Gyakorolnom kéne, s közben gubbasztok a papír fölött. No, megállj csak! Mindig abból van jó, ami ép(pen) adódik. Minden nap jó nap. Ez a sort  sor alá ültetgetve is gyakorlás, a kiüresítés eszköze, talán a testi-lelki próbám is könnyebb lesz utána. Elengedni az írást is, a bármit-kifejezhetés hiúságát és hallgatni inkább. Csendemben civakodnak a múzsák. Kételyeik vannak létezésem felől. Jól vagyok-e így, ahogyan vagyok, hiszen már rég nem az, akinek elképzeltem magam. Hát még a történeteim! De ezt a töredezettséget egy körbe is lehetne fogni, amelyben az időbeli és az időn kívüli együttesen. Ami köznapi, abban is ott a csoda, és a mitikus is úgy élvezhető, ha kötődése van a földhöz. Talán nem is a szándékot kell folyton kimondanom, hanem megerősíteni az írás akaratát. Gyakorolni a figyelmet a papíron. A kész, megírt oldalakból nyilván könnyebb valamit továbbadni, mint a semmiből. Bár ki tudja éppen. A sok kész is zavarba hoz. A zsúfoltságból csak az üresség felé érdemes elindulni. Nincsen felé, mert minden üres.
   (Vajon miért téveszti el a fej s kéz folyton a betűket is? Az "f" helyett "p". Freud ebből nyilván kimutatná, hogy a tudatalattid farokvezérelt. Föföföföföfö és ffffffffffffffffffffffinára vágyik. Hanem a tudatgazda ezt igencsak elnyomja, ahelyett, hogy be, s ez mutatkozik meg, tör felszínre a kezdőbetűk cseréje révén.)

A fejben-kavargást is hűségesen lejegyezhetném. Vajha! Az álomszavakat. Ami ébredés után még itt marad belőlük, elsodródik később. Rögzítésükre az automatikus írás nem alkalmas, mert az írás, mint tevékenység a benső beszédbe belezavar. S milyen lassú ahhoz, hogy a gondolatvillámokat azonmód rögzítse. A hangfelvétel sem igen célszerű, mert a beszéd is tevékenység. A hangos szó már formált, tagolt, én pedig az alaktalan gondolatgomolygásra lennék kíváncsi.
   Stilizálni lehet, mintha tényleg félálomi beszédet hallanánk. De ez elhitetés, színlelés csupán, művészet. Bizalmasabb ismeretségbe kerülni a természetes alapokkal. Ebből viszont fogalmilag semmi átadhatóság.
   A készből indulni nem jó. (Írod a készből másolva.) Nem elsőké(s)z. Mindennap újra. Választható-e, hogy válság vagy rutin? Ha ez a kettő együtt jár? Ha valaki belső rendjéből elevenít meg valamit? S ha nem is rend valójában? Hanem áramlás, gomolygás. Ez jó indulás így. Akkor is, ha nem bennünket takar múmiapólyaként, de egy csöppnyi fényt támaszt-hatunk talán a sötétben.
   Így kellene írni a regényt is, naponta legalább három-négy oldalt. Leülni a papírhoz, s az ihlet engedelmesen jönne elő. Rendszeresen rákészülni, a többi adódik (vagy sem). Leírni, például, hogy a koraesti lepénysütés közben gerincem átforrósodik. A medencémben határozott bizsergés, mint-ha nemi vágyat éreznék, de nem az, mert világosabb, felemelőbb s nem indít bennem erotikus képzeteket.

Halogatom az írást. Inkább a tevés-vevés, ami mindig akad, fát hasogatni, megrakni a tüzet, áttanulmányozni a birsalma tortáta receptjét, elgondolom, hogyan lehetne tojás nélkül, előszedem és újra elrakom a céduláimat, próbálgatom a múlt héten rögzítettek elolvasását, amikor rávezetődöm, mi volt a téma, a szavak megfejtése is könnyebb, vannak emlékeztető jelzők, fordulatok. Mire is? Mire emlékeztetnek? Hogy halogatok. Halogatok. Úgy teszek, mintha az életemet óvnám ekképp. Mi az a láthatatlan, megfoghatatlan eredő, ami ebben a szakadatlan elodázásban megtestesül? Nem, nem. Ha formát kapna, akkor már írnék, s nem lenne halasztgatás. Így formátlanul az.
   Halasztgatom magam, ahelyett, hogy az életemnek örülnék.
   Párbeszédem, a ravatali, személyemen belül marad. Ha elvégzem a mait, nem marad holnapra talán? A félelem az oka, hogy elírok mindent magam elől? Ha elvégzem mai teendőimet, holnapra semmi sem marad? A mindennapi úgyis megadatik. Munkából is. Csendből, szavakból ugyan-csak. Az egyik délelőtt, amikor éppen halogatok, ez most önvád, mert tudatosan közeledsz a nem-szólás, üreslap felé, sorra megérkeznek az akadályok, nem kell kihívás, nem is érintem őket, hagyom továbbmenni, menjek tovább, mozdulatlan, hogy ne akadályozzam magam, az egyik délelőtt, amikor légzésem az öröm csúcsán megáll, a létponton, kopogtatás, majd dörömbölés, gombát hoz valaki, vizsgálnám meg, nekem ajándékozzák a teljes füleskosárral, a kalap alján érintésre sárgul egy picit a húsa, de a szaga kellemes, mandulás, semmi karbolos, tehát nem sárguló vagy tintaszagú csiperke, a többi ördögszekérgomba, rozsdásszárú fülőke, elkészítem, egy bő óra múlva érzem a tarkóm tájékán, hogy valami sötét lappogás, némi szédülés, talán mert többet ettem belőle a kelleténél, a kínaiak szerint a gomba fűszer, úgy is használjuk; visszaadom a nagyobb természetnek. Ez megint nyomós ok a gyomormosásra, ez meg a takarékos mozgásra, pihenésre; általában így megy, amikor nem megy. S közben a ma tegnappá oszlik, pedig nem mozdulok, nem nagyon, bár be kell vallani, több a terv meg az emlékkép, mint jelenlétem, a jelenlét most a múlt tisztogatása, ásatás, mert minden gondolat, mivel hogy testetöltés, a legfürgébb, a leggyorsabb is mihelyt van iziben elmúlt ami jelen van, nincsen szava, az semmi. Nem hogy semmi sincs jelen, hanem csak a semmi van jelen. Ez minden. Jól elvagyok a múltammal, mert azt gondolom, érzem, jelen van, mire ezzel meglennék, el is telik szépen, marad ott, ahol hagytam. Halogatás az élet. Legyek dongnak. Egy hónapja írtam le az utolsó mondatot hangszalagomról. (Közbe legyen mondva: azóta leíródtak a többiek is. A kazetta és az irka elkerült asztalomról. A ceruza viszont még itt van, hogy kézbe vegyem.) Az idő megtalálja a papíron múltját. Mihelyt észreveszem, máris túl vagyok rajta.
   Jobban talál a dióverés. Jobban megtalál (mint micsoda is?) A megpiszkált dió lehullik, fölszedendő, a fönt maradtakat le kell rázni, megpiszkálni-ütögetni botommal. A mondatokkal ez nem egészen így. Nehezebb megítélni, hogy micsoda ment veszendőbe. Bár, ha egyben látom, nincs igen veszendő. Veszik, hogyne, az írás ideje, gyűlik viszont a dióé. Majd meg a szögkihúzogatás. Rengeteg a belerozsdásodott szög az akácoszlopokban, ezeket ásom le fönt a szőlőkordonhoz. Folyton elodázódik valami. (Kerülöm az ütközéseket.) Az elvégzendők fölszaporítják az elvégzetlent. Mindig arra fordul az ész, hogy micsoda helyett. Adná az ég, hogy ne fontoskodjak a sok végezni valómban. Minden elvégződik, csak engedni kell. Ne kössem az én időmhöz! Végtére, be kell vallanom, a semmit teszem. Semmit-tevő vagyok. Minél eseménytelenebb a napom, annál teltebb, véli a naplólap. Egyre több semmit teszek én is. A hiú ember azt hiszi, hogy olykor talán kicsit érzékenyebben, igényesebben teszem/ném a semmit, mint mások. Nem akarózik álcázni sem. Nem rikkantgatok időnként: na hagyjál mán, sok a dógom! Mert egy a dolgom, dolgunk. Szeretnénk viszont, ha más soknak látná? Miért is? Hisz nem a mennyiségen múlik. A mennyiségtől viszont tömérdeknek látszunk. Látszódunk. Meg kell tanulnom a mulasztást, hogy már ne a folytonos jövés-menést éljem. (Ugyanakkor viszont minden élendő, ami adódik.) Tehát nincs mire emlékeznem, minden megtörtént. S valahol megvan. Tervezgetni folyton nem kell. Életem leleményesebben alakul a legmerészebben elképzeltnél is. Ami így: köztér. Ahogy most vagyok: az a jövőm. Mert folyton mi következünk. (Én. Én!) Mi vagyunk (én vagyok) mindegyik lapon. Az üreseken is. (Tudnivalóan, hogy éppen halogatok. Sok minden fontosnak vélt az egyetlen semmiség helyett. Hiszen majdnem az, ahogy ez itt íródik, és közben élteti a halasztgatót.)
   Ma lehet lázas semmittevés. (A láz a tegnapi gyomorrontás miatt, égnek a mérgek, hulladékok, a semmittevés pedig ez itt éppen.) Írni csakis így adódhat, semmi akaromság. (Dehogysenem!) Minden adja magát, ha kellőképp rákészülök. Ha befogadom, benne vagyok. Nem módolok ki ilyesmiket, nem ügyeskedek. Szerkezetről, formáról hiába, ez semmi. Mihelyt megírom, kimutatom a semmim; nincs az, hogy részint vagy hozzávetőlegesen. Semmi az egész (szerint). Persze csak részben lehet igazam, amennyiben én is vagyok. Ez van most a(z) r/észben.
   S az egyszerűhöz visszatérés bonyolultsága. A gondolat, elképzelés bonyolult, a szavak teszik, ami van egyszerű és tiszta. Annyira világos, hogy (hozzám képest) nincsen. Elvakít. Csak az van, ami(d) nincsen. Hanem a legtöbbször ott vagy amott szeretnék lenni. Valahol másutt. Ami lehetetlen. Itt-se-ott-se. Elhagy a képzeletem. Magamra maradok. Ezzel meglesz a helyem is.
   Ezen a mezei szakaszon, talán. Most már végleg egyedül, érzem. Tolom a földúton a kerékpárt (akkor még megvolt), apróbojtorjánnal megrakott szatyor himbálózik a kormányon, és ebben a társas közegben érzem a magányt, madarak, virágok, bokrok s nincs ember rajtam kívül, amikor berregés, furgon iramodik a kis fenyves alatt, a tanya felől jönnek, akkor még nem sejtem, hogy a benne ülő nagyfülű kamasz köti el kamrámból hegyi kecskémet, s túl is ad rajta olcsón, a pedál gyakran meglazuló csavarját igazgatom, amikor a tekerkocsi nagy port csapva előz. Megint magamban. A magányos ember pedig önmagát szólongatja.

Teherré vált most, hogy évekig azt fejezted ki, amit tanultál. Ebből mozdított el a böjt mélyen megrázó hatása. Elengedted testi fölöslegeidet, s talán az érzelmi túlsúlyodból is leadtál. Jegyzi a sivatagi naplók. Ezek már a készből kiköltözés szándékával. Jegyződtek. Ami készen, erre ébredtél, tehersúly, fölösleg. Mintha időnként ez az írás is azzá válna. Amit megélsz, akár képzeletben is, annak kifejezésére alkalmatlan. Elképzeltél valamit, a képnek mozdulnia kellett, hogy ne fakuljon érvénytelenné. A hősök egyik-másika meghal, s nem írhatsz róluk úgy, mintha élnének. Ámbár.
   Ha késznek véled magad, előbb-utóbb kikészülsz. Inkább készülni mindhalálig. (S ha kész vagy ülni, ebből a zen gyakorlása. Nem rossz, csak tréfának gyengus.) Az ellentmondások kereszteződésében. Keresztezett lábbal. Keresztbe tett, így pontosabb. Hogy az ellentmondásaid egyben vannak-e. Ez viszont nem gondolati egység.

Ha semmit se vársz el az írástól, s mégis mindent beleadsz (apádét-anyádét), nincs ami megbénítson, görcsbe rántsa agyadat. A kész tervezetek, vázlatok belevesznek a számítógép rejtelmes hasába. Nem szakmád az írás, megéled. Olykor, szóközben beröppen egy légy, kihajtod az ablakon, így kerül (kintről) témaközelbe. Az elkészületlenségből indul a nap. Tréfás jelenet. A színész közöttünk járkál. Megmutatja, hogyan riasszuk el sípszóval a kártevő madarakat. Előkapja zsebéből kétágú sípját, megszólaltatja, a macska idegesen iszkol a kijárat felé, többen felállnak, kisietnek. A férfi ezt is sípszóval kíséri. Bár talán épp az ő fúvásából lesz a kimenetel.
   Tegnap a szomszédban cseresznyét szedtem. Mihelyt lemásztam a fáról, megjelentek csárálva a seregélyek. A gazda felesége elfütyülte egy népdal néhány taktusát, s ettől mind elszálltak. A kétágú síp netán azt jelentené, hogy életem két ágon is megzendül szépen. De ha a tömeggel tartok, elhagyom én is a templomszerű termet, s nyilván nem a megvilágosodás bejárata felé. Az óra jelenti az időm. A kilenc óra, amikorra türelmetlenebbek felállnak és elhagyják a termet, a beavatás, a bölcsesség, a titkos tanítás időpontja. (Az írás beavatása, hogy a magány elszökjön udvarodból, ígyen Micimackó.) S a beavatás meg nem mindenki számára való. Akinek nem ügye, hagyja el (csak) a termet. (Te maradsz még?)
   De amire nem fütyülhetek: egy iskolai ünnepségen énekelnem kell. Az óvónő tanítgat, biztatgat, de nem sikerül a dúd. Keserülős nagyon a hangom. Cukorral kikevert tojássárgáját ajánlanak. Hanem ettől sem kap szájamra az ének.
   A szóba foghatóságból kimarad az, amiről így számot adnál. A muskátlik vöröse a szentendrei virradatban, az állólámpa percegése s a várakozásom, hogy fél ötöt jelezzen a szembeni templom harangja. Ebben a feszességben próbálgatom  a lazaságot. Két ütés a csendre, szívemre. (Csak egy.)
   A tegnap szédületei. Pénztárca nélkül futok el otthonról, s a megállóban a padra tett táskám felé igyekezve nekikoppanok fejjel az oldalfal(s!) üvegének. Nem sikerül áthatolnom rajta. Mintha (elég fájdalmas ez a hasonlat; valóságosan az) gondolatoknak, szavaknak koppannék neki nem látva, hogy a valóság és köztem átlátszó, kemény síklap. A tényleges ütközés nem fáj, inkább megdöbbentő. Az átláthatóság is megakaszthat. Ami szemünknek nem akadály, a testnek nagyonis az. Talán észre se vettem volna az üveget, ha sértetlenül átlépek rajta, mintha egyik pillanatból a másikba némán. Már elegendő a fény ahhoz, hogy lássam soraimat (orsóm, javítva: sorosom, javítva: soir), sorsomat.
   Van itt valaki? A német nyelvlecke egyik mondata szólal a csendből. Van itt valaki, akinek ez a harangszó most ötöt jelent. Hajnali ennyi órát. Valaki, aki a hangokat hallja, a derengőket látni véli, és a történéseket illeti szavaival. Vagyok-e valaki, akárki, vagy csupán körülményeim középpontja, tudati közép. Vagy inkább a bensőség, s a lélek körülményei a karok, lábak, has, nemiszervem, agyam, hajam, bőröm. A térdemre tett jegyzetfüzet, a gyapjútakaró, a szombat reggeli kisváros csendje, átrobogó teherkocsi zaja, szavaim, amikből, velük, általuk a sokféleség megteremtődik. Ami leírt soraimon túl: tagolatlan szándékok, elfoszlott álmok, elmosódott képek az éjszakából, ahol a kaszáskút mélye sötétlik. Ledobott ruháim, kalapom a verem félhomályában, én meg az ajtó mögött rejtezve várom, hogy őreim belépve megállapítsák: a fickó odaveszett. Csak az üres táska, cipő, gazdájuk csak volttest, odalent a (csend) kút(já)ban. Vagyis hogy már nincsen, mert ahol van, az a nincs. Ők nem tudhatják képzeletbeli megbúvásomat, nem látják szavaimat, nem tudják, hogy (képzeletben) az ajtó mögött rejtezem. De van-e, ami pusztán benső kép? Ez így csak mese. Csak mintha. S ebből egy-egy mondatnyira az enyém is lesz. Viszont vagyok-e hozzá én. Most, hogy nem vagyok magammal szemben galád, természetes, egységesítő ez a kétely. Ám amikor nagyon vagyok, a gyengeségeim, esetlegességeim révén, az önérzésem ennek a nagyonnak a csendje, tagolatlan létezés, amit ilyen töredékesen, testben-névben, valakiként, akár-kiként élek (ha nem vagyok formában, akkor is.) Tehát: van itt valaki?
   A válasz: összehajtogatom gyapjútakarómat, megnyitom az ajtót is a testlazítás idejére. Hozzáadom még (a gyakorlás szünetében): azért vágyom közösségre, hogy köztük élhessem a magam eredendő senkiségét. Senkiségemet. (Főszereplőként, ugye?) Nevemben is névtelenül. Hadd ne-vezzenek meg mások, lássák névtelenségemet. A megnevezhetők eset-legességére életem révén fény derülhet.
   Közös ég. Sőt - felszólítólagosan - közöss, ég! A teljes tér bennem, velem és általam. Sejtjeim közt derűs két-, vagyis kékség. Megszólítom, személy(em) az ég is. Üres bizonyosság. Átúsznak rajta a felhők. Kékség a sejtjeim között. Miközöttünk, akik ennek a határtalan testnek tagjai vagyunk. A sorok közt haladok, pedig fekszem, nézelődöm, csukva a szemem, szavakat látok, sárga menóravirág, még nincsen az út, ahol járhatnék, ezért aztán össze-vissza, a látványok rámtalálnak, a vadcseresznye-íz, az esőfelhők fölém borulnak, jegenyefa imbolyog (az út túloldalán) zúg a feltámadt szélben, suhog a zápor, a sorok közt mákvirágok, de ezek már maguk a sor. Az eső pászmái.
   A levél létével beleírja magát az időbe, máskor fénylő, ezüstös hiányával van jelen. A kert szilvái, egres, barackok is. Csak mi szeretnénk, hogy színünk kitessék, a szó, s befelé, a héjon belül, az elgondolás. Érlelődünk a(z örök) napsütésben. Szavainkkal csendünk is meghallóra talál. Minden sor(s) ajándék, annak, akit megillet.
   A melegfront miatt felélénkülök az éjszakában. Virrasztólag. A kakasok érces spirálja a lelkiismeret mélyéről, kutyák, vadgalambok, rigók. Sötétbe rándul vissza minden elalvásommal (míg odakint egyre napfényesebb). A zárójelből akkor derül ki, amikor már kiléptem a bogárdöngicsélésbe, rózsaillatba, szamócaszagba.
   A gyümölcs zamata: fénylő napig hatolok vele. Nyelvembe árad.
   Szó leszel te is. Szó se róla(d).
   Némán eszel, gondolataid két ízlelés között. Elveszted magad. Aztán újra meglel az íz meg a szín. De ettől még nem színlelsz. Nemcsak színleg, ízleg is vagy, a teremtés íze, teremtődsz, ízében, kapaszkodásban, evésben, nem baj, ha nem találsz szavakat, rádtalál a szó majd. Bár hallgatva csinálja, -lod, hallgatva beszélsz.
   Belső színpad. Cseresznyeág. Ízpad. Hangszíne: pirosédes, magas. A szandál nem famászó bocskor. Most mégis így. Meg-megfordul a lábam benne, amikor följebb (h)ágok. Sóhajtok néma hával. Gok, gok. Cseresznyemagok. Lógok. Addig nyújtózz, amíg a fűtakaród ér, tanácsolják odalentről a halottak. Nekem most innen a városkától a Bubán málnásáig, ismerősöm nyaralójáig. Minden szervem óra, a csillagokhoz igazítva jár. Karóra, hasóra, agyóra, szív-óra, szemóra, fogóra, lépóra, bélóra, combóra. Ilyesmik ketyegnek ki a fáradt agyból. Keresgélek valahol odabent. Benyúlok a nyíláson kezemmel. Könnyű, nem szorul, nem horzsolódik. Elérem-e, amit. Hogy micsodát, nem is tudom már. Elfelejtettem. Egy macskát meghagytam, mondja anyám, álomból. Fölkapaszkodom a padlás-létrán. Megtalálom a macskákat. Az egyikük, a fekete, inkább kutyakölyök. Lejövet odakiáltom anyámnak, mit találtam, fölmegy a falépcsőn. Most a kölykökkel mi lesz? Ez is én, ez a hang.
   Az egyik máris lepottyan odafentről.
   Á, jelzem, lom (csak).
   Matatok az ösztönvilágban. Macskakölyköket találok. Magasan az emlékek terébe a följárón. Mit kerestem tudattalanomban, az emlékek között? S ha macskakölyökként anyám leejt a halálba? Magányos, társtalan zuhanás míg élek. Minden lehet, van is, volt is valóságosan, igaz, nem egészen így. A kutyakölyök, kismacskák. Anyám egy ismerős férfit hívott, aki földhöz vagdosta őket.

Korunk hőse felszínes, periférikus lény, véli csipegetve. A sebesség az idő foglyává teszi. Mindenről van véleménye, bensőséges köze viszont alig valamihez. A lelkesség helyett: ésszerű életvezetés, tudatosságként becsült sivár racionalitás. Korunk hőse miközben egrest csipeget a bokorról, kora gyengeségein törődik, s mihelyt ezt észreveszi, visszatér az ízleléshez, elengedi gondolatait, visszaízesül a teljes térbe, s ettől egy időre véleményként el is enyészik. Majd újra, megint, a belső beszéd. A vélemény, ahelyett, hogy jelen lenne. Mindennek a héja, felülete csak.
   Kiköpdösi az egres héját.
   Ne maradjon egy levélnek formája, fény felé fordulása se megélésünk nélkül. A szőlő zamata. Szemről szemre újrateremtődik bennünk. A rózsa neve, színe, illata. A szagok színe, tapintása: bársonyosak, simák, érdesek. A kutyakölykök mocorgása, nyöszörgése se maradjon emberi megélés nélkül. Velünk tárul a kert; a saláták növekedési mámora. Az eső utáni rét bensőségessége. A szemlélődés élő kerete, mélysége. A figyelem és a beleolvadás békéje szótlan felelősség a természet és a lélek iránt. Bensőségessége óvja, körülveszi a mákszemeket és az esti ég csillagképeit is. Szabadsága másoknak is bíztatás a térnyerésre, növekedésre, alázatra, gyönyörűségre. Ez a gondolat is belőle éledt. Lepréselem ide a papírra.
   Az erő a formákon túlról érkezik. A formát már ő alakítja. A kör(vonal) már túl sok, hogy jelezze a semmit. Akár a haiku három sora. Alig hallgató sóhaj, de vihart támaszthat, megváltoztathatja az évszakok rendjét.
   A börtön felé sétálok többedmagammal. Mintha a pozsonyi Duna-parton az egyetem (tőzsde) helyén állna, a víz megvilágítva, csónakok ringnak benne. Egyidőben éjszaka és nappal. Kívülről ismerem az épületet, bent most vagyok először. A kihalt külváros helyén, az új hidat elnyelve terebélyesednek falai. Az udvarában utolér Szila kerékpárt tolva maga előtt. Miatta kerültem ide, s míg lekászálódik a nyeregből, nekitámadok dühösen. Mindenki tudja rólad, hogy működevő vagy. Látszat-hatalmaddal ezt leplezgeted, de mihelyt kikerülök innen, írok valamelyik kiadványodról, hadd tudja meg a világ, mit művelsz. Idefelé jövet azt mondogatom (talán éppen M.-nek, lányunk anyjának), hogy bár megszökni lehetetlen innen, majd áthatolok a falon. Most magára hagyom a kerékpárját letámasztó Szilát, és kérdezgetem, merre a rabok fogadása. Beállok egy sorba. Ahol belépünk, a fal vasrács, most éppen föltekerve. Odabentről úgy érzem, nem is udvarra, hanem inkább kazánházra vagy mosodára nyílik a tér. Középtájt a padló dombszerűen megemelkedik, a fekhelyeket kis közfalak választják el egymástól, mint a nyilvános vizeldékben, a falnál sátortáskában tarka (sárga és piros színű) takarók. Látni, hogy használtak, a mosás sem tüntette el belőlük a foltokat egészen. Mivel az idézést elvesztettem, egy igazolvány fénymásolatát veszem elő zsebemből. Mikor települtél át Magyarországról? kérdi a kövér bajuszos őr a gyűrött, égett, vízáztatta fénymásolatot nézegetve. Azt motyognám, hogy én nem onnan ide, hanem. Volt neked valami könyvlopás-ügyed is. Hogyne, még máig sem kaptam vissza őket. Közben azon mélázom, hogy jó lesz-e, ha a nyolcvanas éveket mondom. De értelmetlen kérdésre feleljen a locska világ. Én hallgatok érte. Hogyan fogok én itt aludni ezen a megemelt padozaton? A kérdés fölébreszt.
   A börtön. A testem. Szorító helyzet, tehetetlenség. (A test, mondják, a léleknek börtöne).
   A könyv. A szellem kapuja, átjárója, a pokolbéli rabság, testem fogsága vagy ablak a végtelen felé. Egy helyzet zárlata, a sors, tetteim ítéletét jelenti. Szila, a könyvkiadó is én vagyok. (Jaj, csak ezt ne! Kiadnék-e másokat a börtönnek, rabságnak?)
   A rácsokon túl a család börtönudvara. Kintebb a test zárlatánál, de ez is fogság, bár némileg tágasabb, mint idebent.
   A folyó, a sors, az élet erőinek áramlása. Nekem a menekülés útja is, bár üres csónakok ringnak rajta és így kockázatos. Ha üldözőim kaparintják kézbe az evezőket, rajtavesztek. Bent maradni viszont tehetetlenségre, gyávaságra, veszteglésre ítéltetés. Ha fekszem, ez még az álom tehetetlensége is. Kétszeres zárlat. A rácson túli gőz, a feszülő erő, tevékeny időszak. Csak kiszökni innen valahogy!
   A takaró színe piros: az élet, a vér, melegség, keletkezés. A sárga pedig a nap, értelem, magasrendű eszmények. Ez alól kibújva ráébredés.
   Az őr, az értelmem, az agyam, mindent tudni szeretne rólam, de ezek legföljebb adatok. És durva, gyanúsítgató, ő nyilván arra igyekszik, hogy rajtakapjon minden menekülési kísérleten. Amikor a legbarátságosabb, akkor is a mi rabságunkból él. (Mert itt valamennyi rab én vagyok. Sokféle bűnt követtem el gondolataimmal.) Ha én nyitott börtöncella lennék! Szaunára tárulna a rácsom. A gőzbe, tisztaságba nyúlna a terem. Ha én börtöncella lennék, kimennék magamból egy más épületbe. Annak is az udvarára. Onnan az utcára ki. Onnan meg a nagyvilágba. Elhagynám sorsomat, már ami egyáltalán elhagyható belőle. Kisétálni egykedvűen a cellából. Az őröm is én vagyok.
   Egy zen-koant szövök be írásomba: a hagyomány azt mondja, nincsen hagyomány. Mikor az életedről van szó, mást ne kövessél! Még az eszedet sem. Nincs elég fénye, hogy a folyót előtted megvilágítsa s ugyanakkor elvakítsa ellenségeidet. Ekkora csodára nem képes az ész. Érzelmeid sem.

Tudatregény lenne-e? Egy szürke levélszekrényre váratlanul árnyék borul. Ettől elsötétül egy pillanatra az egész történet. (Ami nincs kész belőle, ami lesz majd, az is). Ahogy a nap eloszlatja, szálaira bontja a sötétséget. Ezután fellazul az is, ami volt, visszamenően, könnyebb lesz elmúlt éjszakád, átjárhatóbbak, kedvesebbek az emlékek is. Az ugyanaz árnyékosan vagy napsütésben teljesen más.

egyetlen átélt pillanat a világ. (De azért, általában, nagy betűvel.)

Kievickélni a partra. Ami a vízben tart, nem a te akaratod. Le-lemerülsz, fulladozol. Nem szereti a teremtés, ha egy üres papírlapon mélázol, holmi-féle kopár udvaron kapirgálsz. Elszáll fölötted egy lepke. Ha a szemed követi, egy pillanat, s máris kint vagy a parton.
   Szálkaként piszkálod ki húsodból a szavakat. Magadat kicserélni. Legyél az örvény, a vízpart, a nád. Add érte fuldoklásodat cserébe!
   A munkád végezd, ebben nem gátol senki! Ha írni nincs kedv, akarat, téma, mondat, legalább ülj le asztalodhoz. Olvasd el, amit eddig leírtál. Ne akard, hogy bármi is eszedbe jusson. Mindig adódik valami természetes. Egypár szó, vagy történet. Találsz a sok szó közt egy faágat.

Ha már megtörtént, legyek én, akivel. Harminc kilométernyire a várostól volt egy kicsi ház, áldott, mintha szentély lenne. Szegényes, olykor füstlepte, a függönyei (ha vannak egyáltalán) szürkék és savanyúszagúak, hanem a kert, ennek a kertnek minden (jó)madár a csodájára járt. Etetőket aggattam a fákra, két-három naponként napraforgót, cirkot szórtam a tollasoknak. Egy ideig, amíg tartott benne, méhviaszba beleolvasztva. Ez boldogságot adott, mert a kert, a kertművelés igazi szenvedélyemmé vált. Kis házam mellett egy hasonló, de talán még kopottabb, vénségesebb állott, ebben lakott az öreg mester. Annyira elgyengült már, hogy nem fogadhatott tanítványokat, s nem is alakult ki köztünk igazi mester és tanítvány viszony, mert már évekkel ezelőtt úgy rendezkedtem be itt, hogy hazaértem. Nincsen már tanulnivalóm. Amit meg elengedni szeretnék, arra egyedül is képes vagyok. (Erőmre többször rápirított a szomszéd öreg gyengesége, az el-engedésem meg, az ő szomszédságában, mintha csak hiú gyűjtögetés lett volna.)
   Egy szép napon éppen vendégeket vártam, s a délelőttöm azzal telt, hogy rendet teremtsek kertemben. Ősz volt. Az összegereblyézett leveleket kupacba hordtam és meggyújtottam. Meglocsoltam a mángold levelét, kitépegettem a száraz burjánt, növényeket, elfonnyadt virágokat. Pár lehullott falevelet gondosan elhelyeztem az ágyások között, s amikor ezek után a kert fölső végéből (lévén a földje emelkedős) végigtekintettem művemen, azt gondoltam: nos, ez pont olyan, amilyennek lennie kell. Engem mutat, amikor derűs, csendes vagyok.
   Az öreg mester közben a kerítés túlsó feléről átkukucskált hozzám. Érdeklődve nézegette szorgoskodásomat.
   - Ugye szép? - kérdeztem tőle. - Szerintem olyan, amilyennek az igazi kertnek lennie kell. Nemsokára megérkeznek a vendégeim, szeretném, ha ők is így látnák.
   - Valóban szép a kerted - pöszögött túlról az öreg -, de úgy látom, valami hiányzik belőle. Emelints át a kerítésen, majd és kipótolom!
   Haboztam, mert ismertem a szomszédomat, s tudtam, hogy olykor-olykor fura, fölháborító ötlete támad. A kérdést viszont ezért nem tagadom meg, ha elaggott is, a mester-ség időtlen.
   Miután átemeltem kertembe, odaballagott ahhoz a fához, amelyik éppen a pihenőhely fölött lombozódott. Alig kellett megrázintania, a kert újra telisded hullott száraz levéllel. Elfedte mindazt, amit egész délelőtt végeztem.
   - Ez hiányzott, látod. Most már visszatehetsz.
   Visszateszem a levonat lapját a többi közé, s gondolom ravaszdian, ez is lehet a mester. Minden mesterünkké válhat. Egy ilyen télen (amikor csak a történetekben van ősz) a fehér papírlap is megteszi. A munkát megtaláltad, és más ebből, a vendégeid, nem látnak egyebet, csak a szétszórt avart. A zavart, megdöbbenést arcodon. Így természetes. Nincs mivel hivalkodnod. Az emberi tettből mindig hiányzik valami. Olykor épp a fölöslege jelzi. Ha büszke vagy rá, amit végeztél, máris korlátozod a kerted terét, bekeríted magad. Az öreg nagy kópé, de jobban ismeri nálad a dolgok természetét, tudja, hol a segítség, megteszi, hogy megint természetes legyen a kert. Lemehetsz mostmár (kilépve a történetből), s talán egy igazi őszbe, és várd a vendégeidet. Bár ilyenkor már váratlanoknak is késő az idő. Aki viszont ígérte, hogy délután meglátogat, megtekinti cserépkályhádat, nem jött. Elmaradt, és nem telefonált. Gondoltad, bár ne is jönne már, s ez megvalósult.
   Hiányzik azért, akihez szóljál. Az öreg bölcsnek legföljebb, ha átnézel segíteni. Ő viszont rásegít, hogy legyen meg minden évszaknak a természete szerint. Bár közös történeteitek, mint ez is, nem kötnek nyárhoz, télhez, őszhöz, tavaszhoz.

Tűz alatt, forróságban, hogy éget odabent és körülvesz lángjaival, csontjaimat leakasztja, elégeti a testem.

Az ínség földjéről kivesztek a történetek.