A jelenség elmúlik. 
Én a törvényt keresem.  

Lautréamont 

1. Magja van a csöndnek 

Mint egy végighengerített öv feküdt Risol völgye a környező hegyek között. A vonulatokat örökzöld erdők borították. Egy valamikor roppant sodrású folyó kiszáradt medre lehetett ez a völgy, mely az esőfolyamok hordalékától föltöltődött, s dús füvet növesztett. Hogy folyómeder volt, azt a meredek sziklafalak árulták el; elporladt kagylók üregeit őrizték a vöröskő, bronzhomok, meg piritpörk rétegeződések.  
   A hegyek csúcsát lekopasztotta a szél. A sziklatömböket, melyeknek színe a tűzben megfeketedett hajógerendáéra emlékeztetett, az elemek vadsága először lesimította, így megfosztotta faragványaitól, keskeny hornyokkal fölosztotta, majd hasadékokkal oszlopokká tagolta. Most úgy meredeztek ezek a bazalttömbök egymás mellett, mint megkövült óriások. A völgy gyepszőnyege egyenletes, puha és zöld.  
   Mély csönd volt itt. Olyan tömör csönd, melyben a szürke sasok, melyek a sziklaodukba vagy a száraz fák ágára épített fészkeikből érkeztek ide a völgy fölé, inkább úsztak, mint repültek. Az erdők fölerősödő suhogása sem zavarta ezt a csöndet, csak mint vizet a halcsapatok alig mozduló farka s uszonya, áramoltatta.  
   Egy napon acélbordás teherautók kanyarodtak be a dombok alatt, telerakva cementzsákokkal s építőelemekkel.  
   Hat- és nyolcsávos utakat építettek a völgyben, melyek egymás alá kígyóztak, egyenes szakaszokat és lóherealakú kitérőket, kétemeletes magasságban tükörsima függőutakat. Megkezdődött a járművek népvándorlása, s zümmögésük betöltötte a völgyet.  
   Minden erdő rejteget valami titkot. Az egyik vadjainak nyugtalanságát, a másik a madarak rikoltozását, a harmadik titka a burjánzás pliocén szenvedélye, mintha létének egyetlen célja az áthatolhatatlanság volna, a negyedik csak az avaron kirajzolódó napfény rézmetszeteit őrzi, ahogy szüntelenül továbbcsúsznak és átalakulnak a levelek kedve szerint. Ez az erdő is őrködött titka felett. Ahol a titok góca volt, ott a legmagasabb bokrétafenyők vettek körül egy parkosított tisztást. A köralakú területet murvával szórták be, szélén nyírott bokrok sorakoztak, közepén kúpalakú dombon egy ötméteres, a csúcsa felé elkeskenyedő márványoszlop állt. Fekete betűk mélyedtek bele: Tömegsír. Évszám: A 20. század. Alatta két mondat: Itt fekszik tizenegyezerkétszázötven ember. Meghaltak, mert meg-ölték őket.  
  

2. Erdei sorakozó 

Reggel volt. A völgyet északkeletről lezáró reutei hegylánc olyan éles fényben állt, hogy a magányos sziklaszálak, a zergeutak, az esőkoptatta vájatok, a sziklaoldalakon megkapaszkodó vadgyom bokrai s a keskeny sávként rejtőző hasadékok fölnagyítva látszottak. A napfény ferdén és mélyen az emeletes utak alá sütött, valószínűtlenül meghosszabbítva a kétágú tartópillérek árnyékát. Ahogy a napkorong mind magasabbra emel-kedett, úgy veszített a táj is élességéből. Az átforrósodó föld és növényzet gőzölögni kezdett, s elborított mindent a koradélelőtti órák párája. 
   Most különös dolog történt. A mártírok emlékműve megmozdult, az obeliszktörzs megsüllyedt, nehézkesen újra megemelkedett, lassan megdőlt s mikor már várni lehetett, hogy teljes hosszában végigzuhan a murván, megállt, visszabillent, majd hirtelen, mintha alatta üreg keletkezett volna, mélyebbre fúródott s dőlve maradt.  
   Az emlékmű körül a gyöp, meg a bokrétafenyők alja rendszertelenül szétrepedezett, a kisebb repedések elágaztak és megszélesedtek, a barna föld kiszóródott, homokbuckák keletkeztek nagy gyorsasággal, a talajon hasadékok futottak végig, odébb támadt résekkel találkoztak, az árkocskák a nagy árkokba torkolltak, és a parkot jellemző forma és arány szépsége összetöredezett.  
   Egy kis időre megszűnt minden mozgás. A szakadékokból gyönge köd szállt fölfelé. Mikor elérte az embermagasságot, sűrű lett s szétterjedt, mint a vacsorafüst.  
   Az árkokból fehér villámok záporoztak elő, de a közben felhővé formálódó ködöt nem repülték túl, hanem megálltak benne, sőt pontos röppályák után keresték és megtalálták egymást, összekapaszkodtak. Tévedhetetlen rendszer alakult ki a villámlások látszólagos zűrzavarában, egyenes meg ferde vonalak egységében, meg enyhén görbe vonalak sorozatában, melyet akár nyomjelző géppuska-lövedékek függönyéhez is lehetne hasonlítani, s mikor a fölfelé özönlés megszűnt, a köd is elveszítette felhő alakját, s az összeálló villámlások köré tapadt, mint áttetsző hús a fénylő csontok köré. Valóban, ez a reggeli tüzijáték izzó csontok esője volt. Emberi lábszár-csontok, vállperecek, medencekagylók, bordák és csigolyák, ujjpercek esője s most, hogy a csontok elhagyták sírjukat, fölvették emberi alakjukat, a szálfenyők sötét aljában ott állt tizenegyezerkétszázötven koponyanélküli csontváz, másodszor megteremtve, ködizmokkal és ragyogó csontokkal. 
   Gömbölyű tűzfészkek emelkedtek ki a fölszakadt földből, fehér koponyák repültek ki az árkokból, fényes vonalat húzva maguk után a levegőben, lassú és pontos görbületekben ismerve föl csontvázukat, egymás alatt és fölött szikrázva, egyenletes sűrűségben, fenyegető rendben. Mikor az utolsó koponya is elhagyta homokágyát, nyolcas sorokban, a friss teremtmények fegyelmezettségével fölsorakozott tizenegyezerkétszázötven csont-váz, ködtesttel, átlátszó mellkassal és ködcombokkal, belülről kifelé világító csontváz-rendszerrel. Az erdő megtelt derengő fényükkel, s a körbe nézegető csillagkoponyák némaságával.  
  

3. Ervin Ball utolsó útja 

Nem tudni hány éves volt. A rádióban a Guruló Kövek énekeltek. Gitárzene hallatszott, lábdobogás. Lovagold meg a hullámokat, lovagold meg a hullá-mokat, itt, a sebesség ezüstlapjai között, lovagold meg a hullámokat. Ervin Ball leeresztett szemhéja mögül figyelte az utat.  
   Eta szótlanul ült mellette. Kétoldalra fésült hajában arcából csak egy elnyújtott ovális látszott, erős orra, s szájának finom vonala. 
   Nem néztek egymásra. Az öröm beborította testüket, karcsú nyakukat. 
   Utolsó fák ritmusa, a nyitott ablakon beütnek az elrohanó fatörzsek. A Calpurnia a völgy betonútján fut. Eta kipillant az ablakon a völgyre, s jobbra lent, ahol a síkság a dombokkal érintkezik, a fenyveserdőre.  
   Reggeli köd gomolyog a fák közül. Különös köd, gondolja Eta. Nem egységes. Mintha mozgó oszlopocskákból állna s innen messziről is, mintha átlátszana a ködön a fák tömzsi törzse, a rét bokra s árnyéka. Furcsa, ahogyan lassan nyomul előre. Nem oszlik szét, nem terpeszkedik el, csak jön, jön kifelé, a fák között lazán hullámzik. Egy-egy szakaszának ritmusa végiggyűrűzik a most már több oszlopban vonuló ködön. Újabb szakasz ritmusa követi az előbbiét, mintha megszámlálhatatlan, fehérbe öltözött ember vonulna. S valami elszórt fényesség ölti össze-vissza a köd apró formákra tagolódó testét. Mi ez, Ervin Ball, lehetséges ilyen elolvadni képtelen s jegeces folyam, mely a nap hatására megcsuszamlik, s kivetve magából az eddig hurcolt farönköket, itt, a füves mezőn párává alakul át?  Eta a torkában ürességet érez. Menekülne, de összegörnyed. Valaki rántsa ki a kocsi börtönéből. Csússzon a közelébe egy fa, át az út melletti szakadékon, egy juhar takarja el, de nincs semmi, csak ez a nép, amelynek testét nem lehet se látni, se letagadni.  
   A csapatok az országút felé vonulnak. A fenyveserdőből újabbak lépnek elő, ki a szülő árnyékból a napfényre, s legyezőalakban szétválnak. 
   Eta nézi Ervin Ball arcát. Ez az arc megöregszik. Részekre hull. Külön mozdul a száj, kinyílik s összezárul, külön a halánték, külön az erőtlenné vált arc bőre, s a homlokon az ablakkeret ferde árnyéka. 
   A csapatok megostromolják az utat. Soraik fölbomlanak. A hátul özönlők előre gyalogolnak, nyugodt, hosszú, hegyjáró léptekkel. A fehér alakok elfödik az alacsony pilléreket. Fölkapaszkodnak a vasbetonlábakon, tempós karhúzásokkal kúsznak fölfelé, egyik alak jön a másik után. A vasbetonlábak körül várakozó csapatok alakulnak ki. A csoportok köre mind na-gyobb, s még egy-két percig üresen ragyog az országút. A vaskorlát mentén habzik a levegő meg a napfény, ködalakok ezrei lépik át a korlátot, magasra emelt lábak homályosítják el egymást. Ezek a léptek sem ütköznek ellenállásba. A lábak föl sem emelkednek. A ködalakok combján átmegy a vaskorlát, a sárga jelzőtábla tartórúdja s az egymásba keveredő csapatok megszállják az utat. Lebocsátkoznak az alsó keresztutakra is. Minden irányban szétszélednek a távgyaloglók gyorsaságával, a gyermek játé-kosságával és félálomban, mint az alvajárók. Elindulnak a Calpurnia felé is. Amerre lépnek, fölhigítják a tájat, a fenyveseket, a hegyeket, a szikla-csúcsokat, a zergecsapásokat és a napot.  
   A Calpurnia előtt megáll öt ködalak. Koponyájuk keményen sugárzik. Karjukat fölemelik s ez a mozdulat egyszerre a feltartóztatásé és a meg-adásé. Lábukat szétvetik, állnak, mint a szobrok. Eta haja a tarkóján kettéválik, feje a térdére bukik.  
   Akkor tél volt. A csontra soványodott alakokon rongyokban lógott a ruha. Szemük rémülettől és láztól csillogott. A hó hullott. A kezüket föltartották. Szemöldökük elfehéredett, s vállukon hópárnák képződtek. Térdük remegett, s lilára fagyott ujjhegyük is. Szakadt a hó. Lassan befödte az öt alakot. A hófüggönyön csak a szemek sütöttek át s az ujjhegyek remegése látszott. Mikor rázkódni kezdett Ervin Ball géppisztolya, a föl-erősödött szél hangja elnyelte az öt test zuhanását.  
   Ervin Ball bekapcsolta a motort, s nekirontott a ködcsapatnak, mely mint engedelmes látomás, tűrte a gépkocsi rohamát. Ervin Ball villanó kezeket, koponyákat s mellkasokat látott, fémesen égő csontokat. Reccse-nést hallott, melynek erejét a fölrobbanó erdők s a dombok is átvették. Eta alélt teste, a kocsi és a világ tárgyai elmondhatatlan zsúfoltságban összeborultak, s mint egy különös növény levelei, újra szétbomlottak, s az aláhulló ütések alatt elnyugodtak.  
   Az öt ködalak közül a középső leereszkedett vagy inkább visszalebegett a gépkocsironcshoz, mely a függő út árnyékában hevert s megérintette Ervin Ball homlokát. A szeme lehúnyva, s száj két szegletén a komolyság, mely azoknak, akik végleges vereséget szenvedtek, legnagyobb dicső-ségük. A homloka krétafehér lett.  
  

4. Menetelnek, ölnek, befogadnak 

A Risol völgy útjain embermagasságú köd hullámzik, mely nem tör túl önként vállalt fegyelmén. Ismeri a törvényeit; hullámzik, de szét nem árad, lebeg, de el nem száll, halad előre, de korántsem siet. Egyedeinek mozgási szabadsága korlátlan, de a tömeg mégis együtt tart. Tagjai átlátszók, maga az oszlop átláthatatlan. Így vonul előre a földszülte nép. Tömege állandóan nő az út mindkét szélén folyton érkező csapatoktól. Vonulásuknak nincs semmi zaja. A talpak nem csapódnak az aszfaltra, az ujjak csak érintik az út felületét, testüknek súlya annyi, mint a fényrészecskéknek, ha össze-sűrűsödnek.  
   Az utakon föltorlódnak a személygépkocsik, vadul tülkölnek s fékcsi-korgás, kiáltozás, ajtócsapódás közepette megállnak. Utasaik kilépnek a kocsikból s dermedten bámulják a köd hömpölygését. A hátullévők már hátrálnak is ki a csodálkozók közül, s nagy  sebességgel tűnnek el az erdőben.  
   A menetelőkkel szemben közeledik egy bútorszállító kocsi. Fölér a dombra, s ereszkedni kezd. Az álmosságával küzdő vezető néhány méter után megáll. Pótkocsija ide-oda csúszkál a hirtelen fékezéstől. Motorját fölbőgeti, s nekirohan az imbolygó menetnek, mely már közelebb került hozzá, jottányit sem változtatva vonulásán. A kocsitest teljes súlyával tör rá a ködtestűekre, és elsöpörni látszik őket.  
   Ők azonban befogadják a kocsit, háromnegyedrészt elnyelik, s egykedvűen újra összefolynak, akár a víz. A kocsi zúg lefelé az úton. Most föllebbenő alakok veszik körül a fémtetőt, rátelepszenek, szállnak vissza-felé, körüllebegik a vezető fülkéjét, az egyik benyúl az ajtó ablakán s gyorsan visszamerül. A ködtestű alakok elhagyják a pótkocsit és földet érve, vagy az országút korlátját érintve és átugorva eltűnnek a lények sokaságában. A gépkocsi lesodorja a védőkorlátot, ez föltépi és fölgyűri a bádoghullám oldalfalát, a vontató már a mélység fölött dörög elhalkuló, végtelenbe vesző motorbúgással. Csillogó bútorok s üvegtáblák hullanak le a mélységbe, esésük ideje alatt elcsöndesednek, s odalent nagy csörömpöléssel törnek darabokra. Így borul le az útról az egész szerelvény. A vezető az út padkáján fekszik szétterpesztett karokkal s lábakkal; homloka fehér, mint a friss hó.  
   A menet fölér a dombra. Húzza fehér csíkját, be a reutei hegyek közé, de az oszlop vége szétágazik a fenyves fái között, ott, ahol kilyukasztotta a világot ez a könyörtelen és tündöklő népvándorlás.  
   Délután két óra van, amikor megjelennek az első helikopterek. Az olmowi hegyek felől érkeznek, suhogó dörgéssel. Három egyhelyben lebegő gép. Vonalba fejlődnek, s mintha tapogatnák őket, óvatosan a menetelők fölé ereszkednek. Le- s föllebbenő mozdulatokat végeznek, eléjük repülnek s mélyen elhúznak a villogó koponyák fölött, az országút szintjéig süllyednek. A féldióhéj alakú üvegfülkében látszik a pilóták előremeredő feje, elfedve pilótaszerelékekkel, szájhoz görbülő mikrofonba beszélnek.  
   A gépek helyben függve megfordulnak s mintha eltávoznának. De nem, újabb kísérletet tesznek, majdnem érintve a lágyan hullámzó és fényes koponyákat, a menetelők fölött dörögnek.  
   Az első helikopterről kötélhágcsó csapódik le, vége a ködtestűek vállát s mellét boronálja. Bőrruhás férfi lépeget le a fémfokokon s maga mögé pillantva közeledik a fehér sokasághoz. Lépteinek lassúsága irtózatot árul el, a teste a menet fölött leng, mint egy elszabadult faág különös gyümölcse. Az utolsó fokon legörnyed, rövidcsizmás lábát a menetelők közé nyújtja. Úszik a láb a ködtestűek gyomra magasságában, hátakon, mellkasokon át, szikrázó csontokat érintve, de maga nem fényesedik, nem szikrázik, s ameddig az otromba lábszár elmerül a lények tömegében, addig elfehéredik. Úszik, mint vízben a belémerített lapát, de sem örvényt, sem barázdát nem vet. 
   A pilóta arca csodálkozást mutat, majd növekvő iszonyodást, a könnyen hajladozó kötélhágcsóban keres menedéket, s az összehúzódó test, a görcsösen markoló kezek s a merev lábszár a rémület fogságába esik. Most egy másodszor is megalázott ködtestű fölveti magát, s mintha a levegő ellenállása elegendő lenne ahhoz, hogy megkapaszkodjék, egy újabb lendülettel eléri a függeszkedő férfi magasságát, két karját kitárja s egyetlen, alig érintő mozdulattal megsimítja a férfi homlokát s visszacsúszik övéi közé. 
   A pilóta befűzi karját a kötélhágcsó  fokaiba, fejét karjai közé ejti. Társai gyorsan visszahúzzák a fülkébe, s a két másik gép fenyegető fedezete mellett a magasba emelkednek.