az ismétlődések fehérlő centrumában 
guggol a költő és verset akar írni, már ma, 
mondja a szavakat, de még nem állnak össze, 
majd összeállnak, de nem lesznek versek úgy se, 

mert az írás pillanatában egyetlen valóság 
a fehér lap előtti rendszeres szorongás, 
vagy ha úgy tetszik, maga a sietség 
a boldogság, amíg a toll a papírig elér, 

elég ez az indokolatlan kis mozdulat, 
s akár kezdődhet is előlről, újra e furcsa 
jelenet, amelyben minden "addigi" elveszett, 
s újra lehet majd mondani, íme a kezdet