud az ember, ha ilyet is tud. Talán még novellát is írhatnék az egészből, mondjuk ilyen - Jack London-i - címmel: A ketyegő kutya. És kiszínezhetném a történetet azzal, hogy Csuli kutyánk nemcsak ketyegett, hanem apró vakkantásokkal is jelezte az idő könyörtelen múlását. 
   Minden órában annyival, ahány óra volt épp.  
   De most mindössze egy álmot szerettem volna rögzíteni csak. S az álom ennyi volt. Illetve, ennyi maradt meg belőle. És minden álom annyi, amennyit a tudat a magáévá szervesít belőle. Ez pedig nem volt több ennél: Csuli kutyánk lenyelte az órámat. Alter Egon persze eltöprenghetne még azon, vajon mi lehetett, illetve mi lehetne a jelentése ennek az álomnak? Ettől azonban valahogy túl bonyolulttá válna az egész. Pedig mennyivel jobb lenne egyszerűen, egyszerűbben élni. És elhinni: az álom a tudatalattink játéka velünk, s egyik sem a nekik tulajdonított jelentésért, nem a beléjük látott értelemért van, hanem mindegyik önmagáért való. Mint a legtöbb minden, amitől mégis megszépül vagy megigazul az ember élete. 

A Kasi  

Alter Egon figyelt föl rá. Reggelenként eltart egy ideig, hogy az ember csak bizonyos fáziskéséssel követi magát; nem ott van, ahol van, csak jócskán lemaradva kullog maga után; a tudata még az ágyban, amikor a teste már a fürdőszobában; lába már az aszfalton vonszolódik, amikor gondolataiban még a reggelizőasztalnál csámcsog; a valóságban már a metróalagút reggeli poklába ereszkedik alá, amikor megpróbálja visszaidézni tizenöt-húsz perccel korábbi mozdulatait, hogy betett-e a táskájába mindent, amire napközben szüksége lesz... Már nem tudom, tulajdonképpen hol is tartottam, miközben az újságosstand felé araszoltam, amikor Egon szinte visszarántott. Akkor már én is észrevettem: a metróalagútnak a zsúfolt peronnal szembeni óriásplakátjáról Kassák Lajos nevének öklömnyi betűi villantak szemembe. S mielőtt még időm lett volna továbbolvasni a szöveget, hirtelen valami megmagyarázhatatlan jóérzés fogott el a gondolatra, hogy íme: valami leírhatatlanul nagy dolognak vagyok tanúja. A magyar társadalom végre kigyógyult egyre végzetesebbnek tűnő értékrendi zavaraiból, vélekedtem, helyrebillent egészséges önértékelésének rendje, mától a magyar irodalom visszanyerte a társadalom s a nemzet életében az őt megillető helyét, elégtételt kapott a költészet, literatúránk értékei sikerrel veszik föl a versenyt a befektetési, a dohány-, az alkohol-, a mosópor- és az intimbetétreklámok özönével. Bizonyára már csak órák kérdése, hogy a dohánygyári reklámok cinizmusának helyébe időtálló értékeink népszerűsítésének, közkinccsé tételének gesztusa lépjen, s metróállomásainkon már-már látni véltem magam előtt a Gólyakalifa, az Édes Anna, az Erdély-trilógia vagy A feleségem története óriásposztereit is. (Nem azért mondom, de a párizsi metróból nem hiányoznak a kulturális reklámok sem.) Kassák Lajos neve után azonban nem a Máglyák énekelnek, nem a Világanyám, nem a Ló meghal, a madarak kirepülnek, s mégcsak nem is az Egy ember élete valamelyik új kiadására figyelmeztet a szóban forgó reklám a kérdéses reggelen, hanem - fogta be végre szemem az egészet - ez állt rajta: ÚJ HELYEN A RÉGI LEHEL. ANGYALFÖLD, XIII. KERÜLET, KASSÁK LAJOS UTCA. Azaz a régi, hagyományos helyéről valami újonnan épülő bevásárlócenter miatt meglehetősen botrányos körülmények között, mondhatni avantgárd gesztussal eltelepített piac költözött a Kassák Lajos utcába, így került most hírbe ifjúkorom lázadásaihoz, újkereséseihez, a konvenciókkal való szembeszegüléseihez, a céljaim eléréséhez szükséges dachoz, konoksághoz mintát adó példaképeinek egyik legfontosabbja.  
Mi sem természetesebb a világon, hogy egy költő neve korának védjegye is lehet. S az utókoráé nemkülönben. S már hallottuk is Alter Egonnal, amint gondos-szorgos háziasszonyok szombat reggelenként ekként csicseregnek életük még ágyban heverésző párjához: "Pihengess csak, drágám, én addig kiugrom a Kasira."  
   Odakint pedig, miként a Vásárban: "Póznásan föl-föl-föl-/tu-tutururu-tu-tu... Szélesség, Színesség, Dombosság. / Tompára kalapált. Hegyes. Körbe. / Görbe. Egyenes. Millió keresztmetszet." Hentesek. Kofaaszszonyok. Gazdasszonyok. Őgyelgők. Koldusok. Kistermelők. Feketézők. Dílerek. Kurvák. Pékek. Virágárusok. Szüzek. Trógerolók. Zöldségárusok. Kifőzdék (különösen az egyik vesevelője és zúzapörköltje csábított ki időről időre a Lehelre). Szagok. Illatok. Zsongás. Rothadás. Szélesség. Színesség. Dombosság. Majd, végül, talán pontosan ugyanúgy, ahogy költőnk írta valamelyik párisi bolhapiacról: "Közeledik az este. / Egy cigány tárogatón játszik / néhány vénasszony / rózsafüzért morzsol / és nemsokára záróra. / Az őr számolja már / napi mellékjövedelmét." 
   Biztos vagyok benne, hogy egy szombat délelőtt mi is kimegyünk majd É.-val a Kasira. Már csak kíváncsiságból is. Kimegyünk? Egyenesen repülünk. Mi máson mennénk? Természetesen: nikkelszamováron. 

Könyvek városa, Párizs 

Márai beszél naplójának egyik 1963-as madridi feljegyzésében akkora méretű és gazdagságú könyvkereskedésekről, melyekhez "hasonlóan méretezett könyvkatedrálisokat ritkán látni az európai nagyvárosokban". Madridban nem jártam - Alter Egonban valahogy eddig föl sem merült a kérdés, hogy egyszer el kellene mennie oda is; mintha kívül esne a személyiségén a város, s valószínűleg az egész spanyol kultúra -; nekem Párizsban volt hasonló élményem. A Saint Sulpice téri Marché del la poesie évenkénti versáradatairól már legelső futamaim valamelyikében is írtam; a könyvnek a város életében - a francia műveltségben - játszott központi szerepének e főbekólintó bizonyításán való megdöbbenésemből igazából a mai napig nem tudtam magamhoz térni. A könyvek éltetnek, amióta az eszemet tudom, s meggyőződésem, hogy csakis általuk tudott elébb menni a világ - hiszem, akkor is, amikor még föl sem találták őket, hiszem emberi lényünkből mi sem fakad, mi sem következik oly kényszerítő és minden mást maga alá gyűrő erővel, mint a jelet hagyni késztetésétől ihlett órák. Úgy gondolom, amikor a tengerből partra vetődtek az első élőlények, már akkor eldőlt: egyszer, valamelyik belőlük származó képződmény olvasni fog.  
   Anno, amikor majd harminc éve, nagyanyám - falusi asszony volt - meglátogatott legelső (városi) albérleteim egyikében - ahová legelső házasságomban hátrahagyott, saját tulajdonú, berendezett lakásomból költöztem -, végignézett a könyvespolcok, -szekrények híján végig a falak mellett vagy félméternyi-egyméternyi magasságban tornyosuló könyveimen, egyszercsak halkan megjegyezte:  
   - Laci, mennyi disznód lehetne ezen a pénzen.  
   Emlékszem, Alter Egon erre hangtalanul felsikított magunkban a megbotránkozástól, ám néma maradt, s megvetőn figyelte, amint angyali arckifejezéssel magyarázom az egészből mit sem értő öregasszonynak:  
   - Ezek itt az én disznóim, nagyanyám. Hallgassa csak, mint röfögnek, visítoznak, csámcsognak végig a falak mentén.  
   Ami a világot igazgató értékek egymásmellettiségébe, az ugyanoda vivő utak lehetséges párhuzamosságába vetett hitem egyszerű kifejeződése kívánt lenni már akkor is. Egyszerűbben: végső soron a disznó is, könyv is ugyanazt a szerepet tölti be az ember életében, a magam részéről nem kívánnám - nem tudnám, nem merném - rangsorolni őket. Amikor először jártam Párizsban, a világ tágassága fölötti megdöbbenés, a térélmény volt rám főbekólintó hatással. (Rómában az időélmény ragadott magával.) Amit elméletben addig is értettem - érteni véltem - igazából csak e két városban vált számomra kézzelfoghatóvá (az, hogy csak egy utcasaroknyira vagyunk akár az egymástól legkülönbözőbb, esetenként egymást megsemmisítő kultúráktól, egy utcasaroknyira az évezredekkel előtti történésektől). S a világ és az idő tágassága egyben a szellem tágasságát is adja az ember számára.  
   Ezt a mérhetetlen tágasságot éreztem a párizsi könyvesboltokban is.  
   Be kell vallanom: nem tudok franciául - Párizsban a heréltek nő utáni sóvárgásával bámulom a könyves kirakatokat, őgyelgek a könyvesboltok tömött pultjai, tárlói között vagy a Latin negyed Szajna-parti hordozható könyvárudái előtt, s veszek kézbe sóváran egy-egy tetszetősen kivitelezett vagy szellemi csemegének látszó kötetet. Életfilozófiát és életformát egyszerre jelent, ahogy Párizsban könyvesbolt kávéházat, kávéház könyvesboltot ér, ahogy a kávéházi teraszok és a könyvesboltok előtti tárlókba, pultokra ezerszám kirakott könyvek kimennek az utcára a járókelőkért, mindenféle ínyencségek paradicsomi bőségét tárva elé. Alter Egon egyenesen az édenben érzi magát, amikor este fél tizenegykor, második sörét is elkortyintgatva, a Les Deux Magots-nak a Saint Germain des Prés égbe fúródó tornya alatt elheverő teraszáról átsétálhat az onnan húsz méterre, a Rue Saint Benoit sarkán levő, mindennap éjfélig nyitva tartó könyvesboltba, ahol még elcsámcsoghat egy-másfél órácskát a könyvek között. (Bevallom, jellegzetesen közép-európai reflexszel itt rögtön a régiómból származó írókat kezdtem keresni, s a polcok és pultok, tárlók százai közt meg is találtam őket: három teljes polcon, ami - akár tetszik, akár nem; akár megrázó felismerés, akár nem - vélhetően meg is felel annak az aránynak, mely kifejezi régiónk részesedését a világban zajló folyamatokból, a világban teremtődő szellemi értékekből. Megnyugtatott viszont, hogy a szóban forgó párizsi könyvesbolt szépírói Közép-Európájában egyként rátalálhattam - természetesen francia fordításban - Kosztolányira és Karinthy Frigyesre, Krúdyra és Szerb Antalra, Babitsra és Füst Milánra, Szentkuthyra és Máraira, Esterházyra és Nádas Péterre, ami még akkor is jóleső érzéssel töltött el, ha fél szememmel Alter Egon jó néhány, e sorból hiányzó név után vizslatott.)  
   A végtelen világra nyitott rálátást a Rue Buonaparte és a Rue de Mčzičres sarkán levő, felbecsülni sem merem, hány négyzetméter alapterületű könyvesbolt is, melynek az egyik utcában volt a bejárata, a másikban a kijárata, s mely mindössze három-négy pultot tartott fenn a szépirodalmi kínálatának, a többi tízezernyi kötet tudományos-ismeretterjesztő könyv volt (a humán és a természettudományos műveket, valamint a műszaki irodalmat egyként beleértve.) Amennyire meg tudtam ítélni, aligha lehet olyan területe az emberi létezésnek, gondolkodásnak, kultúrának, illetve az anyagi-tárgyi világnak és a természetnek, amelyet ne érintett volna e bolt kínálata (fontos, hogy egyugyanazon könyvből nem volt több kint a boltban három-hat példánynál, tehát a szemmel látható kínálat egyben rendkívül széles körű választékot is jelentett). Amit a világról ma tudni érdemes, sőt, továbbmegyek: amit tudni lehet, meggyőződésem szerint mindaz megtalálható volt francia fordításban ebben az egyetlen párizsi könyvesboltban. (Emeletenként nem sokkal kisebb alapterületen, ám három szinten kínálja ugyanezt az élményt, s a szellemi kalandozásoknak és világhódításoknak ugyanezt a lehetséges sokaságát a Montparnasse bulvárról a Szajnáig lefutó Szent Mihály útjának - ahol, számunkra, magyarok számára, ugye, a Párizsba beszökött ősz szokott suhanni nesztelen - egyik könyvespalotája, könyvkatedrálisa is.) A hely szellemét esetenként a könyvesboltok egy-egy településen belüli aránya, elhelyezkedése, különösképpen pedig ezek kínálata is megjelenítheti az idegen számára. Párizsban a könyvesboltok azt sugallják: itt a hely szelleme is világszellem. A provincia határai itt megegyeznek sárgolyónk határaival, sőt, világmindenségünkével is. Úgy gondolom, ebben minden benne van, amit Párizsról ma el lehet mondani. S valószínűleg a könyvek, a műveltség lényegét is valahol itt kell keresnünk. 

A lélek szakadékainál  

Március első napjaiban a Rákóczi Szövetség - ez a szlovákiai (felvidéki) magyarság érdekeinek magyarországi képviseletére, múltja, illetve a magyar történelem és művelődés mai Szlovákia területére eső emlékeinek, hagyományainak ápolására létrejött társadalmi szervezet -, mint minden évben, bensőséges ünnepség keretében emlékezett meg a mártír sorsot szenvedett kisebbségi magyar politikusról, Esterházy Jánosról. Az idei ünnepségre - Molnár Imre történész összeállításában, aki már több mint egy évtizede munkálkodik fáradhatatlanul a politikus életútjának, tevékenységének, ránk testált politikai-erkölcsi hagyatékának feltárásán, s néhány esztendeje monográfiát is megjelentetett róla. A kisebbségi kérdés címmel egy válogatás is napvilágot látott a politikus írásaiból, beszédeiből és nyilatkozataiból.  
   Most, amikor Molnár Imre tudományos, forráskutató a történelem mélyrétegeit, a személyes történelem bugyrait felfedő, a szó szoros értelmében tényfeltáró munkásságának ezt a legújabb eredményét a kezemben tartom, egy húsz-huszonkét éves fiatalember versei jutnak eszembe huszon-valahány évvel ezelőttről. A pozsonyi Irodalmi Szemlét szerkesztettem akkoriban - kisebbségben -, s ezek a versek ihletett természetszemléletükkel, profetikus hevületükkel, bölcs iróniájukkal tűntek ki, mint például a Hegyibeszéd a lélek szakadékainál - már ez a cím is milyen jellemző rá! -; igaz, egyfajta epikus nyugalmukkal, szemlélődő körülményeskedésükkel arra is intettek, hogy talán mégsem a líra lesz a jelentkező igazi műneme. Írásait, próbálkozásait, magáról szóló híradásait - lévén akkoriban kötelező katonai szolgálatát töltött a csehszlovák hadsereg kötelékében - eleinte levélben kaptuk, azután személyesen is megismerkedtem vele valahol. E találkozás történetét, körülményeit azóta már elhomályosította bennem az idő, az azonban bizonyos, hogy ekkortól már egymás látómezejében maradtunk. Azaz, ritkábban-gyakrabban - különböző csatornákon - hozzám is eljut róla egy-egy kósza hír: felveszik őt a pozsonyi Comenius Egyetemre; annak rendje s módja szerint bölcsésznek készül; részképzésre Szegedre kerül a József Attila Tudományegyetemre; úgy tudni, a magyarországi ellenzéki csoportok közelébe sodródik; hallani lehet, hogy valószínűleg bekapcsolódott a Duray Miklós nevével fémjelzett, s akkoriban, a hetvenes évek második felében felállt A Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának munkájába, azt mondják, annak magyarországi összekötője; figyeli őt a magyar titkosrendőrség, a csehszlovák titkosrendőrség, s később - lengyel kapcsolatai miatt - bizonyára a lengyel is; nem tanácsos hazajönnie Csehszlovákiába, nem ajánlott Szegeden maradnia, jobb, ha Budapesten próbál felszívódni, láthatatlanná válni; a magyar értelmiségi fiatalok százaihoz (ezreihez?) hasonlóan a lengyel Szolidaritásban találja meg a mintát és az ösztönzést arra, hogy miként s merre lehetne utat találni a magyarság és a magyar értelmiség önbecsülésének helyreállításához, s kiutat az embert személyiségének integritásában veszélyeztető, hitében megtépázó, hitvallásait rendszabályok kordájába kényszerítő diktatúrából, amely mégoly puhán is azért csak diktatúra volt; Lengyelországba jár tüntetni, a szerelmét - későbbi négy angyali gyermekének csodálatos édesanyját - is ott találja meg, természetesen egy tüntetésen, és így tovább, és még tovább. Közben persze körülöttem - körülöttünk, odahaza, Gustáv Husák posztsztálinista restaurációjának Csehszlovákiájában - is történik egy s más, egyre fogy a levegő, mígnem a nyolcvanas évek közepén magam is úgy gondolom: talán átköltözve, innen, Budapestről is tehetek valamit az otthon maradottakért. Mivel azonban e röpke futamban ezúttal nem magamról kívánok beszélni, a fentieket csak azért említem, hogy elmondhassam: amikor egyetlen szál bútor nélkül - lévén azok még nem érkeztek meg utánam Dunaszerdahelyről - beköltöztem Fazekas utcai bérelt lakásomba a Vizivárosban (közel a Fő utcai börtönhöz, ahol Nagy Imrét annak idején kivégezték), Molnár Imre - akkor még hozzám hasonlóan nincstelen - az elsők között volt, akik kisegítettek: a legelső itteni asztalomhoz, székemhez, rozoga hűtőszekrényemhez - szovjet gyártmány: zúgott, mint a sztahanovisták által vezetett traktor az ötéves terv hajrájában a szántóföldeken (a hasonlatról: Š Alter Egon), az ő közvetítésével, Imre SZETÁ-s kapcsolatai révén jutottam hozzá, mint ahogy rajtam kívül bizonyára még sokakat közvetített e hajdani legendás földalatti szervezet felé (természetesen a Szegényeket Támogató Alapról van szó - megdöbbentő, egy évtized alatt mennyire eltemetődött bennünk e szerveződés is.) Egy másik alkalommal, persze - miután végre sikerült átköltöztetnem a könyveimet és otthoni dolgozószobám szegényes bútorzatát is - már én segíthettem ki őt azzal az egyetlen fém elemet sem tartalmazó, az utolsó csapig fából készült szekrénnyel, amelyet viszont egyik, Erdélyből áttelepült barátomtól kaptam (akkoriban még így mentek, lám, a dolgok...) 
   Innen kezdve már személyes barátság is szövődött köztünk Molnár Imrével, s többé-kevésbé egymás mellett haladt az utunk, alakult a pályánk, össze-összekapcsolódott a munkánk. Egyre gyakoribbá váltak a publikációi, igaz, eleinte csak egyetemi, illetve meglehetősen periférikus lapokban (sőt szamizdatokban, kezdetleges eljárással készült kőnyomatosokban - hol voltak még akkor, egy évtizeddel ezelőtt is, a számítógépek?!); megjelentek első szövegközlései, dolgozatai a csehszlovákiai magyarság második világháborút követő megszégyenítésének, üldözésének, kisemmizésének éveiből s éveiről, s rám - de gondolom, nagyon sokan voltunk ezzel így - rögtön a reveláció erejével, ösztönző és ihlető késztetéssel hatottak azok a megrázó levelek, vallomások, panaszos énekek, sorsszeletek, melyekre mint e kor ártatlanul elszenvedőitől származó dokumentumokra, s kutatásuk, összegyűjtésük, rendszerezésük, megőrzésük és közzétételük szükségességére Molnár Imre az első között - és mindenkinél nagyobb nyomatékkal - hívta föl a figyelmet. Ennek az időközben az 1989 körüli s utáni változásoktól is megtámogatott és előrelendített buzgólkodásának nyomában, azt lehet mondani, egész mozgalom támadt közösségi emlékezetünk e sokáig eltemetett rétegének feltárására, vizsgálatára, közkinccsé tételére. Molnár Imre pályájának újabb fejezete akkor kezdődött, amikor a Mezőgazdasági Múzeumból - mert időközben elvégezte Budapesten az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának történelem-szociológia szakát (itt a párosításának is jelentése van), s véglegessé vált a pályamódosítása - átkerült a kor változásait és szükségleteit egyaránt jelző, újonnan alakult Magyarságkutató Intézetbe. Ekkor már gyakran, szinte naponta találkoztunk, nem utolsósorban épp közös munkáink, elkötelezettségeink és elképzeléseink ürügyén is. Többek között a Rákóczi Szövetség megalakításának, A Csehszlovákiai Magyar Kultúráért Alapítvány létrehozásának, a Regio című - akkor még elsősorban ugyancsak csehszlovákiai magyar érdeklődésű és érdekeltségű - kisebbségtudományi lap előkészítésének, továbbá a szintén csehszlovákiai magyar tudományosság érdekeit szemmel tartó Párbeszéd Alapítvány megszervezésének, azóta nem teljesült vagy meghiúsult álmoktól sem mentes, lázas tervezgetésekkel átnemesített időszaka volt ez, amikor naivan még abban is hinni bátorkodtunk, hogy végre eljött sokunk erkölcsi idealizmusa kiteljesíthetőségének és kiteljesedésének az ideje. A magam részéről személyes sorsom ajándékának tartom, hogy az imént elsorolt kezdeményezések közelében vagy éppen, ha úgy tetszik, egyiküknek-másikuknak a gesztora lehettem, s közben olyan nagyszerű emberekkel és remek elmékkel is együtt dolgozhattam-álmodozhattam, mint amilyen Molnár Imre. S azt is annak tartom, hogy ily módon tanúja lehettem történészi pályafutása teljes szélességben való, s mind nagyobb mélységeket feltáró kibontakozásának. Közben vele mehettem a csehszlovákiai rendszerváltás előestéjén Vágsellyére arra a Tóth Lajos barátunk ötvenedik születésnapja címén megrendezett, s a belügyi szervek élénk érdeklődésétől kísért tudományos tanácskozásra, amelyen elhangzott Molnár Imre mozgósító erejű, sokunkat sokkoló, történelmi jelentőségű előadása Esterházy Jánosról, s amely rendezvény estéjén vele együtt lehettem tanúja és részvevője Tóth Károlyéknál az otthoni rendszerváltás eseményeinek csehszlovákiai magyar részről elsőként élére állni tudó Független Magyar Kezdeményezés életre hívásának. Vele együtt jelentethettem meg - épp az Új Forrás mellékleteként - azt Az örökség címet viselő kis Esterházy János-összeállítást, amely az 1948 után szovjet érdekeltségi zónába tartozó országokban elsők között kezdeményezte a politikus rehabilitálását. Vele utaztam - a Regio képviseletében - A Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetségének alakuló közgyűlésére is Prágába, ahonnan Berlinbe mentünk tovább, hogy néhány kődarabka eltávolításával immár nemcsak jelképes értelemben, hanem valóságosan is kivegyük részünket a gyászos emlékű Berlini Fal lebontásából. Vele állíthattuk össze s jelentethettük meg a budapesti Széphalom Könyvműhely gondozásában az 1945-1948/1949 közötti csehszlovákiai magyarüldözés írásos és szóbeli emlékeiből szemelgető, Mint fészkéből kizavart madár... című antológiánkat, s szerkesztőként és kiadóként első olvasója lehettem az Esterházy János életútját, munkásságát, kisebbségvédő harcait, mártíriumát, emberi-politikusi-erkölcsi hagyatékát feltáró, hosszas készülődés után, évek elszánt kutató- és nyomozómunkájával készült, megbízható monográfiájának is. Látni való: kisportrémban minduntalan kénytelen vagyok visszatérni Esterházy János karizmatikus személyiségéhez, miként a csehszlovákiai magyarság öt és fél évtizeddel ezelőtti sorstragédiájához is. Ennek magyarázata egyszerű: Molnár Imre eddigi kutatásainak, tudományos és közéleti-szervezői munkásságának egymással rengeteg szállal összekapcsolt sarokpontjai a fentiek. Mint ahogy nem kis mértékben az ő elképzeléseinek és munkabírásának is köszönhetően vált a Rákóczi Szövetség a mai magyar közélet egyik - a (cseh)szlovákiai magyar vonatkozású kérdésekben megkerülhetetlen - fontos tényezőjévé, a rég nem tapasztalt mértékben fenyegetett felvidéki magyarság biztos támaszává. De Molnár Imre elévülhetetlen érdemeket szerzett a szülőföldjükről elhurcoltak, hazájukból kitoloncoltak, Cseh- és Morvaországba deportáltak és Magyarországra kitelepítettek, valamint a szülőföld, az egykori haza, az otthonhagyottak újbóli, már-már mozgalomszerű egymásratalálásának elindításában, elnyomott önazonosságuk, megtépázott önbecsülésük helyreállításában, az egykori üldözöttek erkölcsi rehabilitálásában, illetve az Esterházy János becsületének visszaállítására tett törekvések felélesztésében, valamint a keresztény értékeknek a múltismeretünk és mindennapjaink hangsúlyos elemeként való kezelésének szorgalmazásában is. Neki köszönhetően a szlovákiai (felvidéki) magyarság múltjának - de nyugodtan érthetjük így: múltunknak - nem kis szeletét kaptuk vissza már eddig is. De úgy is mondhatnám: biztos hely illeti meg őt azok között, akik segítettek visszatalálni elveszített önmagunkhoz. 
   Végezetül ismét visszatérnék oda, ahonnan futamom indítottam. Miként Molnár Imre versírói előidejére, bizonyára arra sem emlékeznek sokan, hogy annak idején, vagy két évtizede, a színpadot is kipróbálta magának - nem is akármilyen eredménnyel. Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését írta át monodrámává s rendezte meg a végső emberi-erkölcsi dilemmák raszkolnyikovi tükrét tartva a keményvonalas kommunisták diktatúrájába csúszott csehszlovák - és csehszlovákiai magyar - társadalom elé László öccse színészi közreműködésével még valamikor a hetvenes évek végén. Az előadás nem véletlenül lett az egyik Jókai Napok szakmai és közönségsikere, s mint ilyet, természetesen azonnal fel is jelentették és betiltották, a testvérpárt pedig meghurcolták. Azt hiszem, keresve sem találnék megfelelőbb befejezést Molnár Imréről írott kisportrémhoz, mint az ezen előadás kapcsán írt, Bűn és bűnhődés után című költői reflexiójának befejező sorait, melyek egész eddigi pályafutását meghatározó magatartását is megvilágítják:  
   "Oszlik a tér. Raszkolnyikov egyetlen intésére két részre törik a ház: »kiváltságosokra és közönségesekre«. Újra fények kutatnak a sötétben: »ki itt a kiváltságos, ugyan ki a kiválasztott, a meghívott?« Így válik újra egésszé a ház, így igazsággá az, ami eddig tördelt tudományt, fáradt filozófia, érzékeny távoli lélektan volt. Így néz Dosztojevszkij kérdő, kutató lángszeme évszázados mélységből lelkünkbe, a mába.  
   Felhagy a kereséssel, kimerülten törnek meg a fény kopói.  
   Ideges nyugtalanság vibrál a tapsban. Oszlásnak indul, sietve ürül meg a ház. Kulisszák, véres díszletek kerülnek vissza helyükre, a poros raktárak mélyére. Csak a Bűnhődés képe bennünk és Szonyácska szomorú arca nem változik. Mint hegedű húrjain az űzött vonó...  
   Tovább járja útját a bolyongó lelkiismeret." 

A formákról  

Hajdani barátomnak, Kopócs Tibornak van egy korai, még 1972-ből származó tusrajza (kőnyomata?), amely A mű címet viseli. A kép alsó kétharmadának az ősmagot (őspetét? őstojást?) is körülfogó, csupa-mozgás, csupa-lendület kavargásából kinyúl egy ceruzát tartó kéz, és a felső egyharmad sötét éjszakájába, kozmikus ürességébe, tömbszerű semmijébe belerajzol egy aprólékosan kidolgozott, egyedi vonásokkal kidolgozott, egyéni sorsra utaló ráncokkal barázdált arcot. A filozófiai ihletettségű-telítettségű kép jelentése számomra kezdettől fogva az volt - ami most, majd harminc év elmúltával sem változott -, hogy az ember végül is önmagát alkotja meg valami, tulajdonképpen megfoghatatlan (ős)gomolygásból, s mire ezzel végez, tulajdonképpen el is telik az élete, magába szippantja az örök sötétség. Az emberi élet, az emberi sors ilyen értelemben tulajdonképpen felfogható a formateremtés kényszerének, a formák harcának, a forma és a formátlanság örökös, egymáson váltakozva felül-felülkerekedő küzdelmének. E megközelítésben, ha az eredendő alaktalanságot, formátlanságot vesszük kiindulópontnak, igazából a formateremtés is jelentheti a formabontást, az örök-avantgárd gesztust. Megformáltságunk, egyszeriségünk, egyediségünk tudata életünk értelmének vigaszát is jelentheti a számunkra, megformáltságunk, egyszeriségünk, egyediségünk kényszere levehetetlen nyűgöt is rakhat ránk. Egész életünkben arra törekszünk, hogy önmagunk legyünk, mígnem ráeszmélünk, hogy ez nem a szabadságot, hanem a rabságot, a kényszerűséget és kényszerességet hozta meg számunkra, és már soha többé nem szabadulhatunk meg attól, akik lenni akartunk és lenni tudtunk, minden cselekedetünkben befolyásol és korlátoz bennünket az, akinek megformálására egykor az életünket tettük fel. Érzékletesen beszél erről a kettősségről abban az ál-beszélgetésben, melyet majd három és fél évtizede Dominique de Roux ösztönzésére a 20. század egyik legeltökéltebb formabontó formateremtője, Witold Gombrowicz vetett papírra önmagáról: életéről és életművéről. Íme, néhány Testamentum című könyvének - magyarul 1993-ban jelent meg a Pesti Szalonnál - zárómondatai közül: "Hova vezettek a forma elleni merényleteim? Pontosan a formához. Olyan sokáig próbáltam szétverni, hogy végül olyan író lett belőlem, akinek a forma a témája... És ma már én, az élő magánember annak a hivatalos Gombrowicnznak a szolgája vagyok, akit megteremtettem. [...]  
   Öregségemre könnyebb lett az életem. Egész ügyesen manőverezem ellentmondásaimmal, kialakult a hangom, igen. Igen, megvan már a helyem, a feladatom, szolga lettem. Kié? Gombrowiczé. [...] Képes leszek-e még egyszer fellázadni öregségemre, ezentúl ellene, Gombrowicz ellen? Egyáltalán nem vagyok biztos benne. Mindenféle ravaszságokon töröm a fejem, hogy kitörjek zsarnoki uralma alól, de elgyengített a betegség és a korom. Elvetni Gombrowiczot, lejáratni, elpusztítani, igen, ettől felélénkülnék... de legnehezebb saját páncélhéjammal viaskodni. [...] Lázadjak? De hogyan? Én? A szolga?" Azt hiszem, aligha van annál tragikusabb és az ember számára megalázóbb, hogy végül is azzal szemben kell megvédelmeznie szabadságát, akit szabadsága megtestesüléseként saját magának megteremtett. A szolgaságnak aligha lehet reménytelenebb megjelenési formája annál, mint amikor önmagunknak vagyunk a szolgái, mert ez alól a szolgaság alól fel sem szabadíthatjuk magunkat, vagy ha mégis, az csakis a halálunk pillanatában lehetséges.