Futam fn 1. Zene Hangoknak (átvezető szerepű) gyors egymásutánja. Halk~ok. 2. Sp. Részletekben, csoportokban rendezett gyorsasági versenyben egy rész. Selejtező ~ok. 3. Rég irod Futás, roham.  

"A dolgok másodszorra kezdődnek. Azzal, hogy megis- 
métlődnek - hogy újra látod, megint hallod ugyanazt."  

Ottlik Géza
 
 

Szerencsés esetben egy-egy írónak a halála után is sikerül továbbírnia magát. Vagy lezárult életművük - esetleg annak valamely opusa - talál új értelmező(k)re, értelmezés(ek)re, vagy a hagyatékukból kerül elő ez-az, ami hozzátesz valamit addig ismert munkásságukhoz, módosítja olvasatukat. A példák száma itt tetszés és kitartás szerint szaporítható; nem is fárasztanám most magam, s főleg nem traktálnám Alter Egont ezzel. Hetek óta azonban egy kézirat uralja napjaim horizontját, s bármelyik irányba is nézek, mindenfelé erre a tüneményre látni. Egy kevés részletében ugyan korábban is ismert, az egészet tekintve azonban ismeretlen Peéry Rezső-kéziratról van szó, melyre csak nemrég - huszonegy-huszonkét évvel az író halála után - sikerült rábukkannom a kitűnő esszéista hagyatékában. Az opusról, más írások, magánlevelek utalásaiból, egy-egy részlet folyóiratbeli közlését kísérő szerkesztőségi jegyzetből eddig is tudni lehetett, pontosabban: sejtéseink voltak esetleges megléte felől, bár teljes bizonyossággal nem lehetett tudni, hogy az író elkészült-e az egésszel, vagy csupán az újságokban megjelent részek kerültek tollából a papírra. Több ízben is föltett kutakodó kérdésemre eddig az író özvegye sem tudott választ adni, jóllehet ha valaki, ő igazán szívén viseli férje emléke ápolásának, öröksége éltetésének ügyét; a kéziratos hagyaték pedig egészen két évvel ezelőttig, lévén hogy csak akkor került át Stuttgartból a magyar fővárosba, elérhetetlen volt számomra.  

   Ám az időközben a budapesti Országos Széchényi Könyvtárnak átadott anyag irathalmai sem kecsegtettek eleinte semmivel a Kelet-európai vázlatkönyvet illetően - egyik változata szerint e címet kellett viselje az ismeretlen kézirat -, s csupán annak tüzetesebb átvizsgálása után derült ki, hogy az, a különböző irattartók titkait föltárva, egymástól távolkerült iratkötegeket, -lapokat össszeillesztve, mégiscsak megtalálható ott, illetve: aprólékos nyomozással, gondos, de azért nem kibírhatatlanul fáradságos restaurátori munkával helyreállítható. Magyarán: a mozaikkockák, ha összekerve is, többé-kevésbé megvannak, kevés kivétellel ismeretesek - a kép azonban nem. Az ismert részekből kell tehát összeállítanod az ismeretlen egészet; ebben a szellemi puzzle játékban szinte minden birtokodban van, ami a megoldandó feladathoz szükséges, csak éppen a mintát nem ismered, amelyhez munkád során igazodhatnál. Az idő hordalékai által többszörösen betemetett, vaskos kötetekben nem megőrzött, sárguló újságlapok sírjába zárt Peéry-életmű, illetve az író sok szakaszán homályba futó életútjának rekonstruálásakor Filep Tamás barátommal bizony egyébként is sokszor szivaros Poirot-nak, kotnyeles Mrs. Marple-nak, pipás Maigret-nek, rágógumis Kojaknak, ballonkabátos Columbonak éreztük magunkat, úgy kellett az egymástól csillagfénynyi messzeségben levő utalásokat, egymással látszólag semmilyen összefüggésben nem levő részleteket egymáshoz illesztenünk, hogy azokból minél árnyaltabb teljességben kikerekedjék - ezúttal nem a gyilkos, hanem - az író arca.  

   S most itt van ez a kézirat-helyreállító munka, ami annál inkább is fontosnak látszik, mivel Peéryt mindenki az apróműfajok, kisesszék mestereként tiszteli - már aki ismeri őt egyáltalán -, akinek még a nagyobb lélegzetű munkái, tanulmányai, vallomásai is - mint amilyen a Reform és forradalom Pannóniában vagy Az integrálódás kilátásai a kelet-közép-európai államok földjén az egyik, a Peremmagyarok az idő sodrában vagy a Hét sovány esztendő gazdag termése, netán az Utószó két szlovenszkói évtizedhez a másik oldalon - legfeljebb ha két-három ívnyiek. Köztudomású, hogy Peérynek életében két nem túl vastag cikk-, illetve esszégyűjteménye, valamint két kis füzetkéje jelent meg (az egyik, a Reform és forradalom... nem is magyarul: Gara László fordításában, franciául), így tehát ez a most helyreállítás alatt levő opusa egyúttal az életmű egyetlen - mégiscsak elkészült, s mégiscsak meglevő - könyvnyi terjedelmű, összefüggő darabját is jelenti, mely mindenképpen kiegészíti s bizonyos mértékig módosítja is azt a képet, amely eleddig róla bennünk élt. A Szemben az emlékekkel - az elkészült mű egyik címváltozata ez - afféle tudatos orwelliád, megsemmisítő erejű, egyidejűleg azonban a magasröptű emberi szellem szárnyalását példázó szatíra az 1950-es évekről, a magyar 1984, jelképhasználatában is Orwellhez tudatosan igazodó, kérlelhetetlenül pontos látlelet az ez esztendővel búcsúzó 20. század derekának kelet-európai totalitárius diktatúrái működéséről, embert-lelket nyomorító, gerincet roppantó kihatásairól. Amiben önmagában véve ma már nincsen semmi rendkívüli, s, különösen a legutóbbi másfél évtizedben, már mifelénk is ugrásszerűen megnőtt a Swift e kései utódára hivatkozók s őt élesszemű látnokként tisztelők száma, a Szemben az emlékekkelt a magyar irodalomban az teszi mégis különösen figyelemreméltó alkotássá, hogy - igaz, már írónk soros, az időben ausztriai emigrációjában - még 1958-ban íródott, tehát a maga nemében és műfajában alighanem az elsőnek, de mindenképpen az elsők közé számít. Azt pedig, hogy Peéry egyáltalán nem az akkoriban talán nem is létező íróasztalfiókjának szánta művét, hanem könyvként való megjelentetésének a szándéka (álma) lebegett a szeme előtt, többek között Cs. Szabó Lászlóhoz írt egykorú leveleinek azok a mondatai is bizonyítják, melyekkel a valóságban nála csak alig néhány esztendővel, ám az emigráns-létben majd egy évtizeddel idősebb, ennélfogva járatosabbnak is számító, példaképeként és mestereként is tisztelt londoni írótársához, barátjához, Cs. Szabó Lászlóhoz fordult a kiadás ügyében tanácsért, segítségért.  

   Miután azonban a dédelgetett tervből - minden jel szerint anyagi okból - nem lett semmi, Peéry - mentve a menthetőt -, úgy tűnik, beérte néhány részletének/fejezetének újságbeli megjelentetésével, azután pedig vagy eltávolodott/elidegenedett szóban forgó kéziratától, vagy a családjával, származásával, osztályával, Régi Haza-beli, tehát egykori szlovákiai/szlovenszkói emlékeivel, illetve az 1960-1970-es évek által fölvetett kérdésekkel való foglalkozás vált számára a sztálinizmus éveinél is fontosabbá, időszerűbbé, sürgetőbbé az évek múlásával.  

   Akárhogy is történt, a most márciusban kilencvenéves Peéry - akinek fejfájára a stuttgarti temetőben már huszonhárom éve odakerült a magyar felírás: "PEERY REZSÖ" (hogy is írta Márai az emigráns-sorsról: "...A csákány koppan és lehull nevedről, az ékezet") -, ha minden igaz, hamarosan új művel lepi meg érdemtelenül kevésszámú híveit; a Szemben az emlékekkel lapjai egyelőre azonban itt kavarognak íróasztalomon, dolgozószobámban: ez a rész idetartozik, az az oldal oda; az A-tól F-ig betűkkel jelölt betoldásnak itt a helye, a <F"Symbol"P8>é-<F255P255> -jellel ékesítetté ott; ennek a szónak az olvasatában bizonytalan vagyok, onnan egészen bizonyosan hiányzik valami; emitt érdemes lenne megtartani az író által valamilyen okból kihúzott mondatot, amott egy utólagos szócsere által fölöslegessé vált másik szót elfelejtett kihúzni; emez a külön címmel ellátott hatoldalas rész nem is ebbe az opusba tartozik, hanem önálló írás, amaz a négy számozatlan oldal ennek és ennek a később letisztázott fejezetnek a piszkozata és így tovább, a harmadik fejfájásig, a nyolcadik pihentető szemdörzsölésig.  

   Apropó, március! Ez a futam az Új Forrásnak épp a márciusi számában jelenik meg, tehát legalább egy folyóirat már bizonyosan lesz - mondhatná Alter Egon némi malíciával -, amelyik nem feledkezik meg a szóban forgó évfordulóról. Mert sajnos, nem kell hozzá különösebb jóstehetség előre látni, hogy e jeles alkalomból sem fognak egymás sarkára hágni a Peéryt ünneplők, jóllehet az őt övező s legföljebb csak együnk-kettőnk által meg-megtört süket csönd a legteljesebb mértékben minket minősít, s nem emberi példája és írói életműve érvényességének megingását, csökkenését jelzi. Az Új Forrásnak egyébként sem róható fel semmiféle mulasztás írónkat illetően: az elmúlt évtizedben, lapjaink közül, talán a legtöbbet s a legváltozatosabb formákban - róla szóló tanulmány vagy tőle származó ismeretren kézirat közlésétől a reá való hivatkozások soráig vagy, teszem azt, egykori barátjával és küzdőtársával, Fábry Zoltánnal folytatott levelezésének közléséig - foglalkozott Peéryvel. S most, Peéry frissiben megkerült, s vállalhatóan rekonstruálható, eleddig csak utalásokból, részletekből ismert kézirata kapcsán nem véletlenül idéztem meg a stószi remetét. A Szemben az emlékekkel létezésének puszta ténye is legalább olyan fontos mozzanat írója életművének árnyaltabb értelmezhetősége szempontjából, mint volt Fábry 1945-1948 között, tehát a csehszlovákiai magyar-kérdés rövid úton való, kiüldözéssel, ki- és széttelepítéssel, erőszakos elszlovákosítással (és elcsehesítéssel) történő megoldásának pokoli esztendeiben vezetett naplójának, az Üresjáratnak az előkerülése és közzététele az 1980-1990-es évek fordulóján, a most búcsúzó évtized elején. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a Repiszky Tamásnak köszönhetően ismertté vált napló könyvbeli kiadásához írt bevezető tanulmányomat, szinte mondanom sem kell, oly természetesnek vehető, ugyancsak az Új Forrás közölte.) Az Üresjárat egy évtizede azért hathatott a reveláció erejével, mert bizonyította: írója az apró részletekig tisztában volt a szovjet imperializmus természetével, józanul felmérte a bizánci szocializmus, fasiszta kommunizmus agresszív közép-európai területfoglalásának várható következményeit (ami bizony ideologikus cikornyákkal, a kor politikai halandzsanyelvéből átvett tirádákkal is - jószándékunk jeléül hadd írjam ide: kényszerből - éktelenkedő, 1950-es évekbeli írásaira a belső meghasonlottság tragikus árnyát is ráveti), és a legkisebb illúziója sem volt azzal az egyedülálló társadalom- és jövőszervező tényezővé megtett Abszolút Módszerrel kapcsolatban, melynek a Szemben az emlékekkel Peéryje egy évtizeddel később, a magyar diktátorok és politikai udvaroncok által megalázott és a szovjet akaratnak kiszolgáltatott Magyarországon szerzett tapasztalatok birtokában, illetve a magyar ’56 vérbe fojtását követően exodusra kényszerülő százezrek sorsában maga is osztozva oly példás analízisét adta.  

   De nemcsak erről - másról is szó van Peéry munkájában. A Szemben az emlékekkel - vagy egy másik, ugyancsak jellemző és sokatmondó címváltozata szerint: a Sorsunk az éjszaka - több egy egyszerű publicisztikus helyzetképnél, körültekintő, ám mégiscsak egy adott térhez és időszelethez kötődő társadalomelemzésnél, szatirikus kor- és kórképnél, jóllehet ha csak ennyi volna, kordokumentumként akkor is érdemes lenne a szélesebb körű figyelemre. Peéry évtizedekig látatlanul maradt társadalmi parabolája, kaleidoszkopikus diktatúravizsgálata azonban a lehető legteljesebb írói látomás a valahai, s szerinte a klasszikus polgári életforma és értékrend által még megkísértett és megkísérelt emberi teljesség elvesztéséről, az ember természetközeliségének - természetből-vétetettségének és természetbe-vetettségének föladásáról. A diktatúra - s most a diktatúrára általában gondolok, nemcsak eszmei-politikai értelemben - a résznek az egész fölé való helyezése, a töredék diadala az egység fölött, s ily módon hódolat is a természetellenesnek, mert a természetes mindig az egészet szentesíti, a természet a részeket mindig egybefogja, s nem emeli egyiket a másik fölé. Peéry írása - de életműve nagy része is - tulajdonképpen természet és ember egységének, a semmilyen társadalmi fejlődés által át nem húzható természetességnek és természetszerűségnek a szinte himnikus dicsérete; természetszemléletében és természetélményében van valami szelíd panteizmus is: a hajszolt s a kiteljesedést sóvárgó emberi lélek csak a természettől kaphat szárnyalásra, s csakis annak ölén pihenhet meg, vele egyesülve. Ilyen értelemben az Abszolút Eszme - továbbvíve a gondolatot: minden, magát abszolúttá növesztő eszme, érdek, divat (valljuk be, bármily alantasnak tűnik is, e három azért nem esik messze, sőt, az esetek többségében eddig sosem volt elég messze egymástól) - a természetből ragadja őt ki, a teljesség fólérzésétől, élményétől fosztja meg, a színek orgiáját tagadja meg, a színesség jogát - horribile dictu: az akarás akarásának képességét - veszi el tőle.  

   A Szemben az emlékekkel, amikor az 1950-es évek magát Közép-Európára is ráerőltető keleti, sztálini, oligarchikus diktatúrájáról beszél, egyúttal az egyedi, a sajátos, a sokféle jogát perli vissza az embernek. S ebből következhet Peéry nyelvileg helyenként talán valóban - félig-meddig azonban érthetően - kócosan maradt, de kócosságában is megragadó művének egy másik, napjainkra is elfogadható olvasata: az, hogy az ember Bármely Abszolút Eszme ellen védelemre szorul. Napjainkban is. Úgy hiszem, elegendő csak néhány futó pillantást is vetnünk magunk köré, hogy észrevegyük: az abszolutizmusok, a kizárólagosságok irányából hányféle veszély leselkedik ránk, hányféle, magát abszolútnak hívő-hirdető eszme vicsorgó falkája ólálkodik körülöttünk (a legtolakodóbbnak és legtürelmetlenebbnek ezek közül kétségkívül a Fogyasztás Abszolút Eszméje, a Fogyasztói Szemlélet Diktatúrája látszik, de például az uniformizáltság szinonimájává egyszerűsített globalizáció totalitarizmusára sem ártana az eddigieknél több keresetlen szót szánnunk). Magyarán: a Szemben az emlékekkel azt is jelenti: szemben az emléktelenséggel; a Sorsunk az éjszaka azt is, hogy az éjszaka egybemossa a dolgokat, eltünteti a látható különbségeket, ám az élet csak sokféleségében lehet élet, minden más: ellene hat. Vissza tehát - ha nem is a Peéry által is kedvtelve idézett Rousseau-hoz, a természetességhez mindenképpen, ami nemcsak az ötvenes évek társadalmi-politikai totalitarizmusa felől mutatkozott lehetséges emberi alternatívának, hanem innen is, ahol mostanában, ki tagadhatná, nagyon lenni kezdünk. 

Egy elmaradt laudáció 

Levelet kaptam a minap egyik ritkán látott ismerősömtől, akivel ha ezerévenként össze-összefutunk a legváratlanabb alkalmakkor, sosem felejtjük el elhatározni, hogy amint csak tehetjük, sürgősen leülünk valahol egy kiadós beszélgetésre - aztán... a következő ezer évig, minden marad a régiben. Pedig sok mindenben számomra rokonszenves vonásokkal bír, a bennünket izgató kérdések számos ponton találkoznak egymással, ismereteink több helyen hasznosan kiegészítik egymást, tisztelem egyenes tartását, életelveinek konok tisztaságát. Általában nem magunkról beszélünk, ha időnként mégis véletlen alkalom kínálkozik köztünk a szóra, legfeljebb érintőlegesen, olyankor, ha a kikerülhetetlen kényszerűség rávisz minket röpke időre, s aztán már ismét a világ mindkettőnket ingerlő dolgainál tartunk. Most sem magáról írt, közös ismerősünk érdekében szólalt meg, aki, úgy észleli, mélyen maga alatt van, sok reménnyel kísért vállalkozásával kudarcot vallott, állását elvesztette, s "halmazati csapásként" említi ritkán látott ismerősömnek írt levelében, hogy részemről is nagy csalódás érte. Az esetre én is pontosan emlékszem, a véletlenek ostoba összejátszása az oka mindennek. Történt, hogy az elmúlt esztendőben, Esterházy János-emlékérme átvétele alkalmából, nekem kellett volna méltatnom a kassai Balassa Zoltán munkásságát - mert róla van szó ritkán látott ismerősöm nekem címzett soraiban -, s a feladatot gondolkodás nélkül vállaltam is, s a kellő időre kisded laudációmmal elkészülve, megnyugodott lélekkel baktattam az ünnepség színhelyére. Igen ám, de ott sehol egy lélek. 

   Történt ugyanis, hogy az Esterházy-emlékünnepséget, s annak keretében a díjkiosztás szertartását nem a kezdettől megszokott vasárnap délelőtti időpontban tartották, hanem szervezési okból egy nappal előrehozták, s szombat délelőtt került rá sor. Csakhogy erről engem a szervezők elfelejtettek értesíteni, s még akkor sem csörgött rám telefonon senki, hogy rákérdezzen: mi a fészkes fene van velem, amikor a rendezvény kezdetére nem jelentem meg, mert akkorra már nyilvánvalóan fel kellett tűnjön valakinek a hiányzásom (a lakásomtól húsz perc alatt oda tudtam volna ügetni a helyszínre, s mondjuk, harmadik műsorpontként akár el is énekelhettem volna szelíd dicshimnuszomat Balassa Zoliról). Mindenesetre, hazaérve telefonon azonnal megbeszéltem a történteket az egyik főszervezővel, kérve őt, hogy tájékoztassa a díjazottat a balszerencsés esetről, nehogy úgy érezze: előre megfontolt és galád módon kitervelt szándékkal szúrtam ki vele ily álnokul; másnap pedig egy másik főszervezőnek faxoltam el elmaradt laudációm szövegét azzal a kéréssel, hogy mielőbb juttassa el Kassára, s egyúttal abban is megegyeztünk, hogy továbbítja a szöveget egyik napilapunkhoz, hogy legalább ily módon helyrehozzunk valamicskét a hibából. Ennek lassan egy éve, s mint most ritkán látott ismerősöm kurta leveléből kiolvasható, az egészből nem lett semmi. Egyet azonban, belátom, nem tettem meg: azt, hogy magam ecseteljem a történteket s kifejezzem a miattuk való sajnálkozásomat pályatársamnak. Töredelmesen bevallom: mulasztottam; mulasztásommal azonban korántsem voltam egyedül. Az okok kereséséhez ebben a feljegyzésben nincs nagy kedvem, annyit azonban kötelességemnek tartok, hogy ha egy év késéssel is - lévén futamom márciusban jelenik meg, s az alábbi kis köszöntőmnek tavaly márciusban kellett volna elhangzania - legalább a magam részéről jóvátegyek valamit többünk mulasztásából, talán enyhítve valamelyest az akkori díjazottnak a szóban forgó malőr okozta csalódottságán is. Tehát, íme, az egy esztendeje felolvasatlanul, mi több, azóta is kéziratban maradt szövegem: 

   »Soha semmilyen jogunkról lemondani nem fogunk, mert csak az a nemzet veszhet el, amely önként mond le valamely jogáról.« E mondat Esterházy János ajkáról hangzott el, s az egyik róla szóló monográfia - mert szerencsénkre már kettő is van belőlük - első fejezetének élén szerepel mottóként. A kérdéses monográfiát - a meglevő kettő közül, s ez történeti tény: a korábbi keletűt - Balassa Zoltán írta.  

   Balassa Zolit - hadd mondjam ezt most így -, nem is tudom, hány éve ismerem. Harminc-harmincegy is megvan már talán; de ő ezt bizonyára jobban tudja. Pontosabban: ő bizonyára ezt is tudja, mert köztünk Balassa Zoltán az az ember, aki mindenre emlékszik, amire mi már nem, aki mindent tud, amit mi már elfelejtettünk. Az az ember ő közöttünk, aki számára - ha múltról, közös múltról, közösségi emlékezetről van szó - nincsenek jelentéktelennek látszó vagy elhanyagolhatónak vélt apróságok; aki tudja, Esterházy János szavai nemcsak a történeti alapon megszerzett jogok vonatkozásában, hanem az emlékezetre, valamely nemzet, nemzettöredék, tágabban-szűkebben vett közösség emlékezetére is érvényesek. Magyarán: a megkopottabb emlékezetű ember mindig kiszolgáltatottabb társainál; önazonosságában, ön-azonosságtudatában az a nemzet, nemzettöredék, ilyen-olyan közösség rendül meg előbb, mint az őt körülvevő nemzetek, nemzettöredékek, közösségek, amelyik lemond emlékeiről, az emlékezés jogáról - bármely apróságról is lett-légyen szó -, amelyik lemond múltjának mégoly kis töredékéről is.  

   Balassa Zolival egyidősek vagyunk, nemzedéktársak vagyunk. Tehát, viszonylag sokat tudhatok róla, még akkor is, ha valójában sosem ismertük egymást közelebbről, ha valójában sosem voltunk közeli barátságban egymással. Eszmélkedésem évei - hosszú évtizedei - ugyanis ugyanabban az országban, ugyanazon történeti-társadalmi viszonyok, ugyanazon nemzetiségi körülmények között teltek el, mint az övéi, azonosak hát az alapvető nemzedéki élményeink, génjeinkbe alapvetően azonos nemzedéki tapasztalatok ivódtak. Ezeknek a nemzedéki tapasztalatoknak a középpontjában pedig a mindennapos küzdelem az anyanyelvért, személyes és nemzeti önazonosságunk megőrzéséért, továbbá a történelemvesztés réme, egyfajta ideologikusan elszínezett kollektivitás-eszmény maszlaga, a csehszlovák ’68 szellemi izgalma és ösztönzőereje, a felpezsdülő magyar ifjúsági mozgalom és a nyári ifjúsági táborok ezernyi buzgárként felszivárgó műveltség- és művelődésigénye, 1968. augusztus 21-ének traumája, a husáki posztsztálinista visszarendeződés levegőtlensége, a hatvannyolcas álmok csehszlovákiai magyar - irodalmi színpadok, közművelődési klubok és táborok formájában való - újjászületése, ezek semmivé foszlása vagy e tevékenységi formák ellaposodása, a létezett szocializmus elleni szerveződés megannyi egyéni útja, 1989 s az azóta eltelt évtized történelmi élményeinek, eredményeinek és kudarcainak sorozata áll. Amit magamról/magamból tudok, Balassa Zoltánról is tudom hát, s kicsit rám is illik mindaz, ami az ő tudása. 

   Egy lexikonban Balassa Zoli neve mellett ez a hármas meghatározás szerepel: vegyészmérnök, politikus, közíró. Nos, Zolit nagyon sokáig nem írónak tudtam: sokkal inkább jelentős humán műveltséggel bíró műszaki értelmiséginek, műkedvelő színjátszónak, művelődésszervezőnek, s legfőképpen: különböző összejövetelek szenvedélyes kérdezőjének, az igazságkeresés lázától fűtött vitatkozónak. Emlékszem, ahol ő ott volt, ott nem lehetett vita nélkül megúszni, ha valamire akár fél füllel is odafigyelt, ott nem lehetett tévedni - akár egy mégoly aprócska adatot eltéveszteni, egy akármilyen rejtett összefüggést nem észrevenni -, hiszen füle volt mindenre, s már jelentkezett is, már közbe is vágott. Az az ember ő, aki egyszerűen nem bírja elviselni a pontatlanságot, aki képtelen tolerálni a tévedést, nem hajlandó tudomásul venni a feledékenységet. Úgy emlékszem, újságírói, közírói pályája is így indult: vitatkozó olvasói levelekkel, adatközlő és hibaigazító hozzászólásokkal, téves információkat megfricskázó kis véleménynyilvánításokkal.  

   Az ember néha már azt gondolná róla, hogy túl sok időt tölt a részleteknél, túl sokat bíbelődik a jelentéktelennek látszó adatokkal. Hogy, immár hamarosan, szinte perceken belül elérve az ötvenet, a szintézisre, mindannak összefoglalására is nagyobb gondja lehetne, amit csak ő tudhat. Aztán ha jobban belegondolunk a dolgokba, azonnal rájövünk, hogy már eddig is sok mindent nem, vagy másképp tudtunk volna Balassa Zoltán - igazság- és pontosságszeretete, kutatószenvedélye - nélkül. Hogy történelemképünk hézagosabb, történelemszemléletünk ingadozóbb lenne az általa birtokolt s közzétett sok apró adat és összefüggés nélkül, a szlovákiai magyarság önismeretében lenne szegényebb Balassa Zoltán állandó közbeszólásai nélkül. Ami a mi szerencsénk, az neki egyben talán balszerencséje is: sehova sem tartozása, kasztokon kívülisége miatt, mintha egyik oldalon sem becsülnék őt érdemben, igazából mintha sem az irodalom, sem az újságírói társadalom, sem a töténettudomány, sem a művelődéstörténet-írók tábora vagy a politikusok közössége nem fogadná be őt. De Balassa Zolit mindez, szerencsére, nem zavarja. Tudja, amit tud, s ez a tudás sokszor a magukat nála hivatottabbnak - s többre - tartó írókat, újságírókat, történészeket, művelődéstörténészeket, politikusokat is zavarba hozza, megszégyeníti. 

   Meggyőződésem, hogy akik az Esterházy János-díjat odaítélték neki, a legteljesebb mértékben tudatában voltak mindennek. Hogy ez a díj, nemcsak az egyik Esterházy-monográfia szerzőjének, hanem mindannyiunk emlékezete - közösségi emlékezetünk - éber őrének, ébren tartójának szól. Azt köszöntöm most benne én is e jeles alkalomból. Megjegyzem, abban a reményben, hogy Esterházy-könyve mellé hamarosan leteszi asztalunkra tervezett kassai művelődéstörténeti kalauzát is, mely annak a félő, mára végérvényesen elmúlt szellemnek és értékrendnek a nyomába szegődhetne, mely Rákóczi városát Márai számára a városok városává avatta." 

Amikor az emberből "kijön" a múltja  

Szobám egyik asztalán rendezgettem a minap az ilyen-olyan okból rajta felgyülemlett papírhalmokat, az állandó időzavarban-létezésem miatt hoszszabb-rövidebb ideje elolvasatlan könyveim kupacát, amikor Csiki László egyik legutóbbi könyve, A pusztulás gyönyöre is kezembe akadt. Ezúttal azonban le sem tettem addig, amíg nem rendeztem e prózakötethez kapcsolódó, ám magammal szembeni adósságomat, vagyis amíg ki nem olvastam az utolsó betűig. S nyugodt lelkiismerettel nyugtázhatom mindjárt e futamom elején, hogy barátom e könyvének négy "története" is irodalmunk azon alkotásai közé tartozik, amelyek bármilyen összevetésben és bármilyen körben méltán képviselhetik a kortárs magyar szépprózát. (Ugyanígy a legfigyelemreméltóbb alkotóink közé sorolják írónkat a versei, drámái és publicisztikai írásai is.) Ízig-vérig korszerű próza az övé, de fölötte áll minden magamutogató divatnak; artisztikus gőggel nem kéjeleg a nyelvvel, bár annak tökéletesen ura minden apró árnyalatában, rezzenésében. Látványos zsonglőrködés, a felszín csillogása-villogása helyett a nyelv pontossága, a szerkezet szilárdsága, a fogalmazás és mondatfűzés céltudatossága, a takarékos, ám mindemellett színes és élvezetes beszéd jellemzi írásait. Ha egy kitűnő költő jó dolgában prózaírásra ragadtatja magát, a kritika olykor a "költő prózája" elnéző minősítéssel siet a segítségére, mentve ügyetlenkedéseit, a szövegbe ugyan nem illő, bizonyos értelemben mégis meghatónak nevezett szépelgéseit.  

   Nos, Csiki Lászlónak a legcsekélyebb mértékben sincs szüksége az efféle kegyeleti gesztusra. Tökéletesen tisztában van azzal, hogy amikor verset ír, akkor verset kell írnia, amikor szépprózát, akkor azt (s amikor drámát, publicisztikát, akkor pedig azt), és kellő határozottsággal szét tudja választani magában a kettőt (négyet). Ami azért is nagy érdem és vall kellő bátorságra, mert napjaink írásművészetére egyre inkább a műnemek - sőt a különböző művészeti ágak - közti határok eltűnésének, légiesülésének, kötelező átjárhatóságának - megjegyzem, általam sem feltétlenül elvetendőnek, kerülendőnek tartott - kánonja nyomja rá bélyegét. Csiki László tud és mer - még ha tautológiának tűnik is a kifejezés - epikus prózát írni, prózai történetet mondani. Mi sem áll tőle távolabb, mint az olcsó lirizálás hókuszpókusza - ha prózája hátterében ott tudjuk is a költőt, elsősorban annak fegyelmét, arányérzékét, körültekintő és gazdaságos szóhasználatát érzékeljük. Tartózkodik a tetszetősnek ható bölcselkedéstől is - a bölcselet, a bölcsesség írásai szövetéből: történetei, világérzékelése és szövegalakítása elegyéből sugárzik felénk. (Erre a kötet utolsó darabja, a Földút a legjobb példa, mely már az előző három történet esszéisztikus betétjeinek mankójáról is lemond.) A pusztulás gyönyöre is több egyszerű - a véletlennek is köszönhető - jelképes címnél: azon túl, hogy Csiki László új könyvének mind a négy írása belül marad azon a jelentéstartományon, melyet e nem szokványos szókapcsolat magában hordoz, írónk egész létszemléletére, annak kettősségére is utal. S bár e négy opus nem következik egymásból, összekapcsolja őket annak a sokféleségnek a következetes vizsgálata, kíméletlen elemzése, amellyel a személyiség válaszol az őt ért sorozatos döntéskényszerekre.  

   Történjen bármi, ezekben a kiélezett helyzetekben az emberből minden esetben "kijön" a múltja: akkor is, ha - mint az azóta már a megfilmesítés kátyúján is keresztüljutott Kínai védelem ben - az embert nemcsak az élete fölötti szabad rendelkezés lehetőségétől, hanem már az egyedül csak általa birtokolható "történetétől" is megfosztják; akkor is, ha a döntés némi lehetősége netán megmarad számára (A céda nyúl); akkor is, ha az író az emberi megosztottság és egymásrautaltság, a természetből való kiválás és a természettel való eggyé válás paraboláját írja (a címadó történet); s akkor is, ha fél évszázad minden ellentmondásával terhes panoramatikus képet fest (Földút). Mert akármi is történik, "[a] halál egyszerű dolog, de kivirítanak belőle a részletek". És épp ezek a részletek a döntőek. Mert ezek teszik ki mindazt, ami életnek, emberi életnek nevezhető. Ez a történet pedig - miként Csiki László mondatja a Földút mottójával - "nem szól egyébről, csak az alkonyról, az estéről és az éjszakáról. Jó reggelt kívánok". Így, ilyen egyszerűen. Ilyen egyértelműen. Ilyen sokértelműen. Kívánjunk jó reggelt egymásnak. 

A lengyel út  

Hiszem, nem tévedek nagyot, amikor úgy gondolom, hogy Németh László ötvenes évek derekán írt Az én cseh utamjához hasonlóan a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek magyar diák- és értelmiségi társadalmának számos tagja megírhatná a maga képletes - szellemi-érzelmi -, vagy éppen valóságos utazáshoz kötődő lengyel útját, útjait. Hát persze hogy nem tévedhetek nagyot, hiszen ennek már látható jelei is vannak: egyre több az olyan visszaemlékezés, illetve elemzés, amely a magyar-lengyel kapcsolatok, kölcsönhatások e legújabb szakaszát veszi górcső alá. Az egyik ilyen könyv például Kiss Gy. Csaba Lengyel naplója, a másik - s egy futam erejéig hadd lóduljak most neki ennek - Pályi András három évtized alatt született, lengyel tárgyú publicisztikai írásainak terjedelmében, sokrétűségében és gondolati mélységeiben egyaránt impozáns - mondhatni monstruózus - gyűjteménye, a Suszterek és szalmabáb. (Igaz, ez sem a magyar könyvtermés leges-legfrissebb komposzthalmából való, de nem is olyan régi, s főleg nem beszélte agyon az utóbbi évtizedekben szinte csak a fontos művek, szelemi teljesítmények elhallgatásában jeleskedő magyar kritika annyira, hogy most Csiki László könyve mellé ne húzhatnám elő ezt is olvasatlanul darvadozó könyveim egyre magasabb kupacából.)  

   Mindent egybevetve, századunk vége felé közeledve egyre világosabban látható, hogy főként 1956 sorsfordító traumája után a magyar értelmiség vigyázó szemét - miként tizennyolcadik század végi elődei Párisra - elsősorban Varsóra, Wroclawra, Gdanskra vetette, s Varsóban, Wroclawban, Gdanskban látta meg azt a mintát, amelyet önkeresése és önérvényesítése nemegyszer keserves küzdelmeiben a maga helyzetéhez és igényeihez sikeresen alkalmazhatott, azaz eredményesen magyaríthatott. (S itt most nemcsak a magyarországi értelmiségre gondolok, hanem általában a magyarra, hiszen azokat a lengyel élményeket, ihletéseket, ösztönzéseket is számba vehetném, amelyek tizen- s huszon-valahány éves szép reményű ifjoncként értek engem és társaimat a hatvanas-hetvenes, majd a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, de emlékszem az újvidéki Új Symposion vagy egyik-másik nyugati magyar alkotó és sajtóorgánum erős lengyel érdeklődésére, elkötelezettségére is.) Vagyis: a magyar kilencvenes években - elnézést, hogy az egyszerűség kedvéért ezt az összetételt használom - valószínűleg minden tekintetben sokkal inkább kimutatható, mert sokkal inkább érvényesül a lengyel minta, a lengyel ötvenes-hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek társadalmi-politikai-szellemi életének, totalitarizmussal szembeni társadalmi-politikai-értelmiségi ellenállásának, a nemzeti-állami szuverenitásért folytatott küzdelmeinek, művészete világraszóló eredményeinek a szóban forgó évtizedekben való folyamatos szemmel tartása, mint a minket környező nemzetek, népek bármelyikének általunk hasznosíthatónak bizonyult, illetve hasznosított hatása. A kérdéses évtizedek alatt - most csak a tudományosságnál s a művészeteknél maradva - nem ok nélkül támadt mítosza nálunk s a világban a lengyel költészetnek, epikának, drámának, filozófiának, szociológiának, színháznak, filmnek, képzőművészetnek, s ha a megtermékenyítő hatások szempontjából vennénk vizsgálat alá ezen idők magyar művészetének fejlődését, nem lenne nehéz kimutatni mindazt, amit ezeken a területeken a lengyeleknek köszönhetünk. Nem tudom, készül-e már valahol, valakinek, valakiknek a műhelyében egy olyan, összehasonlító vizsgálatokon alapuló szintézis, amely az utóbbi fél évszázad - vagy csupán három-négy évtized - lengyel politikai, társadalmi, szellemi, művészeti és tudományos életnek a magyar fejlődésre, művelődésre gyakorolt hatásait tekinti át, az azonban már most is bizonyos, hogy e hatáskutató és -elemző összefoglalás alapvető forrásként használhatja majd Pályi András könyvét. Mi több, a Suszterek és szalmabáb vegyes műfajú írásai nemcsak az elmúlt három és fél, négy évtized lengyel irodalmáról, színházáról, filmművészetéről, társadalmi és közéletéről adnak kaleidoszkopikus képet, hanem áttételesen a magyar közállapotokról, irodalomról, színházról, filmművészetről is szigorú véleményt mondanak, azt szorgalmazva a lengyel példák emlegetésével, ami nálunk hiányzott, esetleg ami nálunk a maga idején csak a második nyilvánosságban jelenhetett meg, vagy amiről Pályi is csak a második nyilvánosságban beszélhetett, amit kórosnak talált. Kettős tükröt tart tehát elénk ez a könyv: másutt is arra figyel, amit idehaza is szívesen látna, s amit idehaza tapasztal, minden esetben összeveti mindazzal, amit másutt látott. Megfigyelendő és kiemelendő közben, hogy szemlélete, véleménye bár az elmúlt három és fél évtizedben folyamatosan árnyalódott és mélyült, gazdagodott, alapjaiban azonban szemernyit sem változott. Pályi - s ez azért nem volt olyan gyakori erény mifelénk a nevezett évtizedekben - ugyanazt mondta, s ugyanazokat az értékeket hangoztatta huszonkét-huszonhárom évesen is, mint ami s amelyek mellett legújabban, hatvanadik életévéhez közeledve is leteszi a voksot. Magyarán: nemcsak a magyar polonisztika egyik legfelkészültebb képviselőjét, nemcsak egy jó tollú írót, élesszemű megfigyelőt, érzékeny elemzőt tisztelhetünk a személyében, hanem korának - korunk - hiteles tanúját: s ez, a hitelesség megint csak oly ritka kincsnek számít mifelénk mostanában. Harmadszor, s bizonnyal nem utolsósorban: nemcsak anyagának van Pályi tökéletesen birtokában, nemcsak az őt igazgató erkölcsi törvények megrendíthetetlenek és általános érvényű értékek kikezdhetetlenek a számára, hanem - s e tekintetben úgyszintén sokan irigykedhetnének rá - nyelvét is mesteri szinten birtokolja. A maga alapállását Pályi kötete előszavában "reflexív értlemiségi attitűdnek" nevezi, amivel egyet is érthetünk, azzal a kiegészítéssel, hogy a szerencsésen magunk mögött hagyott, minket hol sűrűbb, hol ritkásabb szövésű sötétséggel körülölelő kor esetenként a "reflexív értelmiségi attitűdöt" is lényegi szerep- és feladatvállalássá, nyílt szembenállásá avatta. A mindent s mindenkit közvetlen ellenőrzése alá vonni kívánó hatalom ugyanis mifelénk semmit sem tűrt nehezebben, mint a "világ végső dolgaiban való eligazodás" szándékát, mert az "eligazítás" jogát önmaga számára tartotta fenn. A Suszterek és szalmabáb szerzője egy helyütt úgy fogalmaz, hogy annak a "másfajta szellemnek" köszönhetően, melyet lengyel kötődései révén megismerhetett, egyfolytában "Európa kapujában" érezhette magát. Könyve ilyen értelemben a kapunyitás szertartása, misztériuma, feladatvállalása, illetve dokumentuma is egyben: nem kis részben neki is köszönhető, hogy Varsó, Wroclaw, Gdansk a magyar szellemi kultúra városaivá is váltak, s hogy - ötletszerűen tallózva kötetének névmutatójában - Andrzejewski, Baranczak, Bialoszewszki, Dejmek, Gombrowicz, Grotowski, Herbert, Kolakowski, Konwicki, Korczak, Kuroxí, Michnik, Milosz, Mrozek, Rózewicz, Wajda, Walesa, vagy akár Miczkiewicz, Slowacki, Witkiewicz, esetleg Wyspianski - mennyi élő legenda! - szilárdan beépültek a magyar művelődésbe, a magyar társadalom alakulását-formálódását igazgató értelmiségi gondolkodásba is. (S a világról való tudásunknak mindaz a gyümölcse, melyet lengyel utunkon szedegettünk, az önreflexiónak az a módja, melyet lengyeleinktől elsajátíthattunk, azoknak az erőszakos hatásoknak az ellensúlyozásában is segítségünkre lehet, melyek ugyancsak mindenáron befolyásuk és ellenőrzésük alatt kívánnak tudni bennünket.) Az a kapu, amelyet az utóbbi évtizedekben Pályi András is segített minél szélesebben a lengyelekre tárni, önmagunkra nyújt tisztább és egyértelműbb rálátást. Ez pedig a Suszterek és szalmabáb negyedik - vagy immár sokadik? - legfontosabb üzenete számunkra. 

Szag  

Nem szeretem a szagomat. Meg kell vallanom, eléggé megdöbbentem, amikor Alter Egon szájából először elhangzott ez a mondat. Az ember ilyesmiről nem szokott írni, beszélni, de be kellett látnom, Egonnak lehet némi igaza a fintorgását illetően, s bizonyára más is van ezzel úgy, hogy egyszercsak elkezdi nem szeretni a saját testszagát. Nem tudom, milyen vegyi folyamatok mennek végbe bennem az öregedéssel - életkorváltozással, életkorfordulóval -, de a kémia bizonyára keményen belejátszik abba, hogy amivel eddig semmi bajom nem volt, sőt megesett, hogy Alter Egon időnként kéjesen bele-beleszagolt a hónaljam oly ismerős, édeskés-csípős, számára kimondottan kellemes bűzébe - nem vagyunk egyformák, ugye (nem vagyunk egyforma?) -, azt egyszeriben idegennek érzem, az egy idő óta nem az enyém. Ez már a bomlás szaga lenne? - teszi fel ilyenkor ezt a kétségtelenül nem minden pátosz nélküli kérdést Alter Egon. (Vagy én? Ez utóbbi eldöntésébe inkább nem mennék bele.) Mindenesetre az ember legelemibb és legkétségbeejtőbb tapasztalatai közé tartozik, amikor észreveszi, hogy érzékszervei és a teste között valami végzetes aszinkronitás lépett fel. Belenéz a tükörbe, és ismeretlen arc néz vissza onnan rá, mozdulataikból nem ismer rá a lábára, karjára; mintha új testet kapott volna, melyet elölről kellene tanulnia. Amikor az újszülött belép az életbe, a világgal együtt a testét, a teste használatát és korlátait is meg kell ismernie, ki kell tapasztalnia. Amikor valaki elindul kifelé ez árnyékvilágból - s bár ez út évtizedekig is eltarthat, és soha nem tapasztalt bőségű és zamatú gyümölcsöket is érlelhet a számára, akár belátja, akár tagadja, mégiscsak kifelé visz -, hasonlóképpen szembesül önmagával, akár a csecsemő. Most leírok valamit, amit vélhetően sokan undorítónak tartanak majd, mégsem tehetek mást, mert bár minden szembenézésben van valami végletesen undorító, ki mondaná azt, hogy nem ezek a machiavellisztikus, mazochisztikus szembenézések viszik az embert mindenkor előre. Arról van szó, hogy például kedvesével az ember nemcsak a tökéletes lelki, szellemi, hanem a maradéktalan érzéki egyesülést, egymás hiánytalan érzékszervi birtokbavételét is kívánja. Nemcsak a végtelenbe révedő tekintetünk akad össze valahol a mindenségben szerelmesünk angyali tekintetével, hanem - ha mégoly alantas is - az orrunkkal is keressük őt, szaglószervünkkel is fontos információkat igyekszünk megtudni róla. S akár bevalljuk, akár nem, máris kezd valahogy nem működni az egész, ha orrunk nem e számunkra első pillantásra égi tünemény feromonjaira van ráhangolva, ha ízlelőbimbóink hirtelen visszarántják nyelvünket vágyunk titokzatos tárgyának titkos hajlataitól, és így tovább. Ha történetesen más berendezésűek lévén, nem bírjuk kedvesünk szagát, egy pillanat alatt - vagy legfeljebb kettő alatt - vége a romantikának. Ilyenkor, így vagy úgy, búcsút intünk egymásnak, s valamennyi időre elmerenghetünk a természet csodalátos változatosságának hátulütőin. Az elidegenedés felső foka azonban, amikor az embernek a saját teste válik idegenné, amikor a testétől idegenedik el; azon nem segíthet semmi, csak ha kilép a testéből, s ennek lehetőségét adja meg számára a halál. A halál ez esetben nem a végleges mozgáskorlátozottságot, hanem a tökéletes szabadságot, nem a befejezettséget, hanem az újjászületést jelenti, nem lélek és test egymástól való végzetes szétválását, nem a megmásíthatatlan elidegenedettséget, hanem az önazonosság visszanyerését. A keresztény filozófiák Megváltó Halálról beszélnek; szerény soraim a fenti összefüggésben az elveszített emberi teljesség reorganizálódására áhítoznak a halállal.