A csend színe a fehér, a csend színe a fekete, a csend színe a fényképek finom szürkéje, ahogy az ég megmutatkozik, miközben beledől néhány fa vagy lombrészlet, lombtalan águjj kapaszkodik fölfelé, ahogy a föld nehéz, egészen másfajta szürkéje válik érzékelhetővé, kitakart gyökér támasz-kodik a parti sétány mellett, lomb és gyökértelen oszlopok merednek fáradtan a leeresztett, téli tómeder sarából, a sár csendje, a tó csendje, ahogy a fénykép megmutat valamit, amit mintha megfoghatnánk, elérhetnénk, mintha itt lenne az orrunk előtt, aztán mégse, képek csendje marad, csendmező, csendszobor, csendromok, profán templomok, ahol a csend színe fehér, ahol a csend színe fekete, fehér rakódik feketére, csendszürke minden, így látsz, szinte színről színre, ahogy a valóságban soha sincsen, ahogy persze valóság  sincsen, csak ég és föld, csak fehér rakódik feketére, ahogy kering a testben a lélek, ha a tested csendjére figyelsz, halk neszezését is meghallhatod, ahogy a fehér zuhog a feketére, a havazás puha csendje a hóesés nesztelen zaja, ahogy ég és föld szép csendben összeér, egy üres kazetta lassú surrogása a magnóban, a cigarettafüst szürke csendje a hajnali bár zárásakor, a látványtól való szabadulás kudarcának csendje, fehér zuhog feketére, a csend színe a fény, a csend színe az árnyék, a csend színei a nézés által előhívott szürkék.