S tarkótól talpig átjár
 

Blúzod, szoknyád a székre dobtad.
Májusi fény

játszik melleid meredő
bimbóhegyén.

Suhogó pászmái elöntik
vállad, nyakad,

mint telihold, ragyog fehér-
márvány hasad;

lecsordulnak végigsimítva
csípőiden,

ahol csókjaim alvó madár-
raja pihen;

s kúsznak mohón előre szét-
tárt combodig,

hol rozsdabarna ősbozót
türemkedik

s indáitól fedezve bíbor
gyümölcsgerezd

kínál a nyelvnek, ínynek édes,
telt ízeket;

s már térded is, akár iker-Nap
föltündököl,

s tarkótól talpig átjár áramával,
s ráz a gyönyör.
 
 

Sem idő, sem halál

                     Babits Mihály emlékének
 

Ha már a hang csak fölsebez:
az ujjak begyén is kibuggyan
az ének visszatarthatatlan,
a szökni-készülő szavak
még utolszor a végleges, nagy
csönd előtt összeállanak
egyetlen fénylő cáfolattá,
s még fölizzik belül
a szem, mielőtt Oedipus
sorsa beteljesül.

S ha már bénán lecsüng a kéz,
a pupilla üveggé dermed
és már nem cikáznak a sejtek
között a kín villámai:
átlényegül majd az esendő
test Igévé, szétfeszíti
rácsát s madárként föllebegve
oly magasságba száll,
ahol már nem béklyózza röptét
sem idő, sem halál.