(Legenda - I) Ahogyan írtam: Ilia Mihályt ezerkilencszázhetvennégy őszén, elsőéves egyetemi hallgatóként ismertem meg. A tanrendben meg-hirdetett Külföldi magyar irodalom című előadás-sorozatára jelentkeztünk Csapody Miklóssal ketten, két volt soproni gimnazista. Egy iskolából jöttünk, sokban azonos volt az indíttatásunk, együtt mertünk jelentkezni a Tanár úr "spec. koll."-jára.... Tudtuk róla, hogy a Tiszatáj főszerkesztője, a folyóiratot mindketten olvastuk már középiskolás korunkban - ma is őrzöm az akkori számokat, néha előveszem őket, s így olvasom a Szilágyi Domokos-verseket, s mindazt, amit bennük találok, érdekes visszanézve is átélni azt, amivel korábban minden tudatosság nélkül, inkább csak ösztö-nösen találkoztunk... Tudtuk tehát, hogy főszerkesztő, tudtuk, éreztük, hogy az egyik legjobb magyar irodalmi folyóiratot szerkeszti - akkoriban én még az Új Írást, a Valóságot olvastam -, s ez egyből rejtélyessé is tette az alakját. Lapszerkesztő, kapcsolatban áll írókkal, azok nyilván a barátai, akkori, még minden bizonnyal kamaszos képzeletünket mindez élénken foglalkoztathatta. De nemcsak ez: a kollégiumban az egyetem tanárait illetően az idősebbek körében már biztos értékrend uralkodott, tőlük tudtuk meg például azt is, hogy melyik vizsgára milyen jegyzetből kell készülni, s ők mindnyájan megbecsüléssel beszéltek róla.
   Ambrus Lajos akkor jött vissza Erdélyből, éppen a találkozásairól beszélt, s arról, hogy a határ után már a kukorica színe is más. Erdélyre is Ilia Mihály nyitotta rá a szemüket, s másra is, ha kérdeztem őket, akkor a tudását említették, azt, hogy mindent olvas, mindent ismer... Így kopogtunk be a szobájába egy keddi délelőtt tíz óra előtt néhány perccel, ekkor kellett jelentkezni az óráira, s most is előttem van, ahogyan kinyitotta az ajtót, a tekintetében már akkor a kíváncsiságot érzékeltem, azt hiszem, a belépő hallgatók mellett az is foglalkoztathatta, mi lehet mögöttünk, mi hozhatott ide bennünket... Negyvenéves volt akkor, fiatalabb mint én most - huszonöt éve történt mindez -, de már akkor legendája volt, nem csak a hallgatók között, hanem az írók-irodalmárok között is. Weöres Sándor verset ajánlott neki, Németh Lászlót közölte, Kányádit is, erdélyi írókat, s fiatal költőket, olyanokat, akiknek a nevét ismertük, láttuk-olvastuk a verseiket, de nem tudtuk róluk elképzelni, hogy ők is hús-vér emberek - ő pedig ismerte valamennyiüket, a köztünk élő legenda alapja minden bizonnyal ez volt... S ahogy haladtunk előre az időben, ahogy egyre több óráját hallgattuk meg, úgy ismertük meg egyre mélyebben... Elsőként a természetes nyitottsága lepett meg. Nem ismertem és ma sem ismerek más embert, aki annyira nyitottan élt volna, mint ő. Naponta számolt be az olvasmányairól, merthogy az órák hamarosan szétszakították a hagyományos kereteket, megismertetett bennünket a hozzá érkező írókkal, beszámolt a levelezéséről - Ilia Mihályt akár egyetlen napi levelezése alapján bármikor le lehetne tartóztatni, mondta egy volt "tanítványa" a megyei pártbizottság ülésén, később én is megtanultam, hogy leveleiben mindent pontosan leír, elmond, nagyban segítette ezzel a titkosrendőrség irodalomra szakosodott részlegét, a nyitottsághoz pedig egészen rendkívüli emberi tisztaság társult. Egyik kései interjújában Baka István azt mondta Darvasi Lászlónak, hogy "angyali erők működnek a világban", s azt is hozzátette, hogy "egy férfi számára a nőkben működnek, a nő számára a férfiakban ezek az erők", ám megengedő feltételként megemlítette, hogy "én is angyal vagyok valamilyen módon, s Ilia Miska is az." Pistában is működött az angyali szellem, így megengedte, hogy valamilyen formában Darvasiban is ott van az angyal.
   Azt, amit Ilia tanár úr megvalósított, nem is lehetett volna rejtőzködve véghezvinni. Ez a tisztaság és őszinteség, s természetesen a hozzájuk kapcsolódó nyitottság segítette az emberi kapcsolatok megéléséhez, akár a levelek segítségével is. Egyszer átadta nekem a Buda Ferenccel folytatott levelezését: Feri magába forduló, zárt ember, Pusztavacsról viszont hosszú, több oldalas leveleket küldött Szegedre... Magatartásként sem lehetett mást választani, akkor, amikor egy ember levelezését, óráit, otthoni beszélgetéseit minden lehetséges eszközzel figyelik, csak azért, mert irodalommal és kultúrával foglalkozik - az abszurdnak teljesen hihetetlen fokozata ez, mégis megtörtént -, a legtermészetesebb emberi magatartás az önmagunk megmutatása. Fél évvel azután, hogy járni kezdtünk az óráira, eltávolították a Tiszatájtól - akkorra már nyilvánvalóvá vált, hogy elveit csak ezzel a nyitottsággal lehet képviselnini. Nem telt el fél év, egy szombat délelőtt, egy hosszú szombat délelőtt mindent elmondott arról, amiért a távozás mellett döntött. (Ebben a helyzetben illik pontosan fogalmazni: ő mondott le, de azért, mert olyan helyzetet teremtettek, hogy nem tehetett mást, minthogy lemondott. Hosszú viták következtek ezek után a kompromisszumok szükségességéről, a realitások figyelembevételéről. Nagyságát mutatja, hogy lap nélkül is ugyanaz maradt, aki addig volt, a magyar szellemi élet nyomorúságát pedig jelzi, hogy legnagyobb mai szerkesztő-egyénisége huszonöt esztendeje lap nélkül dolgozik.) Nyitottsága azonban nem válaszként, nem "ideológiai elemként", hanem élete természetes részeként jelent meg. Az, amit eddig leírtam, talán elég is lett volna ahhoz, hogy legendák keringjenek róla. A legendák azonban nem a leírtak miatt születtek meg, hanem azért, mert annak, amit most elmondtam, az ellenkezője is jellemezte. A nyitottság mellett ott volt benne a zártság is. Miközben teljesen nyíltan mutatta meg magát, sokszor zárkózott be a maga világába. Mondják, szerkesztőként nem beszélt arról, hogy mikor miért közli azt, amit közöl - s miért nem közli azt, amit nem közöl. Ma egyre gyakrabban beszélnek arról, hogy a szerkesztő kéziratokat közöl, s nem embereket. Lehet, hogy igaz ez, én Ilia Mihály mellett mégis azt tanultam meg, hogy a szerkesztő embereket "szerkeszt", azaz az emberekkel, "szerzőkkel" kell foglalkoznia ahhoz, hogy jó kéziratokat kaphasson. Azt azonban nagyon ritkán mondta meg, hogy egy-egy kéziratnak - kéziratot mondok, pedig írást kellene említenem, hiszen a "közös időnkben" alig pár hónapig szerkeszthetett - az ő rendszerében hol a helye. Mert víziója, elképzelése volt a magyar kultúra egészéről, ennek megfelelően pedig pontosan tudta, hogy merre akar fordulni, egy kéziratra, írásra miért van szüksége, de magáról a "kultúra-képéről" soha nem beszélt. Illetve egyszer: már nem szerkesztette a Tiszatájat, amikor egy ugyancsak hosszú beszélgetés során elmondta, merre fordulna most - akkor - a figyelme: tíz-tizenöt területet sorolt fel, ezek azóta sem tűntek fel az irodalmi sajtóban. Egyszer felmerült, hogy az Élet és Irodalomhoz kerül, máskor az, hogy a Magvető élére, hozzá méltó nagy feladatok lettek volna ezek, de hát a dolgok lényegéből következett, hogy mindebből semmi nem valósult meg, s végül is levelezésében, nem pedig egy hatalmas kulturális közintézmény élén teljesítette ki magát. A legendákhoz hozzátartozik az is, hogy bárhol is állt, s bármennyire is tisztán mutatta meg magát, az ellenkező oldalon is ő mutatkozott. Szepesi Attila egyik, a szegedi irodalmi-szellemi közeget bemutató emlékezésében arról ír, hogy ebben a társaságban "Ilia Mihály Brassóról, Sepsiről, Kolozsvárról fest kevés szóval olyan elven tablóképet, hogy minden ottani épületnek patinája és minden felidézett figurának aurája lesz", én társasági emberként talán nem is láttam, amióta ismerem, mindig magányos, kívülálló - miközben legalább ezren érzik azt, hogy ő áll hozzájuk a legközelebb. Csuhai István ír arról, hogy "van valaki, aki soha nem vallja be, hogy mi a legkedvesebb neki" - miközben sokan, nagyon sokan érzik, hogy nekik ő a legfontosabb. Az én hagyományvilágomban, amelyik a népi írókig, s a kultúra közösségi erejéig nyúlik vissza, az ő helye, szerepe középponti jelentőségű. Azt hiszem, hogy máskor-másként, de ő is onnét indult ahonnét én, s ezekben a kiüresedő években én is oda jutottam, ahova ő. De ő áll egy másik hagyományvilág középpontjában is. "Van-e hagyomány? - kérdezi ismét csak Csuhai István. - Ne gondoljuk eleve, hogy van, de tételezzük fel, hogy létezik valaki, akinek Ilia Mihály adja oda először Határ Győző fekete-arany borítású könyveit; Tolnai-köteteket, Domonkos Istvánt, az Egy makró emlékiratait, Balázs Attilát, Czigány Lóránt oxfordi magyar irodalomtörténetét, Nagy Páltól a Hampstead-i semmittevők-et, a Magyar Műhelyesek hatalmas fekete képvers-könyveit, a berni esszé- és versantológiát, sok, Magyarországon ideiglenesen nem hozzáférhető erdélyi, újvidéki vagy nyugati kiadványt; ő beszél először Bözödi Györgyről és a székely szombatosokról, Méliusz Józsefről és Szabédi Lászlóról; a tanári szobájában találkozik először Balassa Péterrel, Siklós Istvánnal, Kukorelly Endrével, Thomka Beátával, másokkal. ’Tudja-e, hogy Esterházy regényt ír a kitelepítésről?’ Ez például egy 1984 végéről való mondat[...] A hagyomány Tápai Mihály a Porban, vagy Ambrus Lajos Eldorádó című, alig-alig becsült regénye. Hagyomány a hatvanas-hetvenes évek fordulójáról való Tiszatáj. Meglehet, ma egy hallgató hagyomány." Innét nézve láthatóvá válik minden: nem ellentétek jellemzik, hanem a gazdagság. Nyilván azt hallottam tőle én is, amit Csuhai István, de mást vittem belőle tovább. Azt hallottam meg, amire szükségem volt... Mondják, nem ír, egy kötetnyi tanulmánya mégis összegyűjtésre vár. Szávai Géza ki akarta adni ezeket a tanulmányokat, ő nem engedte megtenni ezt. Maga is táplálná a legendákat? Amióta nincsen lapja, fejben állandóan szerkeszt, s sajnálja az elszalasztott lehetőségeket, s amikor újra felkínálták neki a Tiszatájat, nem élhetett ezzel a lehetőséggel, igaz, ez akkor nem valódi lehetőség volt. Az irodalmi hagyomány foglalkoztatja, s mindig azt figyeli, ami újat hoz a magyar kultúrába. Sokat foglalkozott a Nyugattal (s hát A Holnappal, s Juhász Gyulával). Ha ideje lett volna, a Nyugat hagyományszemléletét írta volna meg, s közben arról tartott előadásokat, hogy az elektromosság, az automobil, a mozi, a távíró, tehát a századelő megannyi technikai csodája hogyan került be a magyar irodalomba. Betegesen nem szeret utazni, viszont unokájával, a még óvodás Gergővel térképeket rajzolnak, az eltűnő világok foglalkoztatják, s ezeknek a világoknak az irodalmi foglalata. Lehet, hogy létezik az a fajta gazdagság is, amit már nem értünk meg, szélső pólusait ezért érezzük ellentmondásosnak egymással. S mert nem szeretjük az ellentmondásokat, ezért teremtünk abból, amit nem értünk, legendákat. Pedig nem legendákról beszéltem, hanem arról, ami immáron huszonöt éve az életem része...

(Legenda -II) Ha létezik legendás szerkesztő a magyar irodalomban, akkor Osvát Ernő minden bizonnyal az... "Felejtse el ezt - idézi Márványi Judit a Reichardt Piroska által lejegyzett szavakat -, én senkinek se szoktam megmondani, mikor születtem. A lexikonokban mindenütt két évvel fiatalabb vagyok". S még mennyi más rejtély létezik vele kapcsolatban... Ugyancsak Reichardt Piroska írta: "Lelki élete örökös harc lehetett. Képességei lekötve tartották egymást, egymás ellen fordultak, egymást pusztították. Gondolatának logikusságához képest képzelete túlságosan gazdag, életkedvének intenzitásához kontemplatív hajlama; morális érzékenységéhez, mély szenvedőképességéhez - szenvedélye." Így volt-e, ma már alig tudhatjuk, életét elfedik a legendák. Legenda az is, hogy nem írt. Írt, s nem is csak aforizmákat, hanem pontos kritikákat is, csakhogy úgy, ahogyan ő tette, alig lehet írni. Már Füst Milán is észrevette, nem tudott lemondani arról az igényről, hogy pontosan azt írja, amit gondol. Tulajdonképpen ezzel az igénnyel kellene írni, de mégsem lehet, hiszen hol lennének akkor a vállalt kötelezettségek, a szükséges penzumok, mindaz, ami körülvesz bennünket. A Füst Milán által mondottakhoz árulkodó példa az Ambrus Zoltánhoz írott levelének pár mondata: "Három napja ülök az íróasztalomnál, hogy beváltsam az ígéretemet és megírjam a kért apróságot. De képtelen vagyok egy valamire való mondatot összehozni." Osvát a kíváncsi, az érdeklődő szerkesztő mintatípusa, minden kéziratot elolvas, a Nyugat feladatának az összes magyar tehetség számontartását tartja, hosszú beszélgetések kezdeményezője, a fiatal tehetségeknek - a Nyugatnak az ő ideje alatt is több szakasza volt - zöld utat biztosít, csak amikor már kézben tartja őket, akkor próbálja átformálni a felfedezettjeit, Németh László és Illés Endre ezt pontosan leírta. Az individualizmus elszánt híve, szerkesztői zsenialitásának éppen az a lényege, hogy a különböző esztétikával bíró nagy egyéniségeket egymás mellé tudta állítani a Nyugatban. De ő sem egyszerűen íróban gondolkodott, nem is csak műben - pedig a mű a legfontosabb, ezt ma már látjuk, egyedül a mű az, amibe bele lehet kapaszkodni, mostanra már minden más elúszott -, hanem kultúrában, hitt abban, hogy a nagy írók törekvései egymás mellé kerülve kiegészítik egymást, legalábbis erre utal egyik feljegyzésében: "Az individualizmusnak - mely különben megmarad a jövő mottójának - kétségtelen túlzásai közé tartozik az is, hogy magánüggyé tette az irodalmat. Az egyéniségek egymás ellenségeivé fejlődtek és meghamisították a saját esztétikájukat. Ebben az ellenségeskedésben - mely inkább érdekek mint eszmék harca volt - veszett el az irodalom belső komolysága. Törekvések, melyek megbecsülik egymást, egyéniségek, kik békében élnek és nem kívánják, hogy mindenki az ő módjukon legyen boldog vagy inkább boldogtalan; ezek a jövő emberei és törekvései. És abban a fiatal gárdában, melyet előttünk verbuvál magának irodalmunk: ez a belátás és ez az akarat még nem érett meg". Hogy megérett-e azóta? - nehéz lenne erre a kérdésre igennel válaszolni, főképpen a szétesés mai formái közepette. De térjünk vissza Osváthoz: kíváncsisága, érdeklődése, lényeglátó képessége óriási, ám közben lehet, hogy az önmagával folytatott küzdelemről terelte el a figyelmet. Ugyancsak Márványi Judit írja: "A harcok sűrűje a lélekben folyt: önmaga volt a vívó, és önmaga a tét is.[...]Nem tűrte a kíváncsiskodást, elhárította a jóakaratú részvétet. Azzal védekezett, hogy mindvégig maradt a mások ügyei iránt érdeklődő, másokat istápoló, élesen bíráló szerkesztő, és készséges, örökös olvasó". Belenőtt mások életébe, érezte életük tétjét, a művön keresztül az emberrel is kapcsolatba került. Joggal írta Füst Milán: "Osvát Ernő volt szellemem köszörűköve, nékem semmi más nem volt. Minthogy nagyon kemény kő volt; őt választottam - s minthogy hozzászoktam a keménységhez - a puhábbak hozzá képest mit se számítottak többé". Ebből a szoros kapcsolatból ellentmondások, feszültségek származtak, Füst Milán grandiózus méretű Naplója ennek a szellemi kapcsolatnak, együttélésnek, küzdelemnek szinte valamennyi lehetséges változatát feltárja. "Osváttól el kell szakadnom! - írja egyszer. - Furcsa, a legkitűnőbb hozzáértő, s ítéletei igen sokszor rosszak!" Másutt: "O.: Úgy beszélni, mint ahogy az ember ír... - ezt kívánja ő magától... S ebből jön ki, hogy égető íze van koncentrált bölcsességének, mint a húsleves kivonatnak... Ments Isten úgy beszélni, ahogy az ember ír..." Ismét másutt: "Azt lehet mondani, hogy szakítottam véle... Igen, szakítottam s anélkül, hogy el tudtam volna készűlni vele...- Hogy fel tudtam volna dolgozni, meg tudtam volna emészteni lénye ellentétes megnyilvánulásainak rejtélyét..." Megint csak másutt: "Nincs olyasmi, amit kritika tárgyává tenni ne merne... legyen az saját maga, valamely szeretett személy, vagy Isten... - Támadó szellem: mert nem hajlandó elfogúltan, vagy megalázkodva bármely régen tisztelt megállapítást kritikátlanúl elfogadni.’A társadalom nem köteles hálára művészei iránt, - mondotta, - és a társadalom és művészek, két különböző világ. - A művész magának művész s hogy néha másokkal is jót tesz azáltal, hogy teremt: a dolgok sokféleségéből származik’... - és igaza van. - ’Ami a magam élvezete, abból, hogy a mások műveinek kritikusa vagyok, - az csak rám tartozik, az megillet". S így tovább, egy rendkívüli hőfokon izzó szellemi kapcsolat szinte valamennyi rezdülését megfigyelhetjük, egészen a teljes szellemi azonosulás elutasításáig: "Én bámulom szellemét s ambiciózus vagyok - s azt akarom, hogy munkám a legszigorúbb ítélet mértékének megfeleljen, - de viszont betegessé tesz, megőröl, hogy folyton az ő harcát látom magam előtt s az ő ízlése szerint próbálom mérlegelni, amit csinálok. - Borzasztó ez, lehetetlen, - egyetlen embernek dolgozni! Hogy valaki csak az ő ízlésének megfelelőt akarjon csínálni. És: én nem is tudom azt megírni, amit példáúl valamely könyvről ő gondol... Amit legfőbb mondanivalónak tart, - az nékem nem is lehet a legfőbb mondanivalóm!"
   Csodálatos emlékbeszédében Kosztolányi cáfolta, hogy Osvát az irodalmat az élet fölé emelte volna. "Valóban az írást tartotta a legtöbbre a földön, mint az élet tömény kivonatát, illatpárlatát. Ebből azonban azt következtetni, hogy valaha is hátat fordított egy ragyogó délutánnak holmi kézirat kedvéért, oktondiság. Minden kéziratban az életet kereste." Tény viszont az is, hogy az álmatlanságban szenvedő nagy szerkesztő élete egyetlen nyaralásából is a lehetségesnél korábban tért vissza, hiányzott neki az a közeg, amelyikben valójában létezett. De: nagy irodalom tevékeny részeseként, formálójaként élte le az életét, mindaz, amit tett, beleépült a magyar kultúrába, többet nem is remélhetett az élettől... 

(Tét) Bárhol is kapcsolódok bele a magyar irodalom történetéig, Füst Milánnál, Kosztolányinál, a Tiszatájnál, azt veszem észre, hogy ebben az irodalomban szinte még soha nem volt olyan pillanat, amikor egyszerűen csak irodalomként létezhetett volna. Mindig volt valami más, valami több, amihez kötődnie kellett, amit meg kellett őriznie, védenie. Ha lehet leegyszerűsítve mondani, akkor azt mondja az ember, hogy szövegként, önmaga törvényei szerint alig-alig mutathatta meg magát, mert többletfeladatai mindig lekötötték, mindig voltak olyan küzdelmei, melyekben a maga lényegén túl kellett lépnie. Hetek-hónapok óta Borgest olvasok, s egyetlen sorában sem érzem azt a görcsöt, amelyik a mi irodalmunkon egészen máig végigrándul. Igaz, Borges is ismeri az irodalmak önmagukon túlmutató szerepét, különben nem írta volna le, a vak véletlen miatt éppen a magyar irodalomra utalva, hogy a "maláj vagy a magyar irodalmat például egyáltalán nem ismerem, mégis biztosra veszem, hogyha módot adna rá az idő, hogy tanulmányozzam őket, meglelnék bennük minden szükséges lelki táplálékot". Mivel ismerem magyar irodalmat, ismerem azt a lelki táplá-lékot is, melyet éppen a sorshoz kötöttsége miatt tudott adni - sokaknak, köztük nekem is, ám a Borges mindegyik mondatában ott lévő felszabadultságot talán csak Esterházy Péter Termelési regényénél éreztem, milyen természetességgel találunk ott rá a bőrkeményedésekre és a lenőtt körmökre. Mikor lép ki irodalmunk ebből a szerepéből, kilépett-e már - nem tudom. Néha azt érzem, hogy valóban vége van a történelemnek, mindaz, ami nekünk ebből jutott, már csak utójáték, egy nagy kultúra lezárulásának nem kevésbé érdekes megnyilvánulása. Ezzel együtt mintha a nemzeti kultúra időszaka is lezárulna - már csak azért is, mert arra a lelki táplálékra, melyet az irodalom és a kultúra adni tud, mintha egyre kevesebb embernek lenne szüksége. Ebben a vonatkozásban az irodalmi műveknél a nyelv őrzi az utolsó nemzeti vonásokat. Máskor viszont azt gondolom, hogy éppen most kezdődik valami új: vagy az újfajta védekezés az egész világon végigrohanó tömegkultúrával szemben, vagy egy újabb, az eddigiektől különböző kulturális korszak alapjainak a lerakása. Milyen lesz ez az új kultúra? Kié lesz? Kik élnek majd vele? Hagyományként őrződik-e benne az, ami eddig megteremtődött? Egyetlen kérdésre sem tudom a választ - ha tudnám, akkor nem is kérdezném -, ám azt érzem, hogy a most születő újban szerepe lesz annak, amit Borges csinált. Danilo Kišhez, legbiztosabb Borges értelmezőmhöz hátrálok vissza. (Érdekes, Kiš már akkor értelmezte Borgest, s beleépítette gondolkodásába, amikor nálunk még talán a neve sem említődött, a Borisz Davidovics síremléke, egyetemista időszakom nagy olvasmánya magán viseli Borges ciklusának, Az aljasság világtörténetének a hatását.)
   A borgesi létszemlélet alapja a virtualitás, az, hogy a közösségből az egyén önmagában lép ki az időbe, s így közössége mellett a saját történetét is elveszíti, önmaga története pedig már nem teremthető újra, főképpen azért nem, mert az egyén mítosza sem teremthető meg (Danilo Kiš értelmezésében erre utal az, hogy a mítoszok már nem a kollektív tudatból fakadnak, mert a kollektív tudat romokban hever). Így maga az idő s az időben kavargó ember lesz Borges műveinek főszereplője, mint a "jellegzetesen borgesi hibrid, a félig elbeszélés-félig esszé műfaj", végül is az álbiográfia szereplője. Az eddig idézettekhez Danilo Kiš még hozzáteszi: ez az "álbiográfia" "nem annyira a ’forrásokat’ jelöli meg, mint inkább a források megállapításának lehetetlenségét jelzi. Ebből fakad az a lényegében parodisztikus eljárás, mely mások műveiből emel át fejezeteket: az idegen szövegek ’Borgeséi’ lesznek, mivel a szellemi vonalvezetés rokonsága, hasonlósága, tipikussága nyomán választotta ki őket a bábeli könyvtárból (mert ezek a művek ’Borges kezével’ íródtak a távoli múltban, valami távoli irodalomban), s ez már nem csupán afféle ’személyes antológia’, hanem valamiféle intellektuális mese, a ’körkörös idő’ tézisének illusztrációja. S hogy mindez még irodalom is legyen, valamiféle ’elbeszélés az elbeszélésben’, Borges a (fel)idézett történetekhez még hozzáteszi a misztifikáció magját, miáltal az intellektuális reinkarnáció illusztrált tézise még evidensebbé válik." Olvassuk el Borges elbeszéléseit: szinte valamennyi igazolja Danilo Kiš megállapítását. Az idő kavargásában egy példányban létező lexikonok, fiktív utalások, nem létező írók művei jelennek meg előttünk, a valóság és a fikció úgy találkozik, hogy talál-kozásukat észre sem vesszük. Nem is vehetjük, hiszen a Borges által megteremtett világnak is megvan a maga tétje, ez a tét pedig a virtualitás hitelességének megteremtésében mutatkozik meg. Borges ugyanakkor nemcsak egy újabb jellegű irodalmiság irányába mozdul el, hanem össze is foglal valamit. Ezt a valamit leginkább a hagyományos irodalmiságnak nevezhetjük. Ahogyan a fikcióban, az elképzelt lexikonokban, ugyanazzal a magabiztossággal mozog a valamikor volt kultúra történetében is. Elég elolvasni A klasszikusokról írott dolgozatát, s ennek záró megállapítását ("Nem az a klasszikus mű, ismétlem, amely ilyen vagy olyan elengedhetetlen érdemekkel rendelkezik; hanem az a könyv, amelyet az emberek - a legkülönbözőbb okoktól vezéreltetve - nemzedékeken át előlegezett áhítattal és titokzatos hűséggel olvasnak."), s megállapíthatjuk, hogy értette ennek a hagyományos irodalmi kultúrának minden rezdülését. Olyan magabiztossággal mozgott az irodalomban és a filozófiában, mintha az idők kezdete óta benne élt volna, pedig éppen ebből a világból igyekezett kilépni. Különösen közel áll hozzám a Kafka előfutárairól írott rövid jegyzete. Azért is, amit ír benne: mintha mégiscsak lenne valami metafizikai állandóság az időben, s azt, ami időhöz kötött, ahogy Kafkát magam is a huszadik századhoz kapcsolom, az előfutárok felfedezésével kiterjeszti az idő egész folyamatára. Azért is, ahogyan ezt megteszi. Mintha valóban nem léteznének határok, úgy mozog a térben és az időben, s a kultúrákban. A leginkább azonban a végső érvelése miatt, ehhez hasonlóan tiszta érvelést csak egyet olvastam, József Attilától. De előbb nézzük Borges gondolatmenetének zárómondatait: "Ha nem tévedek - mondja -, a felsorolt heterogén példák mind hasonlítanak Kafkára, egymáshoz azonban nem hasonlóak. Ez az utóbbi jelenség a fontosabb. Az említett művek mindegyikében megtalálhatóak kisebb-nagyobb mértékben Kafka művészetének jellegzetességei, ám ha Kafka nem írt volna, nem vennénk észre őket; tehát nem léteznének: Robert Browning költeménye, a Félelmek, aggályok előrevetíti Kafka művét, csakhogy Kafka-olvasmányaink érezhetően finomítják, más mederbe terelik a vers mai olvasását. Browning egykor nem úgy olvasta, mint ahogy most mi olvassuk. A kritika szókincsében nélkülözhetetlen az előfutár kifejezés, de meg kellene tisztítanunk vitát, versengést sejtető felhangjaitól. Az a valóság, hogy minden író maga teremti meg az elő-futárait. Műveivel módosítja a múltképünket, amint jövőnket is megváltoztatja. Ilyen összefüggésben mit sem számít az emberi azonosság vagy sokféleség. A Szemlélődéssel jelentkező, első Kafka kevésbé tekinthető a komor mítoszokat és kegyetlen intézményeket megjelenítő későbbi Kafka előfutárának, mint Browning vagy Lord Dunsany". Minden író maga teremti meg az előfutárait - emlékeznek a Bartók művészetét elemző József Attila gondolatmenetére? "A nem-zenéből értjük a zenét" - mondja, ter-vezett tanulmányához írott vázlatának az utolsó pontjában pedig rögzíti: "Egyes zenészek Bachból próbálják megértetni Bartókot. Ez lehetetlenség. Bach olyan, mint a szokás. Ha valaki szokásból tesz valamit, a szokásnak az értelmét csak úgy foghatja föl, ha egy eredeti helyzetet fog föl (probléma) és old meg. Tehát Bartókból érthető meg Bach és nem fordítva". A két gondolatmenet minden elemében azonos. Számomra éppen ez az azonosság mondja azt, hogy a nagy kultúra képviselői - téten innen és téten túl - mégiscsak hasonlóan gondolkodnak...