A Stoll-féle kritikai kiadásban 568/r szám alatt szerepel egy három sza-kaszos vers, amelyet - nem lévén címe - kezdősorával (Ha lelked, logikád...) tart nyilván a kutatás. A töredék, amelynek 2. és 3. szakaszát a költő egy vízszintes vonallal élesen elválasztotta, ez: 
 

Ha lelked, logikád,
mint patak köveken
csevegve folyik át
dolgokon egeken -

ver az ér, visz az ár
eszmélhetsz nagyot:
nem kell más verse már,
költő én vagyok!

            *

Kertemben érik a
leveles dohány.
A líra: logika;
de nem tudomány

   Fölvetődik a kérdés: mikor született ez a vers? Az egyebekben példamutatóan alapos, számos ponton revelatív textológiai teljesítményt nyújtó Stoll Béla e vonatkozásban teljesen tanácstalan. Az 568. számon fölvett töredékekhez, így ehhez is, csupán ennyi magyarázatot ad: "Ábécérendben közöljük azokat a töredékeket, amelyeknek közelebbi keltezésére semmiféle ötletünk nincs. Valószínű, hogy valamennyi az utolsó években keletkezett." (JAÖV2:558.) Ez a tanácstalanság némileg meglepő, hiszen nevezetes, sokszor idézett versről van szó; egyik sora (A líra: logika) Török Gábor 1968. évi úttörő József Attila-könyvének is címe lett, s azóta is sokan és sokszor emlegetik. S e vers, töredelmesen vallom be, nekem személyesen is nagyon kedves: itt a költő képalkotó nyelvi ereje és filozófusokon iskolázott intellektusa személyiségével olyan összhangban s oly szerves egységként jelenik meg, mint csak a rá leginkább jellemző legjobb verseiben.
   E töredékről a közelmúltban a filozófus Farkas János László érdekes tanulmányt írt, s egyik - irodalmárokra rápirító - fölismerése ötletet, kiindulópontot adhat a datálás megkísérléséhez is. Farkas János László ugyanis észrevette (Farkas 1999. 71.), hogy a töredék 3. szakasza voltaképpen Arany János A tudós macskája című versére utal vissza, s a dohány/tudomány rímpár Arany tudománya/dohánya rímének megfordítása. 
 

Nagy volt, mondok
Az ő tudománya,
De mi haszna! Kevés hozzá
A vágott dohánya
Könyvet írt a bölcsességről
- S hajna!
Ilyen apró dőreségek
Gyakran estek rajta.

(Zárójelben mindjárt jegyezzük meg: Arany rímpárja többszörösen hangsúlyos; az idézett szakasz, kis eltéréssel voltaképpen kétszer szerepel a versben, hiszen A tudós macskája ezzel indul s ezzel zárul. Olvasója - ahogy József Attila is - óhatatlanul fölfigyel rá.)
   A két vers kapcsolatának fölismerése úgy vélem, roppant tanulságos. Kétségtelenné teszi, hogy töredéke megalkotásakor József Attilában élt Arany költészete: valami aktualizálta, előhívta versélményét. Hogy Arany József Attilának (is) egyik kedves költője volt, persze, eddig is tudtuk. De Tverdota György (1998) újabb kutatásaiból immár az is bizonyos, hogy költőnk Arany-felé fordulásának egyik időpontja 1933 nyarán volt. Tverdota részletes és alapos rekonstrukciójából kiderül, hogy József Attila 1933. június 10-én Budapestről Miskolcra, majd Miskolcról - uticélja az írókongresszus lévén - Lillafüredre utazott. S "[a] vidéki nagyvárosban történt tartózkodásának, majd pedig annak a kisvasúton tett vonatozásnak, amely Miskolcról Lillafüredre vitte József Attilát, már krónikása is akadt." Tverdota idézi is az útitársat, Nagy Lajost: "Előadásokat tartottunk Miskolcon, onnan átrándultunk Lillafüredre, Miskolcról helyiérdekű vonattal utaztunk. Gyönyörű tájon vonul ez a vonat, hegyek és dús erdők között. Egy kupében ültem Attilával, én arccal menetirányban, ő velem szemben. Elragadtatva néztem a szép fákat. [...] Az út egy szakaszán gyertyánfák között haladtunk. Gyertyánfaerdőt akkor láttam először. Szinte áhítattal bámultam ezt az erdőt. [...] Attila könyvet olvasott és egy tekintetre se méltatta az erdőt. Csodálkoztam rajta. Azon csodálkoztam, hogy ő, a költő, akinek a versei tele vannak pompás természetleírásokkal, most, amikor élvezhetné a természetet, ennyire közönyös. De nemcsak, hogy nem nézett ki, hanem így szólt hozzám: »Hallgass csak ide! Milyen remek ez.« És elkezdett felolvasni a Toldi szerelméből." (Nagy 1957. 377., idézi Tverdota 1998. 444.) Azaz: a külvilág csábítása ellenére Arany verseit olvasgatta, méghozzá a költői megoldásokra is ügyelő "szakmai" szemmel. (Választása ráadásul nem is esetleges, pillanatnyi döntésen alapult: már Budapestről való indulása előtt el kellett döntenie, hogy utiolvasmányként Arany-kötetet visz magával.)
   Tverdota rekonstrukciójából azt is tudjuk, hogy költőnk Lillafüreden a június 12-éről 13-ára virradó éjszaka verset, sőt verseket írt (Tverdota 1998. 445., ld. még Szőke 1996.). Az egyik tanú erre a szobatárs, Berda József emlékezése, aki "[s]zerint József Attila éjjel írta meg a [Magad emésztő...] című verset, míg ő hortyogott, s őt felkeltve azon melegében »büntetésből« fel is olvasta neki. »Utána elolvasta az Ódát. Gyönyörű szerelmes vers, az is ott született... Először a Babitsot megkövető verset olvasta el és utána az Ódát olvasta el [...] Éjfél után lehetett 2-3 tájt.« (Tverdota 1998. 446.) A másik tanú, bár ő verscímeket nem említ, Németh Andor, aki a Lillafüred-ről való, 13-i távozásáról ezt írta: "Távozás előtt bekopogtattam Attiláért. A szobában égett a villany, vetett ágya gyűretlen maradt. Az asztalon teleírt papírlapok hevertek. A hamutartóban cigarettavégek tömege, nyilvánvaló volt, hogy egész éjjel virrasztott és alkotott. (Németh 1989, 88., idézi Tverdota 1998. 445.) 
Egyéb adatok alapján Tverdota azt is valószínűsíti, hogy József Attila még 13-án is dolgozott az Ódán, s pár napot még talán - a többi íróval ellentétben - Lillafüreden maradt. (Alighanem ekkor is dolgozott.) Ami fix: a kész Ódát, levél kíséretében, 17-én küldte meg Babitsnak (Tverdota 1998. 445-447.). A Babitsnak szóló, Babitsot megkövető [Magad emésztő...] viszont kéziratban maradt, a költő nem publikálta. És - ha írt még ekkor az Óda és a [Magad emésztő...] mellett - azok a verskezdeményei is kéziratban, befejezetlenül maradtak. Az alkotói lendület ugyanis megtört; június 18-án a költő élettársa, Szántó Judit - "válaszként" a más nőhöz írott Ódára - öngyilkosságot kísérelt meg. 
Tézisem, amelyet az alábbiakban igazolni szeretnék, az: a [Ha lelked, logikád...] ennek a június 12-étől 17-éig tartó alkotói periódusnak a gyümölcse, s az Óda első fogalmazványának elkészülte után, a véglegesítéssel párhuzamosan született meg.
 
 

Mi szól e datálás mellett? Egyetlen Arany-"hatás" megléte önmagában aligha lehet perdöntő...
   Ha áttekintjük ismereteinket s a verseket (Óda, [Magad emésztő...] és [Ha lelked, logikád...]) együtt vesszük szemügyre, úgy vélem, láthatókká lesznek az összefüggések: az együttszületés nyelvi-poétikai jelei.
   Mindenekelőtt érdemes megnézni, hogy a június 10-i Arany-olvasásnak csakugyan volt-e közvetlen hozadéka József Attila költészetében? Csak-ugyan "hatott"-e Arany 12-e és 17-e között?
   Az ekkor, Lillafüreden írott [Magad emésztő...] 22-25. sora ez:

Pörös felek
szemben álltunk, de te szintén
más ügyben, más talaj felett
tanúskodtál, mint én.

   Ez a szöveghely (JAÖV 2:189) - mai divatos szófordulattal élve - "nem születhetett volna meg" Arany A hamis tanú című versének (Arany, 1992. 167-168.) ismerete nélkül. Az Arany-versbéli "vén Márkus" tanúskodásának módja világítja meg, teszi érthetővé a "más talaj felett tanúskodtál" kép szemléleti alapját. Márkus tanúskodása ugyanis így zajlott:

Állj elő, vén Márkus! vedd le a süveget,
[...]
Tartsd fel három ujjad: esküdjél az égre,
Atya, Fiú, Szent-Lélek hármas istenségre:
Hogy az a darab föld, amelyen most állasz
nem tarcsai birtok, - ladányi határ az.

   S a határ-pörbéli eskünek ez a módja Aranynál az elbeszélt történet lényege, centruma. Mert, ahogy a vers mondja, "a vén Márkusnak esze volt előre: / Talpa alá tette, úgy esküdt a földre". Sőt, ehhez a szöveghelyhez Arany még versen kívüli, szerzői jegyzetet is fűzött: "Azaz egy darab ladányi földet készített jó előre talpa alá, s így az eskünél mentális rezervatával élt" (Arany, 1992. 167.).
   Az Arany-versnek és a [Magad emésztő...]-nek ez a nyilvánvaló összefüggése önmagában is jelzi, hogy József Attila június 10-i Arany-olvasásának volt költői hozadéka. A Babitsot megkövető versnek ez az Aranyra való visszautalása, bizonyítja: költőnkben ekkor csakugyan aktualizálódtak az Arany-inspirációk. 
 

Szempontunkból legalább ennyire fontos az is, hogy a - bizonyítottan - egy alkotói periódusban született Óda és [Magad emésztő] - egyébként logikusan, alkotáslélektanilag érthetően - motivikusan is összefüggenek. Egyetlen, erre utaló példa önmagában is szépen mutatja ezt:

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.

- olvashatjuk az Ódában (JAÖV 2:178., 46-49. sor). A Babitsot megkövető versben pedig ez így bomlik ki, alakul át (JAÖV 2: 190., 26-33. sor):

... A múlt
tüntető menete elvonult,
a lomb lehullt
s a fájdalom ágai benned,
mind mindenkiben, elkövesednek
az aláomló évek, évadok,
rétegek, szintek és tagok
óriási nyomása alatt.

   Az idő múlásának és az időtlenné váló élménynek a szembeállítása, összefüggésbe hozása mindkét esetben hangsúlyos és lényeges.
   Ez a motívum, pontosabban a mögötte meghúzódó, teoretikusan meg-alapozott szemlélet jelenléte hívja föl a figyelmet arra, hogy a szóban forgó három vers mindegyike nagy mértékben magán viseli az előzetes teoretikus meggondolások nyomát, sőt mindegyik tartalmaz is explicit teoretikus kijelentéseket. Az ezt mutató, összefüggéseikből kiemelt szövegrészek rokonsága, egymást kiegészítő és erősítő összhangja szembeötlő.
   A "szerelmi" Óda - egyebek mellett - ilyen, meglehetősen nyílt teore-tikus tézist szögez le: "A lét dadog, / csak a törvény a tiszta beszéd" (JAÖV 2: 180.). A legszemélyesebb magánemberi problémát rendezni akaró [Magad emésztő...] megvilágosító magyarázatként ugyancsak teoretikusan formált gondolatmenetet (is) tartalmaz: "Akár egy halom, hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát / s így mindegyik determinált" (JAÖV 2: 190.). (Ez a rész, mellesleg megjegyezve, magának a költőnek is oly fontos volt, hogy a - személyes okokból - kéziratban hagyott versből utóbb egyik legfontosabb költeményébe, az Eszméletbe is átemelte.) S a töredékben maradt, harmadik vers is e sorba csatlakozik bele, amikor hangsúlyos helyen, a vers zárlataként kimondja: "A líra: logika; / de nem tudomány" (JAÖV 2: 470). Aki pedig kicsit is tisztában van József Attila filozófiai tájékozódásának erősen pauleriánus ösztönzéseivel, az észreveszi, hogy az Ódának a "törvény"-re, a töredéknek pedig a "logika" tudományára való rámutatása ugyanazon elméleti beállítódás terméke. Sőt az is észrevehető, hogy a datálandó töredék - ugyancsak hangsúlyos pozícióban, a vers indításaként - azt a kettősséget is tematizálja, ami mindhárom szövegben versgeneráló mozzanatként mutatható ki. Mindhárom vers ugyanis kétségkívül a "lélek" és a "logika" sajátos összeműködésének dokumentuma, magasrendű megnyil-vánulása. (Nota bene: töredékünk e szerepére, a másik kettőt magyarázó, s azok alkotáslélektani tapasztalatait kimondó, általánosító jellegére még vissza kell térnünk.)
 

Mindezeknél is szorosabb kapcsolatról árulkodik az Óda és a töredék között a szemlélt, megjelenített világ rokon látványa és hangulata, érzelmi kísérete. Nem hagyható figyelmen kívül ugyanis, hogy az Óda így rögzíti a versbeszéd helyzetét (JAÖV 2: 177):

És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés

   Ez a patak, mint szemlélt s megjelenített természeti környezet, jelenik meg a töredékben is:

Ha lelked, logikád,
mint patak köveken
csevegve folyik át
dolgokon, egeken -
ver az ér, visz az ár
eszmélhetsz nagyot:

   A különbség: hogy tudniillik a patakra az Ódában a kedves lény mosolya, a töredékben pedig magának a beszélőnek az érzelmi állapota vetül rá - mellékes körülmény. A két vers külön léte elegendő magyarázat rá. Perdöntő viszont, hogy a patakbeli kövek itt is, ott is azonos funkciójúak (Beney Zsuzsa kifejezését kölcsönkérve: "a gondolat metaforái"), s az, hogy a látványt mindkét versben erős érzelmi fölhangoltság, már-már extatikus állapot kíséri. Mert ami a töredékben az "eszmélhetsz nagyot" kijelentésig ível, az az Ódában is hasonlóképpen van meg:

..., életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha

   S ez a rokon érzelmi állapot nyelvileg is rokon módon fejeződik ki. Gondoljunk csak a ver és a verődve, illetve a dolgokon, egeken és a földön és égbolton előfordulására. A szókészlet lényeges elemeinek ilyen meg-egyezése, illetve rokon jellegű használata aligha lehet véletlen.
   Jelenlétükre a legreálisabb magyarázat az, hogy a két vers egymáshoz nagyon közeli időpontban született. Esetleg ugyanazon alkotói periódusban, akár egyetlen éjszaka egymást követő óráiban.
 

Volt szó róla, hogy megítélésem szerint a töredék az Óda első fogalmazványának elkészülte után íródott. Ezt most célszerű megismételnem. A töredék ugyanis, nem kétséges, "a" nagy vers megírását követő eufórikus-megelégedett alkotói érzület verse. Ezt a vers expressis verbis kimondja: 

ver az ér, visz az ár
eszmélhetsz nagyot:
nem kell más verse már
költő én vagyok! 

   Ez az - egyébként is indokolt - önérzet ekkor életrajzilag is indokolt volt; tudjuk, azonnal, mindjárt az Óda megírása után vissza is igazolódott. A lillafüredi szobatárs, a hortyogásából fölkeltett Berda József reakciója ugyanis megerősítette, amit József Attila érzett: az Óda is, a Babits-vers is kitűnően sikerült. "Én azt mondottam, mind a kettő remekmű... Azt mondottam, modern költőtől ilyen gyönyörű szerelmes verset nem hallottam..." (idézi Tverdota, 1998.  446.) S azt is pontosan tudjuk, maga a költő is így vélekedhetett erről, hiszen az Ódá<D>t mind a "címzettnek", Marton Mártának, mind a kiengesztelni szándékozott költőtársnak, az akkor folyóiratot szerkesztő Babits Mihálynak megküldte.
   A töredék, persze, mindezeken is túl jóval több, mint személyes "hangulatjelentés". Olyan ars poetica-kísérlet ez, amely egy részleges szemléletváltást, egy pozíciótól való elmozdulást is bejelent: elhatárolódást a logizmaközpontú pauleri szemlélettől, amely marxista beállítódásának is alapja volt ("A líra logika; / de nem tudomány.") Vagy, talán így pontosabb, a líra immár a költői praxisban is a teória fölé emelkedik. Ezt jól alátámasztja Farkas János László megfigyelése: "...míg Arany Jánosnál a tudomány és a vágott dohány rímel össze, addig József Attilánál a leveles dohány és a nem tudomány. [...] József Attilánál mintha valamiféle nyelvi kombinatorika intézné a szerkesztést a következő mondat [= előföltevés] alapján: Ha a tudományhoz a vágott dohány rendelhető, a nem tudományhoz a vágatlan [azaz: élő, leveles] dohány. A terminusok negációja és egyben sorrendjük megcserélése: ez a kontrapozíciónak nevezett logikai alakzat [...] érvényes következtetések alapjául szolgál" (Farkas, 1999.  72.). S hogy a dohány életet jelölő jelzője itt értéktartalmú, mutatja az a tény, hogy a [Magad emésztő...]-ben az élettelen - "hasított" fa negatív konnotációjú: a szigorú determináció képzete. Az intertextualitásnak ez a Farkastól észlelt változata, az ún. iteráció azonban a töredékben nem önmagában áll, hanem két megírt (s további, megíratlanul maradt, de az elválasztójellel félreérthetetlenül kijelölt) szakasz gondolati lezárása. S a meglévő két szakasz maga is ebbe az irányba mutat: egy teoretikus előföltevés költői átalakítása, "felülírása" történik meg itt. Ahogy Farkas János László írja: "A személyessé válás és az érvényessé válás rendeződik egybe az eszmélés alakzatában. Ezt rímjei alakulásán is megfigyelhetjük: logikád - folyik át; érik a - logika. A személyhez kötött logikára olyan ige válaszol, amely megszakítatlan külső mozgást fejez ki; a személytől eloldott, kategorikus alakot olyan ige hívja, amely belülről szerveződő mozgást mond ki, s amelynek helyhatározója birtokba vételt és művelést feltételez" (Far-kas, 1999. 73.). Ami érthető: e szemléleten belül ugyanis a "[s]zemélyesség: magával azonosnak lenni. Érvényesség: egyetemesen fennállni." (Farkas, 1999. 73.). Ha ezt a distinkciót szem előtt tartjuk, nem nehéz észrevenni, hogy itt a Brentano-Husserl-Pauler Ákos képviselte érvényesség-elv költői megjelenítése s egyben annak "felülírása" történt meg. 
József Attila rendszeres teoretikus studiumai költőileg ekkorra értek be. 
 

Irodalom

Arany János összes költeményei. I. Kisebb költemények 1839-1859. Bp.  1992.
Farkas János László 1999. Logika, de. = Világosság, 12. sz. 65-87.
JAÖV. József Attila összes versei 1-2. köt. Kritikai kiadás. Közzéteszi Stoll Béla. Bp. 1984.
Nagy Lajos 1957. József Attiláról. = József Attila Emlékkönyv. Szerk.: Szabolcsi Miklós. Bp. 375-378.
Németh Andor 1989. József Attiláról. Bp.
Szőke György 1996. Élmény és alkotás. Egy József Attila-vers születése. = Irodalomtörténet, 1-2. sz. 178-183.
Tverdota György 1998. József Attila 1933 június. = Irodalomtörténet, 3. sz. 432-449.