Válasz Adynak és Herdernek című tanulmányában Trianon következményeiről írta Illyés Gyula: "A számokkal mérhető meggyengülésnél szinte katasztrofálisabb lett, ami a nemzeti tudatot érte. Szellemi összetartó erő - a közérzés kohéziója - nélkül nincs nemzet." A második világháború utáni - szovjet irányítású - magyar politika legsúlyosabb bűne a magyar nemzeti öntudat és önismeret felszámolása volt. A bűnös nemzet teóriájával megfélemlített magyarsággal hosszú időn keresztül azt csinált a kommunista diktatúra, amit akart. Aki bűnös, az még elemi, természeti jogainak védelmére sem képes. A szocialista internacionalizmus demagóg ideológiája a nemzeti kérdéseket nemlétezővé nyilvánította.

    A második világháború utáni békediktátumok a kisebbségek sorsát a többségi ország belügyének hatáskörébe ítéleték. Ezáltal a magyar nemzeti kisebbségek teljes kiszolgáltatottságát készítették elő, hiszen ezeknek a kisebbségeknek Magyarországon nem volt román, szlovák, ukrán, szerb, horvát létszámbeli ellensúlya.  P align="justify    Magyarországon a nemzeti gondok említése rögtön a nacionalizmus bélyegét kapta. A kommunista rendszer az 1956-os forradalmat is a nacionalizmus következményének minősítette. A forradalom leverése után a politikai rendszer fő ellenségének a nacionalizmus számított, hiszen a magyar érdekek, sorskérdések szóba hozása a szovjet rendszer legitimitását veszélyeztette. Ennek a politikának az lett a következménye, hogy Magyarországon nemzedékek nőttek fel anélkül, hogy egyetlen szót is hallottak volna a Magyarország határain kívül rekesztett több mint három millió magyarról. A hivatalos Magyarország sem a kisebbségi, sem a nyugati magyarokat nem tekintette a magyar nemzet részének. Lemondott a magyarság egyharmadáról. 
    Ehhez a felelőtlenséghez sokágú ideológiát is gyártott: a szocializmus felold minden nemzeti szempontot; az imperialista veszély közepette mindennél fontosabb a szocialista tábor egysége, a jószomszédi viszony a szocialista országok között; ne emlegessük a határontúli magyarokat, mert ezzel csak ártunk nekik. 
    A hivatalos magyar politika felelőtlenségével szemben az irodalom emelte fel a szavát. Ennek a küzdelemnek Illyés Gyula volt a főalakja, de még az ő vitathatatlan nemzetközi tekintélye sem volt elegendő ahhoz, hogy a nacionalizmus és a patriotizmus szabatos megkülönböztetésének érvényt szerezzen. A nemzeti érzés hajszálgyökerei címmel tervezett könyve  Hajszálgyökerek (1970) címmel jelent meg. A Válasz Herdernek és Adynak című tanulmánya elleni román rágalmakra Magyarországon nem válaszolhatott. Az ezt a tanulmányát is tartalmazó könyvét, a Szellem és erőszakot (1978) pedig betiltották, megjelenése után azonnal zárolták.
    A magyar nemzet szellemi egységének megteremtéséért, a magyarság összetartozás-tudatának újraébresztéséért előbb Illyés Gyula tett a legtöbbet. Világító metaforái ("haza a magasban", "ötágú síp") és szabatos okfejtéseinek axiomatikus összefoglalásai ( "Nemzeti, aki jogot véd; nacionalista, aki jogot sért... A nacionalista jogot sért /más népekét, önző előnyért/; a patrióta jogot véd /voltaképpen nem is a maga népéét, hanem az Emberét, az Emberiségét./") szállóigévé váltak. Kristálytiszta logikával fölépített érvelései, magyarázatai a nemzeti tudat tisztításának felbecsülehetetlen értékű tettei voltak. Ebben a küzdelemben Illyés Gyula legfontosabb társa, sok esetben ösztönzője, információ-szállítója, kapcsolat-szervezője, majd legkövetkezetesebb, legbátrabb és legnagyobb hatású folytatója Csoóri Sándor lett. 
    Második születésem (1967) című kötetének egyik versében még azt az ellenséget kereste, mellyel küzdve Szent György lehetne (Sóvárgás nemlétező sárkány után). Egy ilyen hétfejű sárkányra talált a kisebbségi magyarság kiszolgáltatottsága és pusztulása láttán ezerkilencszázhatvannyolcban Erdélyben. 
    Először 1954-ben járt Erdélyben annak a háromtagú íróküldöttségnek a résztvevőjeként, amelyik a párizsi béketárgyalások után először látogatott Romániába. Jellemző azonban az akkori politikai és szellemi állapotokra, hogy ez a látogatás a kisebbségi magyarság sorsát illetően nem hagyott benne mélyebb benyomást. Erdély csak szép emlék maradt benne, nem probléma: "Nem volt senki, aki tüzet rakott volna élményeim alá, és figyelmeztetett volna azokra a szocializmusra alapozott hazugságokra, amelyek akkor már javában verdesték az eget." Ezerkilencszázhatvannyolcban viszont, a Dózsa-film helyszínkeresése közben, majd Kallós Zoltánnal Erdélyt járva bensőségesen megismerkedett az erdélyi magyarság életével, sorsával, népművészetével és élményi közelségben ismerkedett meg a román sovinizmus működésével is. Ez az élmény nemcsak népköltészeti kutatásainak adott új lendületet, hanem egyszersmindenkorra összekötötte őt a kisebbségi magyarság sorsának kérdéseivel. Ettől kezdve munkásságának egyik fő irányává a kisebbségi magyarság kiszolgáltatottsága elleni küzdelem vált. Ebben az ügyben máig is tartó Szent György-i csatát vív a magyar kisebbségek fölszámolására törő többségi sovinizmussal szemben.
    Két évtizeden keresztül a kisebbségi magyarság önkéntes és egyszemélyes intézményeként működött, idejének, energiájának jórészét erre áldozta. Esszéírói munkássága egyik fő vonulatának is a kisebbségi (és - egészen másképpen - az emigrációbeli) magyarságnak a létkérdéseivel való szembesülés, a magyar nemzet szellemi-lelki újraegyesítésének a kísérlete a témája. Előbb az erdélyi magyar népi kultúra és az erdélyi magyar nyelv nyilvános felfedezése, megismertetése adott lehetőséget erre: "Ha odaáti tapasztalataimról úgy írhatok tárgyilagos beszámolót, ahogy a lelkiismeretem sugallja - összehasonlításokkal, történelmi töprengésekkel -, egészen bizonyos, hogy a népdalok és az egész népi kultúra is, amelyet ott ismertem meg, járulékos elemként csapódnak csak hozzám. De mivel a közmegbeszélésre való igazságokat napi gyakorlati meggondolások miatt el kellett hallgatnom, vadul és kétségbeesve kapaszkodtam bele az egyetlen lehetőségbe, a népdalba s népzenébe, amely nem sért semmiféle status quót, mégis az egység tudatát építheti." A népi kultúrával foglalkozó esszéi, kiváltképpen pedig a világképösszegző, új egyetemesség-koncepciót személyes élményként kibontakoztató Tenger és diólevél (1977) tanúságtétele szerint fölöttébb értékes felismerésekhez vezetett ez a - részben kényszerűségből vállalt - kutatás. 
    Csoóri Sándort azonban egyre inkább az izgatta a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, hogy megszüntesse a távolságot a felismert és a kimondott igazságok között. Egyre jobban nyomasztotta az a felismerés, hogy a folytonos belátások érvénytelenné teszik a jelenlétét, "el nem mondott szavaitól az eddig elmondottak is jövőtlenül szédelegnek". Az ilyen önszembesülések a védtelenség kiharcolásának az önerősítő szertartásai is. A személyiség önfelkészítése arra, hogy bátran és nyíltan döntögesse a tilalomfákat. "A bevallatlan, a félig bevallott ismeretek között ott vannak ezek is: a magyar kisebbségek sorsáról valók." Ezeket a tilalmakat úgy tolta félre a hetvenes-nyolcvanas években Csoóri Sándor, hogy esszéi az egész nemzetet fölrázó, önismeretre, öntudatra ébresztő hatásúak lettek.
    Második esszékötetének (Faltól falig, 1969) a címét egy menasági asszony panaszából vette: "akkora bánatra jutottam, hogy faltól falig sírtam". A nemzeti kultúra, az anyanyelv és az anyanyelvi közösség sorsa a hatvanas évek végétől szétválaszthatatlanul egybefonódik Csoóri Sándor munkásságában.
    A nemzeti tudat említett szétzilálása oda vezetett, hogy amikor a hatvanas évek végén valamelyest lazultak a határsorompók és sokan eljutottak Erdélybe, a Felvidékre és a Vajdaságba, vagy onnan Magyarországra, gyakran bántották meg a  kisebbségi magyarokat azzal az elképesztő nemzeti tájékozatlanságról tanúskodó kérdéssel, hogy honnan tudnak ilyen jól magyarul. Csoóri Sándor az ilyen fokú nemzeti önismerethiányt személyes sérelemként élte meg. A teremtő nyelv című esszéjében 1968-ban ezen a kérdésen fölháborodva világít rá az erdélyi magyar nyelvnek az itthonin is túltevő erejére. "Mert  ha igaz, hogy a törrténelem mindnyájunk önarcképe - elmondhatjuk ezt az anyanyelvről is. Az asszony egyéni följajdulásában a történelemé is kicsordul, amely a szavakat kölcsönözte neki. Idézett mondatában a falak nem pusztán a látható falak, nemcsak egy parasztszoba falai. Egyúttal a láthatatlanok is: a bezártság, a tehetetlenség ütközői." Nyelv és sors összekapcsolódik szemléletében. Illyés Gyula megállapítását is idézi: "A stílus: maga az ember? Akkor az anyanyelv: maga a nép." Hasonló okkal és szenvedéllyel elemzi az erdélyiség sajátosságát és szerepét a magyarság történetében.
    Páskándi Gézának ajánlott Vendégeim című versében még a hetvenes évek elején, a nagy erdélyi menekülés előtt fölajánlotta segítségét az üzött magyarságnak: "Nyitva az ajtóm, lépjetek be négy égtáj menekültjei. / Ez itt a legkisebb haza; az utolsó búzaszemből kicsirázott / ország. Nektek is, nekem is maradék." A menekülés a magyarság "seb"-e, de a menekülés kényszere önmagában is e sors elleni "kiáltó száj" a versben, melynek zárósorai a szétszórt magyarság egymásratalálásának, az új magyar nemzettudat kialakításának programjaként értelmezhetők: "Látnunk kell egymást, hogy láthatók legyünk, hallanunk egymást, hogy hallhatók." Ez a vers a Párbeszéd, sötétben című kötetében jelent meg 1973-ban. Ezt a kötetet zárta Közeledés a szavakhoz című esszéje, melyben az önmagához való közeledés, az önmagával való azonosság kritériumának tekinti azt, hogy szavaiban maradéktalanul ott legyenek az ő személyes élményei, tapasztalatai. "Kimondom a neveket egymás után: Sebes-Körös, Fekete-Körös. Nem a vizmorajt hallom. Az elveszített hazák csikorognak. Ady zokog a csucsai kastély ablakában. Az idegbeteg, a lázbeteg, a lángész, az utolsó férfi, aki teljes haraggal sírhatott."
    A hatvanas évek végétől kezdve Csoóri Sándor azt tekinti az egyik legfontosabb személyes feladatának, hogy a kisebbségi magyarság történelmét és jelenkori helyzetét megismertesse a magyarság egészével, ezáltal ébressze fel a nemzeti felelősséget az elszakított nemzetrészekért. Ezt a törekvését azonnal összekapcsolta az egyetemes emberi értékek és jogok védelmével: egy új Európa-tudat kialakításának az igényével. Ebben az új európai szemléletben a magyarságnak is megszűnhetne kisebbrendűségi érzése és kisebbségi helyzete, egyenrangú európai nemzet tagjaiként élhetnének a magyarok is bárhol van is a lakóhelyük. Harmadik esszékötetének címadó írása, az 1973-ban írt Utazás, félálomban (1973) az első összegzése ezeknek a gondolatoknak. Az esszé érzékletes fikciója szerint a strugai nemzetközi költőtalálkozóra utazó Csoóri Sándort "belső gátszakadások, szívtáji árvizek" öntik el: személyes ügyeként veszi számba az emberi nyomorúság sok-sok változatát, a szegénységet, a háborús kiszolgáltatottságot, a megfélemlítettséget; élmények, emlékek százai úsznak be a holtfáradt költő tudatába, s ezeket a megjelenő képeket, emlékeket merész síkváltásokkal szembesíti a világ messzi tájain szerzett élményeivel, a könnyedség, a szabadság, a gazdagság emlékeivel. Azt kutatja, hogy honnan van benne az örök megkésettség-érzés, az örök kisebbrendűség-tudat, a folytonos szorongás, rossz közérzet. Megrohanják eszméletét azok a nyomasztó élményei, melyekből egyértelműen kiderült, hogy ez a kelet-európai térség Európa mostohagyermeke, szégyenben elrejtett élet, történelem. Közben keserűen veszi számba az európai humanizmus és racionalizmus elképesztő cselekedeteit. Kérdőjeleket rajzol a kelet-európaiak Nyugat-Európa- és Amerika-mítoszához. Szinte a kelet-európai közérzet leltárfelvételi telepe ez az esszé - az "odaadás és elítélés" egyensúlyában szembesítve a világtávlatokkal.  Megcsillan ebben az esszében az a reménység is, hogy "ez a Nyugat-Európától elütő másik  Európa" mégis kiléphet másodhegedűsi szerepéből, kulturális és érzelmi tartalékai, emberi érzékenysége megóvhatják attól, hogy ez is elveszítse emberi jellegét. De aztán, az esszé utolsó fejezetében ehhez a reménységhez is kérdőjeleket kénytelen írni az utazó, mert akaratlanul is beleütközik a kelet-európai létezés megoldatlan kérdéseibe. Kikerülhetetlenül eléje tárulkoznak a kisebbségi magyarság kiszolgáltatottságának drámai tényei. Bosszú formálja itt a történelemet: "Régen ti akartátok eltüntetni lábnyomainkat, nem sikerült, majd mi most megmutatjuk, hogyan kell alapos munkát végezni." Ennek a történelemre hivatkozó diszkriminnációnak az abszurdítását Csoóri Sándor nemcsak a finnek ellenpéldájával mutatja meg, hanem arra is nyomatékkal utal, hogy képtelenség a régi magyar uralkodó osztályok bűne miatt a mai kisebbséget büntetni, hiszen azok az uralkodó osztályok a saját nációjuk szegényeit is éppúgy elnyomták.
    Egyenlő megítélésért, tárgyilagos ismeretekért emel szót: "Mert azt már tudjuk, hány szlovák és román iskolát zártatak be a trianoni szerződésig a magyarok. És nagyon jó, hogy tudjuk. De azt még senki sem írta, mert nem írhatta össze, hogy hány magyar iskolát zárnak be most." A történelemhamisítás, múltrombolás sok-sok példáját is megemlíti, majd a kisebbségi  helyzet tarthatatlanságát egy hétéves kisfiú történetével érzékelteti. Ez a magyar anyanyelvű gyerek semmit sem tudott Magyarországról, de az iskolában öszötnösen magyarul válaszolt a tanító kérdésére. Ezért büntatésül az óra végéig egy tuskót kellett a feje fölé tartania. Ezzel a kisfiúval utazik akaratlanul is a költő. A történelem tanulságai és a jelenkor abszurd kisebbségi sorshelyzetei nem engedik önfeledten utazni. Az Utazás, félálomban zárómondatai a József Attila-i "rendezni végre közös dolgainkat" igényt fogalmazzák újra: "Jó lenne megállni valahol... ülni egy emberrel szemközt, s keresni olyan mondatokat, melyek megváltoztatják ezt az éjszakát, ezt az utazást, igazságaimat, féligazságaimat, s elvezetnek azokhoz a mondatokhoz, melyek Közép-Európa, Dél-Európa, Kelet-Európa egymásba kapcsolódó jövőjét rejtegetik; el azokhoz a mondatokhoz, melyeket másokkal együtt ejthetek ki teljes érvénnyel." Drámai tapasztalat, keserű felháborodás és változtatási igény motiválja ezt az esszét. A megoldáshoz partnereket keres Csoóri Sándor más népek fiai között. A feltételes mód és az evidens eszme drámai ütközése a megoldást kereső szándék mellett a helyzet súlyosságát is érzékelteti. Csak vágyként fogalmazhatja azt, aminek természetesnek kellene lennie.
     Tenger és diólevél (1977) című önéletrajzi esszéregényének is természetes módon válik szerves részévé a kisebbségi magyarság sorsa. Erdélyi útjain nemcsak az erdélyi magyar népköltészetet ismerte meg, nemcsak Erdély történelmén kellett tűnődnie, hanem kikerülhetetlenül szembesült az erdélyi magyarság jelenkori állapotával is: "Gazdátlanabb, magárahagyottabb népcsoportot - legalábbis Európában - aligha találna modern utazó, mint a történelmi Erdély hajótörött magyarjait. Úgy került kisebbségi sorsba, hogy a történelmi osztályok bűneiért is neki kellett lakolnia. Európa legnagyobb nemzetiségének nem a statisztikáját, hanem a szellemi, lelki, ideg-életi diagnózisát kellene elkészíteni ahhoz, hogy képet alkossunk sorsáról. Történelmi tudata múltba vesző, önképviseleti intézményei nincsenek. Néhány írójánál csak a neurózisa nagyobb."
    Rámutat a kisebbségi kérdés egyetemes emberi vonatkozásaira is. Türhetetlennek tartja, hogy a XX. században, miközben a "demokrácia eszméjét és az emberi jogokét" varrjuk a zászlónkra, a hatszázmillió kisebbségi sorsban élő ember létkérdése ne legyen korszerű és égető ügy. Csoóri Sándor "nomád értelmiségi" helyzetében is fáradhatatlanul dolgozik az új nemzeti-történelmi önismeret megteremtésén - szemben a nemzeti felelősségtudattal nem rendelkező, nemzetszűkítő rendszerrel. Írói küldetésének tudja a politika által megengedhetetlennek minősített gondolatok nyilvánosságra juttatását. Képtelenségnek minősíti azt, hogy "a nacionalizmus vádjával lehessen illetni azokat, akik a magyarság történelmét és kultúráját vizsgálva a magyar nemzetiségek történelmét és kultúráját is ismerni akarják: a jelenkorit tapasztalati szinten."
Milan Kundera Az elrabolt Nyugat avagy Közép-Európa tragédiája című "megrázó és világosságot gyújtó esszé"-jével polemizálva fejti ki azt a meggyőződését, hogy a különféle kormányoknak, hatalmaknak kiszolgáltatott magyarságot már régóta a nemzet eszméje tartotta össze. Közép-Európa súlyos hibája az államiság eszméjének a nemzeti elv elé helyezése, emiatt "a múltjuk, vallásuk, európaiságuk, kínlódásaik alapján összetartozó nemzetek most hazug viszonyban vannak egymással. Minden mozdulatukat az "államiság" mézesmázos mosolya kíséri. Eszmecserék helyett kötelező szerződések."
    Nyílt eszmecseréket sürget a nemzet legfontosabb kérdéseinek a megvitatása, így a kisebbségi magyarság gondjainak orvoslása érdekében. Ez a szándéka azonban Magyaroszágon a még a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején is megvalósíthatatlannak bizonyult. Ezért vállalta Magyarországon tíltott gondolatainak külföldi publikálását.
    Kapaszkodás a megmaradásért (1982) címmel előszót írt Duray Miklós Kutyaszorító című könyvéhez, melyet Püski Sándor 1983-ban Amerikában jelentetett meg. Ez az írás már nemcsak a kisebbségi lét abszurd tényeinek sokaságát mutatja meg drámai érzékletességgel, hanem rámutat azoknak az okoknak a sorára is, amelyek lehetővé teszik ezeket az abszurditásokat. A nagyhatalmakat, a Szovjetúniót és Amerikát egyaránt bűnösnek nevezi a kisebbségek kiszolgáltatottsága miatt. Érzékletesen megvilágítja az a romlás-folyamatot, amelyik az utóbbi fél évszázadban a kisebbségek életében végbement. Németh László 1935-ben írt, Reform című esszéjének híres mondatát idézi: "A kevesebb joga az élethez az, hogy különb. A kisebbség jogosítványa, ha elit tud lenni." Majd így kommentálja Németh László gondolatát: "Az ember szinte belegörnyed az emlékezésbe: csakugyan volt idő, mikor még hinni lehetett ilyen kiváltságos, európai eszmékben?" Csoóri Sándor számtalan történelmi és jelenkori ténnyel azt dokumentálja, hogy az európai humanizmus eszméit megcsúfolta a történelem gyakorlata. A trianoni béketárgyalásokon hiába ígértek szomszédaink a kisebbségi magyarságnak olyan nemzetiségi jogokat, amelyek a Svájci Köztársaság alkotmányában szerepelnek. Ezeket az ígéreteket soha senki számon nem kérte, a párizsi béketárgyalások pedig a nemzetiségek ügyét kizárólagos belüggyé nyilvánította. Ez vezetett odáig, hogy szomszédaink a kisebbségi magyarság fölszámolását gátlástalanul végzik. "A be nem avatkozás "szent elvének" a jóváhagyásában mindkét Európán kívüli nagyhatalmat komoly felelősség terheli: Amerikát és a Szovjetúniót egyaránt. Az elsőt a jóhiszemű dilettantizmusa, a másodikat a harsány és igézetes, de hamisításon nyugvó internacionalizmusa miatt." A nyugati demokráciák neveltjei nem is értik a kelet-európai kisebbségi jogfosztottságot. Szomszédaink pedig "a szocializmus vivósisakja alatt" a Trianon utáni kisantantos célkitűzéseiket valósítják meg. Így történhet meg a kisebbségi magyarság folyamatos gyengítése, fölszámolása. Csoóri Sándor véleménye szerint a "szocializmus végiggondolatlan eszmerendszere és gyakorlata" törvényszerűen vezetett ide. A fő okok között az egypártrendszert, a magántulajdon megszüntetését és az egyházak megroppantását nevezte meg. Tapasztalata szerint a kisebbségek elnyomása annál erősebb, minél erőtlenebb az ellenállásuk. Ez a gondolata a magyarországi politika elveinek egyértelmű cáfolata is.
    Duray Miklós könyvét azért tekinti új kisebbségi magatartás kezdeményezőjének, mert szakít a bűntudatra alapozott kisebbségi magatartással, nem mentegetőzik a régi magyar uralkodó osztályok bűnei miatt, hanem tárgyszerűen a Trianon óta eltelt idő mérlegét vonja meg. Ebből pedig egyértelműen az olvasható ki, hogy "a tragikus számlák végösszege nem a magyarok lelkiismeretét terheli". Az esszé zárórésze utal Duray üldöztetésére, s szembeállítja azzal magatartását: "a megegyezést kereső ember egyetlen módszerét: a vallomásba ágyazott igazmondást".
    Kettős folyamat tanúi lehetünk Csoóri Sándor és a kisebbségi magyarság kapcsolatában. Csoóri Sándor egyre radikálisabban vetette föl a hetvenes-nyolcvanans években a kisebbségi magyarság helyzetének megoldatlan gondjait. Ezzel párhuzamosan a kisebbségi magyarság képviselői és széles tömegei egyre erőteljesebben kapaszkodtak a gondjaikat vállaló íróba, egyre több abszurditásról számoltak be neki, egyre nagyobb szerepre kényszerítették. Személye valóságos panaszirodává, egyszemélyes kisebbségvédő intézménnyé vált.
    "Nem múlik el egyetlen nap se, és már lassan a harmadik éve nem műlik el, hogy a Csehszlovákiában s a Romániában élő kisebbségi magyarok sorsáról ne hallanék valami újabb lehangoló vagy vérlázító hírt." Ezzel a vallomással indította 1985-ben a monori találkozón elmondott Eltemetetlen gondok a Duna-tájon című esszéjét, melynek kisebbségi leltára már a tömeges menekülések, áttelepülések tényeivel is bővült. Korábban többször szólt arról Csoóri Sándor, hogy képtelenség a mai kisebbségi magyarságon számon kérni a kiegyezés utáni idők Magyarországának az akkori kisebbségeket sújtó intézkedéseit, melyek ráadásul nem nemzetiségi, hanem osztályalapon történtek. Most, félretolva az egykori kisebbségi elnyomás mítoszát, tárgyilagosan számot vet ennek a fél évszázadnak - a kiegyezéstől az első világháborúig tartó időszaknak - a történelmi tényeivel. Összeveti az akkori kisebbségek és a mai magyar kisebbségek sorsát, s arra a megállapításra jut, hogy ez a kiegyezés után fél évszázad a kisebbségek kibontakozását hozta meg gazdasági és nemzetiségi szempontból egyaránt. A magyar politika nem tette lehetetlenné a kisebbségek létét, hanem ostoba módszereivel radikalizálta őket. A magyar-román viszony végletes elromlásának a gyökere tehát máshol keresendő. "Az igazi ok, a mélylélektani fordulat ezek szerint csakis Trianon lehet. Mindkét népet ez neurotizálta, sebezte meg a szíve gyökeréig. A magyarok azt nem értették meg, hogy Trianonban mi volt, ami történelmi szükségszerűség, a románok pedig azt, hogy mi volt benne meggyalázás és nyers erőszak. Ahol a valóságot ennyire ellentétesen ítélik meg, s az ítéletet hatalmi szóval még szentesítik is, ott megszűnik maga a valóság."
    Csoóri Sándor összetetten és tárgyilagosan elemzi a trianoni békediktátum képtelenségét. Rámutat arra, hogy ezzel az igazságtalan döntéssel a magyarság olyan méltánytalan veszteséget szenvedett, amelyikbe soha nem nyugodhat bele, a románság pedig olyan túlzott ajándékot kapott, amelyik gőgöt és félelmet egyaránt motivált. A románok félnek az ajándék elvesztésétől, félelmüket a kisebbségek felszámolásával akarják megszüntetni.
    Csoóri Sándor szerint a tisztánlátáshoz az elveszített alternatívákkal való számvetés is hozzásegítheti az embert: "Meggyőződésem, hogy minden másképpen történik velünk és körülöttünk, ha a trianoni döntés olyan területeket szakít el és hagy meg, mint a második bécsi döntés: Észak-Erdély - zömében magyar lakossággal - Magyarországé, Dél-Erdély pedig Romániához kerül." A történelmet visszafordítani már nem lehet, nem is ezt célozza ez az elemzés. Arra azonban kiválóan alkalmas ennek az elmulasztott alternatívának a megvilágítása, hogy a kisebbségi gondok eltemethetetlenségére figyelmeztessen. Mert ami képtelenség volt létrejöttekor, az képtelenségeket váltott ki később is.
    Árnyaltan megvilágítja, sorra leleplezi azokat az önáltató vagy  tudatosan hamisító elveket, kísérleteket, amelyek az igazságtalanság következményei voltak többségi és kisebbségi oldalon egyaránt. Az "elveszített alternatívák" végiggondolása egy más történelem és más jelen lehetőségét vázolja fel. "S mennyivel mást jelentene ma a két oldalról kiegyensúlyozott térség: egy Észak-Erdélyt finoman ellenpontozó Dél-Erdély és fordítva. Ettől a kisebbségi ügy nem maradhatott volna meg olyan egyértelműen belügynek. S nemcsak Romániában, de Csehszlovákiában sem."
    Fölerősödik ebben az esszében a magyarországi politikát bíráló érvelés is. Trianontól a nyolcvanas évek közepéig áttekinti ebből a szempontból történelmünket, előbb a korlátoltság tényeit, majd a nemzeti kérdések elfojtásának, a nemzettudat szándékos szétzilálásának bűneit veszi számba. Az, hogy Magyarországon a nemzeti érzést nacionalizmusnak minősítette és az ellenzékiség legveszélyesebb módjának tekintette a hatalom, megkönnyítette szomszédaink kisebbségfelszámoló politikáját. Végzetes hibának minősült az az elv is, hogy azért nem védi a magyar kormány a határontúli kisebbségeket, nehogy ártson ezzel nekik: a magyar kormány tétlensége közben a kisebbségek helyzete végzetes iramban romlott. Az sem lehet érv a tétlenségre, hogy nem harcolhatunk három-négy fronton egyszerre. "Nekünk nem támadnunk kell, csak a világ nyilvánossága elé lépnünk a gondjainkkal és tényeinkkel."
    A kisebbségekért való kiálláshoz a történelmi pillanatot is kedvezőnek tartotta a nyolcvanas évek közepén. Magyarország megítélése ekkor a korábbinál kedvezőbb volt a világ közvéleményében.
    Erkölcsi revíziót! (1988) című esszéje újabb nyomatékot ad annak a korábban is megfogalmazott meggyőződésének, hogy a román szocializmusban az európai normák szerinti megegyezésekkel nem lehet a kisebbségi létet biztosítani. Emlékeztető példaként idézi a száz baloldali romániai magyar értelmiségi 1945 novemberében Groza Péter miniszterelnöknek tett hűségnyilatkozatát. Ez nyomós érv lett Párizsban Erdély Romániának juttatása mellett, a román ígéretekből viszont semmi sem valósult meg. "A szocializmus sematikusan abszurd fintora az, hogy a börtönökbe is őket, a megoldást keresőket lökdösték először be."
    Szomorú eredményre jut a történelmi számvetés a magyar-román viszonyt illetően. Minden fontos történelmi ügyünkben - 1848-ban, 1918-19-ben, a Rajk-per idején, 1956-ban - ellenünk fordultak. 1968-ban is arra használta föl Románia a csehszlovákiai bevonulás megtagadásával szerzett megbecsülését, hogy visszafordítsa az országot "a sztálinival vetekedő groteszk és anakronisztikus sztálinizmusba". Ennek a mentalitásnak az áldozata a kétmillió erdélyi magyar is. A megoldást kereső tekintet most is fölidézi az elveszített alternatívákat, a sok-sok áldozatot, a sok-sok be nem tartott román ígéretet, a mérhetetlen mennyiségű rágalmat, hazugságot, az államilag szított magyar-gyűlöletet, a magyarság szellemi-lelki bázisainak, iskoláinak, intézményeinek tönkretételét. Mit lehet tenni ilyen helyzetben? "Mi történt a trianoni békekötéskor?  Románia szavát adta, hogy önállóságot biztosít a hatalma alá került kisebbségeknek. De megszegte szavát. A negyvenhetes párizsi békeegyezésen megismétlődött ugyanez az ígéret, de a Nemzetiségi Statutum papírköteg maradt. A jóváhagyók közül ki kérte számon ezt?"
    Kétségbeesettt számbavétel, kétségbeesett kérdés ez. Ebben a helyzetben javasolja Csoóri Sándor a kisebbségek ügyében az erkölcsi revíziót:  nemzetközi politikai színtéren, tárgyilagos külső bírák segítségével kell biztosítani a kisebbségek közösségi jogát. Ennek közösségi jognak érvényre juttatásában kell fontos szerepet vállalnia a magyar kormánynak, amely belátta végre, hogy "hallgatása, titkos diplomáciája, táborhűsége a kisebbségi ügyben csak növeli a romlást, és hozzájárul a nyilvánvaló bűnhöz". A nyugati magyar emigráció egyik legfontosabb küldetének is a kisebbségi magyarság nemzetközi nyilvánosság előtti érdekképviseletét tartotta Csoóri Sándor. Ezt a küldetést erősítette a nyugati magyarságban amerikai  és nyugateurópai találkozókon, konferenciákon elmondott esszéivel is.
    A nemzet sorskérdései iránti elkötelezettségével, a kisebbségi magyarság érdekében végzett munkájával, kiállásaival és a rendszerváltozás szellemi-politikai előkészítésében vállalt kiemelkedő szerepével olyan közmegbecsülést szerzett magának, hogy 1991 decemberében az új Magyarok Világszövetsége közfelkiáltásssal választotta meg elnökéül, jóllehet maga jelen sem volt a választáson. Meghatározó szerepe volt abban, hogy 1992 augusztusában a Magyarok Harmadik Világtalálkozóján létrehozták "a mozaiknemzetet egybeláttató, nagy eszközt" a Duna Televíziót. A mozaiknemzet azt jelenti, hogy "a mozaik minden kockája önálló, különálló rész, de csak a többivel együtt teljes".
    Csoóri Sándor a rendszerváltozás utáni időben írásaiban és nyilatkozataiban egyaránt mindig arra törekedett és arra törekszik ma is, hogy a magyarság szétszóratása ellenére nemzetként működjék. A magyarság mágneses erejű, nemzetté szervező gondolatának a magyar-magyar integrációt tartja. Meggyőződése szerint ennek meg kellene előznie Magyarország európai integrációját. Olyan nemzetpolitika kimunkálását szorgalmazza, amelyikben a magyarság minden részének az érdeke érvényesül. Írásaiban egyre erőteljesebben jelenik meg a kisebbségi magyar autonómiák megteremtésének az igénye. Ezért tulajdonít igen nagy jelentőséget a kárpát-medencei magyar önkormányzatok létrejöttének egy-egy ország politikai megítélésének szempontjából is. "A magyar önkormányzatok léte vagy tagadása lehet az igazi dokumentuma Ukrajna, Szlovákia, Szerbia vagy akár Románia társadalmi berendezkedésének s Európához való viszonyának." Azért tartja összetartozónak az európai integráció és az egyes autonómiák megteremtésének feladatát, mert "betagozódni bárhová, akár az európai államok közösségébe, akár egy többségi állam rendjébe, csakis autonóm szervezetek tudnak". Érvényes ez a gondolat a magyar nemzetre és a kisebbségi magyarságra egyaránt.
    Csoóri Sándor esszéi egyre tágabb körökben mérik fel a kisebbségi magyarság történelmi és jelenkori sorsának kérdéseit. A Határsértés, súlyos gondokkal  (1997) című esszéje ennek a problémakörnek az összegző számvetése az 1996-os romániai választások által teremtett új helyzetben. Az Utazás, félálomban majdnem negyedszázaddal későbbi ikerpárja ez az esszé, Csoóri Sándor legmélyebb, legösszetettebb számvetése a trianoni traumával. Legalább negyvenedszer megy már Erdélybe, mégis mindig elfogja a "határneurózis", mert minden odautazása "egyúttal egy  bozótos igazságtalanságon való átkelés is". Az esszé gondolati és érzelmi ívét a tudomásulvétel és az elfogadhatatlanság kettőssége feszíti. Új rendbe áll ebben az esszében a korábbi írások minden motívuma. A kisebbség diszkriminációjának döbbenetes leltára motiválja azt a gondolatot, hogy egyedül a kisebbségi autonómia segíthetne, "ebben az esetben mind a két félnek egyformán kellene vigyáznia az együttélés írott és íratlan törvényeire. Ez lehetne egy újszerű egyenrangúság alapja, maga a kiegyensúlyozó erő." A  tények sokasága mellett az telíti szellemi-erkölcsi drámával ezt az esszét, hogy az elviselhetetlen kiszolgáltatottság, pusztítás számbavétele olyan eszmét fogalmaztat az íróval megoldásként, amelynek megvalósíthatóságát, realitását éppen a többségi nemzet bemutatott mentalitása, nyolc évtizedes magatartása kérdőjelezi meg. 
Az író azonban nem tehet mást, a lehetetlennel szemben is képviseli, a nagyvilág elé tárja a méltatlan sorsban élők igazát. 
 

* Szeretettel köszöntjük a 70 éves Csoóri Sándort. (Az Új Forrás szerkesztősége)