Bányai János legutóbbi esszékötete, az 1998 őszén megjelent Hagyománytörés két irodalmi díjat is kapott: Újvidéken a Híd irodalmi díját, Budapesten pedig az Év Könyve irodalomkritikai díjat. Fájdalmas dolog volt, hogy ez utóbbi elismerés átadásán: a jugoszláviai háború következtében személyesen nem lehetett jelen. A háború végeztével aztán ismét a megszokott módon vett részt a magyar irodalmi élet eseményein, így július végén a Petőfi Sándor halálának százötvenedik évfordulója alkal-mából Fehéregyházán, Székelykeresztúron és Marosvásárhelyen rendezett ünnepségeken, irodalmi találkozókon, augusztusban a Tokaji Írótábor összejövetelén, ezen különben nagysikerű előadással szerepelt, ugyancsak augusztusban a budapesti Hungarológiai Központ kétnapos tanácskozásán, amely a magyar egyetemi oktatás helyzetét és feladatait mérte fel, végül október elején a hagyományos keszthelyi Helikoni Napokon, ennek részt-vevői, közöttük Bányai János, ezúttal a magyar irodalomkritika helyzetéről folytattak eszmecserét. 
A Hagyománytörés szerzőjének néhány esztendővel korábban (1996-ban) napvilágot látott egy másik esszégyűjteménye is. Ebben, a Kisebbségi magyaróra című kötetében a vajdasági magyar irodalommal (a többi között Szenteleky Kornél, Szirmai Károly, Herceg János munkásságával) foglalkozó tanulmányait válogatta egybe. A két kötet hiteles képet ad Bányai János irodalomkritikusi és esszéírói tevékenységének jelenéről, egyszersmind arról, hogy egy kisebbségi magyar irodalomtudós, akire, mint az újvidéki egyetem magyar tanszékének vezetőjére, rá van bízva a vajdasági magyarság nemzeti kultúrájának az ügye is, miként látja az egyetemes magyar irodalom helyzetét és miként vet számot egy kisebbségi magyar kultúra sorsával, gondjaival és törekvéseivel. 
 

Hagyománytörés és hagyományalapítás

Az élő irodalomnak mindig igen fontos feladata és törekvése, hogy kialakítsa a szellemi hagyományokkal való viszonyát: megtagadja, vagyis megtörje ezeket a hagyományokat, avagy éppen megtalálja a közvetlen és régebbi múltnak azokat a jelenségeit, amelyekhez mint hagyományokhoz kötődni tud. A hagyomány megtalálásának és fenntartásának ezt az utóbbi követelményét a posztmodern irodalom is igen érzékenyen érvényesíti, minthogy a posztmodern irodalom és irodalomkritika éppenséggel határozott és bensőséges kapcsolatot épít ki mindazzal, amit saját előzményének, saját hagyományának tekint. (Mint ahogy mindez különben így történt a tizenkilencedik századi romantika vagy a huszadik századi avantgarde önmeghatározása, szellemi identitásának kinyilvánítása alkalmával is.) 
    Gadamer, akinek Igazság és módszer című munkája - a filozófiai hermeneutika megalapozása - oly nagy hatással volt (van) a magyar posztmodern irodalom teoretikusaira, maga is a hagyománnyal kialakított viszonyban: a hagyomány megtörésében vagy fenntartásában látja az irodalmi (általában a kulturális) alkotó tevékenység egyik legfontosabb karakterjegyét. "A hagyomány - írja Gadamer - valójában mindig magának a szabadságnak és a történelemnek a mozzanata. A legvalódibb, legszolidabb hagyomány öröklődése sem a természeti folyamatok módján játszódik le az egyszer már meglevők tehetetlenségi erejénél fogva, hanem igenlésre, megértésre és ápolásra szorul. Lényege szerint megőrzés, mely egyébként minden történeti változásban szerepet játszik. A megőrzés pedig az ész tette, persze olyan tette, melyet észrevétlenül hajt végre. Ez az oka, hogy csak az újítás, a tervbe vett látszik az ész cselekvésének és tettének. Ez azonban látszat. Még akkor is, amikor az élet viharosan átalakul, mint a forradalmi időkben, amikor úgy véljük, hogy minden dolog megváltozik, még akkor is sokkal több őrződik meg a régiből, mint bárki is gondolná, s új ér-vényegységgé egyesül az újjal. Mindenesetre a megőrzés nem kevésbé szabad viselkedés, mint a hirtelen fordulat és az újítás. Ezért mind a hagyomány aufklérista kritikája, mind pedig romantikus rehabilitálása mesz-sze van a hagyomány valódi történeti lététől."
    Talán hosszasan idéztem Gadamer könyvét, azért tettem, hogy az ő szavaival jellemezhessem az irodalmi hagyománynak azt az értelmezését, amely (nyilvánvalóan az Igazság és módszerben  kifejtett nézetektől nem függetlenül) Bányai János hagyományértelmezésének sajátja lett. Miként Hagyományőrzés és -alapítás című írásában kifejti, Bányai is a hagyományok alkotó felhasználásában: elutasításában vagy követésében, felfedezésében és megalapításában látja az irodalom alakulástörténetének egyik igen fontos, ha nem a legfontosabb jellegzetességét. "Mert ha az irodalom története - jelenti ki - valóban nem írható le a folytatásos regény mintájára [...] mint ahogy nem írható le, akkor is van valamilyen vonalszerű kontinuitás, titokzatos történet abban az egyszerű tényben, hogy az irodalom »története« művek és írók, irányzatok és korszakok - megszakításos, kihagyásos - »folytonosságával« reprezentálható. [...] Az irodalom történetének ezt a differenciált folytonosságát mindenkor a hagyományalapítás és a hagyományőrzés tényezői, elemei hatják át."
    Az irodalom élettörténetében bekövetkező változások ilyen módon mindig a hagyományra reflektálnak, és a hagyomány elutasítása - vagyis egy új irodalmi ízlés, doktrína és poétika kezdeményezése, meghonosodása - valójában nem más mint egy másfajta, a korábban követettől eltérő hagyomány feltárása és kanonizálása. "Az élő irodalmiság számára - mondja Bányai János - az elszakadás az elrettentő példaként értett »hagyo-mánytól« csak egy másik hagyomány, egy másik értékrend felfedezésének útján lehetséges. Az elszakadás tehát a hagyomány feltárása, nyitottá tétele." Bányai ugyanakkor különbséget tesz a hagyománytól történő "elszakadás" és a hagyomány "megszakítása" között, midőn az imént idézett gondolatát a következőképpen folytatja: "A megszakítás viszont erőszakos hagyományválasztás a tekintély elve alapján. Az elsőt (tudniillik az »elszakadást« P. B.) maga az irodalom végzi el, az utóbbit pedig - bármennyire is lesújtó - az irodalomtörténet és az irodalomkritika. Ahogy 1948 után a megszakítás műveletét a felejtés stratégiájának kidolgozásával el is végezte. Az elhallgatás és az elhallgattatás árán."
    Bányai hagyomány-felfogásának, legalábbis az én véleményem szerint, az ad igazán fontosságot, hogy a kortárs irodalom értelmezését (megértését) nem tudja elképzelni a hagyomány értelmezése (megértése) nélkül. Ahogy ő mondja: "...a megértés stratégiája nem dolgozható ki az emlékezés, a megőrzés, a megóvás és az ezzel egyidejű elszakadás stratégiája nélkül. Az élő irodalom megértésének nincsenek horizontjai a hagyomány megértésének horizontjai nélkül." Az elmúlt évtizedben valójában léptek fel olyan irodalomértelmező kísérletek, amelyek a jelen irodalmi törekvéseinek legfontosabb tulajdonságát, szinte kötelességét abban látták, hogy minden tekintetben utasítsák el a közelmúlt és a múlt értékeit (mindazt, amit akkor értéknek tekintettünk), radikális módon "törjék meg" a hagyományt, és hozzanak létre merőben új irodalmi kánont, amely semmiben sem emlékeztet a régire. Bányai János "megértési stratégiája" ettől nagyon is különböző szemléletre, irodalom-felfogásra támaszkodik, és a Hagyománytörés írója igenis a "hagyományok megértésének horizontján" keresi azt a racionalitást, amelytől az irodalomértelmezésnek természtesen sohasem szabad elszakadnia. Egyébként erre a racionalitásra ("az ész tettére") hivatkozik a modern hermeneutika mestere: Gadamer is. 
  

Az ezredforduló irodalmi kánonja

A hagyománytól történő elszakadás, éppúgy, mint a hagyományalapítás, az irodalmi kanonizáció műveletével (és kritikai erőfeszítéseivel) jár együtt. Különösen fontos erről beszélni akkor, amidőn a kánonteremtés körül folyamatosak az eszmecserék, mi több, az indulatos viták, és természetesen a kánonképzés műveleteire történő reflexiók, illetve maguk a kanonizációs műveletek is jelen vannak Bányai János újabb tanulmányaiban. Az irodalmi kánonképzés korábbi kánonok felforgatását vagy elutasítását és új kánonok létrehozását eredményezi. Így volt ez a múltban is, és Bányai János igen hitelesen ítéli meg a korábbi kanonizációs törekvéseket. Midőn a hagyo-mányhoz fűződő viszonyról beszél, nagy elismeréssel taglalja azt a kanonizációs műveletet, amely Schöpflin Aladár 1937-ben közre adott A magyar irodalom története a XX. században című könyvében ment végbe, majd Lengyel Balázs 1948-ban megjelent A mai magyar líra című könyvében mintegy megerősítést kapott. Az első könyv szerzője, Bányai szerint, a "hagyományteremtés tanúja", a másodiké "a hagyományőrzés vállal-kozója", vagyis mindketten ugyanazt a hagyományt állították előtérbe, és ugyanazt az irodalmi kánont hozták létre, illetve erősítették meg.
    Schöpflin Aladár irodalomtörténete, amely a huszadik századi magyar irodalom kánonját a Nyugat nagy íróinak munkásságára építette, és ennek során a múlt századi irodalom vonatkozásában azokat a hagyományokat, például Arany János kései költészetét állította a középpontba, amelyek a nyugatos irodalom "előtörténetéhez" tartoznak. "Schöpflin Aladár - mint Bányai, különben magát Schöpflint idézve kijelenti - »egy új világkép« születésének folyamatát írja le, ami szerinte »osztályoktól, konvencióktól független új világnézet, új nyugtalanság, új irodalmi ideálok és értékfogalmak«. Ennek az »új világképnek« és »új nyugtalanságnak« a teremtői »az általánosról átvetették a hangsúlyt az egyénire«, »nem politizáltak, megmaradtak az irodalom körében«, továbbá »a szellemi szabadság, az individualista elv«-et hangsúlyozták, és így tovább. Mindez együtt, akkor Schöpflin és most Bányai felfogása értelmében a "klasszikus modernség" hagyo-mányának megalapozását jelentette, ezt a hagyományt konstituálta később Lengyel Balázs líratörténeti munkája is, természetesen ő nem a hagyomány megalapozóiról beszélt, mint Schöpflin, hanem a hagyomány "őrzőiről", fenntartóiról.
    Azok a költők ugyanis, akiknek személyét és munkásságát Lengyel Balázs (egy évtizeddel és egy világtörténelmi fordulattal Schöpflin összefoglalása után) a huszadik század magyar költészetének középpontjába állította, már nem pusztán megalapozták a "klasszikus modernséget", mint Ady, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád és Juhász Gyula, hanem gondoskodtak fenntartásáról, megőrzéséről, továbbviteléről is, például Kassák Lajos, József Attila és Illyés Gyula vagy kivált "a Nyugat folytatóiként" tárgyalt Radnóti Miklós, Dsida Jenő, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Vas István és Zelk Zoltán vagy éppen "a fiatalok" csoportjában bemutatott "újholdas" költők: Pilinszky János, Rába György, Nemes Nagy Ágnes, Szabó Magda és társaik. A "klasszikus modernségnek" ezzel a hagyományos kánonjával különben Bányai János is egyetért, ugyanakkor arra figyelmeztetve olvasóit, hogy ezt a kánont mindenképpen ki kell egészíteni Füst Milán köl-tészetével (amely bizonyos mértékig már egy új és korszerű irodalmi kánon lehetőségét is előlegezi).
    Bányait természetesen nem a két világháború közötti korszak vagy az ezt követő évtizedek irodalmi kánonja érdekli, hanem a jelené, az ezredfordulóé, amely már a posztmodern irodalomszemlélet jegyében alakul ki, a posztmodern irodalomkritika erőfeszítései révén. Ugyanakkor Bányai azt is tudja, és ez a "tudása" imént vázolt hagyományértelmezéséből következik, hogy a posztmodern irodalom kánonját nem lehet teljesen függetleníteni a korábbi korszakok kanonizációs műveleteitől és eredményeitől. Az a posztmodern kánon, amelyet ő maga elfogad vagy kialakít, magába foglalja Kassák, Füst Milán és Szabó Lőrinc (és persze József Attila, bár róla a kötetben nem beszél, korábban azonban érdemben foglalkozott az ő munkásságával is!) költészetét, és magába foglalja Márai Sándor és Mándy Iván (meg persze Kosztolányi Dezső, Szentkuthy Miklós, Ottlik Géza és Mészöly Miklós) elbeszélő művészetét, az újabbak közül pedig Konrád György, Orbán Ottó, Tandori Dezső és Baka István (és korábbi tanulmányainak tanúsága szerint Esterházy Péter, Nádas Péter, Krasznahorkai László) műveit. Olyan posztmodern kánon ez, amely meghaladja a "klasszikus modernség" egykori értékrendjét, ugyanakkor nem osztozik a fiatal magyarországi kritikusok és irodalomteoretikusok radikalizmusában, és ennyiben valamiféle "köztes" pozíciót foglal el két karakteres irodalmi kánon között.
    Ennek a személyes kánonnak kifejezetten vannak előnyei, mindenek-előtt abban a nyitottságában, amellyel a korábbi "klasszikus modernség" értékrendjéhez fordul. Van Bányainak egy kitűnő Ady-tanulmánya (Az Ady-vers kitöltetlen helyei), ebben (nem függetlenül attól az elemzéstől, amelyet Rába György az a "szimbolizmuson túl" jutott kései Adyról) azokat a lehetőségeket teszi mérlegre, amelyek következtében Ady költészete, pontosabban A halottak élén és Az utolsó hajók című kötetek lírája a posztmodern irodalmi kánonba beemelhető. Ady munkássága mellett (akárcsak Móriczé, Illyésé, Németh Lászlóé vagy Tamási Ároné mellett) ugyanis bizonyos idegenkedéssel vagy közönnyel haladnak el azok, akik a posztmodern kánonképzés műveleteiben szerepet kaptak (vállaltak), holott azt senki sem vitathatja, hogy Ady költészete a huszadik századi magyar (és európai) költészet, a hétévszázados magyar költészet egyik legnagyobb teljesítménye.
    "Hogy miért nincs - írja Bányai -, vagy miért van csak deklaratívan jelen, és akkor sem igazán magas szinten Ady költészete a mai magyar líra diskurzusában, erre a kritikusi hang elnémulása mellett válasz olvasható ki Ady költészetéből is, az Ady-vers felépítéséből, beszédformációiból és alakzataiból. A prófétaság szerepe, a túlzott messianizmus, a romantikussá festett önarckép, a másokért szenvedés felfokozott érzelmei, a szerepek és feladatok vállalása mind sorra a klasszikus modernség megelőző költői szituációi és alakzatai; szimbolizmusa is inkább a múlt felé irányul és nem a kései versekből kihallható szürrealista és expresszionista jelek, jegyek tudatosítása felé."
    Bányai itt azokat az érveket rögzíti, amelyek általában Ady költé-szetének "korszerűtlenségét" kívánják bizonyítani. Velük szemben állapítja meg, éppen a két utolsó verseskötetre hivatkozva, hogy "vannak Ady költészetében [...] olyan versnyelvi és formai jegyek, amelyek az értelmezés lezáratlan folyamataiban rámutathatnak az Ady-líra másságára. Ezek nyomán Ady költészete megszólítható lehet a költői hagyomány-teremtés és -értés, a kánonképzés újabb gondolatmeneteiben. Más szóval vannak Ady költészetének a megértés történeteiben jelenbe integrálható »kitöltetlen helyei«. Olyan helyek, amelyeknek feltárása csak részben az irodalomtörténet és -elmélet feladata, sokkal inkább lehet a költői beszéd felfedezése. Más szóval Ady költészetének újraértelmezése nem az irodalomtörténeti gondolkodás irányainak és módszereinek függvénye, ha-nem az új, a mai líra esélye és lehetősége." Ez a tanulmány is azt igazolja, hogy Bányai János irodalmi kánonja (főként mások posztmodern kánonjához képest) igenis nyitott, és az ő kritikai, irodalomtörténet-írói és teo-retikusi hagyományképzése igen széles horizontot fog át. 
 

Kisebbségi irodalom 

Bányai János kisebbségi, vajdasági, újvidéki irodalomtudós és irodalom-kritikus, és ez a személyes pozíció természetesen kihat a hagyományteremtés, a hagyományápolás és a kánonképzés folyamataira is. Minderről nemcsak utolsó esszégyűjteményének Lehetséges-e a kisebbségi irodalmak (modern, posztmodern) "teóriája"? című írása tanúskodik, hanem előző: Kisebbségi magyaróra című tanulmánygyűjteménye is. A kisebbségi (így a vajdasági) magyar irodalmak elkötelezett kritikai értelmezője és gondozója előtt gyakran két téves út nyílik meg. Az egyik a túlértékelésé, amely abból adódik, hogy a kisebbségi közösség nemzeti identitását elsősorban az irodalom tartja fenn, és így nem egyszer az esztétikailag értékelhető művek körén kívül eső művek is kitüntetett értékelést kapnak, annál az egyszerű oknál fogva, hogy segítenek fenntartani, artikulálni ezt az identitást. A másik téves út az irodalom közösségi és erkölcsi küldetésének teljes tagadásához vezet, annak a nézetnek a révén, miszerint az irodalomnak kizárólag csak esztétikai jelentősége lehet, és egy kisebbségi körülmények között született irodalom eleve hátrányos helyzetből indul, midőn egyetemes esztétikai értékek létrehozására vállalkozik.
    Mindezzel számot vet Bányai János is, midőn a vajdasági magyar irodalmat, ennek az irodalomnak az értékeit kritikai mérlegére helyezi. Pontosan tudatában van annak, hogy a kisebbségi helyzet (léthelyzet) eleve korlátozza azt a szabadságot, amely minden valódi értékteremtés feltétele. "Mintha - mondja - a kisebbség léthelyzetét eleve az önvédelem gesztusai és jelképei határolnák be. E határok között az individuum szabadságára, a nyitottságra és a kezdeményezésekre alig van esély." Ezt a megállapítást részletesebben a következőkben fejti ki: "Az indokolt és jogos kisebbségféltő érdeklődésből egyenes ágon következik a kisebbségi irodalmak jó előre megfogalmazott és körülírt szerepe, mindenekelőtt az irodalom számára megszabott kisebbségmentés feladata. Ez a veszélyeztetett léthelyzetből kivont szerep és feladat a kisebbségi irodalmak megértéshorizontját is meghatározza: az aggódó és féltő tekintetű érdeklődés nem az irodalmat nézi, hanem átnéz rajta, a kisebbségi irodalom szókapcsolatban a »kisebbséget«, a kisebbségi létszimbólumokat, a kiosztott szerep maradéktalan lejátszását figyeli, az »irodalomra« alig van tekintettel, legfeljebb egy-két közhellyel intézi el, hiszen szigorúan megszabott funkciói közepette kezeli."
    A kisebbségi irodalom kétségtelenül történelmi és politikai terhek nyomása alatt tevékenykedik, ennek ellenére igen sok példája van annak (a vajdasági magyar irodalom körében is), hogy az alkotó erő le tudja győzni a mostoha helyzet következményeit. Azt természetesen Bányai János is jól tudja, hogy maga a kisebbségi sors- és feladatvállalás is magas értékek létrehozásával járhat együtt, és a kisebbségi irodalom senkit sem predesztinál a "provincializmusra" és a "banalitásra" (ezek Bányai szavai). Mintha ő is az irodalomelmélet-író René Wellek és Austin Warren megállapítását követné, a két tudós amerikai szerző ugyanis az irodalmi értéknek egy kettős dimenziójáról beszél, eszerint a művészet egyrészt "öncél", vagyis pusztán esztétikai tényező, másrészt "közösségi rítus és kulturális kötőerő", vagyis egy emberi közösség identitásának kinyilvánítása, belső szolidaritásának erkölcsi médiuma. A művészet, az irodalom két arculatát: az esztétikát és a rituálisat, az erkölcsit természetesen nem lehet egymástól elválasztani, kivált nem lehet egymással szembefordítani.
    Bányai Jánosnak nem volt szüksége túlságosan nagylelkű kritikusi gesztusokra, midőn a vajdasági magyar irodalomban olyan értékeket jelölt meg, amelyek eleget tesznek mind az esztétika, mind a közösségi megbízatás követelményeinek. Hagyománytörés című kötetében arról beszél, hogy "a kisebbségi irodalmakban nem különíthetők el a modernitás paradigmái, csak egyes művek vannak, amelyek beilleszkednek a modernitás magyar irodalmi folyamataiba". Ilyen műveket mindazonáltal bőven talál ő maga is, például Herceg János, Fehér Ferenc, Ács Károly, Pap József, Koncz István, Gion Nándor, Végel László, Domonkos István, Tolnai Ottó és mások írásai között. Sőt tulajdonképpen a "modernitás paradigmáját" is megtalálja, elvégre erről a paradigmáról beszél (1965: a (poszt)modern (?) fordulat éve (Folyóirat a korszakküszöbön) című tanulmányában, amely az újvidéki Új Symposion három évtizedes történetének felidézése során a vajdasági magyar folyóirat által kezdeményezett modern (avantgárd?, poszt-modern?) fordulat következményeivel vet számot. Ennek a fordulatnak mindenképpen egyetemes magyar irodalmi szerepe volt, és ennyiben igenis alkotó módon hatott a magyar modernitás paradigmáira.
    A vajdasági magyar irodalomnak, hangoztatja Bányai János, létezik története, de alig létezik vagy csupán töredékesen létezik teóriája. Ennek az elégedetlenségre utaló megállapításnak, különben minden kisebbségi irodalom vonatkozásában, sok igazsága van. A kisebbségi irodalom "teóriáiba" ugyanis szüntelenül belejátszik az a kényszerűség, miszerint ezek az irodalmak általában nem érhetik be "az individuum szabadságát reprezentáló - irodalmi - értékteremtéssel", hanem szinte mindig egy politikai és ideológiai artikuláció feladatát kell vállalniok. Mindez egészen különleges helyzetet hozott létre a vajdasági magyar irodalomban a jugoszláviai háborúk: Szarajevó és Vukovár és most már Koszovó után. A vajdasági magyar irodalomnak ugyanis éppen a jugoszláv stabilitás és a jugoszláviai kulturális struktúra szétrombolása után egy egészen más környezetben kellett önmagát meghatároznia, identitását és stratégiáját megfogalmaznia. Ráadásul meggyöngült a vajdasági magyar irodalom korábbi jól működő intézményrendszere, és az írók egy része Magyarországra menekült vagy éppen a nyugati világban (mint a kiváló költő: Domonkos István) találta meg új otthonát.
 

Szarajevó (Koszovó) után

Van Bányai Jánosnak egy igen szép tanulmánya, címe: Szarajevó, 1986. És azután, ez eredetileg a Tokaji Írótábor 1994-es összejövetelén hangzott el. Az előadó itt az 1986-os: "békebeli" szarajevói költőtalálkozó emlékét idézte fel, ezen a nemzetközi költői fesztiválon akkor a vajdasági magyar költészet kapott ünnepi szerepet. Azóta széthullott a jugoszláv állam, az a multikulturális képződmény, amely az ottani magyar irodalom számára is, minden pártállami berendezkedés ellenére, működési teret és lehetőséget adott. "A jugoszláviai magyar költészet - állapítja meg Bányai - egyike volt az akkoriban Jugoszláviában alkotott költészeteknek, és ne feledkezzünk meg arról, hogy az akkori Jugoszlávia nem nemzetállam, bár a maga módján szocialista, ha nem is kimondottan »reálszocialista«. A rendszer kifogyott, és nem kerülhette el a kimúlást, de a nem nemzetállamból háború útján teremtődött nemzetállamo(cská)k az éppen hogy csak éledező többkultúrájú gondolkodást ellenségnek és árulónak hirdetve kulturális és költészeti értékrendeket számoltak fel, minek következtében a kisebbségi kultúrák és költészetek, az eleve furcsállottak és ambivalensek, így a jugoszláviai (vajdasági) magyar kultúra és költészet számára is merőben új élethelyzet teremtődött. Ebben az élethelyzetben már nem adatott meg számára a több kultúra együttéléséből származó védősánc."
    Kétségtelen, hogy a jugoszláviai változások (hazai) értelmezői általában nem számolnak azzal a helyzettel, amelynek jellemzését Bányaitól az imént idéztem, holott azt a szinte összeroppanásszerű válságot, amelyet a vajdasági magyar kulturális intézményrendszernek és magának az ottani magyar irodalomnak az utóbbi évtizedben el kellett szenvednie, nagyrészt a multikulturális jugoszláviai rendszer összeomlása következtében a vaj-dasági magyarságra nehezedő, ennek nemzeti identitását veszélyeztető nagyszerb nacionalizmus, a Milosevics elnök nevével fémjelezhető, egy-szerre szélsőbal- és szélsőjobboldali karakterjegyeket magán viselő uralmi rendszer okozta.
    Mindezek következtében hangzottak el Tokajban (és most a Kisebbségi magyaróra című kötetben) Bányai János igen keserű kérdései, vallató kérdések, amelyek a vajdasági magyar irodalom jövőjére és fennmaradá-sára kérdeztek rá: "Van-e tehát a jugoszláviai magyar költészetnek mint igencsak furcsállott »kisebbségi« költészetnek a részeg balkáni kocsma léthelyzetében még szava a világról és a világhoz, vagy elnémult a történeti tapasztalat közvetlen élményének és a vers csüggesztő hasznavehetetlenségének terhe alatt? Így már csak az egyes költő tépett ruhája és összeroncsolt verse őrizné meg eltűnése fájó nyomait? Elképzelhető-e, hogy e kettős szorítás folytán egy évtizedekig létező és itt-ott még figyelmesen is ápolt, ambivalenciákban és ellentmondásokban konstituálódott költészet lassú felszámolása után már csak az emlékek maradtak meg, és helyette egyes költők vannak, tehát a költészet helyett személyes líratörténetek, amelyek bármennyire fontosak és jelentősek, beolvadnak egy másik értékrendbe, minthogy besorolást nyertek a homogénnek hirdetett nemzeti költészet értékrendjébe?"
    Azóta, hogy ezek a kérdések elhangzottak, eltelt egy félévtized, és a vajdasági magyar irodalom igazolni tudta a maga létjogosultságát, életképességét és teremtő erejét, mindenekelőtt azt, hogy volt válasza azokra a kihívásokra, amelyekkel a történelem ostromolta. Természetesen a jugosz-láviai háborúk kihívásaira, a vajdasági magyar kisebbség drámai sorsára gondolok. Olyan szépirodalmi művek kísérelték meg a válaszadást, mint Tolnai Ottó új versei, amelyek a háború botrányát leplezik le, vagy Pap József, Fehér Kálmán, Brasnyó István, Jung Károly, Tari István, Kontra Ferenc újabb művei és persze Bányai János esszéi, tanulmányai, amelyek a vajdasági magyar irodalom új helyzetében továbbra is a "megértés stratégiáját" képviselik. Az egyetlen szellemi stratégiát, amelyet egy irodalomtudósnak, írónak, egyáltalán értelmiséginek, még ha kisebbségi helyzetben és háborús szorongattatások másnapján tevékenykedik is, képviselnie kell.