"Itt áll a férfi, gondoltam, aki - mindegy, mennyire volt igaza - olyan kihívó merészséggel indította el az Ady-vitát, s aki olyan keményen, rendíthetetlenül és előkelő biztonsággal állta viharait" - ezekkel a hízelgő, de tárgyilagos szavakkal festette meg "olimpuszi istennek" aposztrofálva Vas István első személyes találkozásuk után Kosztolányi Dezső portréját egyik visszaemlékezésében, ám véleménye még a hatvanas években is - legalábbis nyilvános eszmecserékben - kivételszerű volt: az irodalmi vélekedés számára ugyanis mindmáig zavaró, nehezen emészthető jelenség, sőt, bizonyos időszakokban megbotránkoztató tárgy volt Kosztolányi Adyról közreadott vitacikke, amely A Toll című újliberális folyóirat kezdemé-nyezésére indult ankétra íródott 1929 nyarán. Kosztolányi Dezső, aki fiatal korától fogva feszült viszonyban volt Adyval, július 14-én megjelent dolgozatában (melyet egyébként tüntető módon különvéleményként jelentetett meg) Ady növekvő kultuszának kifigurázása mellett arra is törekedett, hogy a költő - általa kevésnek érzett - művészi teljesítményét is ízekre szedje. Ez a gesztus rendre és rangra való tekintet nélkül gáncsba ütközött, még a Nyugat írói körét is váratlanul érte, ráadásul a két gyökeresen eltérő költői karakter és irodalom-felfogás egymást kioltó léte - ha akkor nem is látszott közvetlenül, de megágyazott a később nagy hatású, a literátus értelmiséget megosztó népi-urbánus ellentétnek, ahogy erről Király István Kosztolányiról megjelent, 1985-ös könyvében megemlékezett. Az immáron két évtizedes távlat sem volt igazán elégséges a vitán való szakmai fölülemelkedésre, az Ady-Kosztolányi-szembenállás pedig azóta is lankadatlan erővel foglalkoztatja a kutatókat. Kosztolányi vitairatának új keletű értelmezése egyetlen tekintetben hozott változást a korábbi sztereotip, Adyt fölmentő, Kosztolányit elparentáló nézethez képest: szemben azzal, hogy Kosztolányit már a kortársai is - Karinthy Frigyes és Márai Sándor kivételével - a kiátkozással egyenértékű elhatárolódással illették, és a Kádár-korszak hivatalossága is magától értetődően tört fölötte pálcát, addig mára - többek közt a Párizsban élő irodalomtörténész, Karátson Endre ösztönzésére - fiatal kutatók másként fogalmaznak. Még akkor is, ha Kosztolányi kétségkívül kisebbfajta földrengéssel fölérő gúnyiratban tette nevetségessé Ady mono- és megalomán önkanonizációját, állította pellengérre se széle, se hossza kultuszát. Szitár Katalin, egy tavaly előtt megjelent kézikönyvben egyenesen azt állítja, hogy Kosztolányi "mentege-tésére nincs szükség", azzal pedig, hogy idézőjelesen használja Ady mar-xista monográfusának - a Kosztolányival szemben nem éppen engedékeny-ségéről híres Király Istvánnak - kedvenc szóösszetételét, az "Ady-revíziót" voltaképpen az újabb tudományosság nevében a régi, megkövesedett irodalomtörténeti fogalmak ironikus kezelésére tesz javaslatot.
   Az persze továbbra sem valószínű, hogy a vitacikk körül valaha is elcsitulhatnak a hullámok, hiszen a hét évtizede tartó polémia többet és mást jelent két klasszikus magyar költő feszültséggel átitatott kapcsolatánál két ellenérdekű pályatárs a síron túl is tartó kibékíthetetlen ellentéténél. A Kosztolányi elítélésével végződő elemzéseknek azonban úgy látszik lassan vége, és a vizsgálódás súlypontjainak áthelyeződése szakmai körök megelégedését kiváltva esztétikailag mindinkább megmagyarázhatóvá teszik Kosztolányi föllépését. Ezek az elképzelések ugyanis Kosztolányi önolvasását tekintik az Ady-bírálat rendezőelvének. Ez azért kecsegtet termékeny(ebb) szemponttal, mert túllép azon az egysíkú fölfogáson, miszerint Kosztolányi Ady-szemléletét eleve "igazságtalannak" kell elfogadni és cikkének lényege az ellenfél ócsárlásában merül ki. Akik ezt állították, azok nem vették figyelembe Kosztolányinak azt a nézetét, hogy ő sohasem hitt az írói objektivitásban: "Aki azt hirdeti, hogy az ő kritikája »tárgyilagos«, az tökfilkó vagy képmutató" - foglalja össze a tőle megszokott precizitással hitvallását egy, a nagy vita időszakában született cikkében, nyilván nem függetlenül az őt ért közvetlen tapasztalatoktól. E rendkívül fontos tény rögzítéséhez idemásolom feleségének összegzését ezekről a vészterhes időkről: "1929 nyarán, váratlanul, izzó irodalompolitikai, vagyis inkább politika-irodalmi harcok középpontjába kerül.
   A Toll című folyóirat Ady Endréről szólaltat meg tekintélyeket. Őt is megkérik, nyilatkozzék a cikksorozat keretében. Nem közömbös és nem is egyszerű kérdés ez a számára. Huszonöt év óta gyűlik a seb, amely ettől a kérdéstől most felfakad. Régen szenved, haragszik, gúnyolódik és kesereg ő Az írástudatlanok árulásán - ezt a címet adja a Toll július 14-i számában megjelent tizenöt oldalas cikkének. Alcímül pedig ezt: Különvélemény Ady Endréről. »Tiltakozom az ellen, hogy a politikusok, az apró-cseprő ügyeknek kishivatalnokai ártsák bele magukat a művészet dolgába« - idézi ő maga, még 1919-ben írt egyik cikkéből.
   A megdöbbentően nagy vihar, amelyet ez az írás kavar, őt igazolja. Elevenbe vágott. Nem Adyt védik, hanem Kosztolányit támadják, és elsősorban önmagukat akarják igazolni. Azoknak, akik így támadják, nem a költészet a szívügyük, mint őneki. Őt pedig éppúgy felháborítja a politikai okokból felmagasztosított Ady esete, mint a politikai okokból ledorongolt Móricz Zsigmondé. Idegbetegsége olykor félénkké tette, de becstelenné soha, s a magyarságnak és az irodalomnak, a szónak, a magyar szónak gáncs és félelem nélküli lovagja, védelmezője és mártírja.
   Egy külföldre emigrált és ott a magyarság ellen fordult régi barátjának ezt írta: »Gondolj szép ikes igéinkre.«
   Gyalázkodó leveleket kap, lelövéssel, megveretéssel fenyegetik, suhancok ólálkodnak a házunk körül, de kap sok üdvözlő és helyeslő levelet is az ország minden tájáról.
   A fenyegetőkkel most nem törődik, a dicsérőkkel sem, de a Nyugat magatartása fáj neki. Levélben bejelenti kiválását a laptól, s kéri, hogy hagyják el nevét a főmunkatársak névsorából.
   Nem nyugtalanítja, hogy a vita során, éppen irodalmi megfontolásból, nem mondhatta ki az utolsó szót és nem merhette ki fenékig ennek a kérdésnek zavaros hullámait, mert azt érzi, tanította, nevelte az ifjúságot, fogalmakat tisztázott, megmutatta igazi valóját és állásfoglalását a költészetről és a politikáról. Azzal a kijelentésével, hogy »az elefántcsonttorony még mindig különb hely egy pártirodánál«, választ adott arra a gyakran felvetődő kérdésre is, vajon politizáljon-e az író vagy sem."
   Nem érdektelen megfigyelni, hogy mind az Ady-kutatók zöme (élükön az említett Királlyal), mind a Kosztolányi-filológusok többsége (Kiss Ferenccel és Rónay Lászlóval) végső soron Kosztolányit elmarasztalva interpretálják a történteket, és csakis két oldalú szembeállítással élnek. Ebben a vagy-vagy helyzetben - tekintettel a marxisták osztályharcosan átrajzolt irodalomtörténeti fejlődéstanára - más nem, csak Kosztolányi húzhatta a rövidebbet. A kommunista baloldal a kommün utáni (a hírhedt jobboldali Új Nemzedék című lapnál, bár csak néhány hónapig tartó és nem érdeminek tekintett) szerepvállalását még az 1926-ban megjelent Édes Annát követően sem tudták megbocsátani, hiába könyvelték el még baloldali kritikusok is, így Bálint György, a két háború közötti próza legőszintébb pillanataként ezt a regényt. A "polgári" Kosztolányi kiátkozása az ötvenes években az irodalmi kánonból a "munkásmozgalmi-forradalmi" Ady mellől beárnyékolta utókorát, nem utolsó sorban a pályatársa nagyságát épp politikai költő-mivoltában kétségbe vonó különvéleményével, mely a vulgármarxista "rendszergazdáknak" nem esett ínyére. Hasonló módon talál kivetni valót Kosztolányi föllépésében a népi tradícióból kinövő irodalom. Szakmai körökben ezért kísérte furcsálkodás azt a tényt, hogy két évtizede szakadatlan munkával az a Kis Ferenc adta közre Kosztolányiról szóló vaskos monográfiáját, 1979-ben, aki a népiek egyik irányadó kritikusaként dolgozott. Az Ady-Kosztolányi szembenállás megítélésekor ő is Ady javára döntött: Kosztolányi "tévedett, amikor Ady magas rendű politikusságát a homo aesteticus ingerültségével mérte [...] Tévedett, amikor lomposságnak nézte a robusztusságot, zagyva messianizmusnak a küldetéskényszert és a küldetéstudat ihleteit. Hamisított, amikor a költő példátlan mérvű őszinteségét a magánember Ady (költészetet szolgáló) pózaival zavarta össze, s a sznobok és kortesek Ady-imádatát a jogos és eszméltető népszerűséggel.
   A vita elemzői - pontokba szedve Kosztolányi személyes emberi motívációit, mindenekelőtt "féltékenységét" és "rivalitásérzetét" a meglévő világszemlélet és politikai különbségek mellett - "egy ellenszenv történeteként" (Király István) demonstrálják Kosztolányi föllépését, melyben végső soron annak kell eldőlnie: kié az irodalom megújításában vitt vezető szerep: "Nem bírta el a határtalan öntudat Ady elsőbbségét. Szenvedett az elhomályosító háttérbe szorító írólegendától" - állítja Király, majd azzal toldja meg, hogy "[a] művészi tevékenységet még inkább fokozzák személyes bántások, régi sértettségek". Tény, hogy korán farkasszemet nézett egymással a két lángelme. Az első egyszer s mindenkorra meghatározó pengeváltás voltaképpen még a Nyugat-mozgalom megindulása előtti esztendőből való, amikor egymás verses kötetein élezték szablyáikat. Ady dehonesztáló kitételei mögött - "irodalmi író" megbélyegzéssel utalta az induló költőt a Szász Károly-féle múlt századbeli epigonok közé, ez pedig az Arany Jánost eszményképének tekintő fiatalember számára kétségkívül a becsületsértéssel ért föl - a Bölöni Györgynek odavetett, a "Nem engedem, hogy fejemre nőjön" hetykesége húzódik meg, amelyet Kosztolányi, Babitstól tudjuk, sohasem tudott megbocsátani, és egy hozzá küldött levélben Ady korszakfordító Új versekének (1906) megjelenése után voltaképpen már a 29-es vitairat egyik alaptételét megfogalmazta: "A magyar irodalom trónusába egy kiállhatatlan, üres pozőrt ültettek, Ady Endrét."
   A hét évtizedes vitára, mintegy guanóként rakódott irodalompolitikai hordalékok miatt elsikkadt egy fontos epizód, amely éles fénybe állíthatja - az egyébként a színpadias szereplést kedvelő, a clown-ságát nem rejtegető Kosztolányi pszichológiai - alkotáslélektani beállítottságát, az Adyt kultizáló és fanatizáló korhangulattal szembeni megvetését. Mindenesetre a revízió mögött meghúzódó személyes elszámolás jelleget támasztja alá az az első pillanatban teátrálisnak tetsző jelenet, amelyről Illyés Gyula számol be az általa sajtó alá rendezett tízkötetes posztumusz Kosztolányi-kiadás Kortársak című kötetének bevezetőjében. Eszerint Kosztolányi Gellért Oszkár lakásán Ady gipszből készült arcmása felé fordulva olvasta föl házigazdájának kéziratát. "»Még most megmondom, hogy kitűnő költőnek tartom.« - mondta a szoborra tekintve. Olvasás közben is folyton arra emelte föl pillantását. Szinte annak olvasta föl a tanulmányt ..." Gellért rákövetkező megjegyzését illetően pedig, hogy az írás pamflet, Kosztolányi azt mondta, hogy szánt-szándékkal "lőtt túl a célon": "Csak ilyen erős taszítástól lehet remélni, hogy a kérdés egyensúlyba kerül" - idézi szó szerint a költőt Illyés.
   Kosztolányi szerint Ady "vegyes értékű versei" modorosak, ez a "tűrhetetlen modorosság" végül "elnyelte" őt. "Gondolatvilágának fő tengelye: a messianizmus". Politikai költészetét "művészi szempontból" támadhatónak ítéli: Ady "a politikai küldetés és a halál pózában áll". Még azt is mondja: "politikai verseit többnyire megrendelésre írta". Súlyos ítéletként fogható föl a világirodalmat magas szinten végigfordító, fél tucat nyelven kiválóan értő, européer szemléletű költő pikírt megjegyzése ellenfele műveltségéről, mely "újságírói, értesültsége kávéházi". Kizárólag a "hírnév" táplálta ambícióit, jobbára manírjait ismétli, "kedvelt lemezei zörögve jönnek elénk". Élcelődik szerelmi líráján is, hangjáról azt mondja: "egy kissé vidékies trubadúré". Végső konklúzióin azt szűri le Ady költészetéből, hogy bár "harminc-negyven maradandó vers" fűződik a nevéhez, "csak az érdekes, csonka-nagy tehetségek között" kaphat helyet. Ez után tér ki Kosztolányi a mindent magába olvasztó gőzös Ady-kultuszra.
   Abban Kosztolányi ádáz ellenségei is egyetértettek, hogy túldimenzionált kultusszá változott a húszas évtizedben a társadalmi érintkezés minden területén föllelhető Ady-imádat, amelyről egyébként három esztendővel korábban az Édes Anna lapjain is gúnnyal szólt az író. A Toll körkérdése nála csak a pontot tette föl az i-re, egyébként a higgadt Illyés is úgy látta, hogy Ady körül sokféle káros félreértés kapott lábra: "A tíz éve halott költő akkor állt dicsősége csúcspontján; akkor fegyverezte le, sőt pártoltatta maga mellé hajdani ellenfeleit, s azok szellemi örököseit. A tisztázni való nem kis részben az volt, hogy a költő elhangzott szólamai melyik pártban visszhangzanak legotthonosabban. Minden árnyalat ma-gának követelte azokat. Jellemző, hogy Ady mellett mindvégig kiálló Bölöni György veszélyes tényként kezeli, hogy "az új magyar értelmiség bús, tragikus, nacionalista költőt termelt Adyból". Ezt a hivatalos Magyarország kultuszminisztere, Klebelsberg Kunó, az 1928-ban írott cikkében azzal toldott meg, hogy Adyt Vörösmarty mellé helyezze a nemzeti panteonban, "költőkirálynak" nevezte. Makkai Sándor pedig egy esztendővel korábban, az azóta sokat emlegetett Magyar fa sorsa című könyvében Adyt egyenesen mitikus talapzatra emelte. Ekkortájt fedezték fel Adyban saját mozgalmuk előzményét a népi írók, így őket különösen fölbőszítette és érzékenyen érintette Kosztolányi támadása, akinek egyébként sem tetszett az általuk képviselt irodalmi irányzat, sőt, ellenérzését sem rejtette véka alá. Néhány évvel később közzétett - kicsiben, de szintén hírhedtté vált - Vojtina levele című írásában pedig mintha az Adyt oly kegyetlenül bíráló kéz vezette volna tollát.
   Kosztolányi kortársairól írott kritikai dolgozatokat, tollrajzokat és esztétikai méltatásokat 1977-ben sajtó alá rendező Réz Pál az Egy ég alatt című kötetben átfogóan ismerteti a vitát, közli Kosztolányi Adyról írott valamennyi cikkét, és azokat a roppant tanulságos szövegfoszlányokat is, melyeket egy - igaz, soha meg nem született - válaszához készített. Réz Pál a vitához történő hozzászólások csokorba gyűjtésével érzékelteti az akkor kialakult atmoszférát. Ebből kiderül, hogy ez a téma uralja az esztendő második felének irodalmi (és részben politikai) közéletét, mely átcsapva A Toll keretein, több budapesti és vidéki napilapnak, irodalmi szemlének is aktuális mondanivalóját képezi. A szerkesztő a teljesség igénye nélkül 41 nevet sorol föl a nyilatkozók listáján, ezek között szerepel: Babits Mihály, Dutka Ákos, Féja Géza, Fenyő Miksa, Füst Milán, Ignotus, József Attila, Karinthy Frigyes, Kassák Lajos, Kodolányi János, Komlós Aladár, Len-gyel Menyhért, Márai Sándor, Móricz Zsigmond, Németh Andor, Németh László, Pásztor Árpád, Szabó Dezső, Zilahy Lajos, Zsolt Béla.
Babits az ellen tiltakozik, hogy Ady "üres költő volna", Móricz bár - sokakkal együtt - őszintének találta Kosztolányit, sajnálta érte, "mert valami belső gátlás megakadályozza, hogy megértse Adyt". Kassák szerint pedig Kosztolányinak "sohasem adatott megismernie Ady elementáris erejét". Az ezekben az esztendőkben már a Kosztolányihoz egyre közelebb kerülő József Attila a cikket nem másnak, mint víziónak tekinti, és figyelmezteti, hogy a kultuszt le kell a műről fejteni: "a költő versei révén zseni, ha az, ezen nem változtat a népszavazás". A legkeményebb váddal Komlós Aladár illeti a Korunk szeptemberi számában a különvélemény szerzőjét; szerinte a cikk "igaztalan gyűlölködésével egyfelől úgy rémlik, meglassította a tárgyilagosodás folyamatát [...], másfelől azonban a kritikai szabadság merész példája, bár ő maga visszaélt a szabadsággal". A fölforrósodott hangulatban voltaképpen Babits kettős magatartása - még a korábban már meglazult barátsága ellenére is - meglepte Kosztolányit. Nyílt szembefordulása okoz személyesen is fájdalmat számára, hiszen Babits közös fiatalságuk idején a kilencszázas években éppúgy kapálódzott Ady ellen, ahogy ő, sőt lelki szemei előtt megjelenhettek Babits akkor írt (egyébként életében nem publikált) levelének alábbi kitételei: "Ady Endre émelyítő poéta. [...] Hogy nem nagy tehetség: azt bizonyítja modorossága és bamba, impotens önismétlése, de ez mást is bizonyít: hogy tétlen és lusta. Forma-slampettsége annál megbocsáthatatlanabb, mert nem őszinte s nem a tartalommal való küzdelmen alapul" - tört ki Babitsból némiképp hisztérikusan az indulat, majd a Baudlaire-utánzás akkoriban Adyra szokásosan alkalmazott stigmája után szemrehányóan még azt is papírra veti: "Hogyne haragudjam én, a pedáns."
   Karátson Endre a fennmaradt kortársi visszaemlékezések alapján arra emlékeztet, hogy az ankét megindulásakor Babits eleinte még biztatta is költőtársát az Adyval kapcsolatos kritikára, ám "látván a felháborodás országos méreteit - mondja Karátson - óvatosan elkülönítette magát barátjától." Az Ady-filológiának fejtörést is okozott ez a félremagyarázható fordulat, igaz, később, a már gégerákban szenvedő és a beszédképtelenség szörnyű kínjában vergődő nagybeteg Babits híres Beszélgetőfüzeteinek egyik, 1944 decemberében kelt bejegyzése - ebben "a póz ellenszenves [...] Sohasem állítottam, hogy nincs hibája, vagy inkább ellenszenves oldala" kitétellel jellemezte Adyt - úgy értelmezhető, mint utolsó megnyilatkozásként Babits autentikus véleménye. Eszerint nagy vonalakban visszatér az 1906-os magánlevél megállapításaihoz. Ez az utókornak szánt egyértelmű jelzés érvénytelenítheti azokat a vélekedéseket, amelyek az ifjú kor meggondolatlanságával hozták összefüggésbe az 1906-os levél tartalmát, Gál István irodalomtörténész 1975-ben például azzal mentette a 23 éves költőt, hogy éretlen volt az ítélkezésre. Ez azonban nem felel meg maradéktalanul az igazságnak, ahogy az sem, hogy Babits számtalan, többségében Ady nagyságát méltató cikke a Kosztolányinak küldött magánlevél megállapításainak hatályon kívül helyezése miatt született volna. Annál is inkább, mivel ismételjük meg, Kosztolányi nem követett el indiszkréciót, bár az is tény, hogy eljátszott a közlés gondolatával. Ám végül is lemondott erről. Karátson Endre azonban Babits vargabetűit látva azt az egyébként epés véleményt is megengedhetőnek tartja, hogy Babits "évtizedekig reszket" a gondolattól, hogy Kosztolányi "netán közreadja mégis". Rába György Babits mindmáig legtárgyilagosabb monográfusa mindenesetre azt látja célszerűnek e kettős párviadal sokat mondó széljegyzeteként lerögzíteni, hogy "a Nyugat berkeiben akkor Babits öngyilkossági kísérletéről is tudnak".
   Amikor pedig Babits a Nyugat szeptember 1-jei számában nyomatékot ad korábbi Kosztolányit mélységesen elítélő álláspontjának, a sokat mondó Személyi ügy? című tárcájában azt mindenesetre eléri, hogy Kosztolányi nem látja értelmét, hogy ismét ringbe szálljon a saját igazsága mellett. Egy szerkesztői felkérésre írott válaszlevelében Zolnai Bélának szeptember 4-én azt írta: "Úgy döntöttem, hogy egyáltalán nem felelek senkinek. Olyan irodalomban, ahol az ellentétes vélemény ekkora ingerültséget kelt, és a személyeskedés vallásos felháborodás ilyen orkánját kavarja föl, lehetetlen vitatkozni."