Székely János Jenő szobrászművész - aki legutóbb 1998 őszén a budapest-rákoshegyi Erdős Renée Ház pincegalériájában és hangulatos kertjében mutatta be alkotásait - az Íves könyvek című füzetsorozatban közreadott alkotói vallomásában fogalmazta meg: "A magyar szobrászat és befogadásának tragédiája, hogy századunk első felében hiányzott (vagy nem bontakozhatott ki) egy Constantin Brancusi formátumú egyéniség, aki rádöbbent az »önmagát jelentő forma« fantasztikus jelentőségére, műveivel átmenetet teremtve a hagyományos ábrázolás és a teljes absztrakció között, Így kiállítás-látogatóink legnagyobb hányada mai napig ott van elakadva, hogy az egyébként logikus kérdésre: »ez a szobor mit ábrázol?« - föltétlenül a valóságban megjelenő jelenség (emberi alak, állat, esetleg növény, épület stb.) megnevezését várja válaszul. Én mindig visszakérdezek: »te mit ábrázolsz?« Képtelenek fölfogni, hogy a szobor önmagát is ábrázolhatja, vagyis a gondolat is szoborba önthető."
     E pontos látlelet és Székely János Jenő különös műegyüttese kapcsán egy látszólag lényegtelen és egy kétségtelenül lényeges kérdésre kell választ keresnünk: ki ez a szobrász, és mik ezek a szobrok? Az alkotó megismerése minden bizonnyal kissé közelebb visz magukhoz a művekhez. Így Székely János Jenő szobrászművészről azt kell tudnunk, hogy az Erdélyből Magyarországra érkezett alkotók népes csapatának tagja: olyan, a trianoni határokon túl a mesterségre felkészült, és munkásságát már itt, a Duna mentén kibontakoztató művész ő, mint Elekes Károly, Nagy Árpád Pika, Krizbai Alex vagy György Csaba Borgó. Székely János Jenő útja azonban nem egyetlen határátlépéssel vezetett Magyarországra: először - miután a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán befejezte szobrászati tanulmányait - hosszú esztendőket töltött márványfaragással foglalatoskodva Itáliában - Firenzében, majd a Carrara környéki Pietrasantán -, majd a tengerentúlon, Amerikában élt és dolgozott, mígnem a nyolcvanas évek végén megtelepedett Székesfehérváron. Napjainkban is e dunántúli város lakója. Fontos a családi háttér is: szülei irodalmárok; édesapja a közelmúltban elhunyt, nálunk is jól ismert költő-író-esszéista Székely János, aki varázslatos tanulmányban vallott fia szobrászatáról: leírva a kezdeti próbálkozásokat, majd elemezve művészetének kibomlását, értelmezve egy-egy művét. A szobrász életművében oly hangsúlyos, paradigmatikus szobrászati felvetésről, a gömbplasztikáról szólván jegyezte fel: "A fiam komolyan vett munkái mind absztrakt szobrok - annak ellenére, hogy egyúttal jelentésesek is. De rajzai, stúdiumai szigorúan valósághűek. [...] Mert vagy-vagy. Vagy teljes elvontság, vagy teljes valósághűség. Vagy konzervativizmus, vagy korszerűség: minden egyéb csak változata a kompromiszszumnak.[...] Visszatérve most már a gömbre, mint az összegző-absztraháló törekvés logikus végtermékére, ez bizony csakugyan végső terméknek: zsákutcának bizonyul. Fiam régebbi kísérlete, hogy felületi manipulációkkal humanizálja, nem volt termékeny, mert megismételhető ugyan, de sehogy sem folytatható. Ő maga egy tragikus-ironikus, mondhatni tréfás formával, a lelappadt (és összehajtogatott) gömbbel búcsúzott tőle..."
     Székely János gondolataival a szobrokhoz érkeztünk, ezekhez a különös, a klasszikus szobrászati örökségre visszautaló, egyszersmind a 20. századi elvontságokba emelkedő alkotásokhoz, a gyönyörű, színes, a valószerűséget már-már kétségbe vonó árnyalatokban játszó kövekhez és márványokhoz, amelyek a tradicionális elvételi, faragási technika, a sculptura révén kapják meg végső formájukat, illeszkednek terükbe: szervezik meg, izzítják át közegüket. Matériájáról így emlékezett meg a szobrász: "Az anyagok. Az igazi a kő. Minél keményebb, annál eredményesebben dacol az idővel, annál hívebben viseli küldetését. Nekem megadatott, hogy a kövekben még sohasem csalódtam. A kemény kövek érdekelnek. Némább a hallgatásuk."
     Könnyen regisztrálható, hogy a kemény Székely János Jenő-szobroknak - amelyeknek a kő mellett anyaga lehet azért esetenként a könnyebben megmunkálható fa is - leginkább tömbszerű az alakításuk, s alig-alig tűnik fel, csak mintegy esetlegesen jelenik meg áttörés rajtuk. Mintha valami egybeszabott rusztikusság, komor barbárság vezérelné a formaképzést, mintha viaskodna is egymással a durvaság és a finomság, a súlyosság és a könnyedség, de mindig a borúsabb, a komorabb, a nehézkesebb győzedelmeskedik. Világos a tagolás. Szűkszavú a motívumkincs. A felületi megmunkálás, a domborműszerű alakítás nem dísz vagy díszítés: a geometria és az organikusság határvonalán játszó formarend az anyag belső lényegéből fakadó, meghatározó mozzanat. A szervességre utaló, örvénylő burjánzás és a szikár matematikai törvényszerűségeket, a logikát sugárzó tiszta kristályszerkezet - a szabálytalanság dicsérete és a szabály tisztelete - a tömbök belső magjában is jelen van. A kompozíciókban - a gömbökön túl - valami furcsa deformáció, dekoratív egyensúlytalanság, asszimetria, továbbá megbillenések, váratlan megnyúlások hangsúlyozódnak, de a forma, a jelenség jelentése a mély, a szellemi rétegekben rejtőzik.
     A kiállítótermi környezetbe komponált, de a tradicionális kisplasztika méreténél nagyobb művek mellett számos monumentális alkotás is készült Székely János Jenő műhelyében: Kolozsváron és Marosvásárhelyen, Arezzoban és Alessandriában síremlékei állnak, Székesfehérváron repülős emlékművét, domborműves emléktábláit (Beszédes József, Semmelweis Ignác, Havranek József, Jankovich Ferenc, 56-os hősök) helyezték el az állandóság igényével. A Kolozsvárról indult szobrász 1998-ban pályatervet nyújtott be az esztergomi millenniumi emlékműpályázatra: a szakzsűri által javasolt díjat - ki tudja miért - Esztergom városa másnak ítélte meg és fizette ki.
     Visszatérve az autonóm, a szuverén szobrászi program vezérelve szerint készült művekhez azt regisztrálhatjuk, hogy nagyon nehéz pontosan meghatározni, hogy valójában mik Székely János Jenő szobrai, mert ezek a munkák fenséges és kizárólagos önmaguk. Távolban valahol ott motoz Brancusi mester szelleme - a transzcendenciába, a misztikába burkolózón, a szédítő végtelenségekbe bonyolódón. Annyit tudhatunk tehát, hogy Székely János Jenő öntörvényű kőszobrai, kőteremtményei - és faszobrai - nem leképezések, nem valamire utaló szimbolizációk, nem jelek, és nem is konvencionális tartalom-kifejezések, hanem olyan mágikus, sugárzó jelenségek, amelyek önálló, öntörvényű valóság-voltukból eredőn - ugyanúgy parányi részletek mint átfoghatatlan univerzumok, ugyanúgy tárgyak mint szellemiségek - lényeg-összefoglalások, szellem-szuggesztiók, korszak-párlatok. Legyünk bölcsek és engedékenyek: hagyjuk, hogy titokzatosságaik az ismeretlenségekbe vonzzanak.