|
VEKERDI LÁSZLÓ
Két Trianon között
Fülep Lajos levelezése
II., III. és IV. kötet
1. rész
"Fülep Lajos levelezésének második kötete
az 1920 januártól 1930 decem-
ber végéig írt és kapott leveleket
tartalmazza", kezdi a Bevezetést F. Csanak
Dóra. "A bő egy évtizedet felölelő
kötet Fülep Lajos életének részleteiben
legkevésbé ismert időszakát tárja fel,
s azt, amelyről az eddig megjelent
emlékezésekben nem egy téves és pontatlan
állítás látott napvilágot. Ez az
időszak nemcsak kevéssé ismert, hanem
egyszersmind életének talán legne-
hezebb periódusa is volt.
A kötet az 1920
évi mintegy fél esztendős második római diplomáciai
megbizatásával kezdődik, majd onnan
való hazatérése után Fülep meg-
valósítja több éve érlelődő s 1916
őszén a teológiára való beiratkozással
realizált elhatározását: falusi papként
élni lelkészi és írói munkájának.
Pályafutásának állomásai
Medina, Dombóvár, Baja s végül lelkész-
ségének utolsó, húsz esztendeig való
színtere: Zengővárkony.
Minthogy az e levelekben
foglaltak megmagyarázásához olyan levéltári
kutatásokat kellett végezni, amelyeknek
eredménye nem volt a jegyzetekbe
a szokásos módon beilleszthető, de
ismerete a teljes megértéshez elenged-
hetetlen, az ismétlések elkerülése
végett s a dolgok hátterének megvi-
lágítása érdekében a medinai, a dombóvári,
a bajai és a zengővárkonyi
lelkészi poszt első említésénél összefoglalóan
közlöm azokat a dokumen-
tumokat, idézeteket ill. megállapításokat,
amelyek Fülep Lajos életének e
szakaszait megvilágíthatják. [...] Hasonló
módon jártam el három más,
fontos téma kapcsán: az első az 1923-as
bajai kormányzólátogatás nyomán
támadt, a kabinetirodát és belügyminisztériumot
is mozgásba lendítő affér,
amely a bajai városi főispán bukásával
végződött. A második az 1929-1930-
ban zajló, Fülep Lajost mélységesen
elkeserítő Kajdi-ügy. Alighogy meg-
valósulni látszott az a vágya, hogy
szép fekvésű falusi környezetben élhet
lelkészi munkájának és - saját elbeszélése
szerint - ekkortájt felismert
feladatának, művészetfilozófiája megírásának,
a faluba került új tanító,
Kajdi Lajos részint önös érdekből,
részint bosszúvágyból, amiért Fülep
megakadályozta törvényellenes céljainak
elérését, elhatározta, hogy tönk-
reteszi, s a falu egy részét maga mellé
állítva pokollá tette az életét. Noha
hamarosan kiderültek Kajdi múltjának
sötét foltjai, a dolog odáig fajult,
hogy Fülep ellen is egyházmegyei fegyelmi
vizsgálat indult, amely ugyan
felmentéssel, sőt teljes erkölcsi elégtétel
adással végződött, mégis hosszú
időre feldúlta az életét és munkaképtelenné
tette. Ehhez járult még a pécsi
ügyészségen ugyancsak Kajdi feljelentésére
nemzetgyalázás és kormány-
zósértés miatt indított vizsgálat is.
Mindez annál súlyosabban érintette,
mivel a zengővárkonyi csere létrejötte
érdekében a parókia saját költségére
kezdett renoválásával és kibővítésével
komoly anyagi áldozatot vállalat, s
adósságait lelkészi jövedelméből nem,
csak külön keresetből tudta volna
törelszteni. Zaklatott lelkiállapota
miatt viszont képtelen volt dolgozni.
Az anyagi gondokat végül a baráti támogatással
elnyert Baumgarten-díj eny-
hítette valamelyest, s a vele járó
hírverés hatására meghívták magántanár-
nak a pécsi egyetemre. Ez nem ment
azonban simán: mint korábban is,
valahányszor összeütközése támadt valakivel,
azonnal előkerült a Tanács-
köztársaság idején történt egyetemi
tanári kinevezés vádja. Most is igazol-
nia kellett magát, ezúttal a református
egyház külön e célra összehívott
társadalmi bizottsága előtt, amelynek
határozata a pécsi egyetem böl-
csészeti karának tanácsát volt hivatva
befolyásolni és megnyugtatni.
E három eseménysor
- a Horthy-látogatás, a Kajdi-ügy és a pécsi
magántanárság - ugyancsak külön kapott
hosszabb-rövidebb összefoglaló
jegyzetet." (17-18.)
Ide kéne másolni
teljes egészében ezt a három összefoglaló jegyzetet is,
csatolva a medinai, dombóvári, bajai
és zengővárkonyi lelkészi posztok
betöltésének a körülményeit felvázoló
említett összegezésekhez, és mindezt
kiegészíteni az egyes levelekhez fűzött
legfontosabb eligazító jegyzetekkel:
valószínűleg ez lenne a II. kötet legtökéletesebb
recenziója. Az így kikere-
kedő mikrohistória (a szakmában járatosoknak)
túl azon, hogy a kivételes
hozzáértést és műgondot demonstrálná,
rávilágítana a húszas évek honi
világának jónéhány vonására, amelyeket
ez idáig többnyire "jótékony"
homály borított. A Fülep-levelezés
sorjázó köteteinek jegyzeteit a korra
vonatkozó kutatások ezentúl aligha
hagyhatják figyelmen kívül. A jegy-
zetek a maguk előre- és visszautalásaikkal
terjedelmes történeti hálót kerí-
tenek Fülep Lajos és levelezőtársai
köré, s a fölszínre hozott adatok tö-
megéből emberek, intézmények, könyvek,
nézetek színes kavargása bon-
takozik ki, a félreismerhetetlen kompetencia
erejével rendezetten. A ké-
sőbbi kötetekről tán azért is jelent
meg - jelentőségükhöz mérten - oly kevés
recenzió, mert ezzel a kompetenciával
és teljességgel lehetetlen verse-
nyezni. Jelen recenzensnek mindenesetre
beletörött a bicskája, mikor a III.
kötet megjelenése (1995) után, ugyancsak
az Új Forrás felkérésére, meg-
próbálta ismertetni.
Most azonban, hogy
a IV. kötet megjelenésével (1998) teljessé nőtt egy
egész korszak, az 1920-tól 1944 decemberéig
terjedő időszak Fülep-le-
velezésének a kiadása, mégiscsak neki
kell újra gyűrkőzni a recenziónak, s
tán nem is csak azért, mert egy valamennyire
ép szellemi életben a teljesít-
mény akkor is méltatandó és ismertetendő,
ha egyébként általánosan elis-
mert és nyilvánvaló; hanem azért is,
vagy tán még inkább azért, mert 1944
borzalmainak kísérteties megvilágításában
másként látszanak a húszas évek
szelídebb kegyetlenségei és kisebb
őrületei, de a velük szembeszegülő
szándék és szellem - enyhébb korban
könnyen túlzásnak tűnő - megnyil-
vánulásai is. És a három kötet, így
együtt, szinte tapinthatóvá teszi a cezúrát,
amely az első világháború végével elkövetkezett,
s amelyről a IV. kötet
Bevezetésében - a II. világháború
végével bekövetkezett változásra vonat-
koztatva - F. Csanak Dóra Fülep szavait
idézi a Magyar művészet 1923-as
első kiadásából: "Már akkor éreztem,
ami azóta goromba valóság, hogy a
háborúval korszak zárult és korszak
kezdődik. A történelem fölvilágosult
tudósai tanítják ugyan, a világ élete
nem olyatén oszlik korokra, mintha
ollóval vagdosnák a nagy szövőszékről
aláfolyó szövetét. De a történelem
logikája nem lévén azonos az emberekével,
bármily ésszerűnek látszik ez
a fölfogás és ésszerűtlennek az olló,
mégis, az utóbbinak, melyről azt hittük,
rég lomtárba került, lett ezúttal igaza.
A háború oly élesen vágta ketté a világ
életét, hogy amit néhány év választ
el tőlünk - máskor észrevétlenül! -
idegen messzeségbe süllyedt mögöttünk."
(IV, 17.)
A messzeségből persze
fel-feltűnnek levelek; mindjárt a II. kötet első
leveleként 1920. II. 4. keltezéssel
Pierre Mandonnet O. P.-é (1858-1936),
aki - tudjuk meg a jegyzetekből - 1891-1918
között a fribourgi egyetem
egyháztörténeti tanszékének professzora
volt, "FL valószínűleg 1910. VII.-
ban ismerte meg, amikor beteg édesanyjával
Humilimontban volt, s onnan
elutazott Fribourgba az ott tartózkodó
Vignot abbéhoz, de lehetséges, hogy
már 1909-es franciaországi útján találkoztak,
amikor Vignot abbé több jeles
katolikus pap-tudóssal összeismertette.
Ld. FL lev. I. köt. 136/2." (22.)
Vignot abbénak nagyon fontos szerep
jutott az I. kötetben; centrális alakja
volt annak az előkelő spirituális körnek,
amely Firenzében Madame Gor-
digiani körül verbuválódott. Gabriella
Gordigianinak (1840 k. - 1917)
"nagy része volt abban, hogy FL otthonossá
lett a firenzei szellemi és
társasági elit köreiben". (27.) Ezekből
a körökből azonban az 1920 utáni
években már inkább csak Augusta Jaroljmek
(1882-1974) szül. zu Eulen-
burg grófnő levelei érkeznek, hol ritkuló,
hol sűrűsödő folyamatossággal.
"Augusta Jaroljmek festő volt. FL valószínűleg
már 1908-ban ismerte
Firenzében, levélbeli kapcsolatuk darabjai
csak 1910-től maradtak fenn.
Férjétől 1931-ben elvált, FL-sal való
barátsága és levelezésük FL haláláig
tartott." (443.) S jelezte mintegy
az ollóval kettészelt időben a Gordigiani-
körben megismert szellemiség fennmaradását;
hasonlóan Vignot abbé em-
lékéhez? FL az abbét is "a Gordigiani-házban
ismerte meg és barátkozott
össze vele. 1909-es franciaországi
útján együtt látogattak meg több katedrá-
list, s Joigny-ban Vignot abbé vendégül
látta FL-t későgótikus házában, ami
egész életére szóló élményt jelentett
neki." (585.)
A jegyzetekből ismerhető
meg legjobban FL második római kiküldetése
is, amely 1919 végétől 1920 júniusáig
tartott. Munkájának jellegét és
eredményeit leginkább a jegyzetek tárják
fel és értetik meg; megszűntének
körülményeit pedig illusztrálja Eckhardt
Tibor levele, aki m. o. taná-
csosként a külügyi sajtóosztályt vezette:
"Nemes gróf legutóbbi levelében
érdeklődött a Te hivatalos kiküldetésednek
jellege és az ő általa ezzel
szemben elfoglalandó álláspont felől,
miért is nem térhetek ki, hogy Téged
megkérjelek, hogy eredetileg teljesen
önálló hatáskörre szóló instrukcióidat
Nemes követ úrnak időközben megvalósult
hivatalos teljhatalmú képviselői
megbizatásával kellő módon összeegyeztetni
és magadat pro foro interno
az ő irányításának alávetni szíveskedjél."
(28.) Mondani se kell, a Károlyi-
kormány alatti első római megbizatásban
semmiféle "alávetésről" nem volt
szó. Íme az "olló", amint használni
kezdik.
A csupán saját egyéni-
és csoportérdekeit tekintő új állami vezetés ilyen
meghökkentő hozzá nem értésének láttán
FL joggal reménykedhetett a régi
világban másfélének megismert protestáns
egyházi hierarchiában? Babus
Antal a Kortárs 1990. 2. számában
(94-113: Miért választotta Fülep Lajos
a magyar falut a világvárosok helyett?)
az MTA Könyvtárában őrzött s
akkor még ki nem adott kéziratos források
alapján meggyőzően cáfolta azt
a Fülep "újrafelfedezése" után elterjedt
tévhitet, hogy FL 19-es professzori
kinevezése "miatt kényszerül vidékre",
illetve - enyhébb változatban -
"személyes sértődöttségbőlhagyta
el a fővárost". Azaz végeredményben
"jobb híján lépett a lelkészi
pályára". Babus Antal - egyebek közt - Piero
Marrucchi (1875-1958) válaszából idéz
FL 1919 elején Rómából írt (elve-
szett) levelére: "...nagyon érdekel,
amit lelkészi munkád tervéről mondtál
nekem. Nagy utat tettél meg, barátom!
Jócskán otthagytad a kedves régi
könyveket, amelyeket annyira szerettél,
hogy inkább az emberek és nyo-
morúságaik körében élj." (Kiadva: I.,
389-390.) A kéziratos hagyaték
tükrében kétségtelen, hogy FL "a hivatás
érzéséből" lépett a lelkészi pá-
lyára. És az is kiderül a levelekből,
hogy tudatosan választotta a falut.
Bajáról például, ahol pedig igencsak
megbecsülték és ahol úgyszólván
semmiből mintaszerű gyülekezeti életet
teremtett; s még jól szerkesztett
felekezeti újságra is tellett: Bajáról,
a szép és jól berendezett papi lakásból
faluba kívánkozott, és mindent elkövetett,
hogy alkalmas parókiát találjon.
Nem mintha nem lett volna tisztában
"a városnak a történelemben betöltött
katalizátor szerepével", összegezi
fejtegetéseit Babus Antal. "Ellenben
falun - azon túl, hogy a nép életének
színtere - már méreteinél fogva is
esélyt látott közösségek életre hívására.
Amikor pl. 1941-ben ifjúsági otthon
építésének gondját vette nyakába, a
gyakorlati hasznok mellett az a ki nem
mondott cél is hajtotta, hogy az együttes
munka, a közös vállalkozás -
mintegy kicsiben utánozva a középkori
katedrálisok készülési módját -
elősegíti, hogy Zengővárkony valódi
közösséggé rázódjön össze. Ne higy-
gyük azonban, hogy Fülepet kielégítették
ezek az utópisztikus tervez-
getések. Jól tudta, hogy vágyai, elképzelései
nem válhatnak valóra egyik
napról a másikra. Mégis, minden illúzió
nélkül, egyszerűen tette, amit
helyesnek tartott."
Minden jó papban,
amint minden igazi professzorban kell lennie közös-
ségteremtő erőnek. FL mindkét funkcióban
bizonyította és kipróbálta ezt;
s tán még - napjainkban páratlan méretű
- levelezése is felfogható vala-
miféle szellemi közösségteremtésnek,
legalábbis ami barátainak szűkebb
körét illeti.
De túl hiten és
elhivatottságon, "tette, amit helyesnek tartott" elvű
közösségszolgálaton, túl a természeti
szépség értő szeretetén és kívánásán
vonzhatta még valami FL-t falura: az
elmélyülő teoretikus kutatómunka
lehetőségének a reménye. Levelei végig
és ismétlődően kitérnek mun-
kájához szükséges könyvek kérésére
vagy adataira; sok levélnek egyenesen
ez a célja. Lelkészi munkásságának
első éveiben sok időt és energiát fordít
a Magyar művészet könyv alakjában
történő lehető legszebb megjelen-
tetésére; eleinte elég gyakran vállal
tanulmányokat és kritikákat, noha
idővel egyre kevesebbet ír meg a tervezettekből.
Foglalkoztatja régebbi,
kéziratban maradt illetve kefelevonatnál
elakadt tanulmányainak a kiadása,
bár az igaz, hogy ő maga tenni nem
sokat hajlandó érte. Így hát semmikép-
pen sem "szükségszerű, hogy keze görcsbe
rádnul, amikor papírhoz közelít,
s csupán felkérések kielégítésére korlátozza
energiáit". A Levelezés tük-
rében FL már szinte misztifikált "hallgatása"
ugyanolyan mítoszként fosz-
lik szét, mint egyházi szolgálatának
19-es "kommunista" magatartása miatti
"belső emigrációként" való félreértelmezése.
Az igaz, hogy "hosszan le-
hetne idézni a szövegrészeket, hogy
a Szó és Tett szétválásából eredő
hazugság és álság bármilyen fajtája
mennyire megbotránkoztatta Fülepet"
(Babus, 108), ebből azonban nem az
következik, hogy "hallgatása mögött
- egyebek mellett - ott húzódik a Szó
hiábavalóságának, kisszerűségének
megalázó érzete". Hallgatása mögött
- amennyiben egyáltalában hallgatás-
ról beszélhetünk - inkább a Szó nagyszerűségének,
az igazi szóra-találás
nehézségének az érzete húzódhat tán
meg. Az "Írni? Minek?" érzése ugyan
fel-felmerül, de a Levelezés egészéből
az derül ki, hogy FL még súlyos
gondjai közepette, még betegen is vállalta
az írás kockázatát, ha csak egy
kicsit olyannak ítélhette a körülményeket,
hogy értelmét látta; az utalások-
ból és a könyvkérésekből pedig jól
látható, hogy a művészetek történeti
jellegzetességeinek és esélyeinek a
filozófiáját megalapozó művét egész
életében, szakadatlanul írta, még ha
szükségképpen főleg csak töredékek
készülhettek is el belőle.
A lelkészi pálya
ugyanis a nagy háború utáni Magyarországon nem
szolgált nemhogy a nyugodt, de egyáltalában
semmiféle szellemi munka
biztos hátteréül. A levelek feltűnően
nagy hányada szorító anyagi gondok-
ról és többnyire értetlen egyházi főhatóságokkal
folytatott küzdelmekről
szól; pedig a kiadás a szigorúan hivatalos
levelezés többségét nem is közli.
Mindjárt az első állomáshelyén, Medinán
elképesztő konfliktusok és nyo-
masztó anyagi gondok közepébe csöppen;
közvetlen főnökének, Kátai
Endrének írt hivatalos, valamint Göde
Lajosnak, sokkal megértőbb szek-
szárdi kollégájának küldött baráti
leveleiből valóságos rémdráma körvo-
nalai bontakoznak ki, amit - a Dunamelléki
Ref. Egyházkerület Levéltá-
rában felkutatott adatokkal kiegészítve
- precízen és tömören ismertet F.
Csanak Dóra. (33-34.) FL hangulata
pedig jól tükröződik 1921. V. 25-én
írt leveléből Ravasz Lászlónak, akivel
még szovátai lelkészi szolgálata
alkalmából ismerkedett meg és kötött
barátságot. A levél tulajdonképpen
Ravasz püspökké választásának a tolnai
traktusban zajló ügyeiről szól, de
röviden kitér személyes témákra is:
"Magamról, ha érdekel, röviden! 1919
tavasza óta boldog házas vagyok. Elvettem
Gábor Zsuzsánna ref.[ormátus]
hajadont, a Leányszövetség volt titkárát,
aki minden evangéliumi munkám-
ban hűséges segítő társam. Existenciális
szempontból a lehető legrosszabb
körülmények között élek: mégis múlt
ősszel kineveztek adminisztrátornak
egy öreg Sobri Jóska mellé, akihez
fogható gazembert sok világjárásomban
se láttam soha. Azóta itt kínlódom,
őrlődöm, pusztulok - s várom, hogy
valahol parochia üresedjék. De amint
üresedik - el is paklizzák úgy, ahogy
te talán, e kerületben egyelőre előkelő
idegen, el se tudod képzelni. Sokan
siratnak engem - de eddig senki se
segített. Pedig nemcsak rólam van szó:
az a munkám, ami most készül (persze
nagyon szakadozottan, ahogy épp
az itteni állapotok engedik) azt hiszem
akkor is ifjú és friss erejű lesz, amikor
a mostani egyházpusztítók dédunokáinak
az emléke is kimúlt az ő szennyes
világukból.
De a jó Isten bizonyára
tudja, mit akar velem, s azt is, mit az Egyházzal.
Mint ahogy tőle várjuk a döntést a
püspöki szék ügyében is, mi, akik te érted
Őhozzá imádkozunk." (65.)
A jegyzetek részletesen
ismertetik FL és Ravasz erdélyi kapcsolatát, FL
ottani segédlelkészi szolgálatát, Ravasz
püspökké választásának körül-
ményeit-előzményeit, a levélben említett
szekszárdi lelkészi konferencia
eseményeit. FL "Általános keresztyén
vagy református?" címmel megtar-
tott "előadásáról a helyi lap így írt:
»Egész előadását jellemezte a fi-
lozófiailag művelt elmének éles logikája.
A keresztyén felekezetek egyete-
mes értékeinek elbírálását illetően
új szempontokat mutatott meg.« (Tolna-
megyei Újság, 1921. V. 28. Ms
4601) 17-18." (67.) Ami pedig a készülő
munkát illeti: "FL valószínűleg Firenzében
elkezdett, befejezetlen Dante-
könyvén dolgozott tovább. Utóbb két
rövidebb Dante-tanulmányt publikált:
Dante (Részletek a tizes
években írt nagy Dante-tanulmányból) címmel
(Nyugat, 1921. IX. 16. 18. sz.
1369-1382), és Dantecímmel (Hit és Élet,
1921, IX. 25. 17. sz. 1-3.). - Lehetséges
az is, hogy egy más, ez idő tájt
ugyancsak firenzei tanulmányai folytatásaként
készülő műről, egy a misz-
tikusokról szóló könyvről van szó.
(Vagy a kettő egy.) FL könyvtárában
számos e témával kapcsolatos, a 20-as
évek elején publikált kiadvány
található; hagyatékában fennmaradtak
e munkához készült jegyzetek ill.
fogalmazványtöredékek (MTAK Kézirattár
Ms 4583/3.), az időpontot azt
valószínűsíti, hogy a jegyzetekhez
néhány esetben 1921-ből való, Medinán
készült egyházi iratok hátlapját használta
fel.
Ravasz László már
ismeretségük kezdetén ismerte FL Dantéról írt, a
Műveltség Könyvtárának készült tanulmányát.
Megnevezetlen közös is-
merősüknek a következőket írta: "»Olvasom
a Fülep Lajos Danté-jét. Add
át neki meleg kézszorításom; kevés
ilyen szép dologot olvastam. Ne is
foglalkozzék soha mással, mint Dantéval,
a gótikával, scholastikával, ál-
talában a középkori új synthesisekkel.«
(1917. I. 13. MTAK Kézirattár Ms
4593/59.)" (67.)
Sok egyébbel
foglalkozott még, s tán még az öreg "Sobri Jóska"
áskálódásainál is jobban keseríthette,
hogy nem folytathatja munkáját.
1922. I. 10.-én, már Dombóvárról, Medinánál
lényegesen jobb anyagi-em-
beri körülmények közepette, kéri Ravasz
püspök segítségét: "Hanem köz-
ben megürült Váczhatyán! Nem gondolod,
hogy mindenképpen nekem
való: Pesthez közel, ahol mindenben
részt vehetnék s talán olyan módon
lehetnék segítségetekre, ahogy még
nem is gondoljátok? A magam mun-
káira is nagy jelentőségű volna könyvtárak
közelében lennem - a köl-
tözködés is könnyebb lenne Pestről
a sok könyvvel. Meg tudod-e ezt
csinálni nekem? Vagy már ebben is idegen
befolyás döntött? Igazán ret-
tenetes volna. Az Istenre kérlek, tégy
meg minden tőled telhetőt! Pesthez
oly közel még csak elér a püspök keze
s ha valahol, hát ott csak hallgatnak
rá! Nagyon kínos volna a desillusio
ezen a ponton. Vagy így kell lennie -
te tehetetlenségre kárhoztatva, én
pedig kiüldözve az egyházból?" (110.)
A püspök válasza:
"Édes Barátom!
Váchartyánra gondoltam,
de az öreg Földváry alig hidegült meg, már az esperesnél volt a meghívás
egy közeli lelkész részére.
Általunk adható
legnagyobb segélyre (7 500 K[orona]) hoztalak javaslatba.
Egy másik lelk.[észi]
állásról is szó van.
Szeretettel köszönt
A keresés folytatódik,
a részletek a jegyzetekből rendre megismerhetők,
a levelek pedig éles fényt vetnek a
református egyházi hierarchia in-
tézményi rendszerére és emberi "mélyvilágára".
Összességében cseppet
sem derűs fényt; úgyhogy ha FL kitartott
választott foglalkozása mellett, az
csakugyan igazolja mélyen átérzett
elhivatottságát. Erről azonban a jegy-
zetek csakúgy mint Babus Antal tanulmánya
kellően meggyőzhetik az
olvasót; jelen recenzens inkább FL
feladatául tekintett szellemi munkájához
való makacs ragaszkodását szeretné
hangsúlyozni.
Mintha a barátok választása is - mint
egykor a Szellem idejében - valahogy
ezt húzná alá. Az egész korszakot végiglevelező
három állandó barát, Elek
Artúr, Kner Imre és Tolnai Károly,
az idővel elmélyülő személyes kapcso-
laton túl mindig "besegít" valamilyen
formában FL munkájához, legalábbis
a harmincas-negyvenes évek fordulóján
vészterhessé váló időkig, amikor
más kérdések kerülnek előtérbe levelezésükben,
és a "besegítés" feladatát
új, fiatal erők veszik át. Ez azonban
még távoli történet; a II. kötetben az
emberi vonások mellett a munkára és
a munkaeszközökre való koncentrálás dominál.
"Világi eseményekről
- írja FL Medináról 1921. VIII. 19-én Kner
Imrének -, könyvújdonságokról stb.
itt nem igen tudok. Múltkor Pesten
jártomban azonban magammal hoztam Elek
Artúrtól (akit éppen most
várok ide hozzánk egy kis nyaralásra)
egy csomó Nyugatot s azok egyi-
kében olvastam Laczkó Géza ismertetését
a maguk kiadta régi magyar
könyvekről (Legendák, Heltai G.[áspár]
stb.) - nagyon lekötelezne vele, ha
megküldené őket nekem. Egyelőre nem
vagyok abban a helyzetben, hogy
könyvre pénzt adhassak, hát csak úgy
kérem barátságból, alkalomadtán
majd megszolgálom. Sőt arra is megkérem,
hogy ha esetleg még valami
olyan könyvük jelent meg közben, amiről
azt gondolja, hogy engem érde-
kel, azt is legyen szíves elküldeni.
Egyúttal pedig fölajánlom,
hogy ha valami új könyvünk jelenik meg s
azt akarja, hogy én írjak róla a Nyugatba,
készséggel teszem meg, ha idején megküldi nekem.
Laczkó recenziója
nagy öröm volt nekem, mert azt láttam belőle, hogy
dolgoznak; én ugyanis olyan rémhíreket
hallottam magukról, hogy az
oláhok a megszálláskor leszerelték
a nyomdájukat, elvitték stb. Ugye, nem
igaz?" (79.)
Kner Imre munkakörülményeiket
és munkalehetőségeiket leíró vála-
szából itt csak egyetlen mondatot:
"Azt a luxust is csak Magyarország
engedheti meg magának, hogy Fülep Lajos
Medinán legyen református
lelkész." "Elek Artúr - tudjuk meg
a tömör és sokatmondó jegyzetből -
VIII. 24 - IX. 6. között nyaralt Medinán.
FL-éknak nem volt önálló ház-
tartásuk, a paplak vendégszobájában
laktak s közös konyhán főztek az
irántuk ellenséges Arany-házaspárral,
ezért nem láthatták vendégül Elek
Artúrt." (77.) Később ugyanis, jobb
körülmények közepette, FL valóságos
"kultuszt" teremtett barátai vendégül
látásából. De már most is, Medinán
nagy szeretettel és gondoskodással
fogadták Eleket; FL egész nap vele volt,
elutazása után pedig a felgyülemlett
hivatali restanciákat kellett elintéznie,
ezért késett a válasszal, írja IX.
16-án Knernek, aki közben elküldte a
könyveket. FL mindjárt közli is egy
régi tervét a régi magyar irodalom olcsó
kiadására, aztán rátér Kner idézett
mondatára: "Ami az én medinai létemet
illeti - Ön bizonnyára gondolhatja,
hogy döntő volt a pesti levegő és
viszonyok elviselni nem tudása. Másrészt
már régen szerettem volna olyan
helyen lenni, ahol nyugodtan dolgozhassam
s egy néhány készülő dolgom
befejezhessem. Sajnos, ezt itt nem
találtam meg, de remélem, hogy majd
eljön az is. De ha az idén nem, akkor
kimegyek a világból." (89.) Addig is
azonban Elek szorgosan közvetít a Nyugathoz;
megindulnak a tervek a
Magyar művészet harmadik, befejező
részének (Magyar festészet) a köz-
léséről, majd a három egy kötetben
kiadásáról. Végül se a Magyar festészet
publikálása a Nyugatban, se
a könyv kiadása nem történt FL teljes meg-
elégedésére, és nem ment bonyodalmak
nélkül, de a bajokat sohasem Elek
okozta. Az ő odaadásában és kompetenciájában
FL soha egy pillanatra sem
kételkedett. Eleinte Elek is részletesen
beszámol a maga terveiről és mun-
káiról; később azután, amikor FL kezd
emberibb vagy legalábbis elvisel-
hetőbb munkalehetőséghez jutni, egyre
inkább könyvek beszerzése és
küldése felé tolódik el a hangsúly.
S ahogy mélyül a barátság, úgy sűrűsöd-
nek a beszámolók napi gondokról s ritka
örömökről. És kibontakozik a
levelekből Elek Artúr nemes, szemérmes,
tartózkodó jelleme, kivételes
műveltsége, disztingvált humora. "Elek
Artúr (1876-1944) - írta a váloga-
tott képzőművészeti írásait kiadó Tímár
Árpád - író, műfordító, kritikus a
Nyugat első nemzedékének megbecsült
tagja volt. Pályafutását újságíróként
kezdte, több mint négy évtizeden át
volt Az Újság című liberális napilap
belső munkatársa, írt irodalomról,
színházról és főleg képzőművészetről, s
nem egyszer égető közéleti kérdésekről
is. De dolgozott a Nyugat előfutárai
közé sorolt folyóiratokba is, a Nyugatnak
pedig indulásától, 1908-tól meg-
szűntéig egyik legtöbbet publikáló
munkatársa volt." (Elek Artúr. Művészek
és műbarátok. Szerkesztette,
a jegyzeteket és a névmutatót készítette Tímár
Árpád. MTA Művészettörténeti Kutató
Intézete, 1996, 285.) A tanulmá-
nyok meglepően modern szemléletű kritikusnak-művészettörténésznek
mu-
tatják Eleket, szinte a mai recepciósesztétika
(mai túlzásoktól mentes)
elődjének. FL nem csak a tiszta és
érzékeny lelket, de a szépen író és tudós
szakembert is becsülte barátjában.
"Don Lodovico" és "Ser Arturo" (aho-
gyan nevezgették egymást, olykor, méghozzá
olaszra fordítva a szót) szép
csöndesen, mindenféle látványos gesztusok
nélkül, szellemi és szakmai
szövetséget kötöttek az ifjúságuk Itáliájától
egyre - és egyre elviselhetetle-
nebbül - távolodó világban.
Hasonlóképpen emberi
és szakmai, de merőben másféle a levelezés
hangja Tolnai Károllyal. "Carlo" -
ahogyan a Levelezésben később szerepel
- FL tanítványa volt a Budapesti Társulati
Kereskedelmi Akadémián, ahol
FL az 1915/16-os tanévtől 1917-ig francia
nyelvet tanított. "Tolnai (1935-
től Tolnay Károly, Charles de Tolnay,
1899-1981) művészettörténész; az
1915/16-os iskolaévben mint a Budapesti
Kereskedelmi Akadémia Felső-
kereskedelmi Iskolája középső a-osztályának
növendéke ismerte meg FL-t,
aki franciatanára volt. Emlékezéseiben
utóbb elmondta, hogy óra alatt
művészettörténeti könyvet olvasott
a pad alatt, s FL büntetés helyett meg-
hívta magához, könyveket kölcsönzött
neki, s ettől kezdve rendszeresen
feljárt FL lakására." (I. 361.) A jegyzet
összegezi FL kiállásának történetét
tanítványa mellett egy jellegzetes
iskolai konfliktusban, szerepét Tolnai
útnak indításában ragyogó pályáján,
és felsorolja főbb állomásait: "Tolnay
a bécsi, berlini és frankfurti egyetemen
tanult, Bécsben doktorált, Ham-
burgban, Párizsban, majd Princetonban
működött, ahonnan 1965-ben Firen-
zébe települt át s a Casa Bounarroti
igazgatójaként halt meg. Élete végéig
mesterének vallotta FL-t s haláláig
leveleztek egymással." (I. 361.)
Ez a tanár-tanítvány
szerep később is megmaradt formálisan, de egyre
inkább a teljes szellemi-szakmai egyetértésben
megnyilvánuló barátsággá
mélyült. Ez a tökéletes összhang már
a fiatal Tolnai leveleiben felfedezhető:
"Lipcséből - írja Frankfurt am Main-ból
1921. XII. 2.-án - átutaztam
Drezdába és gyönyörű volt az a két
hét, amelyet ott töltöttem. Mert nem
csupán a képtár (páratlan velencei
és németalföldi osztályával), a grafikai
gyűjtemény, a »Grünes Gewölbe«, hanem
a drezdai barokk-építészet emlé-
kei jönnek számba a tanulmány szempontjából.
Ez az építészet egészen
szorosan összefügg a római-barokkal
és mégis valami egészen különös
jelleggel rendelkezik: a római barokkban
együtt található és egymással
összefonódó principiumok itt északon
különválnak és a legszigorúbb követ-
kezetességgel lesznek keresztülvíve
Pöppelmann »Zwinger«-jében egy-
részt és Bähr »Frauenkirche«-jében
másrészt. Az egyik a puszta rhyt-
mizálása a végtelen térben otthon-levő
formáknak, a másik a szigorú
magábazárkózása, a tértől való idegenkedése
a tömegeknek, amelyek egyet-
len felfelé sóvárgó szenvedélytől hajtva,
mintha azonnal egyesülni akar-
nának a tér-feletti éggel. -" (103.)
Vagy ahogyan a Barbizoniakról és
Delacroix-ról ír, az első élmény hatása
alatt, 1923. IV. 19.-én: "Valahogy
az az érzése az embernek, ha sokat
látott belőlük, hogy csak relatív értékek,
mérve az akademisták tökéletes ürességén:
de mik a Barbizoniak a 17.
sz.[ázad] hollandusaihoz képest -,
akiknek egyenes folytatói - és mi a
Delacroix a Rubens mellett? Tudom:
igazságtalanság volna félreismerni az
akarásuk tisztaságát; de itt a história
kérlelhetetlenségéről van szó; arról,
hogy már a 30-as 40-es években valami
egészen jelentős dolog képző-
művészetben nem volt lehetséges. Daumier
az egyetlen kivétel. És a kérdés
itt az, hogy vajjon miért és hogy miben
különbözik az »új tájkép« a
Hollandustól, miben a Delacroix romantikája
a Rubensétől? A természet-
hűség nagyobb lett amazoknál, a színek
tüze emennél: mindazonáltal ab-
sztraktabbak. Ott, a 17. sz.[ázad]-ban,
egy mindent átfogó tudat és életérzés
volt adva: a természet nekik a nagy
»mozdulatlan« otthona minden életnek,
és ha az élet mégannyira zajos és sürgő
is (jellemző, hogy úgy egészen ritkán
festették): a végtelen térnek csöndjét
nem zavarja ez. Az ő tájképeik mindig
népesek, nekik a természet és élet
együtt van adva, mint magától-értetődő
egység. A Barbizoniak fedezik fel a
magányos »természetet«, amely »kívül
fekszik«; nem az élet természetes adott
foglalatja, hanem valami külön,
valami távoli és a viszonyuk hozzá
a szentimentális vágyódás és merengés,
egy elfeledett és általuk újramegtalált
értékhez: de a Hollandusok magától-
értetődő benne-levésük elveszett. Ahogy
a Corot a van Goyenhez - úgy a
Millet a Brouwerhez: a Millet parasztjait
az egyszerűség mintaképeivé
teszi; de jól érezni, hogy ezek a leegyszerűsített
kontúrok, ezek a szimplán
kirajzolódó szilhouettek és ezek a
Chardinien világos színek: nem a beha-
tolásból, nem a »parasztvilág« újra-teremtéséből,
hanem csak szentimen-
tális monumentalizá[lá]sából erednek.
Nem a paraszti-természet objec-
tivitása - amit a Bruegel a pukkadásig
kompakt masszáival állított elő, -
hanem csak egy subjektiv aspektus képmásai."
(182.)
Ennek a levélnek
az idején FL már berendezkedett bajai parókiáján;
Tolnai 1923. január elején egy hetet
töltött Baján FL-nál... Erről a láto-
gatásáról később a következőket írja:
"A rendkívül művelt és olvasott Fülep
jól ismerte a szellemtudományi szemlélet
»ősapjának«, Diltheynek és tanít-
ványának Tröltschnek műveit is. Ezek
megvoltak könyvtárában. A fiatal
Lukács Gy. barátja volt. Mindennek
ellenére Fülep sokáig kitartott fiatal-
kori dogmája mellett: a szellemi szférák
atuonómiája mellett kardoskodott;
az esztétikai szféra számára autonom
volt és még a húszas évek elején is
elvetette a szellemtudomány alaptételét
a szférák párhuzamosságáról és
kölcsönhatásáról. Amikor Baján meglátogattam
és három napot nála töltöt-
tem a 20-as évek elején, erről vitatkoztunk
sokat. Végülis magáévá tette a
Dvořak-Dilthey féle látásmódot és ebből
a módosított szemszögből írta meg
»Művészet és világnézet« c.
gyönyörű cikksorozatát (az Ars Unaban).
(Lőrincz Ernő: Fülep Lajos munkásságának
tudománytörténeti jelentősége.
Bp. 1975. Kézirat = 5. Tolnay Károly
1973. X. 15-i leveléből.)" (171.) Ezek
a viták is visszhangoznának Tolnai
hosszan idézett franciaországi levelé-
ben? FL tervekkel és könyvkérésekkel
teli levelében 1923. I. 12-én Eleknek,
amelyben hívja Bajára barátját, a következőképpen
kommentálja a láto-
gatást: "Idelenn volt most nálam egy
hétre egy volt tanítványom, a fiatal
műtörténész (Tolnai Károly) igen
tehetséges, kitűnő fiú, őtőle értesültem,
hogy Pogány Kálmán milyen nehéz viszonyok
között van, eladogatja
holmiait stb. Nem lehetne vele iratni
a Műbarátba? [...] Tavaly nem
fürödhettünk együtt, remélem azonban,
az idén majd igen! Mindenki nagy
enthusiasmussal beszél itt a Sugovica-fürdésekről,
azt mondják, itt nagy
vízi élet van, csónakázás, fürdés stb.
Nyárra megígérte lejövetelét Tolnai is,
szeretném összehozni Önöket, azt hiszem,
Önnek is sok öröme lesz benne.
Páratlan jó fiú s ami a fő, amint már
említettem, rendkívül tehetséges. Azt
hiszem, belőle lesz az első nagyszabású
magyar műtörténész, ha egyáltalán
magyar lesz majd, s nem marad kinn,
idegenben. Most Párisba készül, meg
Spanyolországba. Most csinálja a doktori
disszertációját (Brueghelről), 23
éves, de már jelentékeny tudása van."
(174.)
A jegyzetekből megint
megtudunk mindent, ami szükséges; pl. azt,
hogy "Tolnai végül Hieronymus Bosch-ról
írta doktori disszertációját. Nota
riassuntiva degli studi e lavoro di
Carlo de Tolnay c. gépiratos feljegy-
zésében elmondja, hogy eredetileg Brueghelt
választotta disszertációja
tárgyául. Amikor azonban a müncheni
Piper-cég megbízta Brueghel rajzai
corpusának elkészítésével, s a kötet
1925-ben, még doktorátusa előtt meg-
jelent, végül Boscht választotta. A
disszertáció nyomtatásban 1937-ben
jelent meg Baselban, s elnyerte a francia
Académie des Inscription et Belles
Lettres Fould-díját. A kötetben olvasható
nyomtatott ajánlás: En hommage
ŕM. Louis Fülep." (175.)
A jegyzetek nélkül a Fülep-levelezésben
menthetetlenül eltéved az ember,
és nem egyszerűen csak az előforduló
személyek és hivatkozások bősége
miatt. Tán még inkább azért, mert FL
levelei többnyire napi gondok, ügyek,
történések zaklatottságában fogannak;
az események forgatagából egy-egy
éppen aktuális részletre szorítkoznak,
amit a helyzet és a címzett vonat-
kozásai határoznak meg, és ritka az
olyan áttekintő, viszonylag hosszabb
életszakaszról és átfogóbb munkatervről
szóló beszámoló, mint amilyen
Révészné Alexander Magdának 1922. IX.
13-án Dombóvárról küldött
levele: "Ami minket illet, hogy mért
mentünk vidékre stb. annak hosszú
sora van. De talán emlékszik még rá,
hogy amikor Pesten együtt voltunk,
mindig erre készültem. Én Pesten semmi
szín alatt sem akartam maradni,
torkig voltam vele. Legfőbb vágyam
az volt, hogy valami kedves kis
faluban, szép vidéken, lehetőleg itt
a Dunántúl jussak valami barátságos,
kertes parochiába, s ott éldegéljek
csendben, zavartalanul, csak a meg-
kezdett munkámmal törődve. Rettenetes
sok restanciám van, elkezdett
dolgok tömege, aminek folytonos meg-megakadása
elviselhetetlenné ke-
serítette az életemet. Sajnos, ez a
vágyam két év alatt nem teljesült. Az
ország megcsonkulásával az elhelyezkedés
arányosan csökkent az elveszett
részekkel, sőt még jóval azon túl,
mert az elfoglalt részekről sok pap is bejött
s természetesen azok is konkurrensek.
Így hát két év alatt nem tudtam elérni,
hogy kedvemre való helyen megválasszanak.
A választások körül különben
is rengeteg a visszaélés, sógorság-komaság
alapján történnek, nekem meg
nincs rokoni kötelékem parasztokkal."
(147.) Egyéni hányattatás, munka-
lehetőségek és -tervek, országos gondok
sorolása-mérlegelése tölti ki az
egész levelet, gondosan megkomponált
formában. A jegyzetek és hivat-
kozások pedig most is pontosan eligazítanak
életpálya és kapcsolatok
vonatkozásában, ahol arra szükség van.
Az azonban már a véletlen szer-
kesztésének a műve, hogy a következő
levél, amit FL egykori becskereki
tanára, Králik László írt Gödöllőről
1922. IX. 15-én, szinte megismétli a
megelőző FL levél tematikáját egyéni
sors és országos gondok kapcsolá-
sában: "Azóta két esztendő múlt el.
Állást azonnal kaptam, bár nem voltam
áll.[ami] tanár. De hát német szakú
tanár nincs, szükség van rám, azért nem
kerültem a B/listára sem. Nagyon nehéz
volt az elhelyezkedés[...] Tanártár-
saim is többnyire menekültek és őrajtuk
szemlélhetem legközvetlenebbül,
hogy a szegénység mennyire lesüllyeszti
a kultúrát. Nyomor és művelődés
nem egyeztethetők össze. Csak ahol
van energiafölösleg, ott virágozhatnak
a művészetek, tudományok és az általános
műveltség. Magyarország, de
egész Európa is, rohamosan közelednek
a primitív, barbár állapothoz. Az
emberiség szomorú jövőnek néz eleibe[...]
Hogy én még nem
süllyedtem le teljesen, azt annak a kedvező körül-
ménynek tudom be, hogy időközben egy
kis örökséghez jutottam, amelyből
pótolhatom a szűkös jövedelmet. Különben
pedig már talán elpusztultam
volna[...]" (151.)
Talán mégsem csak
a puszta véletlen szerkesztette egymás mellé FL
Alexander Magdának írt levelét és Králik
tanár úr FL-nak írt levelét?
Idéztük már F. Csanak Dóra objektív
összegezését FL igencsak korlátozott
lehetőségeiről fizetésének a megélhetési
szintig való feltornázására; de
szinte minden levélben lehet olvasni
a nyomasztó anyagi gondokról, s
követni a próbálkozásokat és a többnyire
meghiúsuló reményeket. Ebben a
levelek által teremtett "mikrohistóriai"
háttérben bontakozik ki igazán az
országcsonkítás tragédiája, s válik
érzékelhető valósággá FL megállapítása
a háborúvég kegyetlen cezúrájáról,
s nyer értelmet Krlálik tanár úr szomorú
diagnózisa. De ezzel nyer szinte "gazdaságpolitikai"
és ezzel összefüggés-
ben - immár idézőjel nélkül - etikai
hátteret FL makacs ragaszkodása is
könyvtárához, szüntelen igyekezete
a munkájához szükséges könyvek be-
szerzésére vagy legalább kölcsönkérésére.
Barátaival folytatott levelezé-
sében - végig az egész korszakon át
- ez a könyvszerzés tán a legállandóbb
változatlan téma. S korántsem csupán
művészettörténeti-művészetfilozó-
fiai klasszikusokról. Nagy gondot fordít
például egy Don Quijote-kiadás
megszerzésére, s nem hagyja nyugodni
Tolnai Carlót, amíg meg nem szerzi
neki, s el nem juttatja hozzá a Svejket:
"Hasek Svejkjéből 3 kötet megjelent
magyarul, úgy hallom, Párisban lehet
kapni. Kérem, érdeklődje meg, de ne
küldje el, mert kitiltott könyv, a
határon esetleg elkobozzák. Ha kapható,
majd kell módot találni a becsempészésre."
(II, 408.) Majd kisvártatva
megismétli a kérést, pontosítva az
adatokat, könyvtárosi precizitással: "A
3 kötetes könyv, melynek címét nem
tudta kibetűzni: Jaroslav Hasek:
Infanterist Svejk. Katona Fedor
fordítása. I. kötet Editions Monde kiadása,
Paris 1930. II. k.[ötet]
Germinal kiadása, Paris 1932. - Megvan franciául
és németül is (sőt minden nyelven),
de én a magyar fordítást szeretném.
Parisban meg lehet kapni. Csak az a
kérdés, hogy’ tudja eljuttatni? T.[udni]
i.[llik] ki van tiltva s ha a határon
a csomagot föl találják bontani, elkoboz-
zák. Legjobb volna, ha valaki ismerőse
hazajövet magával hozná. És maga
nem ismeri ezt a könyvet? A világ legremekebb
könyve - olvassa el
okvetlen, de feküdjön le hozzá s bástyázza
körül magát, hogy le ne guruljon." (II, 430.)
Carlo azután csakugyan
meg is szerezte s el is juttatta a Svejket, de ez
későbbi történet, a harmincas évek
közepéről, FL épp elkezdte szerkeszteni
a Választ Németh Lászlóval és
Gulyás Pállal, Tolnait is sürgeti cikkekért,
akármiről, "(Tolnai Károly nem írt
a Válaszba)" (II, 431.) és megjelent nagy
szatírája a nemzeti öncélúságról (amit
sokan politikai publicisztika gyanánt
értettek félre).
De fényt vet a Svejk
visszafelé is, az 1923-as bajai kormányzólátogatás
botrányára, amit persze megint csak
F. Csanak Dóra szakavatott és mérték-
tartó jegyzetéből ismerhetünk meg legjobban.
(184-186.) De a levelek
olvastán, amiket FL Ravasz püspöknek
írt, s amik a püspök válaszait
tartalmazzák, nehéz mértéktartónak
maradni, s meg nem látni a bonyolult
eseménysor svejki "olvasatát". S nem
csupán a "későferencjóskai időkből"
átörökölt és paródiáig fokozott állami
és államegyházi tekintélykultuszban
és bornirt hierarchizmusban, ami a
csonka ország kereteiben berendezkedő
és megerősödő magyar keresztény úri
világban - erről is szól a Nemzeti
öncélúság - majdhogy nem "természetes"
volt. A meglepő az, hogy milyen
pontosan illeszkedik be ebbe a világba,
vagy legalábbis annak jelen recen-
zens által máig érvényesnek - sőt ma
inkább érvényesnek mint valaha -
érzett svejki olvasatába a kivételesen
művelt, széles európai látókörű,
feddhetetlen jellemű református püspök.
A levelekben sok minden kavarog,
egyebek közt kölcsönös sértődöttség
és tán csalódás is; részleteket vagy
pláne egyetlen részletet kiragadni
igazságtalan lenne nemcsak a püspök, de
tán a református egyház iránt is, amelynek
akadtak az állami és egyházi
hierarchiát láthatóan kevésbé szigorúan
tisztelő "méltatlan bár de hivatalos"
szolgái is, mint például a derék Kerecsényi
Zoltán esperes Dabon (igaz,
hogy ő meg nem nélkülözött kedves és
magyaros svejki vonásokat; ami az
öniróniát illeti, abban pedig egyenesen
a derék katona honi megfelelője
lehetne). A levelek helyett idézzük
hát inkább újra F. Csanak Dóra objektív
és pontos rezüméjét: "A kormányzólátogatás
okozta incidens gyökeres
változást hozott FL és Ravasz László
kapcsolatában is. Valószínűleg a 470.
sz. levél rendreutasító hangjának hatására
történt, hogy míg korábban a
püspöknek szóló hivatalos jelentés
mellett, vele egyidejűleg FL nem egy-
szer bizalmas, baráti hangú tudósítást
is küldött Ravasz Lászlónak, erre
később csak ritkán került sor s akkor
is észrevehetően tartózkodóvá vált
leveleinek hangja." (186.)
Talán azért is,
mert FL az incidens előtt nagyon sokat várt Ravasztól,
tán túl sokat is, a maga és az egyház
érdekében egyaránt. Kerek perec meg
is írta, hogyan látja ő a maga s az
egyház helyzetét, s a maga ügyében
részletes megoldást is javasolt. De
már ekkor magyarázkodni kényszerült.
"Kérlek - írja még Dombóvárról 1921.
XI. 7-én -, ne érts félre: nem vagyok
l’art pour l’art törvénytagadó. Skóciában
vagy Hollandiában másképp
gondolkoznék. Ott magam is a törvény
pontos betartását kívánnám. Mert
ott a törvény az egyház érdekében s
nem tönkre tételére hozatott és tudnak
is vele élni. Nálunk a falusi gyülekezetek
tagjai sok-sok helyen vagy
korruptak, vagy kiskorúak. Mindaddig
tehát, amíg jobb törvényt hoznak -
s rajta lennék, hogy mielőbb megtörténjék
- megakadályoznám, amennyire
csak módomban volna s akárhogyan is,
hogy az egyház még jobban tönkre
menjen a rossz törvény következtében:
ha magát a törvényt nem is, legalább
a kártékony hatását megszüntetném.
Mi lett volna a Te püspökké választá-
soddal is, ha az egyház veszedelmére
a törvény betűje győz s vele a
törvényeskedők? A Te megválasztásod
lehetősége is azon állott meg, hogy
néhány lelkes ember szembeszállt a
stupid törvénnyel s a lehetőséget
beleverte a bornirt betűk közé s az
emberek fejébe." (99-100.) Később
azután a püspök is értelmezi a kormányzólátogatási
affér során írt kemény
szavait; érdemes idézni, mert ez is
általános érvényű: "Mikor egy ismeretlen
X kerül egy nagy közösségnek az élére,
azt mindenki a saját igényei és
óhajtásai szerint alakítja és azt szereti
benne, amit tőle vár és beleproinciál,
ha pedig X maga is jelent valamit,
programmja, módszere van, munka
közben mindjárt kiderül, hogy nem azért
jobb, hogy mások róla alkotott
véleményét igazolja és programmját
megvalósítsa, hanem azért, hogy a
maga tartalmát érvényesítse mindaddig,
amíg nem jönnek reá az emberek,
hogy vele szemben a helyes mód az,
hogy reá bízzák magukat és tőle
vezettetik, igen sokan csalódást éreznek.
Természetes dolog, hogy ez a
csalódás is éppen olyan kevert igazság-érzés,
mint az előlegezett bizalom,
mind a kettőben van egy csomó igazság
és egy csomó tévedés." (200.)
A püspök változatlanul
támogatja FL-t és bajai egyházépítő munkás-
ságát, FL pedig a teljesen lerobbant
állapotban átvett gyülekezetből temp-
lomot restauráló és eleven élettel
teljes közösséget teremt, amivel a más
felekezetűek körében is megbecsülést
vívott ki magának. Elkezdte félben-
maradt munkáinak folytatását is; Pogány
Kálmán felkérésére megjelent
Művészet és világnézet című
tanulmánya az Ars Unaban. (213.) A városi
tanács nevében Vojnics Ferenc polgármester
pedig 1925. X. 14-én hivata-
losan felkérte, hogy vegyen részt a
város költségén a római Türr centenári-
umon. (269.) "Nem nagy kedvem van hozzá
- írja FL X. 24-én Elek
Artúrnak -, mert utálom az ilyen hivatalos
cécókat - de annyira nógatnak
rá, hogy alig bírok kitérni előle.
Valami azonban végképp elriaszt: a tudat,
hogy E[rdős] R[enée] Rómában van. Ha
elgondolom, hogy azon a cécón s
esetleg banketten ő is ott lehet -
akkor egyáltalán nem tartom kizártnak,
hogy botrányt csinál. Én mindenesetre
képesnek ismerem. Azt szeretném
tudni, nincs-e valami információja
arról, hogy a jövő hónapban hazajön -
azt nem gondolom, hogy végleg, mert
úgy tudom, hosszabb időre ment ki,
hanem valami üzleti vagy egyéb ügyben.
Ez esetben talán kimennék, de
még így is meggondolnám." (273.) Nem
is ment el aztán Rómába, pedig
épp akkor ott tartózkodott Tolnai Károly,
aki eredetileg azért ment Itáliába,
hogy tanulmányozza - amint az 533/7
jegyzetből megtudható - "az egykorú
olasz művészet hatását Pieter Bruegelre",
de aztán rabul ejtette Firenze és
Róma, közelebbről a Medici- illetve
a Sixtus-kápolna. FL készített is neki
egy római itineráriumot, amit Csanak
Dóra a Tolnai-hagyatékból közöl.
(272.) A csodálatos Csanak-jegyzetek
közlik a bajai sajtó beszámolóját is a
római Türr-centenáriumról; a tudósítások
kiemelik, hogy a polgármester
által felolvasott olasz nyelvű beszéd
sikere FL-nak köszönhető. (270.) Maga
FL azonban, részben külső, anyagi,
részben belső, lelki okokból - nem
fűlött a foga Mussolini Olaszországához
- még hosszú évekig nem tehette
be a lábát ifjúsága és álmai Itáliájába.
Vagy inkább Ikáriájába?
Mindenesetre, amikor
végleg megelégelte Baját, az ottan elkönyvelt
kétségtelen egyházi és társadalmi sikerekkel
együtt - vagy éppen azok
miatt? -, az új parókia választásában
nagy súllyal esett latba a táj kivételes
szépsége. "Az elmúlt hónapokban - írja
1927. I. 17-én Kárpáti Aurélnak,
akivel ez idő tájt újult fel régi barátsága
- falusi helyet kerestem, mert
végképp jóllaktam a várossal s már
nem bírom tovább. Ha Isten segít, a nyár
folyamán hurcolkodunk is Zengővárkonyba,
(a Zengő hegy oldalán, ál-
lomása Pécsvárad), kicsi falu, a vidéke
páratlan szép - a legszebb is csak
ehhez fogható, de túl nem tesz rajta."
(314.) A levélhez fűzött Csanak-
jegyzetek részletesen dokumentálják
a falu választásának régről eredez-
tethető szándékát és indokait; s a
régi szándék aktualizálódását a bajai
presbitérium néhány tagjával kiéleződött
ellentétek következtében. (314-
315.) Mint már Medinán, itt is előkerül
a "bolsevizmus" alatti "professzori
kinevezés" vádja (576. levél és a hosszú
jegyzet), FL Kerecsényi Zoltánnak
egyebek közt ezt is megemlíti (327),
s bár a fő vádaskodó, "Czérnay Imre
bajai szabómester, ipartestületi elnök",
aki épp FL indítványára "került be
a bajai presbitériumba" (319.), végül
belátta a támadás esélytelenségét és
viszakozott, a bajaiak meg kérlelték,
hogy maradjon, FL nem tágított. "Ami
végül engem illet - írja hosszú beszámolójában
Kerecsényinek - mindent
elkövetek, hogy mielőbb szabaduljak
innen, ha másként nem lehet, csere
útján. Ezzel a Sodomával jóllaktam
- nem akarom időmet, életemet ilyes-
mivel eltölteni. Most is egy hétig
irkáltam ezeket a jegyzőkönyveket. Nincs
senki segítségem. Ennyi fáradtsággal
könyvet írok s keresek vele - itt meg
csak vesztegetem az időm s rontom az
egészségem. Amit elkezdtem, azt,
persze, most már végigcsinálom,
akárhogy is. Az én tempóm ez. Halogatom
az ilyet a végtelenségig - de ha egyszer
felveszem, nem teszem le többet,
míg teljesen el nem intéződik. Itt
most már nincs alku, bocsánatkérés, stb.
- ilyen komédia volt már a kántorral
is néhány, tudom, mit ér. Fiat justitia.
Mindig kis, minél
kisebb, csendes, békés faluba kívánkoztam - nem
nyugszom, amíg meg nem találom.
De hónapok fognak
kelleni hozzá, míg az undor eloszlik belőlem." (318.)
Az ügy lefolyása és lezárása megismerhető
a jegyzetekből; itt inkább csak
a levél hangjára szeretnék figyelmeztetni;
arra a FL esetében ilyen nyíltan
csak ritkán megnyilvánuló szeretetre
és tiszteletre, amit esperese - tehát
közvetlen egyházi felettese - iránt
tanúsít. De tán még több is van itt
szeretetnél és tiszteletnél; FL mintaként
állítja maga illetve hivatali tény-
kedése elé Kerecsényi Zoltánt: "Amíg
17-i leveled nem kaptam, el nem
hittem, hogy lehet levelet ilyen »vegyes«
érzelmekkel olvasni, mint én a
Tiédet. Mert szakasztott ugyanabban
a pillanatban rágott a sárga irigység
amiatt, hogy hát hogy’ is lehet még
valakinek a mai világban ilyen csudála-
tosan jó kedélye, de ugyanakkor meg
kacagtam is, úgy, hogy ha valaki lát,
azt hiszi, valami komoly bajom van
a felső régiókban. Már rég voltam ilyen
elkeseredett, mint éppen abban az időben,
mikor leveled jött - s egyszerre,
bár nem is volt szándéka, megvigasztalt
és felvidított. Hát így is lehet?
gondoltam - no, megpróbálom én is!
S eszembe jutott, amit kedélyed
eredetéről elmondtál, s most már meg
akarom tanulni ezt a tudományt.
Tudom, hogy nálam nehezen fog menni,
de majd pótolom szorgalommal a
tehetség hiányát, s minden órában prédikációt
tartok magamnak." (316.)
Mindjárt mintát
is kerít egy Medinán megélt kedves kis jelenet el-
beszélésével, de végül aztán a levél
a Fiat justitia-nál és az undornál köt ki.
De azért a Kerecsényi-kedély és a békéltető
jószándék mintha később is
elő-előbukkanna FL életében illetve
leveleiben? Jó okkal írja Kerecsényi-
nek a várkonyi parókia-cserét bejelentő
levelében: "Sajnálom, hogy »ki-
szánkázok« ilyenformán a solti traktusból,
melynek esperesétől oly nehéz
lesz elválnom..." (331.) Aztán a jó öreg
esperes ellátja FL-t közvetlenül
Várkonyba költözése előtt a hivatali
hierarchiával való bánni tudásra vonat-
kozó jótanácsokkal, felfelé-lefelé
egyaránt.
A derék esperes leveleit
FL annyira bölcsnek és érdekesnek találta, hogy
szívből javasolta kiadásukat. Érdemes
idézni Kerecsényi Zoltán válaszát,
mert sokat elárul a cezúra előtti magyar
református egyházról, még szerke-
zetéről és szervezetéről is: "Ámbár
nagyon meghatott az együgyü fir-
kálásaimra váró tisztesség, t.i. azoknak
a világ színe elé szándékolt tere-
getése, de már a múltkor is izentem,
hogy ezt a szándékot az esperesi
tekintély megbontására irányuló merényletnek
tekintem, mely a Vidók R.
Sándorok, Réső Jánosok, K. Kontha Andrások,
Tuba Istvánok, Jóföldi
Illések stb. érdemes kurátor a[tya]fiai
vélekedését kedvezőtlenül befo-
lyásolná. Csak hadd higyjék ő kegyelmeik,
hogy az »Öspörös úr« egész nap
morog, mint a mérges oroszlán, nem
szükséges tudniok, hogy ottan-ottan a
padkára is fölugrik és dorombol mint
a cica." S ha FL mégis kiadná a
leveleket, nem marad el a köszönet,
"az Ongul szerecsen király" szokása
szerint, "aki királyi elismerését azzal
szokta kifejezni, hogy a megtisztelt-
nek jó nagyot rúgott a lába szárára.
Mentül nagyobb a rúgás, annál nagyobb
az elismerés. Hát majd ha tisztelgő
látogatáson Várkonyban megjelenek
Nálatok, azzal kezdem, hogy lábod szárainak
hátsó részét akkora elis-
meréssel illetem, hogy szárnyak nélkül
repülsz föl a Zengő tetejére. Ugyan
azt se tudom, hogy igazi hegy-e a Zengő,
vagy csak úgy van, mint Dabon
a »vén hegy« melyen a pap konv.[enciós]
szőleje is nyújtózkodik: ennek a
magassága is jóllehet a tenger tölött
98 méter, de a valóságban legföljebb
ha 2 méter." (345-346.)
A Kerecsényi-levelekkel
az emlékezetünkben sok minden jobban meg-
érthető FL heves reagálásából pesti
író barátai cikkeire a harmincas évek
közepén, amikor név szerint és a hely
pontos megjelölésével ország elé
teregették a Zengő aljában FL-tól megismert
országos gondokat. Amiket
egyébként ő már megérkezése pillanatában
pontosan látott, s jelentett 1927.
IX. 17-én a Püspöknek: "Három hete
itt vagyok új - s ha Isten is úgy akarja,
élő formámban - utolsó állomáshelyemen,
Zengővárkonyban.
Annyi mindent kellene
jelentenem innen, hogy levél keretében el nem
fér. Nem az, amit három hét alatt tapasztaltam,
hanem amit hónapok alatt
- hiszen tavasz óta jártam ide szüntelen.
Az érem másik oldalát ismeri
Főtisztelendőséged, az egyke folytán
való fogyást; a másik oldala: a
németség állandó szaporodása és terjedése.
Ez az egész országrész ma már
inkább német, mint magyar, s ha így
folytatódik a dolog, egy új kataklizma
alkalmával magától leszakad az ország
testéről. Ez a hely nem kevésbé
exponált, csak más tekintetben, mint
Baja. Úgy látszik, nekem mindenkorra
ilyet szánt a Gondviselés. Nos, ezt
tudomásul is veszem és nem nyugszom
bele az állapotokba. Akcióba kezdek,
amint lehet. Ha Főtisztelendőséged
erre járna s személyesen ismerkedne
meg a helyzettel, nagyon jó volna.
Országos életbe vágó ügy ez. Naponta
veszítjük az országot.
Baj a szegénységünk is.
Most hirtelenében a magamé is, aki bele-
másztam vagy 6000 P[engő] adósságba
s még nem tudom, hogy mászok ki
belőle. Meg a gyülekezeté is, mely
így megfogyatkozva a redukált terheket
se bírja. A régi nóta: ha van miből,
kérünk segítséget.
Mindenekelőtt fontos
volna azonban Főtisztelendőséged személyes meg-
jelenése és az, hogy nyugodtan megbeszélhessük,
mit kellene tenni. Nagy
erősségemre volna Főtisztelendőséged
tanácsa és támogatása." (347.) A
levélhez Csanak Dóra rövid jegyzete:
"Ravasz László nem ment el Zeng-
ővárkonyba." (348.)
Hívja még néhányszor
FL a püspököt; egyszer még egy személyesebb
hangú, szinte a régi barátságuk idejét
idéző levélben is, de aztán túlságosan
elfoglalják és nyomasztják a helyi
gondok; a parókia kibővítése a könyvek
és barátok befogadására alkalmassá,
a felvett kölcsön törlesztése, az el-
húzódó tárgyalások és méltatlan alkudozások
egy Rippl-Rónairól írandó
könyvről a család megbízottjával és
a kiadóval, a véget nem érő hivatalos
levelezés és fontoskodó egyházi vizsgálódás
a Kajdi-ügyben, s a krónikus
és leküzdhetetlen anyagi gondok, amiken
az elsősorban Elek Artúrnak
köszönhetően odaítélt Baumgarten-díj
alig könnyített, a vele járó hírnév
viszont magántanári és előadói meghíváshoz
vezetett a pécsi Erzsébet
Tudományegyetemen, a kommün alatti
egyetemi tanári "kinevezését" (új-
ból) felhánytorgató világi és egyházi
méltóságok tiltakozásával. Minderről
azonban a levelek rendjén szépen és
hűségesen beszámolnak a Csanak-
jegyzetek, s a levelekkel összevetve
felidézik egy abszurd dráma körvona-
lait a nagy válság éveinek Magyarországáról.
Imponáló, hogy ennyi baj
közepette FL milyen keményen állta
a sarat. Nem rendült meg hite Egyháza
hivatásában - gyönyörűen látszik ez
Papininek írt leveléből, amelyben kérte
barátját (hiába), hogy népszerű Jézus-könyvében
módosítson a magyar
protestánsokra különösen sértőn s méltatlanul
hangzó részeken. De tán még
karakterisztikusabb (a szó mindkét
értelmében), hogy - és ahogy! - min-
dezek közepette és folyton a munkájára
gondol. "[Halasy-] Nagy szeretné,
ha a jövő félévben már előadhatnék.
Rám is férne, mert ha félévenként
megkapom azt a 300 P[engő]-t, ami maximális
magántanári illetmény - írja
Eleknek 1930. XI. 12-én -, még ez a
csekélység is komoly segítség
számomra ebben a rettenetes nyomorúságban.
A docentúra még egy okból
is jó volna még; talán így sikerül
majd évente 2 hétre külföldre jutnom, mert
azt gondoltam, hogy, ha akad elég jelentkező,
évente 20 hallgatóval el-el-
mennék s az ő taksájukba bele lenne
kalkulálva az én költségem is. Már rám
férne egy kis kinti levegő s látás
10 hosszú esztendő után, mióta nem voltam
túl a határon. Son sogni questi - e
chi sŕ come sarŕ? Come nel canto: Maria
Ninna te l’ho detto Non andar co’bersagliere,
Tu ne avrai gran pensieri E
chi sa come andrŕ."(570.)
(Folytatása a
következő számban) |
|