Grezsa Ferenc kötetei Németh Lászlóról az író munkásságával foglalkozók számára megkerülhetetlen alapművek. E könyvekhez képest a rész- vagy előtanulmányok közreadása természetesen kisebb vállalkozás, kiadásuk mégis többet jelent, mint a Grezsa emléke előtti tisztelgést. A Tisztatáj Könyvek sorozatban, Olasz Sándor gondozásában megjelent, A mintaélet forradalma címet viselő gyűjtemény Németh Lászlóval kapcsolatos rövidebb írásait adja közre. Ezek a szövegek több típusba sorolhatók, anyaguk részben beépült monográfiái szövetébe, részben azoktól független részkérdések kerülnek bennük tárgyalásra, s külön csoportot jelentenek a Németh László életművét tárgyaló kötetekről született kritikák. 

    Ez a sokszínűség azonban lényegi egységet hordoz: Grezsa Németh-élményének, -képének kifejezése mindegyik, s valamennyi erre, az önmagában is egységes egészre utal. Ez az egész két fogalmi kört is jelent: természetesen a Németh László-i életmű és kutatója találkozását, és így mind az író, mind az irodalomtörténész munkásságát tekintve a mű teljességét hordozza. De öntudatlanul kifejez valami mást is. Ez pedig egy furcsa kor, a kései kádárizmus, a konszolidált diktatúra világa, melynek szellemi atmoszférája adja a hátterét, a feltételrendszerét a Németh-mű olvasatának, s ennek következtében nemcsak a Németh Lászlóra vonatkozó, ma és a jövőben is érvényes gondolatok, elemzések tűnnek szembe, hanem azok az apró sérülések, amelyek az egykori szellemi mindennapok velejárói voltak. Ezek talán nem is igazán jelentősek, de mégis úgy válnak fontossá, mint régi fényképek mellékes motívumai, ahogy a kép tárgyát jelentő múlékony szenzációnál fontosabb lesz a háttérben véletlenül elúszó hajó, vagy az asztal sarkán egy régen összetört üvegpohár. Grezsa kötete kapcsán így tárul föl egy olyan összefüggésrendszer, amellyel az elmúlt évtizedben a magyar szellemi élet (Tamás Attilának az irodalmi értékről írt kitűnő könyvétől és Domokos Mátyás alapvetően fontos írásaitól eltekint-ve) még nem nézett szembe. Grezsa még megélhette a politikai rendszer megváltozását, de nem adatott meg neki, hogy "kultúrpolitika" nélküli, azaz cenzúramentes (igaz, elfajult kultúrharccal terhelt) világban alkothasson, formálhassa és adhassa közre szakmai munkája összefoglalásait. Ettől a körülménytől nem szabad, de nem is igen lehet elvonatkoztatni a kötet olvasása közben. Tudták olvasói annak idején is, hogy Grezsa mindent megtett véleménye szuverén kifejtéséért, s ezt az erőfeszítést ma is érzik, akik hasonló gondokkal küszködtek (s szomorúan tenném hozzá: küszködnek). Félő, bár egyúttal örvendetes is, hogy a mögöttes világ felejtésével a kutató munkáját behatároló politikai korlátok miatt teljesen ki nem mondható, s talán teljes következetességgel végig sem gondolható igazságok, csak visszafogott vagy torzított formában kimondható felismerések fele-lőssége az utókor szemében nem egy politikai rendszer, hanem az azzal valamilyen formában szemben álló értelmiségiekre terhelődik. 

A Németh-kérdés egyike volt a pártállami kultúrpolitika legkülönösebb képződményeinek. Az életmű egyidejűleg került az aczéli önkény-mecenatúra támogatottai, tűrtjei és tiltottai közé. Ami azzal a következménnyel járt, hogy éppen az a vonása sérült a legsúlyosabban, amely az ilyen, szerte indázó, mégis egyetlen tőről kibomló írások esetében különösen fontos: az egységesség, melynek kétségbevonására, illetve az életmű szétdarabolására több kísérlet is történt, elsősorban a baloldali kritika részéről. Gaál Gábor volt az első, aki már a harmincas években a leghatározottabban szembeállította a tanulmányok és esszék Németh Lászlóját a szépíróval. Tegyük hozzá, hogy nem is minden alap nélkül, hiszen érzékelhető, hogy Németh gondolati gazdagsága, olykor zabolátlan kreativitása a regényekben, a pontosan látó, nagy valóságanyagot mozgató író tollán a realitásokkal szembesülve hasonlíthatatlanul fegyelmezettebb, zártabb formában fejeződik ki, mint a szívéhez tán közelebb álló tanulmányaiban. A gondolkodó és az író szembeállításának azonban nem ez az oka. A marxista szempontrendszer számára Németh László eszméi, gondolkodásmódja eleve elfogadhatatlan volt - az író művészi teljesítményét viszont e kör sem vonhatta kétségbe. Ez az ítélet akkor vált súlyos problémává, amikor hirdetői és elfogadói korlátlan hatalmi pozícióba kerültek, hiszen ez a kulturális életben Németh László szellemi karanténba zárását is jelentette. Amiből viszont közvetlen fakadt, hogy az életmű egységének megőrzésére irányuló törekvés, az ebből az irányból folytatott tudományos kutatómunka kimondatlanul is ideológiai jelentést kapott. Grezsa munkásságának ez a jelentése félreérthetetlen volt. Nem véletlenül idézte Németh Lászlótól: "Az én egész munkásságom egy mű, s az egyes munkák annak csak fejezetei [...] műfajaim csak egy egyetemes kifejezőkészség különféle irányú megnyilatkozásai, s nem a műfajok, hanem az egész mű felől kell megközelíteni őket."

    Mindezt különösen fontossá tette, hogy eközben folyamatosan zajlott a társadalmi rendszer kulturális legitimációja érdekében a 20. század szellemi folyamatairól alkotott (alkotható) kép manipulálása, ezen belül a Németh-életmű szisztematikus meghamisítása, eredeti történelmi kontextusából való kiemelése. Nagyon szomorú, hogy ez részben magának az írónak beletörődésével folyt, aki kényszerűen tudomásul vette szövegeinek csonkított, tehát nem hiteles változatban való közreadását - ahogyan az életmű kiadás esetében történt. (A szövegek meghamisítására egyébként - amikor lehetett - Grezsa is rendszeresen fölhívta a figyelmet, pl. a Homályból homályba és Az utolsó széttekintés megjelenésekor vagy a Szárszói beszéd 1983-as közlése kapcsán.) A hiányzó kulcsszavak némely esetben az eredeti mondanivaló alapvető torzulásához vezettek, s ilyen körülmények közepette a Németh-filológia is képtelen helyzetbe került. Ez is közrejátszott abban, hogy Németh László életműve már a szerző életében mitikussá vált, értelmezését az eltérő szövegek eleve bizonytalanná tették. A művek csonkított-torzított közzététele az eredeti eszmei-kulturális beágyazott-ságának fontos elemeit a nyilvánosság elől elzáró kiadáspolitikával kiegészülve oda vezetett, hogy a Németh recepció e második korszaka az életmű irányított interpretációjával egy ütemben valósult meg. A túszul ejtett életmű feldolgozása maga is kényszerpályán zajlott: úgy kellett bemutatni az eredeti üzenetet, hogy az ne legyen az író feljelentése, de mégis megfeleljen a történeti igazságnak - s eközben még megjelentethető is legyen, s ne lehetetlenítse el magát az interpretátort sem. Grezsa bebizonyította, hogy meg lehet találni az átjárót a Scyllák és Charybdisek között. 

Természetesen az ő Németh Lászlója sem csak Németh László, mert nem lehet az akkor, amikor az irodalomtörténet sem csak irodalomtörténet. Az íróból, műveiből a sorskérdések által sorsképlet, szimbólum lesz, amelyben, ha korlátok közé szorítva, ha megcsonkítottan is, de olyan paradigmák jelenhetnek meg egy monolitikus szellemi életben, amelyeket az máskülönben már gyakorlatilag kiirtott. Ami Németh László életműve körül a hetvenes és nyolcvanas években történt, lényegében erre a képletre vezet-hető vissza. Akik ezt a szellemi rezervátumot (ahol a kerítés nem a zárt térbe szorított gondolat védelmét szolgálta, hanem hogy az ne tudjon kitörni) is soknak tartották, Németh László műve ellenében szólaltak meg, akik viszont értékeire hivatkozva, egyetemességét hangoztatva ártalmatlanságáról és értékeiről szóltak, a szellemi élet függetlenségéért is harcoltak. Kétségkívül túlságosan is leegyszerűsített ez a képlet: de az adott pillanatban - s ez a diktatúrák velejárója - a dolgok így is leegyszerűsíthetők voltak. Ily módon az irodalomtörténet is (nem egyedül) jelképes értelmű tudománnyá válhatott és vált is. Kivételes lehetőséget kínált erre maga a Németh életmű is, melynek alapvető tézisei között ott van, hogy az irodalom a nemzet életműködésének egyik (és Németh László számára kétségkívül a legfontosabb) megnyilvánulási formája. E felfogás szerint az irodalom eleve szintézis, az egyén és a nemzet közös üdvösségkeresése, szellemi-esztétikai, morális és politikai gesztus. Ezt a világnézetté szervesült irodalomfelfogást többnyire Grezsa (is) elfogadta, annál is inkább, mert azok a gondok, amelyek ezt az elképzelését kialakították, nem oldódtak meg, s annál égetőbbé, kikerülhetetlenebbé váltak, minél inkább eltakarni látszottak őket az újabb keletű bajok. 

    Grezsa tudomásul vette, de nem fogadta el azt a kánont (akkor még nem így mondták), amely e több műfajban maradandót teremtő alkotónak kifejezetten a szépírói teljesítményét állítja az értékelés középpontjába, jóllehet ez éppen Németh László esetében nem feltétlenül az egyetlen helyes olvasata az életműnek. Annak ellenére sem az, hogy az életmű nagy cezúráját követően az általa korábban megjelenített összetettségéből, nagyon is nyilvánvaló politikai okok miatt, a szépíró, illetve a műfordító működhetett tovább.

    A II. világháború végét látva Németh felfokozott érzékenységével pontosan érzékelte egy új Bach-korszak fenyegetését, azt azonban nem tudta ő sem, hogy ez meddig tart majd, és azt sem, hogy milyen mélységben formálja át a társadalmat. Bizonyos mértékig képes volt alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. A "magyar szellemi erők organizátori" álmát és ambícióját föladni kényszerülő gondolkodó a korábbi prófétai indulatokat hordozó esszék helyett az írói esszé nemes és alkalmasint teljes értékű, de az eredeti célkitűzéshez képest redukált műfajába és szépírói munkáihoz húzódhatott vissza. Ennek a problémakörnek teljes föltárására Grezsa munkásságának kibontakozása idején nem voltak meg a feltételei. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy az alapvetően fontos szálakat kibontsa és bemutassa, pl. az Ady-Szabó Dezső-Németh László vonulat sokszor ambivalens hatásrendszerét. Ebben nem is annyira bizonyos gondok és gondolatok illetve eszmék összjátéka, bonyolult transzformációi fontosak, hanem az irodalomhoz való viszony jellegzetességei, ahogyan az irodalom egyidejűleg lehet cél és eszköz, de mindkét minőségében alárendelt a személyiség ősegységében megoldandó egzisztenciális gondokhoz képest. Mindez inkább csak jelezhető volt, mint teljes bonyolultságában kibontható - bár a kimondás lehetőségének változásai a kötet tanulmányainak időrendjében is érzékelhetőek, a cenzurális viszonyok változása a szabadon gondolkodás esélyének növekedésén is lemérhető. Előbb csak annyi mondható, hogy amit Németh László Adyval kapcsolatosan állított ("előbb készül el benne a gondolkodó, mint a költő"), az az ő esetében is érvényes, hogy tehát "az esztétikai struktúrák előbb gondolati modellként születnek meg". A mondat jelentőségét a korábban említett hivatalos ítélettel (az író: igen, a gondolkodó: nem) való látens szembenállás adja. Éppen ezért kell ezt az állítást nagyon alaposan alátámasztani, s bebizonyítani, hogy a gondolati-eszmei előképek megelőzik esztétikai megvalósításukat. Ez nemcsak alkotáslélektani kérdés, még csak nem is a magyar irodalom egy vonulatának kuriozitása, hanem - ahogyan Grezsa több helyen is jelzi és kifejti - beleillik a kor európai szellemi áramlatainak rendszerébe. Vagyis Némethet nemcsak Ady és Szabó Dezső sodorták ebbe az irányba, hanem a kortárs világirodalom modelljei is. Ebben az összefüggésben fontos, ahogyan Grezsa Németh üdvtanának forrásait több ponton is föltárja, s kiemeli Max Scheler, William James, Gandhi hatását, illetve azt, ahogyan, a magyar valóság és történelem élménye ezekben a teoretikusokban illetve a jelzett életmintán keresztül megkapja az esztétikai formába öntés egyetemes mintáit - Gide és Proust, Woolf és Joyce műveiben. És aztán mégis valami minden forrástól radikálisan különböző mű születik (A Németh-regény genezise). Grezsa azt is - jogosan - állítja, hogy Németh László regényei a kritikákban formálódó szellemi magatartásból robbannak elő. Ez két dologra is figyelmeztet. Egyrészt arra, hogy Németh kritikáit rendkívül komolyan vegyük, másrészt hogy a regényeket is olvassuk (önértékeiken túl, és azoktól alkalmasint elvonatkoztatva) kritikaként, mert ezzel a közelítési móddal fejthető meg a Németh László-i életút spirális fölfelé haladása, illetve pulzáló belső dialektikája. (Az viszont túlzás, hogy "a líra hasonló szerepet tölt be Németh László pályáján, mint Adyén a publicisztika: pályanyitó műfaj, a dilettantizmusból való kiemelkedés alkalma". Aligha vitatható ugyanis, hogy Németh lírája mindvégig méltatlanul dilettáns maradt, addig Ady publicisztikája rendszeresen kínál a költői életmű csúcsaival is egyenrangú, zseniális írásokat.) Az irodalmárrá redukált Németh László alakja azonban nem fogadható el Grezsa számára. Ha olykor maga is ekként kezeli, az inkább csak eseti kényszerűség, mintsem tudományosan is igazolható álláspont, s ezt az irodalomtörténész ki is mondja: "Gondolkodó volt, nem annyira a felfedezők, mint inkább a szintézisteremtők fajtájából, akinek eredetisége főképp műve szerkezetében rejlik, nem egyes elemeiben." Ezt a gondolkodói teljesítményt azonban Grezsának nem állt módjában feltárni, be kellett érnie azzal, hogy - legalábbis e kötet tanulmányaiban - inkább csak utalt rájuk. (A Némethről írt kötetekben azonban jóval messzebbre juthatott.)

    Eldönthetetlen, bár sejthető, hogy más körülmények, más lehetőségek közt milyen értékszempontok, értékválasztások jegyében dolgozott volna Grezsa. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy jóval keményebb kontraszt rajzolódott volna ki írásaiban a Németh-féle eszményszocializmus minőség elvű, közösségi demokráciája és a létező szocializmus néven ismert, kontraszelektív, egyenlősítő diktatúra között. Ezt sejteti az a passzus, amelyben a szárszói találkozó anyagát közreadó 1983-as Kossuth kiadású változatára utal egy 1990-ben megjelent írásában, egy mondattöredék erejéig összevetve szövegét az egykori Püski kiadáséval (az "még nincs megspékelve munkásmozgalmi dokumentumokkal"). Ugyanott azt is leírja, hogy "Németh László szocializmusképe Szárszón kevésbé naiv és sokkal realisz-tikusabb, mint Erdei Ferencé". Tanulmányát (A politikus Németh László) pedig azzal fejezi be, hogy Németh "politikai tanítása - ha nem is szerveződik rendszerbe, mint világképe - a magyar progresszió nélkülözhetetlen eszmei öröksége".

    Ezeken a mondatokon is látható, hogy egy hatalmi erővel megteremtett értékrend miként infiltrálódik egy gondolkodásmódba. Szembeötlő például, hogy maguk az alapkérdések - már-már azt mondhatnánk: természetesen - tisztázatlanok és tisztázhatatlanok, pl. Németh és a szocializmus viszonya, vagy magának a népi irodalomnak, s főként a népi mozgalomnak kérdése. Az író célkitűzései, gondolkodásmódja ugyanis szinte minden lényeges ponton egybeesik azzal, amit a népi demokrácia is magáénak állít, s eközben mégis majd minden lényeges ponton azt képviseli, amitől ugyanez a hatalom betegesen irtózik. Ez a tisztázatlanság a végső oka annak, hogy maga Grezsa is leír néhány fölöttébb bizarr mondatot. Babitscsal kapcsolatosan - aki más összefüggésben ugyancsak előcsalta a rendszer skizofrén vonásait - pl. ezt: életművének "javára vált volna a népi mozgalomhoz való erősebb kötődés" (Babits contra Németh). Máshol (A Sámson Békéscsabán) a "felszabadulás utáni írói megújulás" kifejezést használja, vagy ilyen sort vet papírra: "a szocializmusba való beilleszkedés akarása az íróban belső megújulással is párosul" - de miként fogalmazhatna másként 1984-ben, vagy 1985-ben? Azon sem csodálkozhatunk, hogy a Harc a jólét ellen elemzésekor ezt írja: "a dráma a Magyar Közösség összeesküvésének leleplezése idején [...] keletkezik" - 1981-ben ezt másként nem lehetett nevezni. Hogy ez az összeesküvés nem létezett, hogy a Kisgazdapárt fölszámolását célzó akciót az első koncepciós perek egyike követte, s így a kérdéses időpont a magyar demokrácia likvidálásának jelképes pillanata volt, s hogy ezt maroknyi túlélő érintetten és jó memóriájú és emlékezni akaró kortárson, azok személyes kisugárzási körén és az emigráción kívül senki sem tartotta számon, és főként nem volt megjeleníthető még a tudományos munkákban sem - ez mára megkerülhetetlen társadalom- és tudománytörténeti tény. Azt jelzi, hogy az adott korszakban a kutatás szabadsága nem érvényesülhetett, sőt, annak az ellenkezője határozta meg a legelmélyültebb és az igazság iránt elkötelezett tudósok munkájának körülményeit. Ebből adódóan heroikus erőfeszítésekkel is csak viszonylagos eredményeket érhettek el - de ezt a legnagyobb vétek lenne rajtuk számon kérni, ugyanakkor e tény fölött sem lehet átlépni. 

    Ezt a helyzetet nem lehetett feloldani, de a mozgástér okos kompromisszumokkal mégis tágítható volt. Csakhogy a kompromisszum nem a tudomány vagy a gondolkodás, hanem a politika eszköze. Amennyiben mégis egy szakmai elemzésbe épül, annak drámai következményei vannak. Ezt bizonyítja pl. az a mondat, mely szerint "a tévedések mérlege nem kedvezőtlenebb, mint a magyarság más, 20. századi nagy gondolkodóinál". E látszólag indifferens kijelentés önmagában alkalmas arra, hogy illusztrálja, miként kellett gúzsbakötve táncolniuk azoknak, akik a hivatalos állásponttól eltérő közelítésben kívántak elemezni valamely szellemi jelenséget. Elsőként az a valamikor oly fennhéjázóan emlegetett és megannyi szemináriumon sulykolt tudományos világnézet jegyében kialakult gondolkodásmód ötlik az olvasó szemébe, mely szerint egy gondolkodói teljesítmény méltatásakor használható a tévedés fogalma, mely csak abban az esetben értelmezhető, amennyiben valaki az igazság birtokában ítélkezik. Vagy legalábbis arra kényszerül, hogy úgy tegyen, mintha ezt tenné, hiszen Grezsa habitusa eleve nem engedte ezt meg. Kizárta ezt az a viszony, amely Németh Lászlóhoz, művéhez kötötte, és nem engedte meg a tudományos szakszerűség igénye sem. De ott van még a mondat második fele, a más gondolkodókkal való összevetés, amelyben ugyanúgy tettenérhető a normatív gondolkozás, mint az első részében. Ebben megnevezetlen gondolkodókkal kerül közös piedesztálra illetve szégyenpadra Németh, ami voltaképpen egyaránt méltatlan. Jelzi azonban Grezsa igyekezetét, hogy Némethet a megbecsült, a nagy gondolkodók körébe vonja. Hogy kik közé? Azt jobb, ha homály fedi: elképzelhető az a vihar, amit az váltott volna ki, ha pl. (az adott időszakban egyértelműen az említett körbe tartozó) Lukács György mellé került volna Németh László neve... Mindez nem Grezsa hibája vagy bűne, mert sem nem hiba, sem nem bűn: egyszerűen egy szellemi szituáció, amely szellemietlen magatartásformákat erőszakol a szellem embereire: a valóság feltárását ítélkezéssé teszi, s ezzel kikényszeríti, hogy a tudományos kutatásba beépüljön az apologetika. Így Grezsa is öntudatlanul belekényszerül abba a helyzetbe, melynek következményeként e könyv szinte valamennyi írását átszövi egy rejtett apologetikus szándék. Kínkeserves látni, hogy milyen megalázó stílusgyakorlatokra kényszerül, mert ezek árán lényegében minden elmondható vagy jelezhető. Ami még kínosabbá teszi ezt a szituációt az az, hogy az idő múltával, már akár egy-másfél évtized távolából is, az egykori kényszerek emlékétől szabadulni akaró társadalom, de maga a szakma is, egyre erőteljesebben hajlik arra, hogy ezeket a kényszereket visszamenőlegesen elfelejtse.

    Az apologetikus jelleg tehát következmény: de ennek is vannak következményei, ahogyan az ezt kikényszerítő okok sem csak Grezsára, hanem a magyar szellemi élet hagyományait vizsgáló tudóstársadalom egészének teljesítményére, a kutatásokat meghatározó közeg egészére hatottak. Mert ebből eredeztethetők Grezsa kötetének valós hiányai: elsősorban az, hogy minden erőfeszítése ellenére is olyan térképen akarja kijelölni Németh életművének helyét, dimenzióit, amelyen túlságosan sok a fehér folt. Mi következik ebből? Mindenekelőtt az, hogy Németh László szerepe indokolatlanul felértékelődik abban a pillanatban, ha eltűnnek mellőle a társak. Gondoljunk pl. arra, hogy rendkívüli műveltségét látván indokolatlan szerénykedésnek mondhatjuk, mikor a maga "szorongó tájékozatlanságát" említi. Ezt természetesen képtelenségnek tartottuk - a nyolcvanas évek végéig tartó, az Európától és a világtól elzártságunk okán. De nem feltétlenül volt az abban a szellemi életben, amelyben a mércét Babits állította, s amelyben kötelező volt mindenről tudni. Gondoljunk Cs. Szabó László, Halász Gábor, Szerb Antal, Kerényi Károly, Márai Sándor és társaik egyetemes tájékozódására. Vagyis az, ami ma kivételesnek tűnik, a maga idejében nem is volt annyira egyedülálló. Mindenesetre egyáltalán nem teszi abszurddá (bár aligha indokolja) azt a szorongást, amit Németh valóban érezhetett a számára mércét jelentő kortársak felkészültségét érzékelve. Ez azonban nem is igazán a személy vagy az író, hanem a prófétai elhivatottságával küszködő Németh László érzése, aki nem a tájékozatlanság, hanem a bensőleg elvállalt szerep nagysága miatt szorong. De éppen ennek az élménynek, szellemi állapotnak a föltárásához kell a legtöbb, látszólag nem a közvetlen tárgyra irányuló, s valójában talán nem is igazán kutatói indíttatású, szabad búvárkodás egy kor mélyvizében - s ez nem adatott meg abban a korban, amelyben Grezsa dolgozott. De ez nem tudományos, hanem hatalmi kérdés volt...

   Ugyancsak a magyar irodalomtörténetet is szétziláló szellemcsonkítás következménye, hogy bizonyos értékeket, áramlatokat a hivatalosság kizárt a hagyományok rendszeréből. Az előzőleg fölsorolt nevek és művek háttérbe szorulása és az irodalmi hagyomány ideológiai alapú torzítása indokolhatja, túl a vizsgált mű igézetében élő monográfus természetes elfogultságán (amely máshol azt állíttatja Grezsával, hogy Németh és Babits "a kor két vezető írója"), hogy ezt írja: "A folytonosságot a magyar irodalom két nagy nemzedéke között, amit a magyar avantgarde téves ideológiai álláspontról tagadott meg Adytól, az újnépies líra pedig stiláris falak fölhúzásával, József Attila költészete mellett legfőképp Németh László mun-kássága képviselte." (Ady: "antropológiai lecke") Itt is figyelemre méltó az az öntudatlan és kényszerű igyekezet, hogy a Németh-mű olyan koordinátákkal legyen betájolható, melyek az adott kultúrpolitikai kontextusban kétségbevonhatatlanok. Csakhogy ez mégiscsak más képlet, mint ami Németh Lászlónak a Napkelet-Nyugat-Magyar Szemle háromszögben való vergődésében, a Tanúban és a Válaszban való otthonkeresésében, a harmadik oldal kiépítésének és a saját út megtalálása iránti vágyának külső és belső küzdelmeiben fejeződött ki. 

A tanulmány, mozgékonysága és nyitottsága révén, a maga módján termékenyebb műfaj az alaposabb, és eleve a (le)zártság igényével születő monográfiánál. Így a majd harminc írást tartalmazó kötetben felmerülő kérdések közül csak néhánnyal foglalkozhattunk (azokkal sem az érdemeikhez, a súlyukhoz méltó mértékben), s a szerteágazó, alapos és invenciózus rendszer tételeinek nyomán nem kíséreltük meg fölvázolni Grezsa Németh László-képét. (Amely egyébként önálló kötetekben nyert megformálást.) Azt azonban láthattuk, hogy az irodalomtörténész a korral és a tértől-időtől eloldottabb igazságokkal és igazságokért folyó küzdelemben maga is a Németh Lászlót gyötrő fantomokhoz és démonokhoz hasonlatos rémségekkel harcolt. Ilyen értelemben Grezsa nemcsak a sorskérdéseket illetően, irodalom- és történelemszemléletében, hanem a szellemi karakter mélyebb rétegeiben is sokszor azonosulhatott monográfiáinak és tanulmányainak hősével. Életútjával, e kötetével is azt bizonyította, hogy vannak korok, amikor nem (vagy nemcsak) írónak, hanem irodalomtörténésznek lenni is vállalkozás. Abban az értelemben, ahogyan ezt Németh László mondta. (Tiszatáj Könyvek, Szeged, 1998)