VILCSEK BÉLA    Örkény "meséi"  Örkény István: Mese-levelek                Írói életművet a szerző halála után is gondozni kell, méghozzá szeretettel és szakértelemmel kell gondozni, ellenkező esetben az könnyen éppen esedékes irodalmi divatok vagy egyszerűen a feledékenység áldozatául eshet. Hányszor tapasztaltuk, hogy az életében fénnyel, dicsőséggel, elismeréssel övezett alkotót nem sokkal az eltemetését követően teljes vissz-hangtalanság kísérte, hírnevének gyarapodását, munkásságának to-vábbi népszerűsítését és szaktudományos feldolgozását éppen a hagyaték gondozói, az örökösök részéről megmutatkozó nemtörődömség, felelőtlenség, netán viszálykodás gátolta. Örkény Istvánnak halála után két évtizeddel sem lehet oka panaszra: minden a végakaratában megfogalmazottaknak megfelelően történik. ("Irodalmi hagyatékom gondozója a feleségem, illetve, az ő akadályoztatása esetén, Antal fiam. Kérem, hogy be nem fejezett, silány minőségük miatt félbehagyott írásaimat ne hozzák nyilvánosságra. Azt viszont, amit az idők folyamán esetleg újra kiadnak, ne engedjék úgy csoportosítani vagy más módon manipulálni, hogy az életem folyamán vallott nézeteim hamis értelmezést kapjanak." - 1979. január 25.) Írásaiból a Vígszínház társulata már egy évvel később, Valló Péter színpadra állítá-sában, híres-hírhedt, a hivatalosság által nehezen tűrt színpadi játékot készített (In memoriam Ö. I<D>.), legutóbb pedig, önálló est keretében Mácsai Pál tolmácsolta máig érvényes és megrendítő gondolatait a Komédium Színpadán (Azt meséld el, Pista!<D>). Drámáit a színházak rendszeresen játsz-szák, felkészült szakemberek - többek között Bécsy Tamás, P. Müller Péter, Szabó B. István, Tarján Tamás - értelmezik. Egyperces novellái magyar és idegen nyelven is hozzáférhetőek, s immár nemzedékek sora számára jelentenek meghatározó élményt. A Szépirodalmi, a Pesti Szalon és a Palatinus Kiadó évente, szinte egymással versengve adja ki könyveit. A mostani kötet darabjainak jó része is a levelek, illetve az elbeszélések korábbi gyűjteményeiben már napvilágot láttak. A hagyaték gondozója, Radnóti Zsuzsa azonban ez esetben is pontosan érzékelte, hogy az írónak gyermekeihez-gyemekeiről szóló írásai csak önálló kötetbe rendezve és a témához illő szép kivitelben fejthetik ki érdemüknek megfelelő hatásukat. Az eredmény nem is maradt el. A könyvhéten sok boldog szülő és gyermek forgatta-szorongatta örömmel az ízléssel és hozzáértéssel megtervezett "mesekönyvet".  A Magyartanítás<D> című szakfolyóirat a nemzetközi gyermekirodalmi nap - április 2., Hans Christian Andersen születésnapja - alkalmából ez évben tematikus számot szentelt a hazai gyermek- és ifjúsági könyvkiadás állapotának. A felkért szerzők - gyakorló szülők, nagyszülők, pedagógusok - az ezredvég fiatalságára és az irodalomra, úgymond, leselkedő veszélyek unásig ismételt sorakoztatása helyett vagy mellett, elsősorban a könyv, az olvasás megszerettetésének a megváltozott helyzetben is kínálkozó lehetőségeit kutatták. Fábián Bertalan cikkében így érvelt: "Egyre többet hallani ma arról, hogy a fiatalok nem olvasnak eleget, elveszett az írott szó értéke, becsülete. Talán igaz, talán nem. Nem tudom, készültek-e felmé-rések arról, hogy hány irodalomszerető olvasó ifjú koptatta az iskolák padjait a harmincas, a hatvanas vagy a kilencvenes években. Lehet keresni az okokat, hogy mi minden változott az évtizedek során, miért olvasnak ma kevesebbet, mint régebben? Drágábbak lettek a könyvek. Sok időt lefoglal a számítógép, a televízió, a »multiplex«. Nagyobb az iskolai megterhelés, nem mesélnek a szülők, a nagyszülők gyermekeiknek, unokáiknak. Bizonyára igazak ezek az érvek is. Engem azonban az foglalkoztat igazán, hogy meg lehet-e szerettetni az olvasást a mai gyerekekkel, diákokkal: Ha nem, miért nem, s ha igen, akkor hogyan?" Nemoda Judit, ezzel teljes összhangban, a kötelező és házi olvasmányok felfrissítését szorgalmazta: "Mit olvassanak tanulóink, gyermekeink? Úgy gondolom, napjainkban gyakran tesszük föl a fenti kérdést, tapasztalva azt a szomorú tényt, hogy gyermekeink órákat töltenek el a televízió képernyője előtt, s csak kevesen választják az ismeretszerzés és szórakozás intellektuálisabb formáját: az olvasást. Sokan, többféle módon tevékenykednek azért, hogy a csak alkalmanként és keveset olvasó gyerekek is rendszeres, igényes olvasóvá válja-nak. Tanítványaink nagy része óvakodva fogadja a kötelező olvasmá-nyokat, s így nehezen bírhatóak elolvasásukra. Ezen a jelenségen »köny-nyíthetünk«, ha élvezetes, megfelelően előkészített alkotásokat kínálunk számukra." G. Nagy Katalin, az elmondottaknál nem kevésbé fontos szempontot felvetve, a különböző kiadványokban a szöveg és az illusztráció összhangjának megteremtését vizsgálta s jutott az alábbi következtetésre: "A könyvpiacot elárasztották az olyan képeskönyvek, amelyekben a kép fölénye a szöveg degradálásához vezetett, ilyenek például a Walt Disney-kiadványok. A jó illusztráció sosem öncélú: olvasható és tiszta. A gyermekek a felnőtteknél is élénkebben látják mindazt, amit olvasnak, s végtelen nyitottság jellemzi őket. Az illusztrációknak tehát erre a belső látásra és naiv nyitottságra támaszkodniuk kell; sőt szerepük lehet a fantázia továbblendí-tésében is." A friss Örkény-kötet sikerének legfőbb magyarázata az említett szempontok maradéktalan érvényesítésében keresendő. Nem elkápráztatni akar, nem gügyög és nem kioktat. Olvasásra, sőt írásra biztat. (Borítékot és levélpapírt mellékel például, hogy a kedves olvasó maga is próbálkozzék mese- vagy meselevél írásával.) Mindvégig érdekes és élvezetes olvasmány, hisz gyermek és szülő kapcsolatának olyan hétköznapi kérdéseit taglalja a maga egyéni hangvételével, mint a hadarás és orrpiszkálás, a rendetlenség és szófogadatlanság, a nyafogás és lustaság, a haj- és fogmosástól, az öltözködéstől és cipőfűzéstől való természetes gyermeki ódz-kodás stb. A könyv tipográfiája egyenesen mintaszerű. Az illusztrálás és szövegkiemelés legkülönfélébb módszereit és eszközeit - fekete-fehér és színes, álló és dőlt képek és rajzok szerepeltetését, folyóírás, nyomtatott és kurzív szedés váltogatását - alkalmazza, mindig a szöveget támogatva, de laponként újabb és újabb meglepetést szolgáltatva.  A kötet ezzel együtt nem mesekönyv a szó megszokott értelmében, nem is csak gyerekeknek szánt kiadvány és nem is valamiféle vadonatúj Örkény-hang felkutatásának vagy felmutatásának kísérlete, ezt a kritika azonnal és határozottan rögzítette a megjelenéskor. "Kimondom »áperte« - írta pél-dául Nyerges András a Könyvhét <D>1999. májusi számában -: ez gyerekeknek gyerekkönyv és felnőtteknek felnőttkönyv, de mindkettőnél több. Nem biográfia vagy az életmű járulékos mellékterméke, hanem fontos emberi dokumentum. Tanúságtétel arról az Örkény István nevű apáról, aki nem tudja, de nem is akarja kicserélni az agyát, a fantáziáját, a látásmódját, ha a gyerekeivel levelez. Ugyanabból a minőségből valók az ötletei, mint más-kor. S hogy el ne feledjem, még rajzocskái is, melyekből Magyar Béla és Szigethy Örs a könyv illusztrációit elővarázsolták, s amelyek a legérdekesebbek azóta, hogy »Stephard bácsi« rajzait megismerhettük, arról vallanak, hogy ezekben a »meselevelekben« ugyanaz az Örkény van jelen, aki az »egyperceseket« vagy a Tótékat írta." S valóban, ha más műfajban és tematikával, a meséket és a meseleveleket ugyanaz a groteszk szemlélet- és elbeszélésmód, a szélsőségesen össze nem illő elemek bizarr, egyszerre nevetséges és borzongató hatást keltő társítása jellemzi, mint a már jól ismert alkotásokat. A mesés történetek és levelek írója, ha most »apaszerepben« is, a világnak ugyanazt a megfordított nézőpontú, terpeszállásból a két láb között hátratekintő látásmódját igényli olvasóitól, mint egyperceseinek vagy drámáinak közönségétől. E varázsos módon kialakított szabályrend-szeren belül, de csakis azon belül, azután valóban minden megtörténhet: az elefántok csehül beszélhetnek és piros villanylámpa éghet a popsijukon, a tejfoggal kipotyoghat egy-egy rossz tulajdonság az emberből, a kutya beszélhet, a nyuszi köszönetet mondhat, Róka bácsi vihar által elrepített füle pótlására tökfőzeléket rendelhet, a közelgő műtétről tudósító beszá-moló örömhírként, a sikertelenség sikerként szólalhat meg. ("A Kor-társ<D>ban jött egy kisregényem, nagy sikere van, szerintem, mert nem értik. De nem baj, így legalább azt hiszik, hogy mindent tudnak."). A különbség annyi, hogy e groteszk világból való visszatérés, a könyv elolvasása után az olvasó ezúttal nem a létezés, a történelem vagy a hatalom abszurditásának nagy és komoly kérdéseire, hanem közvetlen környezete, személyes hétköznapjai piciny, humoros, ám nem kevésbé abszurd mozzanataira döbben rá. Örkény István műveinek újabb "csoportosításával" mindenesetre a szerző szelle-misége cseppet sem sérült, gyermekek, szülők és tanárok viszont egy szép kivitelű, tartalmas olvasmánnyal lettek gazdagabbak. (Palatinus Kiadó, 1999)