Az utolsó másfél évtized - de talán érdemes az idõben visszanyúlni egészen az 1983-as Ködlovasig, tehát több mint másfél évtized - egyik legegyenletesebb emelkedésû és növekedésû regényíró gyakorlatát Sándor Iván könyveiben, emlékezetes teljesítményeiben látom. Pedig kettõnél több kéz ujjaira volna szükség a magyar nyelven írottak számbavételéhez is. Hát még a közvetlen történelmi-irodalmi közegben születettekére, melyek rokonságban állnak, teszem azt a Századvégi történettel (1987-1994), ezzel a tragédiával és komor lírával, mélyen átélt melankóliával foncsorozott regénnyel, ráeszméltetõ játékkal, olykor az európai középen élt és megélt sarkvidéki télben, melyrõl a regény nehéz lélegzetû - szerzõje gyötrelmesen sokat tud - és vakmerõ erénnyel, becsülettel földolgozott. 

Nem elõször mondom, hogy a habitus komolysága, a tartás méltósága, az értékmentés egy jobbára értékemésztõ korban régóta karakterjegye a föntebbi regények - egyébként kirívóan szerény - írójának, az életmûvéért Márai Sándor-díjjal épp a napokban koszorúzott Sándor Ivánnak, akiben minden irodalombarát fölfedezhet valami olyasmit, amit magáénak is elfogadna: az okos kíváncsiságot, a tartózkodó, finom figyelmet, a tapintatot - és a tehetséget, sõt a tehetség szisztematikus kimunkálását. Ez bár nem számít újnak a magyar irodalomban, ezért mindig mellbevágó, újból és újból megjegyzendõ a közismerten tehetségüket szétpazarlók, a popu-lizálók, radikálisok, káromlók és megváltók, a néppedagógiában, nemzetmentésben szétpergõk, szétesõk, megtörõk és meghajlók, erõlködõk furcsa együttesében "irodalmunk mezõnyében" - anno és ma. 

Ha tépelõdéseinek most mûvészi szempontból legfontosabb terepét, a regényírást veszem szemügyre, a Rocinante nyomában (1999) címû esszé- és vallomáskötetébe fölvett dolgozatait, akkor legszembetûnõbb - az egyébként korrekt szakmai kérdések fölvetésén, körbejárásán, ha tetszik (íróról lévén szó) elfoglalásán túl - a tét megfogalmazása, vagy egy Sándor Iván-féle, a kalandra és komolyságra egyszerre utaló, a rejtettség megragadására, a titok fölkattintására és egyidejûleg történõ meghagyására való szófûzéssel "az egész tétjének a súlya" kitételû szövegezés. A regényben a dolgoknak tétje van, s ezt tudatni elemi szükséglete a regényírónak, hiszen a tradicióelhagyás mindig is a tradíció mélyebb megélésén keresztül történik, a "formaváltozatok" nem keletkezhetnek rommezõkön, a múlt árnyai rajtuk. Ebbõl a nézõpontból ajánlja nemes egyszerûséggel a Rocinante nyomábant olyan helynek, ahol "szeretné ébren tartani a regényrõl való beszélgetés szellemét". Amelyben számomra rokonszenves vonás az önmegszólító meditáció, egy hatalmas élet- és írástapasztalat alapján létrejövõ "párbeszéd két ismeretlen közt". A kötetcímadó esszé feljegyzésfûzér formájában az író egyik legérdekesebb önértelmezõ "vállalkozása", a készülõ új regény szefforiszi ösvényérõl letérve elkalandozik, szemlélõdik a regényírás, az elõrehaladás lehetõségeiben. Néhány mondatát idézem a könyvbõl: "Regényt írni. Évekig. Elhúzódni. Dolgozni." Állapotáról "önát-világító" módon szól: "A futár után a Ködlovasban s talán még inkább a Századvégi történetben »stabilizálódott« a regényírói énem. Kialakultak bizonyos formaelvek. A nézõpontok váltakoztatásával »befogott« téridõ, a beszélõk és események kapcsolódásai, a történelmi »alárétegezettség« mint beszédmód. Aztán az Arabeszkben ez talán tovább érlelõdött, egy olyan szemléletmód alapján, amely számot vet a világ, a lét megismerhetetlenségével, ám a regényt »láthatatlan valóságnak« mint az élet egy lehetõsége kialakításának tekinti." "A tradícióhoz való kapcsolat Én-felismerõ aktus: mit találsz önmagad könyörtelen láttatása közben a hagyományban?" Ami meg már gondolati-logikai lepárolódás: "Az Én-veszendõségét elmesélõ Kosztolányinak van egy, ezt a »tárgyalási alapot« õrzõ tekintete is. Ha egyszer megírja majd valaki a huszadik századi európai regény történetét, a magyar regény bizonyára az európai értékek egyik utolsó (fantom?) bástyájaként szerepelhet. Persze kifejtésre vár majd az, hogy mi volt ebben a karakterjegyben a történelmi indíték (például az örökös újrakezdésekhez szükséges kapaszkodók keresése), illetõleg egyféle szembenézés-hiány, illúzió-világ. Ide tartozóan: a huszadik századi regénybõl azt hiszem a radikálisan szembenézõ regények, a leszámolás prózája marad meg." 

Olyan élmény ez az esszékötet, mint a "nagy metaforába" emelt utazás, melyben - mondhatnánk Kosztolányi Esti Kornéljával - "[a] regényhõs még egyszer utoljára elindul önmaga megkeresésére". Ezáltal is jobban megértem talán ezt az elégikus prózaírót, akinek - regényírás-poétikájának megvilágításában - továbbra is egyik "legjellemzõbb" regényének az Átváltozások kertjét (1995) gondolom. Amit hirtelenjében, megjelenése alkalmából - köszöntõül, semmi másként - idemásolhatónak éreztem. 

   A foganás jelképes, éteri és ünnepélyes körülménye (Sándor Iván azt mondja róla: a római Szent Péter bazilikában történt, ahol "csak a kupolát kellet elmozdítanom, hogy szabaddá tegyem a téridõt az álmok, érzések, sejtések összefonódása számára") igazolja e szövevényes, mégsem homá-lyos regény igazságát, hogy az élményt és emlékezést a történelem és a lélektan erezi. Hogy ezt elérje a finom sejtések és a célzatosság megannyi apró nyelvi motívuma, szcenáriója a könyvben: az Átváltozások kertje továbbírja, sõt kiteljesíti az író eddig is emlékezetes teljesítményét, mely az utolsó másfél évtized nagyobblélegzetû prózájában realizálódott: már a Ködlovas 1983-ban rendkívüli összpontosítással szólt a történelem forgatagáról, aztán jött a peremlét metaforikáját kibontó Századvégi történet. Kivételességét magasra lendült esztétikai nívója mellett az is jelzi, hogy tavaly másodszor is megjelent - ez a példa magáért beszél. Sándor Iván regényírásának éltetõ aurája a térség, a kelet-európai szintér bonyodalmas történelemélménye, Bácskától Felvidékig érõ földrajzi topográfiájával, de mûvészete jellemzésének egyedüli tradíciójához való kötése a historikumban megjelenített lélektani tapasztalat és lélektannal kiegészült helyzet-meghatározás (amennyiben ez mindenekelõtt belehelyezkedés, régi szóval lélekrajz, a történetkritika irodalmasított, téridõ és mûfaj motiválta lenyomata). 

Sándor Iván invenciózus mûvész; regényeiben persze nincs meg a cselekményesség primer izgalma, mert elsõdlegesen az érett, az erõteljes kigondolás a sajátjuk; a históriai mozgás megragadása a téma, regényei nagy gondolategységekre tagolódva stilárisan hozzájuk igazodó hosszú körmondatokból állnak. A mûfajképzés természetével függ össze Sándor Iván formafegyelme, poétikai iskolázottsága. Egyéni lelemény az Átváltozások kertjében az intim, bensõséges megvilágítású emlékvilág személyre sza-bottsága és egy, az egyediségen messze túlmutató szempont: az egymást keresztezõ monológok kontextusában föltáruló életutak beemelõdése oda, ahol már csak történelmi lépték lehetséges, beemelõdés a históriai dimenzióba, ahol az üldözött élet sorssá változik.  

   Egy ma zajló háború szolgál a férfi, az asszony és a gyermek történetének hátteréül abban a könyvben, amelyben kiemelt hely jut az elveszített ártatlanságnak és a huszadik században fölhalmozódott totalitárius megfogalmazásnak; a borzalmakra nincs adekvát felelet, csak körvona-lazható válasz, amely viszont kötelezõ: a föllelhetõ hit ez, mely csakis az erkölcstõl függ. 

   Ennyiben lehet talán önéletrajzi is e sûrû képvilággal dúsított próza; a szenvedõk karizmája rajta.