1989. januártól 1991. decemberig hónapról hónapra írtam és jelentettem meg, amit abból a három évből láttam. Ezt a könyvemet most úgy írom, hogy magam elé húzom a tíz év előtti három kötetet. Próbálok szembenézni azzal, amit akkor feljegyeztem, folytatom azzal, amit az azóta történtekről, a kilencvenes évtizedről elmondanék. Szeretnék olyan könyvet írni, amely-nek a sorai közé olvasóim odaképzelik a maguk tíz esztendejét. Olyan könyv él bennem, amit sokan írnak, úgy készül, mint az időszámítás kezdete utáni évszázadok tekercsfeliratai, melyeknek a margójára olvasóik, tanulmá-nyozóik akkor és azóta folyamatosan ráírták a kommentárjaikat. A soron következő nemzedékek együtt olvashatták az így születő szövegfolyamot.

   Musil mondja, hogy össze vagyunk kapcsolva egymással, a történeteink, az érzéseink, még az álmaink is, az is, amit az egyik ember nem tud a másik emberről. Ez így van és hozzátenném: a felismert és fel nem ismert törté-néseknek van egy közös tulajdonságuk, rendelkeznek megfejtésre, szembenézésre váró belső távval.

   Annak látva egy fát, ami, egy tömegsírt, ami, egy hírt, ami, egy epilepsziás beteg nyáladzó száját, ami, egy virágoskertet, ami, egy könyvet, egy feltörekvő nemzedéket, egy nyírt pázsitot, egy patkánydögöt, egy társadalmi szerkezetet, egy női feneket, egy talajvízzel elborított pincét, egy tradíció haldoklását, egy fegyenctelepet, egy vidéki orvos frissen vasalt fehér ingét, egy kormányzási mentalitást, ami, s közben arra gondolva, hogy "ez mind én vagyok", próbálom megközelíteni azt, ami láthatatlanul is összetartozik.

   Mi ez? Naplóírás? Memoár? Tanulmánysorozat? Kommentár?

   A regényíró körülnéz tágabb otthonában. Töredékeket rak egymás mellé abból, amit lát.

Hónapról hónapra űzőbe veszem az élet megsejthetetlenül alakuló jelenségeit. Nem arra nézek vissza, ami már megtörtént, aminek már kialakult a jellege, azt nézem, ami éppen formálódik - írtam tizenegy esztendeje.

   Mi volt az a szándék akkor? A becsvágyak egyikének utolsó lendülete az Idővel való együtthaladásra? A szellemi embernek a megörökítésbe vetett még töretlen önbizalma?

   Eltűnt korszakok önismereti teljesítményeinek visszaálmodása, amikor nagy kísérletezés folyt a történelem szakaszainak, az élet lényegiségeinek, az emberi Én helyzeteinek a kultúrán át való megközelítésére?

   Ez az évtized, mondtam a kilencvenes évek közepén az Írók boltja Liszt Ferenc téri könyvheti megnyitóján, mindannyiunké, akik a századvég lakói vagyunk, ennyiben nincs különbség író és olvasó között. A közös pedig tágabban nem más, mint amiről Samuel Beckett azt mondta: "Magunk vagyunk. Senkitől sem lehet kérdezni semmit." Nos, ha így áll a dolog, akkor vége a párbeszédnek, egyaránt leépül a megszólító és a megszólított, a Te és az Én, a Személy és a Személy közötti kapcsolat. Körülbelül itt tart ma a világ, itt tartunk a világban mi együtt. S az írót - ha történetesen regényíró, akkor főképpen - ez a ránk omló közös helyzet foglalkoztatja.

   A századelőnek, még a századközépnek is a nagy témája az érték-vesztés, az értékektől való búcsúzás volt. Századvégünk nagy témája azonban már az emberi személyiség föloldódása, eltűnése, a kommunikációs forradalom idejének kommunikációképtelenségében. Proust még az eltűnt idő, a lélek gyönyörű rejtelmeinek nyomában indult el. A mai regényíró már a személyiségét vesztett ember, a kiüresedett lélek útvesz-tőibe száll alá. És azt látja, hogy az élet virágai az elsivatagosodásban virágzanak. A századvége irodalmának Új Tudata együtt látja a Káoszt és az Angyalt, a romok tengerében a szépség szigeteit.

   Nézzék ezt a csodálatos százesztendős utat itt előttünk. Néhány lépésnyire az Opera, nem messze a Hősök tere múzeumai, a Liget, aztán a körutak íve, a gyermekek tekintete, s hol vannak akkor még a hidak, Óbuda, a Tabán, a Dunakanyar, a kecskeméti városháza, Tihany temploma, a kőszegi kapu-aljak, a debreceni Nagyerdő, Szigliget, a Szent Anna-tó, Zágon, és mindenhol egymás felé tapogatódzó kezek, válaszra váró szótö-redékek, de persze együtt mindezzel a sikátorok, a koldusok, az éhezők, a hajléktalanok, a clochárdok, mondhatnám, s máris eszembe jut, hogy ha az a másnyelvű nyomor, akkor viszont a Boulevard Saint Michel csodatitkai, meg a Sorentói-öböl látványa, meg Szent-Pétervár ködös hidacskái, szépség és szépség, igen, miközben a hullák tömege a hálószobánkban a televízió képernyőjén, az összezsugorodott testű éhező gyerekek milliói, a mindent elöntő sár az utcákon és a lelkekben, a temetetlen holtak, Dubrovnik romjai, Koszovó rémtettei, Csernobil, no meg a menetelő bőrfejűek, az új fekete egyenruhások, a Holocaust emlékének meggyalázása, a gyűlö-letnek, a megalázottak világszomorúságának mindannyiunk lelkére tele-pedő fellegei. Ilyen a századvég virágzó romhalmaza, a mai közös élethelyszínünk. Az író pedig a történeti-mitológiai-kortársi összefüggéseket kifejező nyelvet keresve azzal próbál segíteni a közös helyzetben evickélő embertársainak, hogy végigmondja a történetüket.

   Kérem az Olvasót, készítsen maga mellé írószerszámot. Induljunk el együtt a kilencvenes évtized, az ezred utolsó évtizedének útján.

A kanyargó hegyi útról, amelyen haladunk, belátni a magas sziklák között megnyíló hasadékokon - írtam több mint egy évtizede. - Fél évszázad szennyesét mossák szorgos kezek. "...az európai középső zónában előtérbe került a társadalomszerkezeti, a gazdasági, a szellemi életben uralkodó kvázijelleg oldódása és szerves, valódi alakzatok, formák, eljárások, mentalitások kialakulása." (Ezt még 1987 végén jegyeztem fel.) A mozgások ma már a nyílt színen játszódnak. A hegyi út, a keskeny ösvény, az ütközések, az oda-vissza sodródások, a hangtölcsérekből áradó szóözön.

   A sziklák közé bepillantva jól látható az a görnyedt asszony. Lábán katonabakancshoz hasonló elnyűtt férficipő, vádlijára legyűrt harisnya. Kopott, rövid ujjas, régi szabású házi ruha. Nagy, kivörösödött kezek.

   Nem látható, hogy miben lötyköli a ruhát. Nem látható, hogy mire akasztja majd. Napfény aztán nincs. Boldogasszony hava, ködös 1989-es januári alkonyidő. Az is csak valószínűsíthető, hogy a blúzok, gatyák, zsebkendők, bugyogók, ingek, farmerek, az öreg, régimódi kendők, dzse-kik, molyette pulóverek, katonanadrágok tisztulnak

   Számomra ez a hátrahőkölő táj a nyolcvankilences esztendő tája: a sziklarések között fölnyíló januári alkony, az előregörnyedő magányos asszony, a több mint fél évszázados szennyesben ázó kezek. Ez az asszony számomra akkor a korszak szimbóluma volt. Nem is tudtam elszakadni tőle. Mintha nem az én pillantásom kísérte volna a mozdulatait, hanem az ő tekintete engem, miközben a leírható szavakat kerestem.

1996-ban meghívtak Sopronba egy UNESCO-konferenciára. A tanács-kozás témája: milyen új kihívásokat kínál az új korszak a szellemi ember számára. Ismertem a helyi szervező asszonyt. Tulajdonképpen a számára mondtam el, amit azokról gondoltam, akik szellemi díszletként, szimu-lációként akarják felhasználni a maguk személyes karrierje érdekében,az ilyen programokat ama "sémák és kvázi képek" jegyében:

   Hölgyeim és uraim, kezdtem, engedjék meg, hogy egy hosszabb idézetet olvassak fel: "Mindenhol olyan bonyodalmakat látunk, amelyek gyors megoldást követelnek. Alig képzelhetők el azonban olyan megoldások, amelyekről az előítélet-mentes figyelő elismerhetné, hogy senkinek mego-kolt érdekét nem károsítják és senkinek jogos vágyait nem bántják. Itt főleg a nemzeti kisebbségeknek, a lehetetlenül meghúzott határoknak, a természetes összefogás tilalmának és az elviselhetetlen gazdasági viszonyok-nak a kérdéseiről van szó. Mindezek az izgalomban eltűrt állapotok gyújtó-fészkek, melyekből a láng minden pillanatban felcsaphat. Minden ilyen gyűjtőfészekben bizonyos jogok bizonyos jogokkal állnak szemben. A döntés csak kétféleképpen látszik lehetségesnek. Az egyik a fegyveres erőszak. A másik: a messzemenő nemzeti jóakarat alapján álló rendezés, mely kölcsönösen eltekint a jogos kívánságoktól és lemondásra képes mások joga és érdeke kedvéért; vagyis röviden: önzetlenség és igazság."

   Ezeket a szavakat Johan Huizinga írta le hatvan esztendeje. És mi történik ma? A fegyveres erőszakot az általános világháború formájában ugyan elke-rüljük, de a helyi tűzfészkekben milliók pusztulnak el. Az önzetlen és igazságos megoldásokra látunk erőfeszítéseket, azonban ezek csak el-enyésző számban vezetnek eredményre. A kor vezérszava: a megoldhatatlanság. A kompro-misszum, mint élettechnika behálózza a világot. Tudjuk azonban, hogy minden kompromisszum átmeneti és törékeny. A zavar egyfelől erózióként működik a politikában, a gazdaságban, az emberi jogokban. Másfelől szóáradatban, manipulációban nyilvánul meg a köz-kapcsolatokban, a tömegkommuniká-cióban, a globális információáradatban.

   A szellem embere kiszorult a meghatározó döntésekből. Azok, akik mégis szerephez jutnak, egyre kevésbé ismerik fel, hogy már nem énjüket, meggyőződésüket fejezik ki, hanem az erőközpontok, az érdekcsoportok szóáradatát hangosítják föl. A kor szellemi emberének egyik mutánsa a kommunikátor, aki maga is reklámhordozó; az ítélő erejében megingott gondolkodó, aki körül az intellektuális teret elszívja a tömegkommunikáció, a konferenciadömping, a szereplési harc. Kérdés: lesz-e a szellemi reklámembernek alternatívája? Úgy gondolom: lehet. Az, aki maga mutat rá erre a burjánzásra, azzal, hogy nem szépíti meg a világneurózist, a prob-lémák minden félre nézve igazságos megoldásának lehetetlenségét. Az, aki elutasítja, hogy mindössze a globális információrendszer egyik kijelzője legyen, és próbál lehatolni a kor alapjaihoz. Szembenéz azzal, hogy a huszonegyedik század sem fogja megoldani az éhség, a szegénység, a szabadsághiány, a kisebbségi lét, a környezetszennyeződés dilemmáit. Szembenéz azzal, hogy hasznavehetetlen a linearitás elvén alapuló, feltétlen történeti haladásba vetett meggyőződés, hasznavehetetlen az emberi tudás minden problémára való válaszképességébe vetett önbizalom.

   Megkockáztatom: a szellemi ember énjét megőrző mutánsa az lesz, aki közfigyelmet keltő nyelvet teremt a szembenézéshez. De ezt sajnos sem felhívásokkal, sem az Interneten át nem lehet biztosítani. Ez belül történik meg. Erkölcsre, ítélni tudásra, a bizalom fényére van szükség ahhoz az intellektuális klímához, amelyben felerősödhet. Hogy farkasszemet nézhessen azzal a szellemi divatemberrel, aki már nincs tudatában annak, hogy nem ő gondolkodik. hanem mások gondolatait reklámozza, nem ő ír, hanem vele írnak, nem más, mint szimuláció, egy jel a számítógépek elektronikus rendszerében. Azt hiszem, egyike a kihívásoknak az, hogy életben tud-e tartani egy ilyen mutánst az új század embere. Tud-e iskoláiban, prog-ramjaiban ilyen szellemeket nevelni? Tud-e az ifjúságnak úgy mintákat adni, hogy rámutat a tananyag felszíne és mélye közötti ellentmondásokra? Ami az én felfogásomban azt jelenti, hogy a tudáson túl az élet minőségének megbecsülésére nevel, és az ismeretek elsajátítása mellett a kor alapjaihoz való lehatolást állítja célként maga elé.

   A szellem és az élet kapcsolatát, az erre való tanítást minden civilizációváltásnál újra kell gondolni. Ma még nem tudhatjuk, hogy a standar-dizált programok új századában képes lesz-e erre az új civilizáció, amelyben máris élünk. Nem kapaszkodhatunk az antik világ eszményeibe, a középkor, a modernitás eszményeibe. A Hős, a Szent, a Mindentudó, a heroizmus, a hit, a globális ismeretbirtoklás abban a formában és intenzitással, ahogyan egy-egy korábbi kultúra lényegét jelentette, a múlté. Az új kérdésekre még nincsenek válaszok. Ám ez ne töltsön el bennünket rémülettel. Éppen ez adjon a szellemi embernek ösztönzést. Ne restelljük, hogy sejtéseink vannak, és nem feleleteink. Éppen a szellemi reklámember az, akinek minden kérdésre van kész felelete.

   A Badacsony északi lejtőjén, ahol szőlőt művelek, azt hagyták nem-zedékről nemzedékre a gazdák, hogy abban az évben, amelyikben jó a szilvatermés, jó szüret is lesz. Miért? Több szőlőművelőt kérdeztem meg. Egyikük sem tudta a magyarázatot. Marad a töprengés. Töprengés közben megismerkedünk a szilva természetével. A szőlő természetével. A táj természetével. Az ember természetével. Az időjárási frontokkal. A talaj titkaival. A napfény beesési szögével. A szerszámokkal. A vegyszerekkel. A hajnallal, a déllel, az alkonyattal. Magával az élet természetével.

   Pedig csak egy olyan kérdést teszünk fel, amire nincs válasz.