A hajdani politikai sorscsapások áldozatai - micsoda magyar legendárium   
- olyan gyermekköltészetet termettek, hogy utódaik, de még fanyalgó   
elődeik is attól koldulnak. A betiltott és belső emigrációba vonult klasszi-  
kusok ma már - többnyire - csak lelki szemükkel követhetik nyomon az   
utódok produkcióit. Nagy teher ez az utókornak, a lélek és a minőség   
irdatlan nyomása nehezedik rájuk, mert a csoda fertőzően burjánzik azóta   
is. Akkoriban átírták minden ellenőrizetlen szokásunkat-tévhitünket: rítu-  
sainkat ráncba szedték, ritmusainkat tánclépéseink variációs gazdagsá-  
gához igazították, nyelvünk szókészletét a gyerekemberi méltósághoz ér-  
lelték. Bevezették a gyerekköltészet korszerű SI mértékrendszerét. Ám   
most újra minden megváltozni látszik. Többé - végre - nem a politikai   
akarat erőszaktevéséről van szó. Csak az erőszak maradt, a hétköznapi és   
mindent elborító. Igazodjék-e ehhez az alkotói szándék? Virágzik-e minden   
virág?  

Ma már a gyermekköltészet hagyományos útján is kockázatos járni. Köny-  
nyen kiált a világ alteregót, még könnyebb a névtelenek szürkeségébe  
süllyedni. A ritmus és mívesség művészete évtizedeken át zúdította ránk   
meglepetéseit, igazolva a nyelv és a képi gondolkodás kifoszthatatlan   
gazdagságát. Ugyanakkor egyre nehezebb is ezen az ösvényen haladva   
egyéninek, hitelesnek és érvényesnek maradni-lenni.  
   Kerék Imre - nem pályakezdőként - éppen most merészkedett a sikam-  
lós terepre. Szétszórt meg újabb publikációit két kötetben rendezte össze.  
S ezek bizony merészen hagyományos verseskötetek. Ezekben a versekben   
bizony megkísértik az egész eddig volt klasszikus közelmúltat. Itt bizony   
makacsul bontják az évszakmetaforák virágszirmait, ezek bizony még   
mindig a kimeríthetetlen impressziók pompás párafoltjai! Kerék Imre   
ugyan nem olyan rafinált, mint Nemes Nagy Ágnes, nem követi Weöres  
virtuozitását sem, de szókészlete és ritmusteremtő kedve ugyanazt a válasz-  
tékos, zeneiségre építkező, képgazdag magyar formát idézi, amikor egyé-  
nien ötletes fűszál-íjon és ágciterán muzsikál. Ő sem köti magát vers-  
szakaiban egyetlen merev ritmushoz, ő is mámorosan élvezi, hogy egy   
nyelven tud beszélni a leleményesen termő, mindent átíró, metaforával   
varázsló népköltészettel. Az ő természetében "a som sárgán lángol", kibújik  
"a tyúktaréj csillaga", ing "a kökörcsin harangja". Naponta kell megmerülni  
ebben a természetírta és -átírta tájban-otthonban, hogy szokásait és azok  
ritmusát megunhatatlanul variálni tudja (Majális, Húsvét napja hajnalodik),  
szemünkben szétfutó motívumfoltjait az olvasás pillanatában ki tudja mere-  
víteni: "Az alkony vörhenyes bundájú róka, / lopakszik halkan a kertek alatt.  
/ Bozontos farka fűszálakon csusszan, / míg viszi foga közt a Nap-kakast./"  
(Alkony)   
   Hangulatai egészen szokatlan, természetbolond széljegyzetek. Impresz-  
sziói a visszatartott, ámuló lélegzet színekbe oldott suttogásai. Sosem   
harsány, inkább bámész líra ez, ahol minden folyton tovább ballag, áttűnik  
önmaga folytatásába: " Ballag a pásztor. / Ég magasából / könnyű madártoll   
/ földre suhan. / Őszi kövér hold / bukdos az égbolt / árkaiban." (Ősz)   
   Kerék Imre verseiben továbbá "csorog a napfény, a forgó tűzkerék Nap  
legördül, rézcintányér csördül a Napban..." Kedvenc színe mégis az ezüst:   
a kötet- és verscímekben, a Hold gazdag mintáiban bukkan fel leggyakrab-  
ban. Az évszakok és az égi istenek eleven, sebezhető, de legfőképp ámulásra   
késztető főhősei a szarvasok és a madarak és a virágok. Minden erdei   
képben ők mozdítják meg, kavarják föl a ködöket, a párákat, a színek   
összeérő foltjait. Ezekben a kompozíciókban magasodik ez a költészet egy   
eddig pár nélküli csúcs mellé: Áprily Lajos írt ennyi együttérzéssel, riadt   
szívritmusban a kiszolgáltatottak méltóságáról.   
   Ne hallgassunk még egy - tudatosan vállalt - értékéről ennek a termés-  
nek! Ötletverseknek gondolom azokat a négysorosait, amelyek a legill-  
anóbb, legérzékenyebb akvarelljei a könyveknek. Olyan vázlatok ezek,   
melyek újabb érintés nélkül válnak miniatűr, önálló remekké (már idéztem   
kettőt közülük). Teljesedjen ki egy harmadik vakuvillanással a sor: "Zsur-  
lók, páfrányok közé feszített / pókhálóba galagonya gurul. - / Felkapja fejét   
a fácánkakas / s bámulja hosszan, mozdulatlanul." (Galagonya)   
   Vannak-e hiányai ennek a szelídségnek? Talán hogy többször ránk  
zörrenthetné harsányabb kedvét (Lovat vettem, Vásári ritmus, Tánc-szók),   
gyakrabban nekilódíthaná elsöprő lendületét (Menekülő szarvas) s vált-  
hatná ki mosolyunkat humorával (Tövisszúró gébics, Regölő).  
Az Ezüstsíp és a Tarka szőttes szemünknek is szép, kezünkhöz is jól   
símuló, lelkünkben is visszhangos két könyvecske. Egymásnak ikerpárjai   
szándékban és matériában egyaránt. Gyerekversek? Amennyire a nagy   
elődök is gyerekverseknek szánták költészetüket. Némán is jól szerethetők,  
hangosan is jól mond(ogat)hatók, klasszikus ízlésünk szerint valók, ezt az   
ízlést vallók. Még azon is csak ámulunk, hogy megyék és közgyűlések és elnökök állták körül születésüket. Ilyen csoda is van még.  

A másik út egészen más út. Nem azonosul a hagyománnyal, de egyszerre  
vannak hazai és idegen előzményei. Itt is olyan, mintha - ott is olyan,   
mintha. Petőcz András olyasmire vállalkozik, ami szintézise is lehetne   
gyermekköltészetünknek. Ám ahhoz annyira eklektikus, végső ciklusában   
annyira végletes, hogy megkérdőjelezi önmaga folytathatóságát is, az egész   
gyerekkultúráét is.   
   A hetvenes évek óta a svéd gyerekversek kísértete járta be gyermekiro-  
dalmunkat. Ez lett az alternatíva. Ezt a fajta versteremtést pedig a klónozás   
divatja és veszedelme fenyegeti egyfolytában. Mindezt csak bonyolítja -  
véleményem szerint -, hogy nálunk ezt is régen kitalálták - legjobb próza  
íróink. Kitalálták ezt a szabadverselő, keresetlennek ható és szellemesen   
személyes hangú, kamaszosan rekedt hangvételű lírát. Csak prózának ne-  
vezték. Janikovszky Éva bizonyára meghökken, ha költőnek merészelem   
aposztrofálni, pedig a svédek büszkék lehetnének rá, ha az ő nyelvükön tette   
volna, amit tett.   
Itt van mindjárt az első minthaPetőcz gyerekkönyvében: ez olyan próza,  
amelyik vers, illetve olyan vers, amelyik éppen most verselődik át (nem   
mondom, hogy verstelenedik, mert líra ez még mindig, de ezen a nyelven   
és ebben a félévszázadnyi gyerekversközegben mégsem egészen olyan).   
Petőcz gátlástalanul elhatározta magát, hogy semmitől sem határolódik el.  
Nem akar rigófüttyösködni se, meg betűsivataggá áradni se. Egész egy-  
szerűen ír, ahogy egy vers először az eszünkbe szokott jutni (kivéve az   
utolsó Micimackó-ciklust). Szinte akárkinek. Néha egészen jól lehet a   
ritmusára lépdelni, néha meg tízszer is neki kell szaladni, mire versformája   
(meg füle-farka) lesz a dolognak. Eszébe sem jut, hogy stílust teremtsen.  
Az a stílusa, hogy szöveg közben teremtődik.  
   Mondom, ez igen veszedelmes biológiai folyamat: viszonylag publikál  
hatóan, tehát unalomig sokszorosítható. Ahhoz, hogy ez ne így legyen,   
minden ilyen verset újra kell kezdeni. (Mintha ez a hagyományos költészet-  
tel nem így lenne!) Petőcz - hál’ Istennek - többnyire ezzel van elfoglalva.  
Folyton nekiveselkedik. Ha úgy kívánja a helyzet, csinos kis formaköl-  
temény születik, máskor csak éppen a rímek emlékeztetnek, esetenként   
pedig kidől belőle a monológ. Minden eredmény fricska előre, fricska hátra. Maga a könyv folyamatos orronpöcc. Az orrabukásig.   
   Ez egy nemnapló - állapítom meg magabiztosan az első ciklusok  
közben (Ébresztő, Csutorás Gergely, Mesék a Foci tér 5.-ből).   
   Emlékkönyv - helyesbítem kicsit később.   
   Emlékirat - pontosítom egyre bizonytalanabbul.  
   Mert hát ez mindegyik. Ebben Petőcz egész gyerekkori utcája meg   
kertje meg családja reinkarnálódik, sőt a könyvei ugyanúgy, mint valaki   
könnyei előhívatnak a tudat alól, mögül. Meg a mai gyerekkori utcák,  
családok, élmények. Az irodalom ilyen: pont olyan minden. A gyerekemmé   
válok, aki helyettem szólal meg. Belőlem. Dodók, Csutorás Gergelyek és   
Micimackók vagyunk, meg legyenek az utódaink is! Ami teljesen le  
hetetlen. Pedig köztudott, hogy a "Gonosz Gusztik" is mindig és minden-  
kiben benne mocorogtak régen is és nem is.   
   Ha valakiben így elvegyül a régi maga és a mai nem ő, már egyáltalán   
nem restell semmit leírni. Olyan erőteljesen naiv Dodóvá tud válni, hogy  
minden időhatárt átlép: minden volt- és van-butaságot meg őszinteséget  
magára mer vállalni. "Foci tér 5. sincsen, de mégis létezik Foci tér 5." A  
petőczi logika erre a képletre épül. Csakis így érhető tetten a szemérem mint  
gyávaság, a gyávaság pedig mint szemérem. Ebben a közegben kortalan a  
kamaszetika mint jelenség, mert bevallhatatlan érzelmek és elárult szövet-  
ségek soha sincsenek kétszer ugyanúgy, mégis mindig lesznek valahogy.   
   Ebben pedig már a végső konklúzió is szépen megférne: ugyanolyan   
versek se, csak versek lesznek mindig valahogy. Akkor is, amikor "nem is   
leszünk együtt már soha többé". Csak ez a Micimackó és barátai filozófikus   
elvgyűjtemény a könyv záró ciklusaként!... A saját Erdő (nem erdő) kedves   
bumfordisága, az "itt mégis más az, ami ott: ugyanaz" ráhibázása, a régi kis  
szorongásokkal, hogy a fa körül saját nyomunkra lelünk, meg ahogyan   
Kanga anya tanulja éppen, mikor Zsebi baba kettesben együtt megy -   
nélküle. És akkor hirtelen összecsúsznak a magyar ódák és az angol szatírák   
ilyen álidézetekben: "szerettem, nevettem, ettem. Mivégre?" És "játékaid-  
dal bíbelődsz". És még csak ezután zavarodunk össze igazán: íróilag és   
értékrendileg egyaránt! Ráadáshősökbe és közénk sose tartozó erőszakos   
újhősökbe gabalyodunk bele szerzőnk vagy a médiaakarat jóvoltából. Dör-  
mögő Maci bácsik, Nagy Macsok, Misusikák (Misisukák?) - kik szuperek  
- még Balatonszepezdre is elkeverednek Micimackóval, végső úticéljuk   
pedig Párizs, az Egyesített Medvék Kongresszusa. Ez az a pont, ahol   
egészen nyilvánvaló, hogy "ő már nem az, aki volt" . És mi sem. És az sem  
vitás, hogy ez itt már nem a mi kezdeti butaságunk. Ez itt már a végzetes   
hülyeség. Amibe a Micimackók beleőszülnek, eredeti módon kifejtve:  
"fogaimban szaporodik az idegen anyag". Amiből csak a régi butaság   
következhet: "Nem vagyok! Csak búsulok." S az öreg krónikás " ezennel   
lemond".  
   Nincs gyerek, aki Petőczöt ide követni tudná. Mi, akik ide nőttünk fel,   
tükre által homályosan elrémülünk-e? Petőcz lemond. Micimackóékról, a   
gyerekként elmúlt felnőtt korunkról, de leginkább a most növekedők gyerek-  
koráról. Ez pedig nem szintézis, nem is akar az lenni. Gyerekvers se.   
Olvasmány, vagy olvasat. Didergünk tőle.   

S van még valami a polcomon. A harmadik nekifutás. Amikor a gye-  
rekverset a gyerek írja. Nem úgy általában, ahogyan minden gyerekember   
költő szokott lenni kezdetben. Ezt tehetséggel írták, tömény személyesség   
és zsigeri indulatok túlfűtöttségében. Ezt a könyvet egy gyerekkel íratta a   
kibeszélés szükséglete. A tehetsége még nem szükségképpen költői tehet-  
ség, elégedjünk meg annyival, hogy önkifejezési kényszerállapot.  
   Hatalmas istenverés ez a képesség: alig írástudóként minden személyes   
nyomorúságot odavágni a többiek elé. Merészkedés is kell hozzá, vala-  
miféle korán beérett (félve mondom ki) deviancia. Gyerekként gyerekverset  
"csinálni" másállapot: etikailag is, esztétikailag is. Csak a tartalomhoz van   
meghatározott viszonyom, csak a kérdést formálom meg. A vershez annyi   
köze lesz, hogy lírává duzzasztják az indulati, hangulati, gondolati elemek.  
A líra persze tulajdonképpen nem is sokkal több. Helyenként ennyi sem kell  
hozzá. Csak itt a gyermeki "tudatosság" egészen más minőséget jelent. A  
tehetség pedig akkor ad vészjeleket, amikor nem gyárt illúziókat a jó  
kérdések mögé. Amikor az is elegendő már, hogy megvan a jó kérdés.   
   Turi Tímea könyvét nem muszáj esztétikai mércével végigaraszolni.   
Igazából lapozgatni érdemes benne, úgysem arra vagyunk kíváncsiak,   
mikor gondolt írni valót egy kislány, hanem arra, hogy mi foglalkoztat   
mélyen belül egy gyereket manapság. Főként olyan gyereket, akit az   
íráskényszer is hajt, de aki gyerek akar lenni, meg egyedül is, meg folyton   
az édesanyjával is, és láthatni is akarja magát... Idáig mindez típussors, de   
az ő magánya egyszerre felületi és lélekrázó. Folytonos vitában ezért áll   
elsősorban önmagával, és sajátos fénytörésén át csak mellesleg a világgal.  
A világ kiabálós, veszekedős, nem beszélget, nem szül testvért, azt tanít az  
iskolában, amit mindenki tud, hirtelen meghal, nagyon felnőtt, nem tud   
gyerek lenni. Ezzel pedig még soha gyerek meg nem tudott békülni. Turi   
Tímea azonban mindezt a képünkbe verseli. Olyan deviancia ez, ami a   
legszükségesebb túlérzékenység. Biztosan kívánatos, de még nem fel-  
tétlenül zseniális. A kilenc éves gyerek - nem költői remeklése - kirohanása   
az állapotokból és mindezek ellen. Nehéz szembenézni vele, mert ken-  
dőzetlen, elvarratlanul nyers, néha rémületesen pontos, máskor szinte ért-  
hetetlen-követhetetlen. Megnyirbált fantáziánk gyakran megzavarodik csa-  
pongó merészségétől. Ezért aztán úgy látjuk, nem mindig koherens a   
szöveg. Hiányoljuk a gyerek természetes mosolyát, humorát (utál mo-  
solyogni), ingerel folytonos drámai konfliktusaival.  
   Mije van a költő Tímeának? Elsodró lendülete, nagylélegzetű és játékos   
kedvű ritmusérzéke, tágra nyitott szeme a fény-árnyék villódzás befogására,   
tömörítő képvágó technikája, továbbgondolkodtató montázsépítő képes-  
sége. Költő is lehet belőle. Meg bármi. Esélyes gyerek.  
   S a könyve? Gyerekirodalom? Irodalom? Úgy vélem, a felnőttek írta   
gyerekirodalomhoz annyi köze van, hogy meg lehet szégyenülni vagy   
igazolódni lehet általa. Efféle érzékenységű olvasóra vágynak az írók. De   
efféle érzékenységű gyerekre már sokkal kevesebben vágyunk. Az ilyen   
gyerek néhány tépett szerkesztő-kiadó idegrendszerét érinti meg igazán -   
meg a showbizniszt. S a legjobb írók csodálkozását.   
   Neki pedig itt van a felnövekvés hosszú várakozóideje.   

Optimista befejezést képzelek: virágzik még minden virág. De már nem   
érzem, hányan élvezzük az illatokat, s az is kérdés, hány illat maradt az idő  
előtti hervadás titka.  
   Gazdag és tehetséges a gyerekeknek kínált irodalmunk, talán ettől nem   
elég piacképes. Meglehet, azért is így van ez, mert igazán nem csak   
gyerekolvasóknak szánt indulatok hozták létre. De ez sosem volt másként.   
Csak az elődöknek több szerencséjük volt az olvasókkal. Nekik még   
táboruk volt. Az utánuk következők már nem férnek be a tankönyvekbe, az   
újjá sem szerkesztett antológiákba, a megszorult könyvterjesztésbe.  
   Most már az a kérdés: gazdagodunk-e általuk? Olvastok-e még, srácok?   
Olvasunk-e nektek és veletek? És hányan írnak vajon nekünk még verset,   
naplót legszükségesebb titkaitokról? Jó kérdések...