Megbízhatóság, pontosság, szakmai tudás és tisztesség, kötelességtudás, közösségi érzékenység ezernyi apróbb-nagyobb megnyilvánulásával találkozhatunk Kner Imre leveleiben, aki - Elek Artúr után - a III. és IV. kötetben FL legállandóbb és leggyakoribb levelezőtársa; vele vált FL leghosszabb leveleket. 

   Fülep Lajos és Kner Imre levelezését kiadta már Kőhegyi Mihály és Sümegi György; de a többi levéllel együtt olvasva valahogy még növekszik a jelentősége. Nem elsősorban azért, mert a levelek igazolják FL alapos tipográfiai tudását, megalkuvást nem ismerő igényességét; még érdekesebb talán az a vita, amelyet - gyakorta épp a tipográfusi munka ürügyén - a két barát a társadalom berendezkedéséről és feladatairól folytat. "Valahogy az utolsó években - írja 1931. VII. 31-én Kner Imre - egész világnézetem alapos változáson ment át. Újra individualistává kellett lennem bizonyos mértékig. Meggyőződésem ma is, hogy minden munkának szociális értelmének kell lenni, másként céltalan, értelmetlen és áthull az idők rostáján, sőt ha nem nyújt valami egész határozott előnyt a köznek, mint egyéni vállalkozás sem lehet sikeres. De amellett meggyőződésemmé lett, hogy az épület, gép, papíros, festék és pénz együtt még nem nyomda, hanem mögötte kell lenni mint primum movensnek az embernek is és ha ez az ember nem legény a talpán, akkor az egészet megeszi a fene. - Bizonyos, hogy a közügyeknek is megvan a maguk fontossága s nem elég terméketlen szkepszissel szemlélni azt, ami a fórumon történik, de valahogy egyre jobban kialakul bennem az a vélemény, sőt meggyőződés, hogy kinek-kinek első dolga a maga szűk kis területén mennél jobban, becsületesebben, okosabban végezni a dolgát és hogy épp ebben a vonatkozásban vannak nálunk a legnagyobb bajok!" (51.) 

   Ebben tökéletesen egyet értettek FL-sal. Egy esztendő múlva, 1932. VIII. 25-én Kner Imre meglátogatta FL-t Várkonyban. "Ha nagyon-nagyon régen nem láttuk is egymást - írja a vendéglátást megköszönő levelében IX. 5-én -, mégis úgy érzem - s talán nem szerénytelenség tőlem - hogy nem szakadt meg köztünk a régi kapcsolat. Szükség is van arra, hogy kialakuljon egy olyan magyar kultúrszolidaritásféle azok között, akik a maguk dolgait komolyan veszik s vannak még célkitűzéseik az életben." (121-122.) "Ön is - válaszol FL -, kevesed magával, azt a világot jelenti és testesíti meg számomra, amelyben s amelyért egyedül érdemes élni - ezt a világot szétrombolták s egy-egy robinsoni szigeten ülünk elszórva s olykor-olykor integetünk egymásnak a zászlóval, amelyet még mindig tartunk." (123.) "Igaza van Önnek - felel postafordultával Kner - : arra a fajtájára a barátságnak, mint amilyen a mienk, igazán nagy szüksége van a még itt maradt néhány Robinsonnak. Arra lenne szükség, amit én magamban kultúrszolidaritásnak szoktam nevezni[...] Sajnos, annak a vékonyka kultúrrétegnek a tagjait is ezerfelé tépi a politika, az úgynevezett »világnézet«, amely csak arra jó, hogy a problémákat a végtelenségig leegyszerűsítsük a magunk számára, no meg a bizalmatlanság is." (125.) Aztán XI. 7-én küldi a naptárait, s véleményét kéri Goethe-kiadványáról és Czakó Elemérrel, a Kir. Magyar Egyetemi Nyomda főigazgatójával folytatott szakmai pöréről. "Az ember itt a falun csendben érik, vagy parlagiasodik el, s semmiféle mértéke nincsen a saját haladására nézve. Nem mérheti le a leistungjának az értékét, mert az életben való érvényesülés, az anyagiakban való boldogulás csak kevéssé reális mértéke ennek [...] Különben volnánk valahogy. A forgalom egyre csökken, a pénz egyre nehezebben folyik be s valósággal hihetetlen küzdelmet kell folytatni, hogy az ember a folytonosságot fenntarthassa, fizethesse a személyzetét és eleget tehessen kötelezettségeinek. Pedig mi erősen aktívak vagyunk s mit csinálnak akkor azok, akik már régen nem aktívak, csak kifelé nem árulják ezt el? [...] És mégis azt hiszem, hogy idő kérdése csak a fordulat. 1933-tól kezdve sokkal kevesebb ember lép ki a munkapiacra, mert akkor éri el a 18. évet az 1915. évben született első háborús évjárat. Négy év alatt akkor a születések száma óriásit csökkent. Ez a négy évjárat elég lesz ahhoz, hogy a munkanélküliek száma nagyot csökkenjen. Mert ez a fő teher ma. Ha Magyarország nem is fizet hivatalos munkanélküli segélyt, fizetnek a szakszervezetek (a nyomdászoké pl. az utolsó három évben 1 100 000 pengőt) s fizetnek az emberek privát úton, mert alig-alig van család, amelynek ne lenne munkanélküli tagja. Így vagy úgy, de a rettentő munkanélküli tömeg a következő években felszívódik, és ha ettől a ballaszttól megszabadulunk, akkor már sokkal könnyebb az út megint felfelé." (129.) "Amit a háborús évek csökkent születési arányától várható enyhülésről ír - válaszol FL a tipográfiai részletek megtárgyalása után -, azt fölülmúlhatatlan optimizmusának számlájára írom - hogy még ebben is okot talál a reményre és bizakodásra! Én persze, másként látom a dolgot, szerintem a mai állapot nincs összefüggésben az emberiség létszámával (legalábbis nem ilyen módon, hogy most a fogyás segítene), hanem ezer más dologgal, amik egyelőre nem változnak. Első köztük a bődületes marhaság - s nem várható javulás e téren. Egyelőre megmaradok azon nézetem mellett, hogy minden meg fog dögleni, ill.[etve] meg fog érni arra, hogy az oroszok a nyakunkra jöjjenek s agyonverjenek bennünket." (132.) "Amit a népesedés korcsoportonkint való megoszlásáról írtam - válaszol postafordultával Kner, a hosszú tipográfiai eszmecsere után - ma is fenntartom. Majd meglátjuk. Nem ezt tartom azonban döntőnek, hanem a tőkeképződésnek a lakosságszaporodással való paralell fejlődését: illetve a háborús és inflációs tőkepusztítás folytán való momentán divergenciáját. - Ezen segítenek majd a háborús évjáratok, amelyek most kerülnek sorra és amelyek lehetővé fogják tenni, hogy ez a két fejlődés (a munkaerők száma és a mobil tőke mennyisége) ismét közeledjen egymáshoz! 

   De egyben igaza van: a marhaságban! A tanulatlanságnak, a tudatlanságnak, a felelőtlenségnek, a tanulni nem is akaró barom butaságnak olyan tobzódását látni mindenütt és minden téren, hogy ennél már csak a szerénytelenség nagyobb! [...] És utóvégre ha az ember megszűnik észlény lenni, akkor nincsen joga arra a kultúrára, civilizációra, s arra az életszínvonalra sem, amelyet ma olyan igényesen követel, de amelyért nem akar ma úgy megdolgozni, mint elődei tették, akik ezt sokkal rosszabb körülmények között megteremtették." (138.) 

   Azután gazdasági kérdésekre egyelőre Kner inkább csak közvetlenül munkájával összefüggésben tér ki, mígnem 1934. II. 7-én FL egy hosszú levélben aktív, kezdeményező kiadói vállalkozásokra buzdítja, s mindjárt terveket is sző, pl. a teljes Petőfi kiadását, s megemlít "néhány fiatalt, aki ebben a 10 évben bontakozott ki - s éppen ezeket szerettem volna a Kner-névvel együtt látni. De hogy’-hogy’ nem, Kner elmaradt mellőlük. Szabó Lőrincet most megcsinálta, s ezzel a legszebb magyar könyvet, nagyon jól van - de ott van Illyés Gyula, akinek eddig 4-5 könyve jelent meg; Kodolányi, Pap Károly, Németh László stb. aki mind más kiadónál volt kénytelen megjelenni, ahol pedig biztosan szintén nem adtak nekik honoráriumot. Egészen elsőrendű író Füst Milán - s nem tud megjelenni." (299-300.) 

   Kner utal előbbi levelére, melyben kifejtette - mint írja - "kiadói kudarcom okait", s aztán elmagyarázza jelenlegi helyzetét s a körülményeket, melyek miatt tényleges kiadói tevékenységre nem gondolhat. Azok közül, akiket FL említ, írja, "az egy Illyés Gyula egyes írásai szólottak hozzám közelebbről, de ő másként van elhelyezkedve s én nem tudnám neki azokat a lehetőségeket nyújtani, amelyekre neki szüksége van[...] Füst Milánnal pedig - bizonyosan bennem van a hiba - nem tudok egyet érteni. Homályos nekem, nem értem, mit akar, s egy pár érdekesebb részlettől eltekintve nem szól hozzám." (310-311.) Ajánlottak már neki mások is fiatalokat, olyanokat, akik őt mint kapitalistát "kizsákmányolóként" ítélik el és ismerik félre. "Én végleg eltávolodtam a szocializmustól, amelyről egyre jobban meggyőződöm, hogy nem tudja és nem tudhatja megoldani a maga elé tűzött feladatokat. Sok minden okból, de röviden itt csak párat említek meg: ellenkezik a közgazdaság tapasztalati igazságaival, túlságosan leegyszerűsíti a problémákat, nem számol olyan immaterialisztikus tényezőkkel, amelyeket én eleven hatóerőknek érzek és végül mert a társadalmi és szervezeti forma, amelyet maga alé tűz, végleg atomizálja a személyi felelősséget és akkora közegellenállást iktat be cselekedet és következmény, szándék és hatás közé, amely minden emberi cselekedetet megfoszt igazi mértékétől." (309-310.) 

   Egy ideig a Pusztulás-cikkből kibontakozó mozgalom és a Válasz indulása foglalta el FL-t; a levelezésük 1935-ben kezd újra sűrűsödni, személyi gondokról, a szakma elméleti és gyakorlati kérdéseiről, a könyvkiadás gazdasági gondjairól. "Hihetetlen könyvtömegek vannak felhalmozva a raktárakban - írja Kner Imre 1935. V: 19-én -, amelyek épp úgy nyomják a piacot, mint Kubában ma a kávé, a termelés teljesen szemponttalanul halmozza tovább a tömegeket, csak azért, hogy forogjon az apparátus és tovább is szükség legyen igazgatókra és lektorokra, meg ügynökökre[...] Van egy merész álmom: tengerbe kellene szórni a kávét. A meglevő könyveknek felét vagy kétharmadát össze kellene állítani - levonva persze a feltétlen megsemmisítendő szemetet - nép- és munkáskönyvtárakba s elajándékozni. Minden gyárba, minden tanyai iskola mellé oda kellene adni egy ilyen könyvtárat. Így olyan helyre jutna ez a tömeg, ahol nem nyomja a piacot, mert hiszen ezek a rétegek nem vásárlók ma úgysem. De tíz év múlva közönség lenne ebből az olvasótömegből." (457-458.) Dehát Magyarországon bármiféle ésszerű és szakszerű megoldás elképzelhetetlen; elképesztő hozzá nem értés, tisztességtelenség, nagyképűség nyomorítja az egész könyves szakmát. Ezért is nem vállalhat jelenleg könyvkiadást. "Tudja Ön jól: nem félek én a ráfizetéstől, csak azt nem szabad tenni, hogy az ember elsikkassza a papírgyárosa papírosát, az állam adóját, a munkás bérét, a bankja pénzét, lerombolja az üzemét és a végén produkáljon egy fényes mérleget, amelyet azzal indokol, hogy mindenki marha és fuser, de ő íme ennyit és ennyit keres." (459.) "Hiába, kedves barátom - válaszol FL -, mi sohasem fogunk belenyugodni a marhaságba. Ők javíthatatlanok, de mi is." (462.) "Az utóbbi években - így Kner Imre - sokat kínlódtam, gondolkoztam, tépelődtem és eljutottam ahhoz a felismeréshez, hogy a klasszikus közgazdaságtan törvényei természeti törvények erejével bírnak. Nem bírjuk megkerülni igazságait s minden bajunk onnan ered, hogy ezen mesterkedünk [...] De éppen ez az elgondolás és szemlélet mutatta meg nekem kezdettől fogva azt, hogy aki kiadó, aki tehát szellemi és ezektől elválaszthatatlanul erkölcsi javakkal is kereskedik, csal és önmagát csalja, ha szellemi és erkölcsi téren bóvlit árul." (463-464.) "Rosszkor jöttünk mi erre a világra, kedves barátom, rosszul választottuk meg az időt s a helyet is. Torkig vagyok már ezzel az állítólagos hazámmal; sose tartoztam igazában hozzá, amikor tehettem, menekültem innen [...] Idegen vagyok itt, rabnak, páriának érzem itt magam, megalázottnak, outcastnak. Csúnya komédia az ilyen ország. Valamikor volt valami, ahhoz a régihez még van közöm - de ez a mostani inkább egyáltalán ne volna." (490.) "Én nem tudok arra az álláspontra helyezkedni, mint Ön - írja 1936. III. 18-án Kner Imre -, mert nem éltem másutt soha s nem tudom elképzelni sem azt, hogy másutt éljek. A gondolkozásom formái, az egész lelki berendezettségem az itteni viszonyokon, élményeken, tapasztalatokon épült fel, az óvodában is parasztgyerekekkel jártam együtt, számomra ez annyira adott környezet és világ, hogy vitatkozni sem tudok vele." (492.) 

   Aztán rövidülnek a hosszú levelek, könyvek és nyomtatványok küldésére-megköszönésére szorítkoznak, hírek kicserélésére a régi barátokról, a napi munka fokozódó nehézségeiről tudósítanak. 1938 februárjában Kner epeműtétet szenvedett el, utána hosszan lábadozott. 1938. IV. 19-én számol be röviden állapotáról. Ezután következik a levél hosszabbik fele: "Most azonban nem is annyira a testi egészség a fontos, hanem a külső események. Ezekről pedig nagyon nehéz írnom. - Engem eddig a rendelkezések csak kevéssé érintenek, egyelőre személyzetileg az a helyzet, hogy a rendelet által érintett (tisztviselői és kereskedősegédi) kategóriában összesen hat emberem van, akik kivétel nélkül keresztények s ezért egyelőre nekem zsidót nem szabad beállítanom[...] Most érzem azonban csak, mennyire fontos a cselekvés szabadságához a jogi viszonyok rendezett és rendszeres volta s hogy ha olyan rendelkezés jön, amely eddig megdönthetetlennek hitt alapelvekkel helyezkedik szembe, mennyire megtudja az ember biztonságérzetét rendíteni[...] De hát majd csak túljutok ezen is és ha majd már érzem, hogy a helyzet valamely irányban eldőlt s tudom, mekkora terület maradt meg a talpam alatt, amelyen megvetve a lábamat, hozzáfoghatok újra a munkához, akkor - remélem - ismét megtalálom az erőt és akaratot, képességet a munkához, a cselekvéshez [...] Az egészben nem az a fájdalmas, hogy a háború előtt megéltem ennek a kérdésnek a lényegtelenné és értelmetlenné válását, s újra át kellett élnem mindazt a megaláztatást, amellyel a kérdés újra feltámasztása járt, mert a megaláztatás érzését sohasem engedtem elhatalmasodni magamon, fel sem bukkant bennem. Es is naemlich besser, Unrecht zu erleiden, als Unrecht zu tun. A fájdalmas az, hogy mindez irracionális, értelmetlen, mert semmire se jó." (612-613.) A foglalkoztatási, kereseti, előrehaladási és egyéb gondok alapja ugyanis a túlságosan csekély nemzeti jövedelem. "És ennek a túlalacsony nemzeti jövedelemnek az az oka, hogy túlságosan kevés a kultúránk és a szaktudásunk, ezért nincsen meg a nemzeti munkának a kellő termelékenysége. Ezen pedig semmi esetre sem segít egy betanult, gyakorlott rétegnek a kiemelése és gyakorlatlan kezdőkkel való helyettesítése, tisztán statisztikai alapon." (614.) "Ami a zsidó törvényt illeti - válaszolja FL -, abban természetesen tökéletesen igaza van. De ez az igazság csak félig igazság, ki kell egészíteni a próféta igazságával. Ez pedig úgy hangzik: mindenki bűnös abban, hogy az országban 3 millió földműves proletár koldus van, jog, kenyér, hajlék, a legelemibb életfeltételek nélkül; ezeket nem fosztották meg semmitől, mert nem volt semmijük, senkinek, akinek megélhetése van, nem lett volna szabad egy nyugodt éjszakájának lennie, egy jó falatot lenyelnie, egy rendes ruhát magára öltenie, amíg ez a pokol itt meg nem szűnik. De mindenki lelkiismerete nyugodt volt, zsidóké és keresztényeké, s a legjobbak azt hitték, ha a maguk dolgát jól elvégzik, akkor a maguk részéről mindent megtettek. Végzetes tévedés. Van egy törhetetlen elv: az egyetemes felelősség elve. Nem lehet kivonnia magát alóla senkinek, semmilyen alibivel, a legjobban végzett munka alibijével se. Káin azt mondja, mikor az Isten számon kéri rajta Ábelt: »Őrzője vagyok én az én atyámfiának?«. Mindenki Káin, aki úgy él, dolgozik stb. mint ha ő nem volna atyjafiának őrzője. Az egyetemes felelősség elvét nálunk nemcsak kutyába se vették, hanem az egyetemes felelőtlenség elvévé igyekeztek átformálni. Ezért kell itt bűnhődnie mindenkinek. Legyen meggyőződve róla, hogy ha ma a zsidóság bűnhődik, holnap a többire kerül a sor. Az egész magyarság sorsa meg van pecsételve, hamar el fog pusztulni. Fájdalmas, hogy nemes értékek is pusztulnak vele, de a világtörvények nem szentimentálisak. Mitgefangen, mitgehangen." (616.) 

   "Levelét vettem - feleli Kner -, de valahogy úgy érzem, hogy hozzám intézett megállapításai nem jó helyre vannak adresszálva." (616.) Ismerteti röviden üzemük munkahely-teremtő esélyeit és szociális eredményeit. "Higgye el, hogy én sohasem éreztem magam egy napig sem felelőtlen Káinnak, nálunk a család szelleme sem az, hisz a 15 évében levő fiam egyebet sem olvas, mint a falukutatók könyveit, most ismertettem meg Rézler Imre könyvén keresztül az ipari munkásság kialakulásával, s máris érzi azt a felelősséget, amely nélkül komoly munkát nem is lehet végezni. De be kell látnia, hogy abban a légkörben, amelyben leéltem ezeket az éveket, nem lehetett többet tenni, mint amit tettem." (619.) 

   "Nyíltan és őszintén meg kell mondanom, hogy a nyomda itt évtizedek óta közgyűlölet tárgya. A jobb módú gazdák és az urak gyűlölnek bennünket, mert a bérek és fizetések nálunk sokkal magasabbak, mint a helyben szokásosak és mert a munkások szerződéskötéskor erre mindig hivatkoznak." (618.) "Látom, hogy mert a zsidóság képviseli nálunk a merkantilis és iparosítási tendenciákat, ő vonja magára az egész gyűlöletet, amely bizonyos körök részéről az urbanizáltabb kereseti és életformáknak szól." (619.) "Lehet, hogy Önnek van igaza. Az is lehet, hogy a zsidóság most »bűnhődik«, mint Ön írja, mert elvégzett egy szervezési munkát, olyan munkát, amelynek szükségszerűleg, a napokban említett business-szemponton túl, fejlesztőleg kellett hatnia a magyar tömegek létszínvonalára. De arról, hogy ez a pusztulás bárkinek és főként a magyar tömegeknek is hasznára lehetne, egyáltalán nem vagyok meggyőződve." (620.) 

   FL válasza megbánással kezdődik: "levelének vétele óta állandó lelkiismeretfurdalást érzek, hogy amint látom keserűséget okoztam Önnek, s éppen most, - és éppen Önnek, akit annyira becsülök, tisztelek és szeretek[...] De hát minderre én nem gondoltam s különben nem az Önök viszonyában munkásaikhoz stb. Számomra egész másról van itt szó. 

   Mikor én 3 millió proletárt említek, akkor Ön a »szocializmus« szót írja le. Én nem vagyok szocialista és nincs semmiféle szociális teóriám. Azért nem értjük meg egymást, mert két különféle szférában beszélünk: Ön gazdasági kategóriákban, én ember-kategóriában. Én csak azt nézem, hogy 3 millió nyomorgó van és senkise tette meg értük a tőle telhetőt. Senki - és itt aztán nincs kivétel, se Ön, se én. Mert, ha gondoltunk is rá, szóltunk is róla hébe-hóba, tettünk is egyet-mást - nem tettünk meg mindent, amire képesek lettünk volna, persze, nem béremeléssel stb., hanem egészen másképp. Az evangéliumban az van: »Aki jobban szereti nálam apját, anyját, családját...« stb. - erről van szó! S nekünk mindnyájunknak volt valamink, ami közelebb esett hozzánk, mint azok a nyomorgók. (624.) 

   "Olyan értelemben, ahogy Ön írja - válaszol V. 9-én Kner - igenis teljes felelősséget érzek magamban azért a három millióért, amellyel mindig szolidárisnak éreztem magam mint ember, mint kortárs és mint állampolgár is [...] A félreértés másutt van közöttünk. Ön csakugyan a próféta, én pedig nem vagyok sem közgazdász, sem politikus, hanem dolgozó polgár, aki kisgyerek[kora] óta harcol realitásokkal -, de amellett saját érzelmeivel is. - És egy életnyi keserves kísérlet és kínos tanulság árán kellett rájönni arra, hogy a legridegebb közgazdaságtudománynak van itt is igaza. Senkinek sem lehet adni semmit, mert minden csak annyi van a világon, amennyit egy-egy társadalom megtermel magának[...] Mindenki mindenkire rá van utalva a társadalomban s csak az a társadalom egészséges, amelynek minden tagja tud több vagy kevesebb csereértéket produkálni (kivéve a saját hibájukon kívül munkaképteleneket, pl. betegeket stb.). Hogy ez a mi társadalmunk ilyen keveset termel és azt a keveset ilyen rosszul osztja el, annak a munkát szervező és munkalehetőséget teremtő erkölcsi és szellemi javak szűkös volta az oka. - Ezzel a kultúrával, ezzel a szakmai tudással és ezzel a szervezettel (most persze azt intellektuális szervezetre, a munka, a feladatok, a szolidaritás érzésének és tudatának szervezetére gondolok), nem lehet többet termelni és jobban elosztani." (626.) "Azt a nemzeti jövedelmet, amely nincs, nem lehet kedvezően elosztani." (617.) "Nem adni kell ennek a hárommilliónak, nem »segíteni« kell rajtuk, hanem meg kell találni annak a megoldását, hogy állandóan csereértéket előállító, hasznosan dolgozó tagjai legyenek a nemzeti szervezetnek -, akik meg tudják szerezni az ehhez szükséges kulturális javakat, megvetvén alapját a további folytonos fejlődésnek. Amíg ez meg nem történik, addig a nemzet története sem igazi története a nemzetnek, mert az egész nemzeti élet csak csonka élet." (627.) 

   Ebben tökéletesen egyetértett "próféta" és "polgár". S a kezdődő embertelenségek és törvénytelenségek és a náci fenyegetés még szorosabbra fűzte barátságukat. Szemléletük azonban s elképzeléseik gazdaságról és politikáról nem közeledett. Kner Imre egyre világosabban fogalmazott meg s képviselt egy szociális felelősséggel és szigorú üzleti tisztességgel korrigált modern piacgazdasági szemléletet; annyira modernet, hogy megfogalmazásaiban gyakran meglepődve ismerünk ma divatos eszmékre (vagy inkább csak a jelszavak jöttek át máig?). Ezt a piacgazdasági szemléletet FL nagyon határozottan és következetesen elutasította. Azt azonban, hogy FL mit képviselt, nem lehet ilyen egyszerűen megmondani. Álláspontját mindig az adott körülményeknek és a konkrét helyzetnek megfelelően fogalmazza meg, és mindig erősen kritikai hangnemben. Talán épp ez az utóbbi is segíti, hogy megfogalmazásai mégis, szinte valami "esettanulmány" értelmében, általános érvényt nyerjenek?

* Az első két részt a januári és februári számunkban közöltük. (A szerk.)