I. ("százhúsz égőnyi, fojtott lobogás")

Az ember mindig félve veszi kézbe egy nagy költő utolsó verseskötetét. Vajon méltó-e rá, hogy írjon róla? Vajon lehet-e írni egy élet "zárszaváról", melynek kiteljesedését az időben a költő halála még jobban felnagyítja? A költőt valószínűleg már nem érintik az ilyen aggodalmak: ha lát minket, szeretettel tekint valamennyiünkre. A vers pedig soha nem lehet tabu - attól is vers, hogy elér hozzánk, bűvkörébe von, és válaszokra késztet. S a recenzens - aki adott esetben ráadásul költőként is tiszteli az eltávozott munkásságát - ha kezdetben bizonytalankodva is, de tiszta szívvel hajoljon a kötet fölé, emberelje meg magát, mert nemcsak szakmai, erkölcsi köte-lessége is, hogy szavakba öntse gondolatait, s azokat megossza másokkal.
   Rákos Sándor tavaly karácsonykor hunyt el, a betlehemi idő 3. napján. 79 éves volt. Élete vége felé a politikával átmérgezett szakmában mintha működésbe léptek volna a tisztesség áramkörei: A magyar költészet kincsestára című reprezentáns könyvsorozatban megjelenhetett válogatott verses-kötete, "utolérte" a már rég megérdemelt Kossuth-díj stb.. Nem tudhatom, miként élte meg aggkori "sikereit"; verseiből áradó kiábrándultságát hosszan tartó betegsége is táplálta. A tehetetlenség súlyosbodó terhével fordítottan arányosan talán még koncentráltabban figyelt az alkotásra, még akkor is, ha nem írt - nem másért: a versért magáért, s az örök társért, Szentpál Monikáért, kinek utolsó kötetét is dedikálta.
   Dolgozatom címét valószínűleg mindenki érti. Rákos Sándor "a csönd magas falai közt" élt és alkotott mindvégig. Ez egyrészt irodalomszociológiai tény (mely súlyos szakmai-etikai kérdéseket von maga után): a kritika szinte soha nem foglalkozott méltó módon munkásságával. "Nem zárható ki, hogy nemegyszer lírájának artisztikus tökéletessége, az egyetlen fókuszpontra visszavezethetetlen, számtalan regiszteren megszólaló virtuozitás fosztotta meg [...] költészetét a méltán kijáró elismeréstől" - elmélkedik kritikusa, Angyalosi Gergely a már említett válogatott kötet utószavában. Alighanem igaza van. Ám soha senki nem nevezi meg forrását ennek a jelenségnek, mely Rákoson kívül még jó néhány alkotót sértett/sért - joggal. Lehetne sok mindennek nevezni: én lustaságnak hívom (persze bizonyára jóval több minden is szerepet játszik). Végletekig felgyorsított életünkben "nem marad energia" a polifón művek értelmezésére? Ez azonban - ahogyan más pályákon is - bizonyos értelemben bűn. A lustaság ezen a szinten már erkölcsi kérdés. Nem beszélve arról, ha olyan költőről van szó, kitől mindvégig idegen volt a lobbizás/törtetés: "mert szemükben bár istensorba lép / csak az fontos mit mutat a könyék / és e könyök ó minő förtelem / mindent tudott csak könyökölni nem" (Tanköltemény a tulajdon könyökéhez).
   Ám jelen írásomban én inkább a cím átvitt jelentéstartományát helyezném előtérbe (amely persze számtalan szállal kötődik az előbbiekhez): mégpedig, hogy Rákos Sándor önként is húzott fel maga körül falakat. Azon túl, hogy alkatilag volt ilyen, egyrészt: ne "hallja" az őt körülvevő csendet; másrészt: semmi se zavarja a munka elmélyülésében, hivatása gyakorlásában. Mert a költő elsődleges feladata mégiscsak önmaga s költészete megteremtése, felépítése (napjainkban e sorrendet sokan gyakran felcse-rélik, s a legtöbbjük nem is jut el sehová). Ez persze csak gyakorlatilag szigetelte el a külvilágtól - szellemileg nagyon is aggódó figyelemmel kísérte kora alakulását, s vonta le belőle tanulságait. Ahogy egyik kimagasló ifjúkori versében fogalmazta az előjátszott búcsú vegytiszta aspektusából: "...aki elgondolt és végigélt már / párhuzamosan annyi életet, / amennyit elhatárolt szívvel-ésszel / elgondolni s végigélni lehet, / / az sejtheti, ki voltam én itt: százhúsz égőnyi, fojtott lobogás! / Egyetlen élet, kiben rejtve izzott, / különös fénnyel, minden változás!" (Lefojtva, rejtve).
 

II. ("ez a pasas aki itt vén bohócot alakít")

"végső szerepét el- s lejátssza / búcsút mond az öreg pojáca" (Kendőt lenget) - ezekkel a szavakkal indítja Rákos Sándor utolsó, Helyzetgyakorlat című verseskötetét. A bohócság attitűdje/életérzése szinte végighúzódik a könyvön, ha itt-ott csupán jelzésszinten is. Ez három dolgot von maga köré: a romantikus alaphelyzetet a gúnyos-fájdalmas öniróniával ellensúlyozza, melynek egyik kiapadhatatlan forrása a költő komédiásként való megje-lenítése, bizonyos értelemben egyfajta kultúrtörténeti hagyományba is bekapcsolva a jelenséget általa; a harmadik tény pedig - az előzőből is kiindulva -, hogy a 20. század egyik leghitelesebb leképezési formája a cirkusz metaforája/allegóriája. Tehát a búcsú, az önértelmezés és a korjellemzés hármashangzatában szólal meg az idős költő számadása.
   Rákos Sándorról köztudott, hogy a szerepversnek egy meglehetősen egyedi válfaját kísérletezte ki költészetében. Én ebbe a folyamatba kapcsolnám be a szóban forgó bohóc-attitűd tartományát is. Jóllehet, itt nem egy kultúrtörténeti újraélesztésről van szó, mint a fordításokból a saját versekbe átlépő Gilgames alakja esetében; sem pedig a költő-elődök, költő-társak maszkjában való önkifejezésről (pl. Catullus, Berda) - mégis: ha a kiindulópontot és a végeredményt tartjuk elsősorban szem előtt, az eltérések elhanyagolhatók. Mert bár a bohócság nem konkrét szerep, hanem általános, s ezért jóval közvetlenebbül és sándoribban tud benne megnyilatkozni a költő - ám ez az alaphelyzet éppen az előzményeket is jobban megvilágítja: mégpedig azt, hogy Rákos soha nem elbújni akart a különféle szerepekben, nem menekülni a maszkok mögé, titokba rejteni, elhomályosítani általuk mondanivalóját - ellenkezőleg: az önkifejezés különböző módozatait/lehetőségeit kereste s aknázta ki az általa tisztelt költői hangokban és megnyilvánulásokban, melyek szövetén a legtöbbször szándékosan is átütött ő maga, saját személyisége és ízlésvilága. Nem lett a maszk áldozata (mint annyian napjainkban), az álarcok ilyeténképpen ugyanolyan eszközei voltak, akár a rím vagy a metafora: használta őket.
   A kötet első ciklusában (Mint egy mese; itt a legkidomborítottabb a bohócság attitűdje) mintha egész végig képen vagy mozgófilmen szemlélné saját távozását (ezzel is megakadályozva, hogy önkörébe záruljon e költői folyamat): "ez a pasas / aki itt / vén bohócot / alakít / ő ugyan vagy / mégsem az / kicserélték /szent igaz / úgy érzi / régi magát / tompító / ködgézen át / mint fagyott kéz / ha tűbe / zsibbadtan / cérnát fűz be..." (Mint egy mese). Ez az elidegenítő "effektus" egyrészt fölerősíti az önirónia szólamát, másrészt átélhetőbbé teszi a megrázó tartalmat. De nemcsak az életből való kilépését láttatja leheletfinom eszközökkel, ahogy egyre idegenebb s távolibb lesz önmaga számára - ifjú- és férfikori énjeit is hasonlóképpen éli át (Én-elődök, Mintha csak álom). Nem kikerülhető hát a becsapottság érzete, az öregedés egyre szűkülő halálkörei felett érzett sértettség és fájdalom, hogy a múlt a valóság szintjén rekonstruálhatatlan, s csak az álom közegében körvonalazható, amely viszont nem más, mint egy kis-halál. Mindennek hitelességét tovább mélyíti egyfajta megemelt naturalizmus, melynek eszközeivel tulajdon betegségeit részletezi.
   Persze soha nem merül ki a szubjektumban, mindig az egészben értelmezi önmagát és sorsát; s még arra is jut figyelme, hogy az utána jövőknek (már aki követni fogja) baráti kezet nyújtson (Két hangon, ugyanarról). Ez utóbbi költemény egyfajta előversének is tekinthető a második ciklus (Don Quijote, ugyan meddig rúgtatsz még?): ars poeticus vallomásainak, melyekben pátosz- és didaktikamentesen beszél műhelytitkokról (Egy képzelt vers fölépítése), köszönti költő-társait (Kettétört szonett Kárpáti Kamil születésnapjára), regisztrálja a költészet jelenlegi helyzetét (Kancsalrím), s értelmezi újra saját életútját/pályáját, kora torz és kártékony jelenségeinek fénytörésében (Egy poklosbendőjű, telhetetlen főemlősre). Akaratlanul is Radnóti Töredékét "folytatja" Kortárs sírfelirata című sorsösszegző költeményében, melynek indulati telítettsége fölér egy kijózanító arculcsapással: "szabad csak a halál maradt / élni nem hagyók a fenébe hát / kerüljétek a síromat / halni-hagyjatok legalább".
   Az első olvasásra laza szófűzéseknek, hevenyészett rímhasználatnak tűnő versépítkezés egyrészt még inkább kiemeli a tartalom szikár-súlyos üzenetét a maga közegéből s az irónia szintjén még megrázóbbá teszi; másrészt nagyon is pontosan kiszámított és megtervezett formákba rendeződik.
   A költő-bohóc így készülődik a végső utazásra 75. születésnapján: "csomagol is búcsúzik is / fenn ül a bakon a kocsis / mert a fogat befogva vár / nyihog a ló indulna már / ám kend ugyan ravaszdi agg / teszi mintha menne s marad / kifogást nem egyet talál / hogy még matasson asztalán / majd kutassa át a szobát / keresve azt a micsodát / mit vétek lenne elutazván / itt hagyni ebek harmincadján [...] s amint kuporogva éppen / farát mutatja a képen / ahelyett hogy szobrot állna / jöhet a győzelmi pálma..." (Magaköszöntése hetvenötödik születésnapján).
 

III. ("mielőtt az éj fedele reámcsapódna")

1. ("a nappal tűpárnáin")

A Helyzetgyakorlat a halálra készülődés koreográfiája is egyben (már címében is profánul erre utal). Idővel az önirónia háttérbe szorul, megmarad "alapszínnek", s fölerősödik az öreg, rommá lett testtel való szembenézés tragikuma és az önértelmezés létfilozófiai kérdések síkjára emelése. Az előbbire példa a Napló, betegágyból ciklus, az utóbbi pedig az Egy madár röptére és a Villanások című fejezeteket jellemzi.
   Eme közös gyökerű két hajtást a címadó ciklus ötvözi, amely tulajdonképpen kilenc rövid tételből álló asszociációs lánc, mely a halál előtti pillanat borzongató csendjét és totális magányát érzékelteti. Szürreális nyitóverse (az elmúlás egyik legnagyobb magyar "színpadi mesterének", Füst Milán szellemét idézve) így kezdődik: "a sereg elvonult s én itt egyedül / magamrahagyottságom szégyenével / s a még nagyobb szégyennel hogy félek majd / ha összecsap fölöttem az éjszaka" [(magány, szorongás)].
   Sértettség, fájdalom, rettegés. Minden egyes elalvás: halálgyakorlat. A gyermekkori emlékekben is a halállal való találkozás szimbólumait keresni. "A nappal tűpárnáin" való várakozás, vajon melyik este fordul majd örök éjszakába. Remény, hogy az utolsó pillanatban megszűnik a félelem.
Az említett másik három ciklus kevésbé meditatív, de semmivel sem súlytalanabb. A Napló, betegágybólt hol a bomló test felett érzett megbotránkozás pörlő-békülni vágyó hangja jellemzi, hol a tényrögzítés dokumentatív jellege, hol pedig a beletörődés illúziótlansága. Minden egyes vers mintha előképezné a valós távozás szellemi mozdulatsorát. A Tékozló című költemény talán dacosnak mutatja a költőt, ki kompromisszumot még az utolsó pillanatban sem köt - valójában azonban jóval bölcsebb és megtisztultabb magatartást rejt magában: "elnapolni napom kevés már / engedem mégis veszni mindet / számadáskor majd a határon / üres kezemmel csak legyintek". Aki eljutott erre a pontra, mást nem is érezhet s mondhat, mint amit Sorsfelejtő című (József Attila [Íme, hát megleltem hazámat...] költeményére visszacsengő) versében vall: "örülj a csúf jelennek / örülj hogy barka bomlik / hogy rugós rügy kipattan / s bár neked örök tél int / másnak mégis tavasz van [...] derülj a derüjétől / borulj a borujától / sorsod szögre akasztva / végy búcsút a világtól".
 

2. ("bezárva egyetlen időmbe mint borostyánba gyíkelődöm")

Rákos Sándor egész életében Istent kereste, ahogy talán mindannyian. Ez nem azt jelenti, hogy vallásos lírát művelt (a dogmák távol álltak tőle, a művészi/szellemi szabadság és tisztánlátás híve volt, mit nagyfokú kísérletező kedve már önmagában is igazol), hanem azt, hogy Isten létébe vetett hitének hol fölerősödése, hol pedig ingadozása mindvégig ott hullámzott a háttérben. Ám soha nem bízta rá (impotens módon) a feladatot: a kérdésekre mindig ő maga keresett válaszokat. Az már más kérdés, hogy a végső magyarázatot földi értelemmel hiába ostromoljuk. (Ezt a hiányt igyekszik pótolni minden művészet.)
   Az anyagba és az idő egy kihasított szeletébe zárva, tisztában volt azzal, először önmagát kell megteremtenie ahhoz, hogy számon kérhesse az Úr munkáját. Lázas és szüntelen keresésében az egyik legmeghatározóbb támasza a szerelem volt, a halálba is kivetülő, mely szinte eggyé olvasztotta hű társával. Ez előtt tiszteleg a Három kései virágének című verscsokrában, melynek vallomására árnyékot vet a szorongás és a kiszolgáltatottság érzete: "várlak s kérlelhetetlen / szívem dobajjal int / úgy menj el hogy ne menj el / s úgy jöjj vissza megint" (Dal a várakozásról).
   A Villanások költeményeiben epigrammatikus, már-már haikus tömör-séggel és koncentráltsággal vonja le végső következtetéseit. Sorsával elszámolva, az "örök semmibe lépés"-re - amennyire lehet - felkészülve. Záróra című négysorosáról felmerülhet bennünk Fellini Casanova filmjének egyik monumentális, ugyanakkor csenddé halkított jelenete, mikor a bál után az ereszkedő csillár-palotákat az inasok oltogatni kezdik: "oltogatnak már a teremben / egyre több lámpa nem világol / részenként húnyunk ki az Egésznek / bennünk is égő tudatából".
 

3. ("hála hát a / félelemért is / ha művünk így / előbb kész")

Az "örök semmibe" lépés nem más, mint az örök mindenbe, Istenhez való visszatérés. Csak előtte mindezt tisztáznia kellett, felkészülni a végső számadásra, a mindennapi külső és belső küzdelmeket végigcsinálni s azok kínjait végigélni, "mielőtt az éj fedele" reácsapódna. Való igaz, hogy a fényhez a lélek éjszakáján át vezet az út. Nem biztos, hogy a rettegést maradéktalanul sikerült felszámolnia, de levetett minden fölös terhet, mérlegre téve egész életét.
   A kötet záróciklusa, a "Rendben van, Úristen" Adyt is idéző címéről akaratlanul is eszünkbe juthat Thomas Mann Levehrkühnje, aki (az élete utolsó éveit bearanyozó angyali szépségű és természetű kisfiú halála után) így szól: "Ám legyen". Ez a váratlan analógia nem csapongás és meggondolatlanság - csupán szerintem az említett attitűd (ez a fogcsikorgató beleegyezés, mely harmóniává simul) egy olyan lelki tartalmat tükröz, mely a maximum, hová e földi létben magunkban eljuthatunk: az isteni megmérettetés végső állomása. Innen már egyenesen és nyíltan szólhatunk az Úrhoz, perlekedő indulattal sorsunk igazságtalanságáért, vagy megköszönve még a félelmet, a csapásokat is, melyek ugyanúgy (ha nem jobban) segítettek művünk felépítésében. Hogy a lehető legteljesebb formájában élhesse meg önmagát az a lény/ember/személyiség, ki itt töltött X évtizedet, valamit közölni akart, céljai és álmai voltak. Mert eltávozó (visszatérő) lényegét már úgysem aggasztják majd e dolgok. És megfordítva: ahogy Lázár sem emlékszik már feltámadása után az ott világára, csak puszta sejtelmei vannak róla - hisz éppen a lehetetlen bemérhetetlensége és egyidejű ostroma tölti meg földi tartalommal mindennapi életünket.
 

4. ("egymás értetlen arcába merednek")

A Helyzetgyakorlat záróverse, az Apokrif a feltámadásról Lázárt emeli új értelmezési kontextusba. Feltámadásáról lehánt minden bibliai toposzt: egy egyszerű ember, aki mintha mély álomból ébredne, s elfelejtette volna, ki volt tegnap. A halotti pólya lefejtésétől kezdve a sírból való kitámolygásán át addig, ahogy tompa érzékeibe tolulnak környezete villanásai (tömegzaj, asszonyok léptei, szoknyasuhogás, Mária átöleli stb.) - csupán mozdulatairól s a körötte pezsgő sürgés-forgásról nyújt képet a vers, visszafogott, halk áramlásban. Hogy mi játszódik le Lázárban (belül), arról nincs hír; valószínűleg még semmi, hiszen csupán a teste támadt fel, a lelke újjászületett, s csak most kezdi meg életét, feltöltekezését a külvilággal. Egyedül azon a ponton, mikor felfigyel a Mesterre, ki "oldalt ül egy kőrakáson", lobban fel benne valami sejtelem, mely a legtitkosabb és a legegyetemesebb erő lényegéről szól. Ám mindez ekkor már nem dekódolható: "a Mester oldalt ül egy kőrakáson / Lázárt titkos erő feléje vonja / szeme rányílik és dermedt tudással / egymás értetlen arcába merednek".
   Mérhetetlen csend honol e versben. Mintha a csönd magas üvegfalain át néznénk végig e szakrális jelenséget (s mosolyognánk megbocsátón, ahogy a serény Márta szertartássá szervezi a csodát).
   Rákos Sándor valahogy így képzelte a megváltást. Ez a költemény a végső letisztultság lenyomata; a minden biológiai küzdelem és lelki vívódás felett győzedelmeskedő hitéről biztosít. Ő már odaátról nyújtja felénk kezét. Szeretetben. (Magvető, Bp. 1999)