1996 májusában egy tanítványom - Kiszely Krisztián - faluszociográfiai feladatát fotózta Ecsegfalván; abban a kis Békés-megyei faluban, ahol a nagymamája lakik. A falubeliek hívták föl a figyelmét, hogy egy órai járásra van még egy tanya, ahol egy idős bácsi él magányosan. Krisztián fölkereste az öreget, hogy fotókat készítsen róla is a sorozatba. A bácsi örült, hogy valaki meglátogatta, és boldogan hagyta magát fényképezni. Eszébe jutott, hogy ő is fotografált valamikor. Nagyítást nem tudott mutatni, de nagyméretű üvegnegatívjainak egy részét megtalálta egy nagyítótálban. Ötven év porát lefújva róluk azonnal látszott, hogy megdöbbentő felfedezés történt: az egyik legnagyobb fotográfiai őstehetség áll előttünk az istenhátamögötti lerohadt tanyán...
     Papp Gergely 1922-ben született Pusztaecsegen; két fiú és egy leánytestvére volt. Szülei földművelő parasztemberek lévén korán munkára fogták a gyermekeiket. Gergely szerette a paraszti munkát, de az elemi iskolát képtelen volt elvégezni (az ötödiket kétszer járta, aztán végleg kimaradt). Viszont nagyon jó gyakorlati érzéke volt: gépeket, motorokat tudott szerelni és magától megtanult klarinétozni is. Korán kiütközött bohém természete: szenvedélyesen kártyázott, holott rosszul játszott, és már a harmincas évek végén sokat időzött a kocsmában, ahol zenélt, kártyázott és ivott. Fényképezni István bátyja révén kezdett el - aki fényképészsegéd volt - tizenhat éves korában. Kizárólag embereket fotózott a célból, hogy a kész képet odaajándékozhassa a megörökítettnek. Különböző alkalmi mun-kákból tartotta fenn magát, de a fotózást csak hobbiból csinálta, gondolom, mivel egyszerűen képtelen volt korrekt képet csinálni a kompozíció és a technikai kivitelezés tekintetében egyaránt. 1943 és 1945 között katonaként szolgált, ezredfényképészként sok bajtársát megörökítette. A háború után volt az egyetlen sikertelen nősülési kísérlete (minden bizonnyal infantilis módon ragaszkodott szüleihez, így azután egy feleség már nem fért bele a képbe). Ismét elkezdett földet művelni, de 1950-ben bekövetkezett a katasztrófa; mindenét be kellett adnia a közösbe. Feltételezésem szerint ekkor "borult meg" véglegesen; az addig is labilis munkaerkölccsel rendelkező fiatalember az örök semmittevés útjára lépett a maga hajthatatlan, dacos, szélsőséges módján. Megpróbált ugyan egyszer elhelyezkedni - mint szövetkezeti halász - de rövidesen el kellett bocsátani, mivel csak akkor járt dolgozni, ha kedve volt. Alkalmi munkákból tartotta fenn magát igen szegényes szinten (csigát gyűjtött, hörcsögcsapdákat állított, biciklit szerelt, orvhalászattal foglalatoskodott stb.). Amikor egy kis pénze akadt, a kocsmába ment. Valamikor az ötvenes évek közepén-végén hagyta abba a fényképezést, mikor ellopták a fényképezőgépét. Idős szüleivel és elmebeteg öccsével élt a tanyán. (Öccse légnyomást kapott a fronton.) Szülei a hatvanas évek végén haltak meg, így kettesben maradt öccsével, aki nagyon szeretett mezőgazdasági munkákat végezni. Papp Gergely képtelen volt elviselni, hogy valaki dolgozni merészeljen az ő közvetlen közelében, úgyhogy a nyolcvanas évek elején elüldözte öccsét otthonról. (Jóskát leánytestvérük, Irma vette gondozásba, aki Berettyóújfaluban lakik.) Tehát majdnem húsz éve teljesen egyedül él a tanyán megdöbbentő körülmények között; 1987 óta rendszeres szociális segélyt kap.
     Mint látható, Papp Gergely semmi módon nem tudott beilleszkedni a zárt falusi közösségbe. Nem dolgozott rendszeresen, nem nősült meg, nem gyarapította a vagyont, sőt teljesen elhanyagolta a házát és a kertet. Gyanús és komolytalan dolgokkal foglalkozott, mint a fényképezés vagy a zene. Ráadásul folyamatosan részeg volt és össze-vissza beszélt minden butaságot. A falubeliek futóbolondnak tartják és megvetik. Elképesztő nyomorán nem könnyít senki. Papp Gergely szuverén, önmagába záródó személyiség, szinte észre sem veszi ezt. Kizárólag saját világmegváltó gondolatai kötötték le egész életében.
     Papp Gergely rögeszmerendszere kevés számú, tetszés szerint variálható motívumból építkezik. Nála nagyobb munkabírású és nálánál becsületesebb embert még nem hordott hátán a föld, ő mindig mindenkivel csak jót tett, megnyerte az összes világháborút, és "minden szakvonalon" tökéleteset alkotott. Szerinte a világ minden baját a mezőgazdasági munkával lehet orvosolni. Minden gondolata az emberiség egészére vonatkoztatott, ugyanakkor ez a mérhetetlen expanzivitás kizárólag gondolati természetű nála. Irtózik a legminimálisabb cselekvéstől is. Irma húgával sikerült felvennem a kapcsolatot; megírta nekem visszaemlékezéseit. (Gergely és Irma már rég nincsenek beszélő viszonyban, öccsük miatt vesztek össze még 1981-ben.) Irma szövegei helyenként ugyanarról a furcsa zavartságról tanúskodnak, mint bátyja szóbeli közlései, illetve képei: "1944. október 8-án szép napos idő volt. Menjünk ki a kertbe, és amit össze kell szedni, hozzuk be. Ketten voltunk Apukával. Éppen lehajlott, felvett egy téli görögdinnyét, kettévágta, és akkor ránk köszönt egy kiskatona, vállán golyószóróval: Drászvujtye! Apukám a dinnye felét odanyújtotta, az elmosolyodott és azt mondta: Szpaszivá! - és már szaladt is észak fele, ahol egy tank ment csendben." Lehel Ferenc - Csontváry első monográfusa - írta a festőről: "Mindazonáltal cáfolhatatlan a Csontváry őrültsége. Bár ami munkáin jellegzetes, az nem az őrültségből folyt, mert közös az expresszionizmus vonásával. Csontváry munkái nem rendszertelenek, rendszerük pedig az expresszionizmuséval azonos. Különben őrültsége nem is volt oly súlyos, hogy döntően befolyásolhatta volna a munkájában. Értelmetlen beszédje inkább elviselhetetlenül fárasztó volt, mint aggasztott, és csupán minden mértéken túl rapszodikus, de nem kényszerképzetektől uralt. Különcsége pedig a titkolózáson kívül mindössze abban merült ki, hogy határtalanul önhitt volt [...] Némi zavarosság testvéreit is jellemezte, mindnek mondatfűzése csapongó, ami azonban nem akadályozta őket munkájukban. Csontváry megfelelt számos foglalkozásnak és patikájában sem csinált galibát. Pedig Igló vagy Gács lakosai könnyen kárát vallhatták volna, ha bolond patikusuk elcserélte vagy elmérte volna a porokat." (1922) Lehel tehát - személyes benyomás alapján - evidenciának vette Csontváry elmebaját, de szerinte ennek semmi köze nem volt művészetéhez. Az örökölt terheltség, mint családi vonás Papp Gergelynél is valószínűsíthető, de véleményem szerint sem nála, sem Csontvárynál nem őrületről volt szó, hanem a normális és a kóros közötti harmadik verzióról, amire nincsen kifejezés, ezért én a zseni-szót használnám náluk. A zseni - ebben az értelemben - az egzaltáltság igen magas fokát jelenti a teljes életidőben, valamint egy fundamentális gondolatvilág szélsőséges változatát. (Mindkét vonatkozásban a két művész között ijesztő hasonlóság mutatkozik!) Ahol persze a dolog a pszichiátriai érdekességen túl esztétikai vonatkozásban válik jelentőssé, kivételes művészi tehetségük mibenlétében ragadható meg. Csontváry képeiben az iskolázottság és a naivság, a pszichotikus elemek és a zseniális kombinációk, a konzervatív és az originális megoldások egyként jelen vannak, s a minden elemében heterogén végeredményben egymást többnyire felerősítik. Papp Gergelynél ugyanez a helyzet, azzal a kétségbeejtő aprósággal szinezve, hogy életében nem hallotta a "művészet" szót, hogy soha nem látott semmiféle képet és hogy ez az egész dolog egyáltalán nem is érdekelte. A "művészet" egyébként Csontváry esetében is óvatosan kezelendő, hiszen szinte tisztán ideológiai alapú festészet az övé, vagyis olyan, amiben mindössze végtelenül színvonaltalan és primitív gondolati rendszerét kívánta maradéktalanul illusztrálni. Esztétikai értéket ő is akaratán kívül hozott létre. Papp Gergellyel kapcsolatban azonban még ez sem mondható: láthatóan semmit nem akart kifejezni, csak barátságból megörökítette a falu népét meg a bajtársakat. Vélhetően neki is volt ideológiája - vagy rögeszmerendszere -, de ezt a kocsmában hirdette, mindenki nagy derültségére, amikor fotózott nem ez mozgatta. Ehhez képest olyan mérhetetlenül intelligens, rafinált és esztétikailag agyonreflektált képeket csinált, hogy aki egy kicsit is ért a fotóhoz, nem hisz a szemének!
     Rimbaudnak van egy gyönyörű mondata: "Az én, az valaki más." Ez kb. azt  jelentheti, hogy a művész, mikor alkot, elveszti a kontrollt a "csinálás" folyamatában. A mű egyszer csak önmagát kezdi írni, s a művész ezt úgy éli meg, hogy valaki más beszél belőle, ő csak médiuma - közvetítője - az isteni teremtésnek. Valójában arról van szó, hogy a művészet, lényegéből következően, csak egy határig kontrollálható racionálisan. Elszabadul valami: több és más teremtődik mint ami az eredeti szándék volt. Igen ám, de Papp Gergely esetében szó sincsen arról, hogy valamit szeretne alkotni, csak nem úgy sikerül, hanem egyszerűen le akar fényképezni valakit. Ez azonban szinte soha nem jön össze neki, de nem az alkotás extázisa miatt, hanem mert képtelen a hétköznapi értelemben látni és cselekedni. Saját szabálytalan személyiségének képeit tárgyiasítja hát el, amik az ő számára egyáltalán nem furcsák és nem is érdekesek. (Nem is igazán érti, hogy mit akarunk a fotóitól; számára ezek csak annyit jelentenek, hogy ki látható rajtuk.) Nem más beszél hát belőle, hanem ő maga szólal meg, pont úgy, ahogy verbálisan is, meg életvitelét tekintve is megnyilvánul. Döbbenetes, hogy ebből az ártatlan és közömbös hozzáállásból ijesztően komplikált fotóművészeti absztrakciók jönnek létre. (Véletlenül minden privát fotósnak szokott lenni két-három zseniális képe, Papp Gergelynek azonban majdnem száz [!] különleges értékű fotója van.) Sajátos pszichózisának a dokumentumai valami különös véletlen folytán egybeesnek a fotóművészet nevű művészeti ág legelvontabb és legmagasabb szintű esztétikai attrakcióival. Létezik-e ilyen véletlen? Létrehozhatja-e a Mona Lisát egy becsületes háziasszony, aki teszem azt, kikapcsolódásképpen festegetni szokott? Ha igen, akkor ezzel minden amit a művészet történetéről tudni vélünk semmivé foszlik egyetlen másodperc alatt.
     Mit lehetett tudni idáig a művészeti folyamat természetéről? Hogy az új képek nagyrészt a régi képekből támadnak - vagyis hogy elengedhetetlen a tradíció elsajátítása, hogy érvényes újszerűség születhessen. És, hogy a műtörténeti folyamat - vagyis a stílusok váltakozása - szigorú logikát követ: organikus önfejlődés által megy a dolog a saját útján. Vagyis időhöz kötött minden változás. Ehhez képest - ahogy már említettem - Papp Gergely mit sem tud a művészetről, viszont megcsinálta az 1940-50-es években azokat a képeket a tanyáján, amiket a progresszív fotó a hetvenes-nyolcvanas években fog majd kitalálni...
     Az alábbiakkal tudom csak megmagyarázni: Papp Gergely olyan klasszikus módon öntudatlan hobbifotós, akinek szinte minden képe revelatív lett, de nem véletlenül, hanem isten adta fotográfiai őstehetsége által - amiről mit sem tud -, és ami szerencsésen egybeesik különös pszichózisával. Hogy stilárisan harminc-negyven évvel megelőzte a korát, az mindösszesen alkati adottság, látszólagos egybeesés. (Mint Godard, aki alkati adottságainál fogva a posztmodern megtestesítője volt már egy évtizeddel e stílus megjelenése előtt.) Ha egyszerűen csak azt mondanám, hogy ő egy furcsa kivétel, lehet , hogy akkor járnék legközelebb az igazsághoz. De akkor olyan erejű kivételről van szó, ami nemhogy erősítené a szabályt, de egyenesen megsemmisíti.
     Csontváry mellett egy másik legelső vonalba tartozó festő kínálkozik analógiaképpen: Tóth Menyhért. Mindketten gyakorló parasztok voltak világéletükben, innen ered szenvedélyes és mélyen átélt természetszeretetük. Tóth Menyhért és Papp Gergely a végtelen magányos monológ emberei. Valóság és látomás szimultaneitását felmutató képeik motívumrendszerüket és látványvilágukat illetően sehogy nem reagálták az úgynevezett népi kultúrát, pedig ez elvileg kézenfekvő lehetett volna. Mindkettejük képvilágát ugyanakkor meghatározza egy mélyen archaikus látásmód: síkban gondoltak el minden motívumot, egymás mellett azonos hangsúllyal. (Tóth Menyhért festményein ez a mellérendelő viszony elég kifejezett, Papp Gergelynél viszont - a fotó természetéből következően - a térben távolabbi dolgok lényegesen kisebbek mint az előtér elemei, a szándék azonban egyértelmű.) Mindkét életmű egyébként valóságos vádirat az értelmiséget megosztó "népi-urbánus" szekértáborok ellen. A nagy művészet bonyolultabb és öntörvényűbb dolog annál, minthogy bármilyen ideológia lefedje azt. Nem is szól másról ez az ostoba szembenállás, mint pozíciókról, karrierekről és hatalomvágyról. Közben pedig a legnagyobb "parasztavantgárd" művész, Papp Gergely szép lassan megfagy és éhenhal.
     Végezetül az illusztrációként választott képekről néhány szót. A kötelező katonai infantilizmust megörökítő jelenet szellemiségét és formaadását illetően a nyolcvanas évek posztmodern fotóstílusát előlegezi meg. Még a roncsolódás karaktere is pont a Witkin-féle archaizálást idézi. A kép története is nagyon érdekes: egy hadgyakorlat alkalmával a vezénylő tiszt hibájából Papp Gergely több társával egyetemben súlyosan megsebesült egy felrobbant aknától. A kórházban lábadozó túlélők játsszák el a képen a "nő a laktanyában" épületes történetét... Ugyanők láthatók azon a drámai csoportképen is, amelyen már nyoma sincs tréfának. Szintén a precíz megrendezettség dominál a tanyaudvaron rögtönzött installáción trónoló csecsemő képénél is. Nyilván egy szimpla gyerekfotó lett volna a feladat; ebből kerekített a fiatal Papp Gergely egy szélsőségesen formalista, szinte már affektált kompozíciót. Ugyanez a könyörtelen frontalitás és a voltaképpeni témát semmibe vevő irracionális formaadás jellemzi a kukoricaföld mögött felbukkanó paraszt képét is. A szimmetria azonban általában nem ennyire steril képlet nála. A két katona elsőre közömbös portréján az árnyékok játékával a képen kívüli történésekre irányítja a figyelmet. A két katona arra tekint, akinek az árnyéka látszódik a kép jobb szélén. A fejenállós képen saját árnyékát azonos súllyal szerepelteti a főtémához képest, negatív formaként. A ferde horizont önkényes, de abszolút fotószerű megoldás az egyetlen budapesti felvételén is. A bal sarokba komponált főtéma az elmúlt évben készített képein szinte teljesen uralkodó megoldás. Valamikor az ötvenes évek közepén-végén fejezte be a fényképezést, de most, hogy ismét alkalma nyílt rá, boldogan újrakezdte, s pontosan ott folytatta, ahol annak idején abbahagyta. Ezen a gondolatai által megszállott szeretetreméltó, naiv fanatikuson nem fog az idő! Minden ami 1950 után volt, az számára "tegnap" volt és nem nagyon emlékszik rá. Ami viszont ezt megelőzően történt, az napra pontosan van elraktározva benne. Ez a különös időtlenség jellemzi a képeit is: nincs beazonosítható kor nála és ennek megfelelően a stílusa sem változott semmit lényegileg. Sőt, mintha képi toposzok is lennének elraktározva benne. Erre utal az, hogy a strandot uraló három asszonyság kompozícióját negyven év után precízen adaptálta a szántóföldi életképre. A főnök gőgös tartása, és a beosztott alázatos mozdulata egy az egyben bejött, egyedül a középső alak hiányzott. Bekomponált a helyére hát egy jó nagy szemetet...