Pilinszky Jánosról írott könyvemben fölfedtem, hogy - a költő szavaival - az a "rendkívüli fiú, aki aztán meghalt a háborúban", és aki a pesti piarista gimnázium önképzőkörében "egy sorozatot rendezett, ahol is a modern költőket mutatták be" (s amely sorozat a diák Pilinszkyre olyan mélyen hatott, hogy irodalmi ízlését a "modernek" felé fordította), mondom, ez a "rendkívüli fiú" nem volt más, mint Gervay Miklós, aki egy osztállyal járt Pilinszky fölött. Kapcsolatuk az érettségi után is megmaradt: könyvem egy másik helyén közlöm azt a fényképet, amely egy közös kirándulás alkalmával készült Dobogókőn 1942-ben, s a fényképen Pilinszky három hajdani iskolatársa - Rékey Tibor, Takács Vilmos és Gervay Miklós - társaságában látható.¹ Szellemi kapcsolatuk dokumentuma a Piarista Diákszövetség lapjának, a Piarista Öregdiáknak egyik 1942-es száma, amelyben Pilinszky János François Mauriacról írt esszéje (valamint Thurzó Gábor, Takács Vilmos és Rékey Tibor írása) mellett Gervay Miklós Az új Franciaország irányelvei című, "neveléspolitikai" tárgyú tanulmánya olvasható, melyben két, francia nyelven írott, a francia ifjúsághoz szóló tanulmányt ismertet.² 

    Könyvem megjelenése után néhány évre levelet kaptam Budapestről. A levelet Gervay Miklós nőtestvére, Kosztolányiné Gervay Auguszta írta, s levele mellett elküldte Pilinszky János három, kézzel írott, kiadatlan diákkori versének a másolatát. A kéziratot testvére hagyatékában találta, s feltételezése szerint a közös diákévek alatt, az önképzőköri munka idején került Gervay Miklós kezébe. A három kéziratos és rekonstruált verset előbb a Kortársban közöltem, majd a tanulmányt Közelítések című köte-tembe is fölvettem.³ 

    Újabb évek teltek el, s 1999. augusztusában Kosztolányiné Gervay Augusztától újabb vastag borítékot hozott a posta. Levele mellett xerox-másolatokat találtam, Németh Lászlónak Kosztolányiné Gervay Augusztához írott hét levelének másolatát, továbbá Gervay Auguszta néhány írását, valamint némi magyarázatot a levelek eredetéről. A küldemény alapján az alábbi "történet" rekonstruálható. 

Gervay Auguszta fiatal lány kora óta kísérletezett az írással, verseket és novellákat írt. Két elbeszélését 1940-ben elküldte az Új Idők szerkesztőségének, ahonnét 1940. április 27-i keltezéssel az alábbi levelet kapta: 

Nagyságos Kisasszony!  

A húsvét 1939-ben és az Emlékezés Nagymamára figyelemreméltó írások. Kezdetnek bíztatók. Hisszük, hogy idővel nekünkvalót is tud majd írni.  
Kéziratát mindig szívesen olvassuk el.  
Tisztelettel köszönti  

Gervay Auguszta 1999-ben nekem is elküldte Emlékezés Nagymamára című novelláját: az írásban van valamiféle szépírói erény, frappáns ötlet, ami figyelmet ébreszt, de nem tévedett a Herczeg Ferenc szerkesztette irodalmi képes hetilap, amikor közlés helyett csupán további munkára biztatta a fiatal szerzőt. 

Gervay Auguszta később tanítói oklevelet szerzett, férjhez ment Kosztolányi Tiborhoz, gyermekei születtek, s az írást sem hagyta abba. Szabadverseket és tárcákat írt. Az ötvenes évek végén a budapesti Trombitás utcából, ahol családjával lakott (s ahol ma is él), néhány versét elküldte Németh Lászlónak. Ekkor kapta az első levelet Németh Lászlótól, aki 1957 óta az esztendő nagy részét a Balaton mellett, Sajkódon töltötte. 

(Kosztolányiné Gervay Augusztától csak a levelek xerox-másolatát kaptam kézhez. A levelek mellől a borítékok hiányoznak. Németh László mindegyik levelét kézzel írta.) 

Kedves Asszonyom! 

Lenn élek a Balaton mellett egy elhagyott házban s családom két-három hetenként juttatja le hozzám a felgyűlt postámat. Ezért késett a válaszom. A húsvétot szántam arra, hogy válaszoljak s a nagy halom papírban némi fejtörést is okozott, amíg a levelet s a hozzá tartozó verseket összepárosítottam. A Trombitás út segített ki - miután a levélbeli tanítónő és a versbeli pénztáros előbb zavarba hozott. 

    Azt, amit munkáimról mondott, köszönöm. Jól esett, főleg mert olyasvalaki írta, aki kéziratainak a tanúsága szerint: zárt, belső világában nem az emberek megnyerésére, hanem érzései, benyomásai igaz, egyszerű kifejezésére törekszik. 

    Szabad versei énnekem tetszenek; akármilyen igénytelenek, mindben van valami eredetiség, egy szerzőjükre jellemző reflex. Kosztolányi és Bartalis János hasonló versei jutnak róluk az eszembe. Sem elemezni nem akarom őket, sem tanácsot adni; a "ne érints" úgy érzem, nagyon is jogos kívánság egy olyan művésznél, aki nem művészi tudásával, hanem őszinteségével, hogy úgy mondjam művei ártatlanságával tartja fenn magát a trapézon. Azt a bizonyos hálót azonban, igen, kifeszíthetem alatta: van valami vonzó abban, amit csinál. 

    Egyetlen tanácsot mégis adok: tartsa meg a verseit a maga belügyének egyelőre, mintha az imádságot akarná pótolni vele az életében. A nyilvánosság ma a kész, erős írókat is az eltorzulás felé viszi; míg így, a szemérem csésze-levelében azt az érettséget is elérhetik versei, amely frissességükből talán még hiányzik. 

    Szeretettel köszönti: 

Németh Lászlónak a költészetről vallott és a levélben kifejtett gondolatai mellé - a Kosztolányi Dezsőre történt hivatkozás miatt is - érdemes odatenni, amit Kosztolányi szerzői estjének bevezetőjében, 1936-ban mondott: "Amikor a verseit megismertem, meglepődtem. Ez a költő nem becsülte a műveltséget olyan sokra, mint gondoltam. [...] Mintha a jelentéktelent keresné, mintha irtózott volna minden nagyképű mélységtől. [...] A költő műveltsége nem tudás, hanem nemesség, mely egy kézlegyintésben is elárulja magát s szívesebben árulja el magát egy kézlegyintésben, mint rímes tudóskodásokban. 

    Azt, hogy költő, verseiből tudtam meg; azt, hogy nagy költő, regényei bizonyították be. Versei képzelet, ötlet egy-egy szikráját fogták el, regényei megmutatták, hogy ez a szikrázás szellemének állapota. Regényei témájukban épp olyan igénytelenek voltak, mint versei. [...] A költő többet is meg tudna csinálni annál, amit csinál, de csak ennyit csinál, mert élvezi a fölényes munkának azt a csillámát, amely a fölös erőből készült művön ragyog. Olyan tornász ő, aki nem tűri, hogy erőlködésen kapják. S minél igénytelenebb a gyakorlat, annál csodálatosabb az izmok pontos játéka."⁵ 

    Gervay Auguszta biztatást vélt joggal kiolvasni Németh László soraiból, ezért újabb küldeményt - ezúttal néhány szépprózai írást - juttatott el az íróhoz. (A küldeményben lehetett a Nagy zenés cirkuszparádé című novella, melyet Németh László röviden Cirkusz címmel említ.) Az író levelezőlapon válaszolt. 

    Feladó: Németh László, Aszófő. 

    A címzés: Kosztolányi Tiborné asszonynak, Budapest, II. Trombitás u. 15.

    A postabélyegző kelte: 1958. május 13. 

Kedves Asszonyom! 

Nem levelezek többé. Az Ön második levelére sem akartam már válaszolni. De hányódó papírokat rendezgetve, elolvastam újonnan küldött (Cirkusz) novelláját. S tulajdon érzésem ellen vétenék, ha nem írnék néhány sort. Természetesen olvastam másik két novelláját is; amit a verseiről írtam, rájuk is vonatkozik. Ez tán még jobban tetszett. Pedig milyen igénytelen - s mégis kétségtelen tehetség s vonzó emberség dobban meg benne. Nem arra akarom rábeszélni, hogy nagyobb műveket írjon - csak többet. Dolgozzon föl mindent így, ezzel a visszafogott lírával, egyszerűséggel. Tán semmi se hiányzik úgy újabb irodalmunkból mint ez a kis írások cserepein felvillanó élet-teljesség. Olvasta Moravia: Római történeteit? (Remélem, jól idézem a címet, romlik az emlékezetem.) Valami ilyenre gondolok. Több levelére, sajnos, nem válaszolhatok - személyes bajaival sem tudok foglalkozni. (Van nekem is, több!) Alakítsa művészetté őket. 

    Üdvözlettel: 

1958 nyarán Gervay Auguszta újabb írásokat küld Németh Lászlónak (például a Gesztenyefa című novellát), majd személyesen is fölkeresi az írót Sajkódon. Gervay Auguszta így őrizte meg jegyzetei között beszélgetésük emlékét Sajkódról az aszófői állomásig sétálva: 

    A Gesztenyefacímű novellával kapcsolatban mondta Németh László: 

    "- Mindenesetre önálló gondolatalkotásról tanúskodik, ami nőnél ritka, és semmi kékharisnyás nincs benne; egyéni viszonyulás az emberekhez, egyszóval: egyéniség. De át kellene dolgozni. 

    - Igen, a legtöbb novellámmal így vagyok. Amikor elkészülök vele, azt gondolom, ha most újra kezdeném, talán jobban sikerülne. 

    - Nem. Azok a rövid írások nagyon tökéletesek. Például a Miért? Egy-egy rövid írásban egy nagy fájdalom. 

    - Nagyon szubjektív... 

    - Igen. De úgy látszik, éppen ez benne a vonzó. Ösztönös író. Olyan ízléssel ír, ahogy egy nő megköt egy sálat, elrendez egy virágcsokrot." 

    Hogy Németh László miképpen őrizte meg a látogatás emlékét, arról majd egy későbbi idézetben - A "vallásos" nevelésről című tanulmány bevezetésében - olvashatunk. 

    Kevés idő telik el, s az év végén Gervay Auguszta ismét írásokkal jelentkezik. A küldeményben a Házasság háborúban című elbeszélés mellett a Miért? című novella is szerepelhetett. Ennek az írásnak az egyik utolsó mondata: "Hogyan magyarázza meg az asszonynak, hogy annak, aki egyszer megértette a szépséget, veszélyessé válik az élet."⁶ A novella szemmelláthatóan megfogta Németh Lászlót, mert ezt a gondolatot nemcsak az alábbi levelébe szőtte bele, hanem - mint látni fogjuk - más írásában is idézi. 

Kedves Asszonyom! 

Nagyon köszönöm, hogy novelláit elküldte. Nyáron nem lehettem olyan szíves házigazda, mint szerettem volna s féltem, hogy megneheztelt érte. 

    A novelláiról csak jót mondhatok. Én mint írtam, rég nem vagyok már kritikus, azt is megtanultam, hogy ízlésem sokban eltér a literátor-népétől, de az bizonyos, hogy az írásait mindig szívesen olvasom: annyi ízlés, friss impresszionista ecsetvonás s váratlan, nem tolakodó mélység van bennük. A Házasság háborúban azt gyaníttatja, hogy tán a kisregény lenne az a műfaj, amelyben tehetsége kibontakozhatna. Persze nem ismerem még olyan írását, amelyben megteszi a kritikus lépést: közvetlen élménye s tapasztalata köréből átlép az önálló életet élő fikcióéba s transzponálja önmagát másba, másokba. A két kis novella is tetszett; két oldalon nehéz tömörebben beszélni a szép élet veszélyességéről. 

    Bocsásson meg, hogy válaszommal megvárattam. Egy határidős cikket préseltek ki belőle, aztán fölutaztam karácsonyozni; ezt a levelet is a lányom gellérthegyi lakásából írom. De a késésnek meg lesz tán az az előnye, hogy e bátorító sorok épp ünnepre érkeznek. 

    Megismétlem a nyári kérést: ha úgy érzi, hogy megint egy lépést tett előre: küldje el hozzám az írásait. Ha mint irodalmár, kiadó nem is tudom segíteni, mint együttérző olvasó: tán igen. 

    Szeretettel köszönti: 

A kéziratokat majd Sajkódról küldöm vissza. 

A bátorító levélre Gervay Auguszta újabb írásokat küld Németh Lászlónak. Az írások között szerepelt a Gyermek, A postás és A körtéri Népbüfében. Válaszában az író ezeket említi. Leveléről hiányzik a keltezés, Gervay Auguszta jegyezte föl később: 1959. VI. 

Kedves Asszonyom! 

Egy kicsit megkésve írok a novelláiról. Amikor megkaptam, rögtön elolvastam egyet, talán a Gyermeket, aztán A postásba kaptam bele. De tán rossz hangulatban voltam; úgy éreztem, hogy ezek - ha nem is gyengébbek tán mint az eddigiek, de nagyon egy helyben forognak -, mintha az élete rázsugorítaná magára a művészetét is s megijedtem, hogy valami kellemetlent, fájdalmat okozót kell írnom, s ezért nem vettem elő a csomagját, egészen máig, amikor a föltorlódott póstámban utolsóul a Maga felbontott borítékát vettem elő. 

Nagyon megnyugtat, hogy tévedtem: a novellák éppolyan jók mint az eddigiek; a Népbüffé tán még jobb is. Elolvastam a két gyerekkorit is: csakugyan igaz - hogy legalább is a stílus - nem fejlődött, ugyanaz a tiszta, egyszerű, az igazságáról rögtön meggyőző hang, amelyet nem is lehet s kár is volna "fejleszteni". De ha már húsz éve is így írt - miért ír még mindig csak magának s mit kellene, kellene valamit tenni, hogy ezekből az írásokból legalább egy kötetnyi az emberek kezébe kerüljön? Vagy így maradhatnak csak olyanok, amilyenek? 

Amit a fikcióról írtam, úgy hiszem, nem értette jól. Nem valami "kitalált" mesére gondoltam én, hanem épp arról a "hozzáadásról", amely lehetővé teszi, hogy a lényegest szabadabban, teljesebben mondjuk el. Mert olvasta a Gyászt; nos, az is énrólam szólt; nemcsak arról, hogy akkor halt meg az első gyermekünk, de a büszkeségről, legnagyobb hibámról is, amely oly könnyen falazza be élve a fiatalt. De ha a magam életéből veszem hozzá a mesét, díszleteket (mint a Bűnben például), sose írhatom meg mindezt (alig harmincéves koromban) olyan "hátborzongató" sötéten s egyben világosan. Azt gondoltam: tán magának is szabadabb mozgást s egyben teljesebb katharzist is adna egy-egy ilyen "transzpozíció".

A kisregényt érdeklődéssel várom; annyi jót küldött már, ha valami nem is olyan jó, vagy én nem érzem annak -, az már nem rontja el az összbenyomást: küldheti bátran. 

    Itt a póstás, üdvözli 

1959 nyarán Gervay Auguszta néhány hetet a Balaton mellett, Almádiban tölt. Innen jelentkezik Németh Lászlónál, és kér lehetőséget az újabb személyes találkozásra. Írást is küld levele mellett. Válaszát az író levelezőlapon küldi. 

    Feladó: Németh László, Aszófő. 

    A címzés: Kosztolányi Tiborné asszonynak, Balatonalmádi, Hunyadi J. u. 10. 

    A postabélyegző kelte: 1959. júl. 28. 

Kedves Asszonyom! 

Nálunk ebben a hónapban valóságos bolondokháza volt; feleségem kezét operálni kellett, az Anna-nap körül pedig kulminált a meghívott s meg nem hívott családtagok, táncosok stb. árhulláma. Ez az oka, hogy eddig nem mertem idehívni. De ha az utolsó napokban egy délután át tudna rándulni, szívesen látjuk. Akkor a novellájáról is beszélünk. Különben a Tárogató útra írok róla. 

    Szeretettel köszönti: 

A következő év, 1960 elején Gervay Auguszta ismét kéziratot küld Németh Lászlónak, többet is. Az író válaszlevelében részletesen beszámol életkörülményeiről: betegségéről, munkájáról. Tanácsai a régiek: pontos megfigyelés, nagy koncentráció kell a prózaíráshoz. 

Kedves Asszonyom! 

Január közepén néhány napra jöttem föl Pestre, hogy Bolyai és Csehov tanulmányaimat legépeltessem, a Borisz Godunov fordítást beadjam stb. Mindehhez sokkal több idő kellett, mint gondoltam -, a család is igényt tartott rám s a sajkódi fűtési viszonyok sem voltak szívderítők: napi háromszor befűteni brikettel, mint háziasszony bizonyára tudja, mennyi mérget és kormot jelent. Így aztán egy hónap lett a hétből s amikor indultam volna vissza, megkaptam az influenzát; az pedig súlyos tüdőgyulladásba ment át. Két hétig igazán aktuális volt Bolyai mondása: "Amennyiben rossz voltam, megszabadul tőlem a föld, amennyiben jó, én szabadulok meg a földtől." A legmeglepőbb az volt, hogy az életösztön, amely kétségbeesett elhatározásokkor mindig közbeszólt, semmiféle alakban nem jelentkezett. Igaz, mindig influenzában kívántam meghalni, s most itt volt egy influenzás szövődmény s én is teljesen megértem rá. A sajkódi öngyógyítás azonban, mely a hypertoniám s a szívemet jó karban tartotta s a Tetrán nevű gyógyszer mégis csak áthúztak a reménytkeltő betegségen, s miután már tíz napot töltöttem kórházban, hogy a tudomány is rámvesse szemét, s egy újabb héten át az érdeklődés ostromát is kiálltam (közös barátunk is járt nálam) - most már csak a szomorúságot kell leküzdenem, itt a sajkódi virágzó mandulafák közt, amit a felszámolt élet további hordozása vált ki. 

    Mindezt azért írom, hogy hallgatásomban ne lásson elfeledést -, hisz Jobbággyal üzentem is. Kéziratát február elején kaptam meg, amikor egy napra, részben épp a póstámért, lementem Sajkódra, de csak most olvastam el. Nem mondhatok mást, minthogy szívesen olvasom a dolgait. Ízlés van bennük, sok kedves, szomorú megfigyelés, s ami a fő, valami nem tolakodó asszonyi filozófia - olyan ritka egy nő, aki önállóan gondolkozik s mégsincs semmi kékharisnyás benne. Most külön is örültem, hogy régibb buzdításaim a nagyobb konstrukciókra, nem okoztak kárt, visszatért ahhoz a műfajhoz, amelyben a képességei, úgy látszik, a legotthonosabban mozognak. Elhiszem, hogy tudna jobb novellákat is írni ezeknél, de írjon csak továbbra is ilyen ötletszerűen s majd úgy lesz egyik másik még jobb is. 

    Zavaros viszonyaim miatt leírom, melyeket olvastam, hátha többet is küldött, csak valahol elmaradtak: Libamáj, Társaságban, Barbárok, Gondolatok a jó modorról, A remete álma, Képeskönyv. Remélem, azóta írt újakat, s elküldi őket. A személyes találkozás már nehezebb - Almádiról majd átrándulnak megint. 

    Nagyon megnyugtató volt, amit a munkáimról írt. Éppen mert irodalmi értékükben egyre jobban kételkedem, jól esik hallanom, hogy van erkölcsi értékük: van, akit támogatnak a felszínen maradásban, sőt följebb törésben. Csak egyet kérek: ne használja a mester szót megszólításul. A "tanár úr" olyan kedves, ha most épp nem is vagyok az. Alapjában egy íróvá torzult tanár vagyok. Ha hasonló kifogása van az én megszólításom ellen, közölje épp ily bátran. 

    Szeretettel: 

Németh László Sajkódon sokat olvas, és az ötvenes évek végén, valamint 1960-1961-ben sajkódi műhelyében több tanulmánya születik. Ezeket az 1957 és 1960 között írott s 1961 márciusáig végső formába öntött tanulmányokat 1961-ben a Magvető Könyvkiadó Sajkódi esték címmel jelentette meg. Ám a kötetben nem szerepel a Pillantás az őstörténetbe című írás, nem tartotta kiadásra elég érettnek a Tudománytörténetet, valamint hiányzik az ugyancsak erre az időre keltezhető A "vallásos" nevelésről című terjedelmes tanulmány. Gervay Auguszta közléséből és Németh László hozzá írt leveleiből tudjuk, hogy ez a tanulmány valójában a Gervay Augusztával történt beszélgetések és levelezés hatására, az asszony "neve-lői gondjára" született válaszul. 

    Németh Lászlónak a Sajkódi estékhez "utószó gyanánt" írt kötetzáró jegyzetében olvassuk: "Olvasmányaim aztán lassan az írásra is rákapattak: Így keletkezett - az e kötetben nem szereplő - Pillantás az őstörténetbe című írás, s a kiadásra nem elég érett Tudománytörténet. Voltak azonban másféle ingerek is. Tanárkorom emlékeit idézve, hosszabb órarekonstrukciókba kezdtem: hogy tanítottam Vásárhelyt a történelmet. Egy fiatal tanítónő keresett fel, s mondta el nevelői gondját. Ő nem hisz Istenben, de gyermekét vallásosan akarja nevelni, hogy kultúrember legyen. Erre írtam válaszul leghosszabb tanulmányom, mely már csak terjedelme miatt sem illik ebbe a gyűjteménybe: arról, hogy mi helyettesítheti a mai nevelésben a vallás hajdani szerepét."⁷ 

    Amikor az Iszony francia nyelven Párizsban megjelent, s Németh László azt remélte, hogy a franciaországi "kopogtatásnak" folytatása lesz, egész írói pályáján végigtekintő hosszabb tanulmány írásába fogott. A pályatörténet Negyven év címmel, "Tájékoztató pályámról s munkásságomról" alcímmel készült el. Amikor a Magvető és a Szépirodalmi Könyvkiadó 1969-ben elindította a  Németh László munkái című gyűjteményes életmű-sorozatot, és a sorozat első köteteként Németh László novelláit valamint korai regényét, a Gyászt közreadta, akkor került a Negyven év nyilvánosságra: az író a kötet élére helyezte, "hogy újabb nemzedékek kezében [...] uti vezetőül szolgálhasson". Németh ebben a pályatörténeti áttekintésben is megemlíti A "vallásos" nevelésről írott tanulmányának a keletkezési körülményét: 

    "Egy tanítónő, aki elég jó novellákat is írt, azzal keresett fel, hogy adhatna ő a fiának vallásos nevelést, mert maga ugyan nem hisz Istenben, de gyereke neveléséből azt a kultúrát, amit a vallás ad, nem szeretné kihagyni. Erre a furcsa, de megértett kérdésre egy száz gépelt oldalnyi tanulmány lett a válasz, melyet sohasem küldtem el."⁸ 

    Tehát a tanulmány elkészült, de megírása után azt Németh László nem küldte el Kosztolányiné Gervay Augusztának. Helyette ő kapott értesítést arról, hogy a fiú, akinek a nevelésével kapcsolatos gondjait az édesanya az íróval megosztotta, akinek a nevelésével kapcsolatban az édesanya évekkel korábban egy nyáron az író tanácsát kérte, tragikus hirtelenséggel elhunyt. A gyászjelentés mellé az édesanya a fiú, Kosztolányi Péter néhány versét is odatette. 

Kedves Asszonyom! 

A gyászjelentés benn ragadt valahogy a borítékban; úgy kezdtem hozzá az olvasáshoz, hogy azt hittem élő verseit olvasom. De a csapás, amelyet rövid levele említ, tán épp a Gyávaság című vers fölött, nyugtalansággá vált; újra átkutattam a borítékot s megtaláltam a hírt. 

    Mit lehet erre mondani? Az, hogy a versek jók, vagy legalább is sokat ígérők; hogy gondolati hevük, feszültségük garanciája volt a további fejlődésnek (hisz a költő és gondolkozó nem hogy kizárná egymást - de egymás élesztői s kordában tartói): csak a veszteséget növeli, ha növelheti. Az hogy két gyerek elvesztése után, átérzem vagy legalább el tudom képzelni egy ilyen veszteség fájdalmát; magától értetődik. 

    Épp a télen gépelgettük a Vallásos nevelésről szóló tanulmányom, amelyet jó 6-7 éve már, épp a fiaiért érzett gond, felelősség hívott elő, egyik nyári látogatása után. Kéziratban lappangott mindmáig s lappang még alkalmasint jó ideig (ha megjelenik, ajánljuk K. P. emlékének) s bár a gyermek felnőtt, kitűnő fiatal férfi lett nélküle, a szülői gondok ellenére, amint el is ment, a szeretet ellenére, mely sok okból fokozott erővel kapaszkodott belé. 

    Tapasztalhatta, hogy bár foglalkozásom szerint annak kéne lennem, nem vagyok kíváncsi természet - a mások családi titkai inkább visszariasztanak; de itt, megnyugtatásul mégis megkérdezem: ugye nem suicidum? Rettenetes volna azt tudni, hogy Az éjszaka néma utcái kezdetű vers költőjét, akinek olyan vigasztalói is voltak már az élet ellen, mint a Vigasztalókban megírta: nem a Mindenség kiszámíthatatlan pazarló véletlene pusztította el. 

    Amennyire egy ember-maradványtól, a halálra készülés 12. évében ez kitelik, mély részvéttel veszek részt bánatában. 

    Sajkód, 1965. május 25.-én. 

Németh László A "vallásos" nevelésről írott tanulmánya először 1968-ban, a Kiadatlan tanulmányok második kötetében látott napvilágot. Az író tartotta szavát, teljesítette a levelében tett ígéretet: a cím alatt ez olvasható: "K. P. emlékének". Németh László fenti leveléből és a levél címzettjének közléséből tudjuk, hogy a monogram Gervay Auguszta fia, Kosztolányi Péter nevét rejti. A tanulmány első, Anyai gond című fejezetét közöljük itt; az írás eddig homályban maradt célzásai a fenti levelek ismeretében nyílnak meg, és válnak értelmezhetővé. 

     "Az elmúlt nyáron egy fiatal asszony látogatott meg, akivel előzőleg már volt néhány levélváltásom: igénytelen novellákat küldött, amelyekben azonban volt valami váratlan, mélybenyilalló, ami miatt újra és újra eszem-be jutottak. Nálunk épp nagy fölfordulás volt, építkezés, vendégek; - a ház mögé vezettem őt a vele levő kisfiával: ott az árnyékban beszélgettünk, mialatt a többiek terítettek, a strandon voltak, egy jófélórácskát. Én újra elmondtam, amit már meg is írtam neki, s újabb írásai felől érdeklődtem; ő azonban egy kis mentegetőzés, köszönet után odábbküldte a fiát: arra kért tanácsot, hogy vallásosan nevelje-e a gyerekeit. Neki ez nagyon égető kérdése s nem tud megállapodni önmagával. Én ezt a problémát a fürdőzőktől hangos Balaton fölött erőszakoltnak éreztem; nyilván Almádi és Sajkód közt találta ki, mialatt azon tűnődött, mivel is állítson oda a megismerni kívánt író elé, aki előző levelében egy személyesebb problémája előtt már elég kurtán betette az ajtót. De azért elmondtam, ami ott a szikkadt kánikulában eszembejutott, közben a ház felől jövő hangokra is figyelve; egy kicsit ugyanis féltettem őt: családom nem szereti a nőírókat. 

    A kérdés azonban úgy látszik, őszintébb volt és fontosabb neki, mint gondoltam. Bátorításomra nemrég újra elküldte néhány novelláját, melyek jobbak voltak, mint a régiek, s az egyik kapcsolatban is volt a nyáron fölvetett gonddal. A levél nagy része is erről szólt, sem a válaszom nem elégítette ki, sem amit az Égető Eszterből erre kihámozott; meg is kért, hogy nem írnék-e egyszer részletesebben róla. Ő maga nem hisz Istenben, de a gyermekeit azért vallásosan akarja nevelni, hogy igazi kultúremberek legyenek, közölte mindjárt a döntését is, naivan, de határozottan."⁹ 

    Németh Lászlónak a nőírókkal kapcsolatos véleményét - mivel éppen egy tanítónő írásairól és a vele folytatott levelezésről van szó - érdemes behatóbban megismerni. Amikor Virginia Woolfról másodszor írt Orlando című regénye kapcsán, ezeket a gondolatokat veti papírra: "Már Virginia Woolf másik regényében, a Mrs. Dallowayben is az ízlés önkénytelen biztonságát becsültem a legtöbbre. Nála az ízlés egyben szerkezet is s ha igazán nőies vonást keresünk rajta, ez az. E regény nem úgy íródott, mint a férfiak regényei, akik terv után építenek. Ez a regény azzal a csinnal készült, mellyel a nők öltözködnek. Itt kihúz egy fodrot, ott átdob egy szalagot; csalhatatlan ösztönnel igazítja a mese pántlikáit és redőit. Egy végrehajtott terv sohasem lehet ilyen tökéletesen zilált, ilyen geometriátlanul egész. Játék: talán nem is egy nagy szellem játéka, de játéknak páratlan. A mi ragasztott bajszú asszonyíróink tanulhatnának tőle."¹⁰ 

    Németh László A "vallásos" nevelésről szóló tanulmány több más helyén is említi "a fiatal tanítónő anyát": egyetért és vitatkozik vele, a levelében és a vele folytatott beszélgetéskor megfogalmazott szavait, kérdéseit idézi, valamint saját hajdani válaszára emlékezik. A legjellemzőbb talán a tanulmánynak az a részlete, ahol az író Gervay Auguszta egyik novellájának, a Miért? című rövid írásának az egyik - korábban már az 1958. december 22-én kelt levelében is kiemelt - mondatát idézi: "A szépség veszélyessé teszi az életet, magyarázza meg tanítónőm egy kétoldalas, de mély értelmű novellájában."¹¹ 
 

Jegyzetek  

1 Tüskés Tibor: Pilinszky János alkotásai és vallomásai tükrében. Szépirodalmi Könyv-kiadó. Bp. 1986. 43., 59. p. = Tüskés Tibor: Pilinszky János. 2. kiadás. Kráter Műhely Egyesület. Bp. 1996. 30., 41. p. 

2 Piarista Öregdiák, 1942. ápr. 15. 49-51. p. 

3 Tüskés Tibor: Pilinszky János három diákkori verse. Kortárs, 1994. 5. sz. 21-28. p. = Tüskés Tibor: Közelítések. Felsőmagyarország Kiadó. Miskolc. 1999. 118-126. p. 

4 A levél eredetije Gervay Auguszta birtokában van. 

5 Németh László: A minőség forradalma. III. kötet. Magyar Élet kiadása. 1940. 100-101. p. = Németh László: Két nemzedék. Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó. Bp. 1970. 119-120. p. = Németh László: A minőség forradalma. III. kötet. Püski. 1999. 1811-1812. p. 

6 Az említett írás teljes terjedelemben:  Gervay Anna: Miért? 

A fiúintézetben végetért a reggeli istentisztelet. A diákok nagy része magához térve ebből a reggeli révületből, amely sokuknál még összefolyt az álommal, tódult az osztályok felé. Némelyek enyhe lelkiismeretfurdalással az elmulasztott feladatok miatt. Persze, akik tanultak, némi kárörömmel nézték a drukkolókat. A fiúk nagy részét elcsalta délutá-nonként a korcsolyázás, vagy a csatangolás vágya, néha egy mozi. Egyesek a legjobb feltételek ellenére egy-egy bűvös könyv rabságába estek.

A reggeli misét bemutató pap is átöltözött már. Föltette fekete keretes szemüvegét, ami hosszú, sovány, feketeruhás alakjának bizonyos ijesztő befejezést adott. A szemében értelem és erő volt. Fázósan összekulcsolt karjaival éppen elhagyni készült a sekrestyét, amikor egy bizonytalan korú, megviselt asszony kopogtatott be szegényes feketében. Barátságosan és kérdőn nézett az asszonyra, bár kissé sietősen is, mert ilyenkor nem szokott fogadni.

Az asszony bár tétován állt az ajtóban, nem látszott ilyesmivel törődni, mintha nagyon fontos dologban jött volna...

- Főtisztelendő urat keresem - mondta.

A pap bólintott. Nem ismerte ezt az asszonyt, nem emlékezett rá. Sok szülővel volt dolga, és az arcokat nem tudta jól megjegyezni.

Az asszony közelebb jött és nagyon nehezen, önmagával küszködve beszélt: - A fiam elesett a harctéren... - ezt mondta az asszony. A pap részvéttel bólintott, de nem tudta, kiről van szó. A papokban, akik egy kicsit már itt a földön eltemetkeznek, különben is van valami közömbösség a halál iránt.

- Talán tetszik emlékezni rá, a Janika, a Réth Janika... Két év előtt érettségizett.
A pap bólintott, jó diákja volt. Azt mondták akkor a szülőknek:

- Örülhet, akinek ilyen gyereke van!

Kérdezte az asszonyt, hogy hogyan történt. Megtudta, hogy egyetlen gyerek volt. Részvétét fejezte ki, igazán sajnálta.

Valahogy nem volt több mondanivalójuk, a halálról mit is lehetne beszélni? A pap megígérte, hogy majd imádkozik érte, s várta, hogy az asszony elmenjen. De az asszony nem ment. Csöndben álltak, majd az asszony ismét nagyon nehezen, önmagát legyőzve megszólalt: - Azt akartam megkérdezni - mondta akadozva -, hogy miért halt meg a Janika?

- Hogy érti ezt, kedvesem? - kérdezte a pap.

- Az úgy volt, hogy eljöttem ide misére. Ő is járt mindig diákmisére. Gondoltam, megnézem, hova járt ő annyi éven át, minden reggel. Imád-kozni is akartam, gondoltam, talán megnyugtat egyszer a jó Isten és meg-érteti velem, amit nem tudok megérteni... És akkor megláttam a főtisztelendő urat és megismertem és gondoltam, hogy megkérdezem, mert a főtisztelendő úr, talán tudja az okát. Mert ahogy visszagondolok, nekem úgy rémlik, hogy ez a halál már nagyon régen elkezdődött... 

Tetszik talán emlékezni, amikor egyszer nagyon régen beteg volt, még második gimnáziumban.

Azelőtt ő olyan más volt, olyan, mint a többi fiú. Ha választani kellett az almából a pirosat, a szépet, a nagyot választotta. Nem úgy, mint később. Szerettük, mert kedves, vidám, talpraesett bátor gyerek volt. Sok csínyt követett el, de mindig megbocsátottunk, mert azt mondtuk, a fiúgyerek legyen ilyen. Minden játékban ő volt a vezér.

Azután megbetegedett. Súlyos, elkésett vakbélműtéten ment át. Sokáig kellett feküdnie, nagyon legyengült.

Főtisztelendő úr meglátogatta. Hogy örült! Mi is nagy megtiszteltetésnek vettük. Habos-kávét készítettem kaláccsal. Uzsonna alatt elbeszélgettünk, utána főtisztelendő úr bement a gyerekhez.

Janika sokmindent kérdezett az iskoláról. Este a gyerek váratlanul azt mondja nekem: a főtisztelendő úr azt mondta, hogy az Úr Jézus nem olyasvalaki, akit nem érdekelne az ő bélyeggyűjteménye.

Kicsit eltűnődtünk ezen. Még feküdnie kellett egy ideig. Főtisztelendő úr néha meg-látogatta. Kijelölte neki a leckét, tanultak.

Mire ez a gyerek fölkelt a betegágyból, úgy megváltozott. Először a betegségének tulajdonítottuk, de sohasem lett már olyan, mint régen.
Én nem tudom, szerettük így is, de kicsit idegenebb lett.

Naponta járt diákmisére. Azt mondta, minden hívő katolikusnak naponta kellene áldoznia. Kijött hozzám a konyhába, el akart mosogatni. A cipőjét maga tisztította. Ha gyónni készült, bocsánatot kért mindenkitől. Még szégyelltem is. De azt mondta: Ha ezt az utat választottam, végig kell járnom. Vagy-vagy. Ezer kis erőszakot követett el magán. Ha a kedvenc ételét főztem, abból alig evett. Az akaratát, a lemondást naponta gyakorolta. Később félévig cigarettázott, félévig nem.

Tele volt idealizmussal, s azután elvitték katonának, és belekerült a legszörnyűbb háborúba.

Társai közül többen felakasztották magukat; mindenki fölmentette magát, aki csak tehette. A diákmisékről odakerült, ahol falvakat gyújtottak föl, gyermekek agyvelejét loccsantották szét a házfalakon, asszonyokat becstelenítettek meg, egészséges fiatalembereket halomra lőttek; s a szegény, nyomorult emberek ölnek, elárulják testvérüket is, hogy egy-két nappal tovább élhessenek.

Kétszer vitték ki a frontra. Megsebesült. Betegen feküdt még, amikor jött az újabb behívó. Az orvos fölmentést akart adni, apja sírva kérte, hogy maradjon otthon. De ő azt mondta: őt hívták, ha ő nem megy, helyette más valakit visznek. Ő nem hagyhatja, hogy a veszélybe más menjen helyette.

- Többet nem is láttuk. Hát ezért kérdezem, amit nem értek, miért kellett az én Janikámnak meghalnia?
A pap értette már, hogy mit kérdez az asszony. Tudni akarta, hogy mi az az eszme, mi az az erő, ami az ő fiának több volt, mint az élet, több, mint az ő összetört anyai szíve.

Hogyan magyarázza meg az asszonynak, hogy annak, aki egyszer megértette a szépséget, veszélyessé válik az élet.

Tűnődve nézett az asszonyra, végül szomorúan ennyit mondott:

- Az ön fia nagyon boldog volt!  

7 Németh László: Sajkódi esték. Magvető Könyvkiadó. Bp. 1961. 429-430. p.  

8 Németh László: Negyven év. Horváthné meghal. Gyász. Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó. Bp. 1969. 53-54. p.  

9 Németh László: Kiadatlan tanulmányok. II. kötet. Magvető Könyvkiadó. Bp. 1968. 306-307. p.  

10 Németh László: Európai utas. Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó. Bp. 1973. 482. p. 

11 Németh László: Kiadatlan tanulmányok. II. kötet. Magvető Könyvkiadó. Bp. 1968. 308., 313., 318-320., 344., 345. p.