Eddig hatvannál is több, versekkel, versekben töltött év, négy kötet jelzi a költő útját. Bármint számoljuk, mindez, háromszáz versnél alig több. Nem terjedelme extenzitásával hív magához az életmű, inkább a nehezen fejthető létsorsot szóra bíró erejével. Az első kötetről (A lélek lép, lebben sután - Officina, 1941) az irodalmi lexikon röviden tudósít, a másodikról (a kés a kéz a hal - Magyar Műhely, Párizs, 1970), e száműzött kötetről sokáig itthon semmi hír. Évtizedek telnek el e jelentkezést a honi közegben részben megismétlő harmadikig (Az ellopott történelem, Versek, 1944-1992 - Typotex, 1992) és újabb hét esztendő kell a mostaniig, amikor Mándy Stefánia Scintilla "szikrácskájában" létét újra fölfedi régi és új versei közegében.
   A ritkás jelentkezés eleve nem kedvez az irodalmi befogadásnak. Ráadásul e lírai alkotások többsége elmélyültebb figyelmet érdemlő. Mélyáramot közvetítenek, rejtjelesek, titkukat felületi figyelemnek könnyen oda nem adják és nem sorolhatók a mind kisebb területre szoruló közös társadalmi tudás körébe.
   Sikeres volt a költő indulása: a bölcsészdoktori záródolgozatával (A gyermek a magyar regényirodalomban, 1941) egyidejű első verses kötete. A humaniórák számos területét bejáró bölcsész (pedagógiai, pszichológiai, művészettörténeti tanulmányok mellett élénk filozófiai érdeklődés jellemzi) kiugró tehetséget sejtető egy olyan korban, amikor törvénnyel kezdik nyomatékosítani az állampolgár és állampolgár közötti diszkriminatív különbségeket és az ország életét beárnyékolja a világháborúba sodródás. A lélek lép, lebben sután című kötet 21 verse mintha az 1946-os Újhold folyóirat körének mintaválasztását, igényességét, hellyel-közzel stílusát előlegezné meg. Témáinak közepén az amor fidelis, a hűségben, odaadásban, közös vállalásokban szárba szökkenő szerelmi életérzés és az elsötétülő horizont megsokszorozta egzisztenciális szorongás áll. A versformaválasztás, a rím inkább hagyományos, a tartalom a fiatal költő intellektuális sokrétűségének színeivel bővül, néha bukolikus. ("Hétszínű szemöldökével óvjon meg az ég [...] öleljen körül a diószagú ősz", írja pl. Kalászos áldások című versében.)
   E korán érő termést fekteti földre az elkövetkező tucatnyi év történése, expresszionista filmek látomásait idéző vad vágtája. Művészettörténeti magántanításaira Auschwitz megsemmisítő tábora következik, majd rövid, szabad lélegzetvétel 1945-1949 között, amelyben a filozófus férj, Tábor Béla és a lakásukban megforduló humán szellemű elit (Szabó Lajos, Fülep Lajos, Hamvas Béla, Kállai Ernő) és tanítványok gazdagítják filozófiai, esztétikai, mitológiai, pszichológiai, művelődéstörténeti érdeklődését és ahol maga is produktív szellem. Ott van az Európai Iskola művészeti mozgalom születésénél. Előadhat a budapesti egyetemen. A szellemi új jégkorszak beköszöntével marad a műfordítás "gályapadja", majd vigaszságként visszakanyarodás a gyermekek világához. (Két gyermeke, Tábor Ádám, Tábor Eszter a családi otthon sűrű kulturális közegében, keletkező kreatív filozófiák körében érett költővé.) Több mint harminc jelentősebb műfordításkötet őrzi végül a sokévtizedes műfordítói életutat. Közülük Moholy Nagy László németül írott tanulmányainak, előadásainak anyanyelvbe visszaültetése, Pausztovszkij festőkről írott vallomásai, Henry Moore szobrászatról mondott esszéi, Alpatov művészettörténete népszerű lesz, de a fordítások zöme megélhetési kényszermunka. Németből, oroszból, franciából, angolból fordít. Egyes műveket Tábor Bélával közösen tesz át. Az e közegben töltött évtizedek mélyítik el idegen nyelvi tudását, erősítik képzőművészeti tájékozódását.
   A művészettörténész Mándy Stefánia vígaszága a magyar avantgárdról megírt portrék és életművek fölmutatása lesz. Sokat foglalkozik Kassák, Kállai Ernő, Bálint Endre, Ország Lili, Vajda Júlia, de különösen Vajda Lajos munkásságával, utóbbiról alapvető monográfiát ír. A költészetben azonban számára nem nyílhat tér. Az 1960-as évek kritikai ízlése egyként gyanakvással tekint a merően szubjektív alanyi költők lírájára, és a korabeli egzisztenciális, szürreális és más "nyugati" filozófiai áramlatokkal rokonnak tekintett hazai kísérletekre. Ezeket legfeljebb körülírt közegben, nagy nyilvánosságot nélkülöző alternatívnak tekinthető avantgárd búvóhelyen tűrte meg. Nemcsak Mándy Stefánia publikálásának gátja ez, hanem, némi aktuálpolitikai segédlettel, közvetve a teljesebb "líraidő" felfogásnak is. (Máig nem tudott eléggé modern líránk keletkezési időrendje. A sokáig háttérbe szorult - szorított művek - alkotók ismertségi hátránya csökken, de megmarad.) Mándy itthoni körülírt lehetősége később a gyermekvers- közlés. Kötetei: A cinóber piros madár, 1965; Eszterházi tánc, 1973; Mindenki lót, mindenki fut, 1979. Illusztrátoruk az a Bálint Endre volt, aki Párizsban töltött éveinek, intermezzójának tapasztalatát a szentendrei festészete mágikus szürrealizmusával keresztezve sok szellemi újulás inspirálója lett idehaza. Kormos István Weöres Sándor, Zelk Zoltán és több más költő mellett nőtt fel, korszakkényszerűségből, a magyar költészet új aranyága oly magasra, hogy sokan szinte innen ismerik annak kontúrjait. Mándy Stefánia helyet lelt e félszáműzöttek rangsorában. Gyermekverseit kritikusai szerint érzékenység, finomság, kulturáltság, pedagógiai hajlam, irodalmi igény, saját élmények - Kormos Istvánhoz hasonlóan a közvetlen környezet gyermekvilága - éltetik
   Művészettörténészként az avantgárd hazai főirányainak egyikét bejárva két könyvet is publikál Vajda Lajosról (1964; 1983.) Utóbbi a Corvina kiadású nagymonográfia, ahol a művek részletes ikonográfiai elemzését, a képi motívum alakulását köti össze Vajda életének sorsmotívumaival, sajátos religiozitásával, eszmevilágával úgy hogy a mű a sorsot, a sors a képeket idézi. A könyv mára elismert alapmű a Vajda-kutatásban. Megjelenése idején viszont, ha nem is visszhangtalan, de nem került helyére.
 

Az érett költő három kötete (1970, 1992, 1999) egymásba érő, a korábbi fázist is visszaidéző nagymonológgá vált. A vajdai életműre utaló című a kés a kéz a hal (párizsi kötet) kevés példánya kelt át a határokon, és amikor 1992-ben lehetőség nyílt a költői oeuvre itthoni kiadására, a találó címkéjű, Az ellopott történelem szükségszerűen magába foglalta az idehaza publikálatlan versek egész sorát, hogy azután a mostani, a Scintilla nyomatékosítsa e körből mindazokat, amelyek életművi főáramként tekinthetők.
   A költő verseit nem dátumozza. Ezért kap jelentőséget a kötetbéli közlés dátuma: időleg azokat behatárolja, életművileg korszakolja. Az 1992-es kötetnek körülbelül a fele, a mostaninak több mint fele számít korábbról oda válogatott versnek, amelyekről - s egyben az újakról - az 1999-es kötetbemutatót tartó Margócsy István megállapítja, hogy állandóság, a fogalmak érzékletes megjelenítése és a zeneiség jellemzi őket. De az előző kötetről írott alapos Magyar Napló-beli tanulmány (1993) szerzőjének, Kun Árpádnak értelmezéseit is alkalmazhatjuk az új kötetre. Ő Mándy Stefánia rokontalan költészetét avantgarde verszenének, nem és személy nélküli tiszta csengésnek, nehezen megközelíthetőnek, elrejtettnek, feszültségeket hordozónak, intenzívnek, és - mert a versek kikövetelik a bennük megmerülést és bennük a fogalmak hangulati-szemiotikai mezője erősödik föl - nem hangos költészetnek ítéli. Báthori Csaba a csend labirintusában született, archaikus szóejtésű versekről szól, mögöttük "a szabadságát őrző ember végzi szerény és büszke szertartásait" valamely "függőleges szakralitásra" figyelmeztetve.
   Az említett állandóság és rokontalanság jelenlétét a mindhárom kötetben újraközölt versek világához kapcsolva vizsgálom, hiszen többszörös kiemelésük a meglehetősen szigorú válogatásokban jelzik különleges szerepüket a költői életműben. Ezek közé tartozik A cédrus, amely nemcsak Csontváry képét idézi föl, de a Biblia, majd a Babits-leírta sorssal áldott-vert létet jelöli ("én nem kívántam szólani / a szó szólt"). A kafkai életérzés és az arra rezonáló női lélek három versben is jelen van. Egyszerre művet-kapcsolatot megvilágító, és a magaslati, kulturális egyedüllétélményt az egzisztenciális filozófia feszültségébe ágyazó. "lopott szegekből kiverve a név / roncsolt kapualjban / vakon suhan el mellette az utca" - kezdődik a K. Prágából Bécsbe. "rács rács mögött fagyosra csiszolt / sorsok kolonádja arctalan álmú / szoborsor ajknélküli kórus" - így a Milena leveleiből (2). "lángfejű holnap / ha voltam / elér-e a lét?" - teszi fel az alapkérdést a Milena leveleiből (1)-ben.
   A mindenkori prófétát vízionáló élménye tudatosul a Szabó Lajos filozófusnak ajánlott A hely című versben. ("fején a félrecsúszott glóriával / a kincstelen felállt az ősi falra / a maszkosok röhögtek és lila papok / seperték volna le hamis / csuhával...") Kassák emlékét idézik az Armiras kurta sorai. Van Goghot a nevével jelzett versben a mágikus szavak, az egyfajta varázsének érzékelteti, amely Nagy László, Federico García Lorca versvilágával rokon, de a zárása más ("és arra ment hol nem vitt / út tovább / és arra ment hol nem visz / út feléd / / se föld se ég"). A Vázlatok egy Vajda-archoz a festő és műve egybeesését sorolja  ("az ujjak sorsa hangtalan betöltve / ablakán át az örök hóra látni / fehér tükrén a tánc még feketébb / de lámparajza ég karéja bent növekszik / a kés a kéz a hal szívünkbe veszve"). Aki állt már Vajda ikonjainak képi sugárzása előtt, tudja, hogy e szürreális versben-láttatás mennyire pontos.
   A háromszor ismételt versek közül a legdrámaibbak a Soá, a tűzáldozat rettenetét megelevenítők, hol a nemzetiszocialista koncentrációs táborokban halt milliókért, az európai zsidóság pusztulásáért mond vétót kiáltó verses imát. "teremtőnk naponként két kézzel ver meg / torzsáig lefosztott kórói vagyunk // a tűz nekünk nem tűz a tűz a halál" - így fogalmaz Auschwitz/Liebau táborában írott versében (Eszmélet). A tábor lakóiért mondott ária, recitatív, kórus idézi e halál tornácát, hol "veszni indultak napjaink / a test elég a lélek is", ahol "a fény meghal de él a tűz [...] az ég sötét de ég a föld", és ahol "éj nap egymást emésztve hull / ünneptelen", és hol "felédmenésünk lassú céltalan / megérkezésünk régesrég örök" (A szentendrei oratórium, 1959).
   A versekben a költő szorongásai igazolódnak, a meglelt hang valóban rokontalan, a filozófiai mondandót a kiérlelt szimbolista fogalmak és a lelkiállapot rezdülései mintegy a konkrét lírai kép fölé emelik (Sztélé, Agnus Dei).
 

3.

A Scintilla új, 1992-1999 között született versei az imént nyert líraportrét nemcsak árnyalják, hanem módosítják.
   Ha az előző kötetek az ittlét és önlét időbeli stációit a szenvedés és halál közelségében rejtjelében valósítják, az aetas a költőben most ehhez előhívja a lemondások tragikuma mellé rendelődő iróniát, a bejárt életút fordulópontjainak, nyert értékeinek, idoljainak és ideáinak summáját. E számbavétel során tudatosul, hogy a bezárulófélben lévő, korlátok között élt lét intenzitásával tért és időt nyerve visszaszerezheti a korábbi extenzívnek bizonyult létforma minden élményben újulását. Igaz, az így élt belső lét alapelve a "minden óra végső óra" létérzése lesz, de ez sarkallja intenzitását.
   A kötet összegzőn tárja föl ennek az extenzíven intenzív létezésnek több fontos vonását. A művészettörténész a már fölmutatott Csontváry, Vajda, Kassák alakok mellett Watteau, Dubuffet, Klee, Holbein, Malevics, Giacometti, Bosch lényeihez közelít verseiben. A költő-író Dante, Milton, Goethe, Rilke, a már említett Kafka, Eliot, honiak közül Csokonai és a mesterként közel álló Weöres nevét tudatosítja. Különös viszony fűzi a francia költészet két jeleséhez, a modern Bonnefoy-hoz és a moderneknél is korszerűbbnek bizonyuló Lautréamont-hoz. A valóság mögötti mélyebb valóságot a közhelyek megkerülésével tömör, szavakkal ostromló, sejtésekkel operáló Bonnefoy talán lelki rokon. Még fontosabb Lautréamont, a szürrealisták előhírnöke, a sátánista versekkel induló apokaliptikus víziójú költő, kire rövid életében még a morál prófétájának szerepe várt; akit megkísértett a kabbalisták Teremtés-képlete, az Ős-Egyet kiszámolni, meghatározni akaró titkos tudás bírvágya. A költőt, pálfordulását és a teremtésmítoszt bravúrral egybeszőve, teszi helyére az életművét Mándy szava: "a káromlásra szivárvány borult / szövetség kelt, mert az ég nem feledte / hogy kettős egyben ősbűn is virult" - Métamorphose - Lautréamont - avagy gróf Ducasse kabbalája.
   Mándy Stefániát a megismerés körének teljessége foglalkoztatja, így tekintete végigpásztázza az ősi spekulatív, sejtett és számított, máig rejtve átörökített tudomány el nem ismerte tudást is. A mítoszok világában otthonos. E körbe nemcsak a zsidó-keresztény hit ősforrásai tartoznak, de óegyiptomi, indiai és kelta elemekből is táplálkoznak versei. Foglalkoztatja a középkori zsidó és keresztény misztika és egy időben a reinkarnáció.
   Az ezoterikus és legősibb tudásrétegeknél erőteljesebb a választott filozófia szellemi foglalatának versben felmutatása. (Bőhme, Rosenzweig és Origenész, Empedoklész. Meghatározóan: Szabó Lajos, Tábor Béla.) Mindezt összefogja az a sajátos religiózus egzisztencialista világlátás, ahol "a senkivel váltatlan kong a szó" (Nyelvtelen). És ahol "ki tudna alkotni egészet / míg csupa töredék ez a lét" (Csupa rom csupa omlás). "halotti sík a volt hisz nincs sehol / élő kontúrok de te hol lakol" (A tér képei). Ahol "bár nincs nagyobb a létben / mint ami közel van / énmélyben izzó / benti távlatok" (Rosenzweig száz éve). Czóbel Minka filozófiát fogalmazó költe-ményeihez, Beney Zsuzsa fájdalom- és szenvedés-költészetéhez hasonlítják többen ezért e költői oeuvre-t, de Czóbel meglehetősen vegyes színvonalú költészetéhez képest Mándyé - tán a szigorúbb válogatás, de inkább egyenletessége folytán - egységesebb és nívót tartó, Beney dallamos, hagyományosabb keretű verseihez képest viszont e költészet tömbszerűbb. Kváderkövekből épült ősfalakhoz hasonlít, ahol a szikár mondanivaló kő-súlyosságát a kötőszavakkal, átvezető szavak habarcsával semmi nem könnyíti, oldja. A súlyos tartja a súlyosat.
   Hangsúlyozzák mégis a versek zeneiségét, de a jobban odafigyelő, mint Kun Árpád, joggal jegyzi meg, hogy ez avantgárd vers-zene, vagy ahogy Kántor Zsolt mondja, "üvegszálakból" lett összerakva. A zene gyakori emlegetése (verscímekben, a zeneformák versbe illesztésekor) ritkán fakadhat hangversenytermi élményekből, inkább abból a létzenéből merít, ami a többször emlegetett nagy zenészek (Bartók, Sztravinszkij, Menuhin, J. S. és J. Chr. Bach, Schütz, Mendelssohn-Bartoldy, Kurtág) műveit belülről izzítja, ahol "a végből nyit megint egy végtelen" (Az ember zenéje), s amely "helyette szól / belőle / tördelt egész / minden magány jövője" (Szólószonáta két sorsra - Bartóknak és Menuhinnak).
   Nyilvánvalóan zenei igény és a nyelv régebbi rétegeinek tisztább hangja váltja ki Mándy vonzódását az egy és kéttagú szavak "harangütéséhez". Verscímek és érett szövegmegoldások jelzik, hogy az effelé mozdulás hatásos lehet. "rezeg repked reped repeszt" (Ütős húros) írja a "Kőharang"-szavú Bartók zenéről. A Csupa rom csupa omlás verscím, "a rácson át a gong a hang a kés" (Az évek enciklopédiája), "az ön az arc a kép vagyok / a fény a gönc a gránát" (Egy önarcképre), Vajda Lajos képe jellemzésére a kés a kéz a hal szolgált, önmaga sorsát a szem, a szív konkrétan is misztikus értelmű szavakkal jegyzi leggyakrabban.
   Sokszólamú költészet Mándy Stefániáé és nem ezoterikussága, hanem a megismert lét megannyi titkának fejtése jellemzi. A jelenkor felszínességéről, ricsajos csinnadrattájáról ironikusan szól új verseiben, "agyat kontroll helyettesít ma / üres rubrikák pontosak / kitöltve szellemük hiányát" (Vészben), "minden győzelem / fél halál / ki emlékszik majd / hős nevekre / mikor egy glóbusz / el se vetve / meg sem érlelve / égre száll? (Holt verseny). "ma még csak a petárda / a bombajó esetek de félek / holnap már nem kell a toll / meg az ének / elvetett ecsetek nem festhetnek / képet képtelent sziréna ront / a zenének" - irónia csap itt át keserű előérzetbe (Város estefelé).
   A szó, a nyelv mélyeinek vesztét, hiányát a filozófus férj halála az ünnepen csak tovább sokszorozza: "a szóvarázs most szótagokra tört" (Egy üres szék). A költői létezés vállalása Mándynál éppen ez lett: legyen ki a varázst őrizze, egészében visszahozza. (Széphalom Kiadó, Budapest, 1999)