Kahler Frigyes és M. Kiss Sándor egy tényekben gazdag könyvet jelentetett meg, Kinek a forradalma? címmel. A kötet egyértel- műen bizonyítja, hogy az 1956-os forradalmat a magyarság ugyanúgy magáénak érezte, mint az 1848-as márciusi és az 1918-as őszirózsás forradalmakat. Ugyanakkor a három forradalom különböző utóélete nagy szerepet játszott abban, hogy a nemzet emlékezetében másként rögzültek, torzultak, felejtődtek a megélt események.
     1848 egyesítette és ebben az egységben meg is tudta tartani a nemzetet olyannyira, hogy csak az osztrák és orosz nagyhatalom fegyveres beavatkozása volt képes leverni a törvényes forradalmának eredményeihez ragaszkodó nemzeti ellenállást. A nemzetet azonban a vereség sem osztotta meg, s a kudarcot vallott császári elnyomó politika kiegyezésre kényszerült. A nemzet pedig nemcsak őrizte, de egyre nyíltabban ragaszkodott és egyre látványosabban emlékezett meg levert forradalmáról és szabadságharcáról, 1848-49 legnagyszerűbb mozzanatait őrizve meg emlékezetében.
     1918 szintén egyesítette a nemzetet, de a szélsőséges kommunista szervezkedés lehetetlenné tette, hogy e forradalomban megszületett nemzeti egység fennmaradjon és konszolidálja a frissen megalapozott polgári és demokratikus viszonyokat. Az események így a kérészéletű kommunista diktatúra zsákutcájába torkollottak, amely újabb érveket és lehetőséget adott a győzteseknek a történelmi Magyarország tetszés szerinti feldarabolására. A forradalmat tehát a vörös- terror, azt pedig a fehérterror követte, azaz polgárháborús helyzet alakult ki az országban, amelynek szemben álló felei, más-más előjellel, de egyaránt elutasították a forradalmat, majd a magát büszkén ellenforradalminak nevező rendszer - össze- mosva 1918-at 1919-cel - a nemzeti tragédia okozóinak is a "forradalmakat" tette meg. Így a nemzet emlékezetéből kiesett 1918 nemzeti összefogást, függetlenséget és demokráciát teremtő forradalma, s eltorzultan csupán mint a kommunizmus szálláscsinálója maradt meg.
     1956 ugyancsak nemzeti egységet teremtett, miután megdöntötte a Szovjetunió által ránk kényszerített kommunista diktatúrát, helyreállítva a polgári és demokratikus jogokat, valamint a nemzeti függetlenséget. Ezt a nemzeti összefogást is csak külső, azaz a Szovjetunió fegyveres beavatkozása tudta felszámolni, amely ismét visszaállította a kommunista diktatúrát. A reménytelenség kényszere "új realitást" szült, miszerint a magyarság képtelen kiszakadni a szovjet birodalom fennhatósága alól, tehát ennek figyelembe vételével kell a jövőjét berendeznie. Mindezt a hatalmukat visszakapott kommunisták is fennen hirdették, s a történelmi realitás képviselőiként sikerült is az 1956-os forradalmat a nemzet emlékezetében elhomályosítani, értelmetlen és ostoba hőbörgéssé torzítani.
     Amíg tehát a történelem az 1848-as forradalomnak méltó utóéletet adott, addig ezt az 1918-as és az 1956-os forradal- maktól megtagadta. A helyzet az 1989-90-es rendszerváltással, a kommunizmus világméretű bukásával változott meg. Bár az 1918-as forradalom esetében tovább tart a zavarodottság, de 1956 megítélésével sem lehetünk elégedettek. A rendszerváltó értelmiség visszatért ugyan 1956 nemzetközi jelentőségű örökségéhez, a forradalomra szórt rágalmak és hazugságok özönével elzüllesztett társadalom egy része azonban ezzel nem tudott mit kezdeni. Ezért van tehát nagy szükség a Kahler Frigyes és M. Kiss Sándor könyvéhez hasonló munkákra, amelyek a félrevezetés és népámítás után végre feltárják a tényeket.
     A szerzők a kevésbé népszerű, de a tények és dokumen- tumok tömegét felvonultató módszert választották. Nem az eseménytörténet fonalát követik, hanem az általuk kiemelt témák kapcsán mutatják be a forradalom, a háború és a megtorlás történetét. E három fejezet alkotja a könyv gerincét, míg a negyedik az MSZMP 1956-ról alkotott hivatalos felfogásának kialakulását és 1989-es ellehetetlenülését tárgyalja.
     Figyelmeztetni kell tehát az olvasót a könyv nem könnyű eseménytörténet, hanem nagy figyelmet követelő, oknyomozó történelem. S aki veszi a fáradtságot az áttanulmányozására - mert e könyvet tanulmányozni kell - nagyon sok fontos tény ismeretével lesz gazdagabb. A kötet ugyanis tények tömegét tartalmazza, s ezek magukért beszélnek.
     Nem lehet célja e könyvismertetésnek az egész kötet bemutatása, de néhány érdekesebb és fontosabb mozzanatra vázlatszerűen is fel kell hívnia a figyelmet: Az ÁVO-ÁVH történetének áttekintése, Gyurkó Lajos vezérőrnagynak a forradalom elleni kegyetlen fellépését követő "tündöklése" és köztörvényes "bukása", a sortüzek embertelen s nem egyszer kiprovokált tömegmészárlása, amelynek kapcsán külön is szólni kell arról a kevésbé ismert tényről, hogy október 23-a és 29-e között 61 sortűz dördült el az országban, majd a forradalom kíméletlen eltiprása és a bírósági megtorlások cinikusan és könyörtelenül megfélemlítő erőfitogtatása.
     Több mint tanulságos szembenézni azzal a ténnyel is, hogy a szovjet elhárítás Budapesten tartózkodó első emberének - Szerov altábornagynak - a felkelők közt is voltak ügynökei, akik tájékoztatták, hogy a harcolók közt is vita folyik: érdemes-e tovább folytatni, de a "legaktívabb részük a harc folytatása mellett van, azzal, hogy ha azt fel is kell függeszteni, akkor egy időre feltétlenül meg kell őrizni a fegyvereket, hogy a megfelelő pillanatban újra fel lehessen lépni." S bár a jelentés azt is megállapította, hogy a megyei és járási székhelyeken "szétszaladtak a helyi szervek és pártmunkások", s a forradalmi bizottságok tevékenységüket "az állambiztonsági szervek lefegyverzésével kezdték", ugyanakkor bizakodva szólt arról, hogy "Budapesten az új belügyminiszternél (Münnich Ferenc) megtartott tanácskozás után elkezdték újra a munkát az államvédelem és a rendőrség kerületi szervei. A provokációk elkerülése végett az államvédelem munkatársait rendőrruhába öltöztették át."
     Nagyon fontos annak hangsúlyozása - s ezt a könyv meg is teszi -, hogy az országban nem várva központi utasításra, a helyi lakosság "létrehozta a maga forradalmi szerveit. S miután az ország területén ezek a szervek mind számosabbak lettek, megszületett a döntés, hogy központilag próbálják befolyásolni a folyamatot. Az a kádári terv ugyan nem sikerült, hogy a kommu- nisták az események élére állnak, de az igen [...], hogy beépülje- nek, mintegy a forradalom lendületét csillapítandó."
     Az is egyértelműen kiderül a kötetből, hogy 1956. október 28-30-a a forradalom győztes fordulata, a történtek forradalom- ként való értékelésétől a többpárti kormány megalakulásáig. A szerzők azon megállapításával viszont nem értek egyet, hogy "október 28-a és november 4-e után Magyarországon kettős hatalom volt". Mindenekelőtt nem tartom szerencsésnek ezt a jellegzetesen marxista szóhasználatot, amivel az 1917-es februári forradalom után kialakult helyzetet szokta jellemezni a kommu- nista történetírás. Ugyanis az adott időszakban Oroszországban sem volt kettős hatalom. Igaz az ideiglenes kormány mellett léteztek a mensevikek és az eszerek (azaz a szociáldemokraták és a parasztpártiak) által vezetett szovjetek, de ezek kívülről támogatták a kormányt, májusban pedig beléptek abba, létre- hozva a nagykoalíciót. Visszatérve a magyar forradalom esemé- nyeire, október 28-a után a magyar nép döntő többsége a forradalom és annak kormánya mögé sorakozott, amint ezt a szerzők könyve is bizonyítja. Kettős hatalomról akkor lehet beszélni, ha a társadalom egy jelentős része a másik oldalon áll. Erről azonban 1956-ban szó sem volt, november 4-e után sem, hisz az ország döntő többsége szemben állt a szovjet szuronyokkal hatalomra juttatott Kádár-kormánnyal.
     Mindezt ismételten a szerzők által közölt tényekre hivatkozva is állítom, akik nagyon helyesen hangsúlyozzák, hogy a novem- ber 14-én megalakult Nagybudapesti Központi Munkástanácsról Kádár és társai is tudták: "az adott történelmi pillanatban nem csupán a munkásság érdekképviseletét vállalták a hatalommal szemben, hanem jelentős nemzeti politikai erőt is képviseltek..." (a szerzők kiemelése). S ha mindehhez hozzávesszük, hogy a Kádár-kormánnyal szemben november 21-én megalakult a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa, november 29-én pedig az Összegyetemi Forradalmi Bizottság, mely a magyar egyetemi és főiskolai hallgatóságot tömörítette, akkor látható, hogy a magyar társadalom megszerveződött a szovjetek által rákényszerített hatalommal szemben.
     S épp ez az egyöntetű társadalmi ellenállás volt az, melynek hatására - december elején - a Kádár-féle vezetés a fegyveres fellépés mellett döntött; Marosán december 8-i kijelentését idézve: "Mától kezdve lövünk". S ezt követték a decemberi sortüzek - köztük a legkegyetlenebb, mintegy 49 halottat követelő salgótarjáni - amelyek során a pufajkások meg sem próbálták a tömegoszlatást, hanem egyből a tömegbe lőttek, sőt közben még tárat is cseréltek és tovább lőtték a már menekülőket.
     A megtorlás kapcsán külön is szólni kell arról, hogy a kutatásnak mindmáig nem sikerült megállapítania a forradalom után kivégzettek hozzávetőlegesen pontos számát, amelyet 229 és 400 közé tesznek a különböző feldolgozások. A szerzők kutatásai szerint a bírói ítélet alapján kivégzettek száma megközelítően 400 fő volt. De a 229 is nagyon nagy szám, ha az emlékezetünkbe idézzük, hogy Haynau rémuralma idején 120 forradalmárt és katonát végeztek ki.
     Nem lehet megrendülés nélkül olvasni a bírósági tárgyalások szörnyű komédiáját, amikor is az előre halálra ítéltekkel eljátszatták a tárgyalást, mintha ettől függne a büntetésük és az életük. Így a hatalom még azt is megtehette, hogy az akasztófa árnyékában álló némelyik vádlottat a forradalom részbeni megtagadására kényszerítse, mielőtt bitóra küldené.
     Külön is fel kell hívni a figyelmet a Nagy Imre és társai elleni per ismertetésére, amelyből kiderül, hogy Moszkva akarata és az MSZMP véleménye teljesen megegyezett abban, hogy az említetteket a legsúlyosabb ítéletekkel kell sújtani. Jellemző, hogy amikor a szovjet vezetés nemzetközi érdekeivel - rövid időre - ellenkezett a magyar forradalom vezetőiek szigorú elítélése, akkor Kádár a következőket mondta. "Mi inkább az elnapolás mellett vagyunk, mint hogy enyhe ítéletet hozzunk most." A kijelentés önmagáért beszél, nem is szólva arról az "elszólásról", hogy az ítéletet "mi hozzuk", azaz a pártvezetés. Befejezésül arról is szólni kell, hogy ismét a Püski Kiadó vállalt részt - a Kortárssal közösen - abban, hogy egy alapkönyvvel gazdagodjon a közelmúlt magyar történelmének szakirodalma. (Püski - Kortárs, Bp. 1997)