Németh László legutóbb írt darabjának, Az írás ördögének hősében mintegy újra felépítette eddigi főszereplőinek alkatát és drámáját. De azon túl, hogy Semmelweis Ignácban néző és olvasó végigküzdi egy tudósnak, orvosnak, reformernek, prófétának, történelmi tanúskodónak, tanárnak, családapának konfliktusát, az író Semmelweis viaskodása magával és a világgal intimebb vallomása a darab szerzőjének önmagáról, mint akármelyik előző színműve volt. Másképp és mélyebben érvényes a Semmelweis-drámára az, amit Németh László ír erről a kérdésről A mű védelme című tanulmányában (Kiadatlan tanulmányok, II. 531): "...a drámák gyónás-jel-lege dramaturgiai sajátságokban is elárulja magát. Mi más az oka, hogy ha előadásra kerülnek, a főszereplő meghökkenve veszi át a hetven-nyolcvan oldalnyi szerepet s a mellékszereplők fitymálva nézegetik a magukét: hogy csinálok én ebből valamit. Ahogy a vád mondja: e darabokban egy szerep van, a többi csak beszélő statiszta. Nem annak a jele ez, hogy az író csak a maga indulatát tudja beszéltetni? Ez az oka annak is, hogy bár korok, alkatok sorsát száguldja be, világa mégis egyhangú, az ember a negyedik-ötödik darabnál azt érzi, ezt így már hallottam." Másképp érvényes azért, mert dramaturgiai sajátsága nem az egy szerep, hanem az, hogy a drámai összeütközés helyére a drámai helyzet elől való kitérés, tetőpont helyére rezignált lezökkenés kerül, mélyebben azért, mert nem a "maga indulatát"  beszélteti egy költőileg feldolgozott alakkal, hanem sokkal inkább az író önmaga az, aki egy bizonyos ponttól kezdve Semmelweis jelmezében a színpadra lép. Amikor itt az írás és az írásra ösztökélő ördög - vagy isten - párviadalával foglalkozunk, egy félévszázada alkotó és küzdő írónak kijáró hála és tisztelet síkjáról közeledünk a műhöz. 

   Az írás ördögét az árnyalatok feszültsége hordja és emeli, a cselekmény maga nem okoz megrázkódtatást. Semmelweis Ignác tíz évvel a darab indulása előtt felfedezi a gyermekágyi láz okát: bomló, tisztátalan anyagok kerülnek a szülő nőkbe, a halálozási arányszám ijesztő, amíg a 27 éves Semmelweis be nem vezeti a vajúdó asszonyokhoz közeledő bábák és orvosok klórmeszes oldattal való kézmosását. Egyszerű módszer, terjesz-téséhez arra volna szükség, hogy a tíz év alatt szerzett tapasztalati, főleg statisztikai adatokat tudomásul vegyék azok a külföldi szakemberek, akik tudós féltékenységből, politikai okokból, vagy karrierjük érdekében el-zárkóznak a fiatal magyar orvos forradalmi eljárása elől. Az asszonyok végtelen számokra rugó sora pusztul el a puerperális láz következtében, de a tanszékkel, hatalommal rendelkező szülészek továbbra is járványról, tellurikus kisugárzásról, kozmikus erőkről beszélnek inkább, mintsem hogy a kézenfekvő, már felfedezett és kitapasztalt módszert alkalmaznák. Hiába nyomta le Semmelweis budapesti bábaképző- és szülészeti osztálya a gyermekágyi halálozás arányszámát majdnem nullára, mint képtelen fantazmagóriát elvetik, agyonhallgatják. Markusovszky orvos és szaklapszer-kesztő hivatkozik minden földi és erkölcsi fórumra, mégsem tudja Semmelweist eltéríteni szilárd és régi gyötrelmeken megérett felfogásától: nem írja meg felfedezését, nem alakítja tollháborúvá tudományos eredményeinek keresztülvitelét, mert az írás eltorzítja az embert, "a maga elé tett papírlappal mintegy tükröt tesz maga elé; abban vizsgálja magát, hogy amit tesz, elég tetszetős-e? Elfakul a hiúságtól s szerénységet mutat; az igazságot keresi s az a fontos neki, hogy igaza legyen; vitába bocsátkozik s azt nézi, hol szúrhatja le vitatársát." És akkor belép Semmelweis fiatal felesége, csak azt érti a vitából, hogy valami nemes dologra akarják az urát rábírni, ő is könyörög neki. Semmelweis erre, miközben tudja, hogy az érvek bár tetszetősek, felületesek, méltatlanok mind hozzá, mind az ügyhöz - éppen ezért igazi ördögi érvek - beleegyezik az írásba. Négy évvel később, 1861-ben, a második felvonásban már mögötte egy sor írásmű a gyermekágyi lázról. Kemény, ellentmondást nem tűrő, indulatos írások. Amit Semmelweis előre sejtett - "vitába bocsátkozik s azt nézi, hol szúrhatja le vitatársát" -, bekövetkezett, mihelyt kutatóból íróvá lett. A haldokló asszo-nyok hörgése, amivel beléhajtották az írásba, éjjel-nappal uszítja tovább a harcra, százezrek életét véli menteni avval, hogy a világ szülészeit figyelmezteti felelősségükre. Gyilkosnak, csalónak aposztrofálja azokat a szü-lészprofesszorokat, akik noha ismerik a semmelweisi klórmeszes kézmosás gyakorlati eredményeit, nem alkalmazzák. Minden írásával zaklatottabb és ingerültebb lesz életvitele. Szenvedélye, mellyel minden nőben, aki nem az ő eljárása szerint fog szülni halálraítéltet, minden férfiban egy vajúdó asszony felvilágosításra szoruló férjét látja, az őrület felé hajtja. Nem törődik avval sem, hogy hívei, barátai, legkedvesebbjei riadnak el tőle. Már-már felesége is. S akkor egy villanás alatt - e villanás nem a színpadon játszódik le, hanem Semmelweis utolsó felvonásbeli elbeszélésében - "megfordult körülöttem a vizsgálószoba s mint aki kábultan érzi, hogy minden másképp van, mint ahogy hitte..." felébred benne a védekezés, az ördög visszakergetése, az ördögön vett győzelem kezdete. Nem ír többé vitairatot, áttér a nőgyógyászatra, előadásokat tart újabb témákról s ha ír még azután, csupa adathalmaz, száraz beszámoló lesz, mert beigazolódott, amivel Semmelweis az első felvonásban írásiszonyát - más érveken kívül - megokolta és amitől később barátja Markusovszky is óvta: "nemcsak engem szigetelt el (az írás), visszavetette az ügyet. Rosszabbul állunk, mint 47-ben, vagy 57-ben. A szülészek, csakhogy az én gyönyörű tetteim s a bennük talált elvet megtorolják, kiborítják a klórmeszet! Maga az igazság is fátylat húz az arcára, hogy ne lássa a szörnyűségeket, amiket az ő nevében csináltam." Ez a fátyol a Semmelweis-darab lehulló függönye az utolsó felvonás végén. A drámai feszültség feloldását átveszi a darab publikuma: a Semmelweis óta megmentett szülőanyákról tudó utókor. 

   Németh Lászlót az elmúlt ősszel Kecskeméten ünnepelték. Az ott megjelenő Ifjúság című lap beszámol az író beszélgetéséről a Katona József Gimnázium diákjaival. Egy, a témák kiválasztására vonatkozó kérdésre azt felelte az író, hogy a téma belső kényszert jelent, "erinniszekként" üldözték élete folyamán meg nem írt gondolatai. A közvetlen beszélgetésen áthallatszik a kb. három évtizeddel ezelőtti megfogalmazás (Kiadatlan tanulmányok, I. 593): "Én inkább magam voltam vadja a témáimnak. Egyszer csak ott volt mögöttem, mint fúriák a tisztátalan mögött. Futó nyomom követelődző hangokkal telt meg - szívemet mint a kényszerűség fogta láthatatlan karmuk." Hogy Az írás ördögét jogosan tarthatjuk Németh László ma érvényes önvallomásának, bizonyítja a kecskeméti diákoknak adott válasz folytatása: tavaly (1969-ben) a Semmelweis volt az utolsó belső kényszerűség - mondta -, melynek még eleget tett és befejezhetett. Most már inkább csak szemlélődik. Legkedvesebb regénye - felelte egy másik kérdésre - mely "talán nem a legjobb, de a legtöbb emberi mondanivalót rejti", az Égető Eszter. Nos, Az írás ördögének ugyanaz a két ve-zérprincípiuma, mint az Égető Eszternek volt: belátás és őrültség. Az epikus műben a szereplők egész sora képviseli az őrültség különböző formáit a hóborttól a szent megszállottságig, míg a belátás Eszter alakjában összpontosul. A Semmelweis-darabban fordítva: a drámai hős őrültsége egymaga áll szemben a körülötte levő világ belátásra késztető módozataival, egész addig, amíg - éppen mert drámáról és nem epikus műről van szó - a hős maga "elbukik", vagyis belátja őrültségét. Az író az őrültség pártján van, hősének veresége és egyben a tragikus fordulat abban áll, hogy a tragédia elmarad: Semmelweis átáll a belátás oldalára. De addig végigjárja az őrültség egész skáláját: anyósa szerint "ez már valami mánia őnála", "több az egy kerékkel" (3. felv.); barátja félti, hogy "megszállott"-nak fogják tekinteni, mire Semmelweis maga idézi ellenségei képzelt vádját, hogy ő "bolond", tehát a "klórmeszes megelőzés is bolondság", sőt barátjáról is feltételezi, hogy "háborodott"-nak, "eszeveszett"-nek tartja (3. felv.). A fordulat után, amikor már a belátás partjáról néz vissza régi énjére, "egy rögeszmétől megszállt[...] raplis" "öreg bolond"-ra, tudatában van annak, hogy majdnem "az őrültek házáig" jutott, de azt se tagadja, hogy utolsó szépsége ennek az állapotnak az volt, amikor síró feleségével megérttette "milyen dicső dolog egy őrült ember feleségének lenni". A belátásnak csak akkor adja meg magát, amikor el tudja választani lelke legmélyén az ügyet az írástól. Barátjának Markusovszkynak, egy tisztelő kollégának Baloghnak és hű asszisztensének Fleischernek a szavai a színműzáró jelenetből utalnak erre: 

Balogh: Az ő esete úgy gondolom tanulságos lecke lehet a fiatalabb
    orvosnemzedéknek, hogy a közlemények tisztaságára éppúgy
    vigyázni kell, mint az ujj begyére a szülészeti vizsgálatnál! 
Markusovszky: Ezt úgy látszik ő maga is belátta... 
Fleischer: Elég nagy ára volt ennek a belátásnak. 

   Vagyis: nem a bábák kérlelhetetlen vizsgáztató professzora látja be, hogy a klórmeszes mosakodáson kívül más oka is lehet a szülőnők halandóságának, nem a korszakalkotó felismerés kudarca Semmelweis drá-mája, hanem az író Semmelweisé, azé, aki a világ összes orvosaihoz dörögte nyílt leveleit és - ha rezignáltan és mélabúsan is - belátta, hogy nem az írás ördögének mégoly csábító és gyönyörködtető nyargalásában van a feladata, hanem a műtőben, a katedrán, a vizsgáztató asztal mögött. 

   Akármennyire egybefolyik Az írás ördögében a természettudós és a hivatásos író végzetszerűsége, az összecsavart fonat egyik szálát óvatos figyelemmel kifejtve, Németh László írói önvallomásának mélységeibe jutunk vele. Nem a fönt már idézett képet ismétli-e Semmelweis a darab elején, amikor még az íráson innen van és szinte tréfálkozva mondja Markusovszkynak: "Képes vagy a pokol fúriáit a lelkiismeret korbácsaival öreg barátodra rászabadítani, csakhogy egy kis elevenséget vigyél abba a te hetilapodba", majd később, mikor már hátára kapta az írás ördöge, "Félek, hogy nem tudom eléggé távoltartani őt (feleségét) [...]most még annak is nézője legyen, ahogy a könnyelműen kihívott Erinniszek marcangolják az urát"? Semmelweis elmélkedése az írásról a darab végén való-jában szintén a szerzőé magáé: "Aki írásra adja magát, annak valamilyen viszonyba, egy rá jellemző viszonyba kell kerülnie az írás ördögével. Ez éppen olyan természettörvény, minthogy nem írhatsz le egy mondatot, a legszárazabb ténymegállapítást kivéve semmit, ahol képet adsz magadról másoknak, hogy egy oldalpillantást ne vess, amíg fogalmazol, egy veled nyargaló tükörbe. »Ez szép, ez jó volt! Ez visszatetsző!« - mondja az, mint a mostoha a Hófehérke meséjében, nem a felületen persze, mélyebben valahol az idegeidben, a közérzetedben[...] Ez az összeszokás az ördöggel! Az ördög háziállattá szelídítése..." A tükörhasonlattal már találkoztunk egyszer. Németh Lászlónak nem volna szüksége ugyanazt a képet megismételni, ha nem fejezne ki már az ismétléssel valamit: Semmelweis tükre a darab elején a tudós íróé, aki a kollégák felől tartott tükör előtt ír, ez a végső meg az irodalom tükre, melybe a hivatásos író veti oldalpillantásait, aki az idézett mondatokkal az egyik írótípust ábrázolja. "A másik, aki odadobja magát fenntartás nélkül annak, amit ti isteni küldetésnek, nagy érzésnek, eszmének neveztek. Ez az, akit az ördög szarva közé kap s kedvére száguld vele..." A drámaíró szubjektív vallomásának fonalát itt aztán megint átadja Semmelweisnek, a tudósnak, aki visszatérve természettudósi mivoltába "az ördögön vett győzelem bizonyításával" hagyja el a színpadot és a szerző úgy nyilatkozik egy évvel később, hogy eleget tett "az utolsó belső kényszerűségnek". De a nagy Németh László-i oeuvret és annak páratlan koherenciáját tekintve a Semmelweis-dráma probléma-állítása ugyanúgy válhat kiindulópontjává egy következő műnek, mint ahogy ez a darab mintegy illusztrálása egy évtizedekkel ezelőtt írt el-mélkedésnek. A Kiadatlan tanulmányok I. kötetében Dráma és legenda című előszónak készült írásban ezt írja (610. o.): "Ha a hős ki is vágja magát, s a dráma jó végre jut is: az igazi drámai vívódásnak kárhozat-szaga van: nem az örvény dobta ki az embert, hanem egy jótékony életmentő úszott be érte." Nem az ördög képviseli-e legközvetlenebbül a kárhozatot? Semmelweis "ellenfele" azonban több, mint az idézett előszó metaforája: az írás ördöge Semmelweis végzete. A "jótékony életmentő" viszont teljes mértékben illik Markusovszkyra, a hű barátra, aki egyben csábító és a végső ponton visszatartó. Semmelweis "kivágja magát" a "kárhozat"-ból, de tudatában annak, hogy őt is érhette volna a tragikus vég, mint Husz Jánost a tűzhalál (3. felv.) vagy Széchenyit a döblingi elmegyógyintézetben elkövetett öngyilkosság (4. felv.), mindkét példával egyébként utal Németh László régebben feldolgozott drámahőseire. 

   Semmelweis Ignác alakjában Németh nemcsak a természettudós feléje forduló író-arculatát rajzolja meg, hanem a humanistáét is. Az orvos harca az ember megmentéséért avval válik humanista tetté, hogy tollal küzd érte. Először csak azt látjuk, hogy meggondolás nélkül elszalad az utcán ólál-kodó varga vajúdó feleségéhez levezetni a szülést, de amikor ráadja magát az írásra, nem törődik a "hatalom sértődése s bosszújá"-val: megírja az egyszerűt és konkrétot szemben a többi szülészeti publikációk "divinum quid" fogalom alá gyűjtött megfoghatatlan fejtegetéseivel a gyermekágyi láz okairól. "Az olvasó itt (Semmelweis írásaiban) egy olyan embert lát, aki nem elméletet ad elő - mondja Markusovszky -, hanem egész egzisztenciáját veti be egy igazság mellett, amelytől anyák és gyermekek tízezreinek léte függ!" Haragragerjedés, ingerlékenység őhozzá is hozzátartozik, mint akár egy 15. századi nürnbergi humanistához; ahogy azt becsületében sértették, úgy érte Semmelweist tudományos működésében a sérelem, amikor ellenfelei alkalmazták ugyan eljárását, de őt agyonhallgatták: "a magunk eredményeit az ellenfél leszólt eljárásával kijavítani: ez Nácinál kevésbé indulatos embert is dühbe hozhatna!" Erről a minden pillanatban segítségre kész, de írásaiban kérlelhetetlenül polemizáló Semmelweisről mondja a 2. felvonásban tisztelő kollégája és barátja: "Hitele van az írásának. Nemcsak a szülészeti statisztikában, az emberségében is." Ezen a ponton ismét találkozik a szerző sorsa a hősével: óvatosság, önkímélés nélkül megírni, aminek a megírására kényszerítve érzi magát; elviselni nemcsak az irodalmi kritikát - Fleischer asszisztens szavai a második felvonásban: "a könyv kijött s az ingerlékenység nemhogy alábbhagyott volna[...] a legkisebb célzás, ellenvetés[...] Még az elhallgatás is" -, hanem a személye körül minden korszakban megismétlődő támadásokat; ott állni, ahol nem a többség áll - sokatmondóak Semmelweisnek a politika következtében előálló helyzetei 1847-ben, amikor Bécsben megbecsült orvos, 48-ban, amikor el kell hagynia az osztrák fővárost, 57-ben, amikor fele-ségével Jókait olvastatja és a kiegyezés előtti "olvadás"-ban, amikor nem vesz részt az "általános emelkedésben", ahogy asszisztense mondja a 4. felvonásban -; továbbmenni a maga útján, holott azt is mondhatná, amit Semmelweis a 2. felvonásban: "aki nem kívánja szétszaggattatni magát, ne próbáljon ezen az elátkozott nemen segíteni". Ehelyett azt mondatja Né-meth László hősével: "az a láz, szenvedély, amelyet felszítottunk", nem köthet különbékét "az emberi lustasággal és rosszakarattal, mely mintegy moloch-száj, védtelen életek ezreit falja fel naponta". 

   A humanista Németh László nem köt különbékét se az emberi gyarlóságokkal, se az írás ördögével. De az írás daimonjával - úgy kívánjuk - igen! 
 
 
 * 75 éve kezdte pályáját és 25 éve halt meg Németh László. A szerző engedélyével a tanulmányt az Új Látóhatár (München) 1971. április 18-i Németh László-számából vettük át. (A szerk.)