|
CSIKÁNY
TAMÁS
A magyar honvédtüzérség
megszervezése és alkalmazása az 1848-49-es szabadságharcban
A magyar hadseregszervezés egyik legnehezebb
feladatának bizonyult a tüzérség felállítása. Az elvégzett munkával azonban
mindegképpen arányban állt az a sok dicsérő szó, melyet e fegyvernem, nemcsak
saját elöljáróitól, hanem az ellenségtől is kapott. Még olyan vélemények
is elhangzottak, hogy a honvédsereg lövegeit talán francia tüzérek kezelik.
"Az Arttiléria
(tüzérség) azon fő fegyverneme a hadseregnek, mely lövegeinek hatása által
a győzelmet előkészíti és eldönti" - írja a honvéd tüzérség számára készült
szabályzat. Ezen megállapítás, ha némi fegyvernemi elfogultságot tartalmaz
is, tükrözi azt a szemléletet, amelyet a 19. század és a megelőző századok
háborús konfliktusai is bizonyítottak: ha a tüzérség kellő számban és minőségben
nem áll valamely hadsereg rendelkezésére, az eredményes tevékenységre aligha
számíthat.
A honvédtüzérséget
osztrák mintára állították fel, hasonló szerveket, szervezetet hoztak létre.
Ez természetes, hisz a szervezők ezt ismerték. A cs.kir. tüzérség szervezete
azonban rendkívül bonyolult volt. Nemcsak a "harcoló" csapatokat foglalta
magába, hanem ide tartozott a fegyvereket, lőszereket tároló, kezelő "szerházak"
rendszere. Ugyancsak a tüzérség kereteit bővítette az ún. helyőrségi, vagy
vártüzérség.
A cs. kir
hadsereg tábori tüzérsége öt ezredből állt, melyek közül egy, az 5. állomásozott
Magyarországon. Az ezredek tizennyolc századból álltak. Ezekből állították
fel a háború esetén a 12 fontos, a 6 fontos gyalog- és lovasütegeket. A
lövegek békében raktárakban "pihentek", csak háborúban kerültek az ütegekhez.
A lövegeknek több fajtáját különböztették meg.
Az ágyúk -
melyeknek űrméretét a kilőhető legnagyobb vasgolyó tömege szerint határozták
meg - a rendszeresített lövedékek kilövésére alkalmas tíz-harminc kaliberű
(a cső átmérőjének és hosszának az aránya) lövegek voltak.
A tábori tüzérség
legelterjedtebb lövege a 6 fontos ágyú volt. Ezen ágyú csövének hossza
tizenhat kaliber, tömege hét mázsa, a hatásos lőtávolsága 1100-1400 lépés
körül mozgott. A lövegcsövének anyaga 10:1 arányban tartalmazott rezet
és ónt. A lövegtalp biztosította a megfelelő mozgathatóságot és ennek segítségével
végezték az irányzást is. Az ágyút a rendszeresített mozdony alkalmazásával
általában négy ló húzta. A kezelők előírt száma kilenc fő volt, de szükség
esetén három fő is elvégezhette a kiszolgálást. A löveg tűzgyorsasága két
lövés lehetett percenként.
Az eddig felsorolt
adatokon kívül fontos megemlíteni a löveg találati pontosságának rendelkezésünkre
álló adatait. Az 1826-1827-ben végrehajtott lövészet tapasztalatai alapján
a fent említett ágyúval leadott lövések eltérésének közepes értéke 1000
lépés lőtávolság esetén oldalirányban tizenegy, hosszirányban száztíz lépés
volt.
A tábori tüzérségnél
rendszeresítettek még 12 és 18 fontos ágyúkat, amelyek nehéz lövegeknek
számítottak.
A várak, erődök
ostromához 18 és 24 fontos löveget használtak, ezek azonban szerkezetileg
eltértek a tábori lövegektől. Mivel a számukra meghatározott feladat nagyobb
tűzerőt kívánt, ezért a csöveik elsősorban a csőfarnál vastagabbak voltak.
Ennek megfelelően nagyobb, erősebb lövegtalppal is rendelkeztek. Az összehasonlítás
kedvéért megjegyzendő, hogy míg a 18 fontos tábori ágyúnak tömege huszonegy
mázsa volt, az ugyanilyen méretű ostromlövegé negyvenöt mázsa.
A várvédő
ágyúkat a fentiektől elsősorban csövük anyaga különböztette meg, ezeket
ugyanis vasból öntötték. A várvédelem alapjának a tüzérséget tekintették,
ezért az erősségekben nagy számban halmoztak fel lövegeket. Mivel ezeknél
nem volt elsődleges a mozgékonyság, a cső tömege nem számított, így az
olcsóbb vas is megfelelt a csőöntés céljára. A várvédelemre 12, 18 és 24
fontos ágyúkat használtak.
A lövegek
másik nagy csoportjába a tarackok tartoztak, melyeknél az űrméret meghatározása
másképpen történt. Ezen eszközöknél ugyanis - talán hagyománytiszteletből
- a csőbe férő legnagyobb kőgolyó súlyát vették alapul. A tarackokat rendszerint
gránátok kilövésére használták. A csövük olyan hosszú volt, hogy általában
kézzel a csőfeneket el lehetett érni. Az ágyúval ellentétben - ahol a csőfar
megvastagodott - ezen lövegek csöve egyforma vastagságú volt. A csőfenéken
a lőpor számára lőporkamrát alakítottak ki.
A tarackok
elsősorban hegyes vidéken, illetve helységhar- cokban voltak hasznosak.
A 6 fontos ágyúk mellé 7 fontos tarackot szerveztek. Ez a tarack kétféle
változatban készült: rövid, illetve hosszú csővel. A rövidnek - mely elterjedtebb
volt - a cső hossza hat kaliber volt, a tömege nem érte el a hat mázsát.
A rövid cső
miatt a tarack találati pontossága jóval alatta maradt az ágyúnak. A 7
fontos tarackkal végrehajtott lövészet azt mutatta, hogy ezen löveg lövedékei
1000 lépés lőtávolság esetén harminc lépés oldal- és százharminc lépés
hosszúsági közepes eltéréssel csapódtak a célba. Alacsony számban ugyan,
de a cs.kir. tüzérségnél rendszeresítettek 10 fontos tarackot is.
A mozsarakat
gránátok (bombák) felső szögcsoportba történő "dobására" használták. Ezen
eszközöket ostromnál, illetve várvédelemnél alkalmazták. A csövük - melyeket
ún. szánkókra erősítettek - három kaliber hosszúak voltak. Legelterjedtebb
űrméret a 10, 30 és 60 fontos volt.
A fenti lövegek
mellett megjelentek a cs.kir. tüzérségnél a magyar szóhasználatban röppentyűnek
nevezett eszközök is. Ezt a tüzérségi fegyvert az angol Congreve ezredes
1805-ben szerkesztette meg, mely korántsem volt tökéletes ugyan, de könnyű
mozgathatósága és az, hogy bárhol fel lehetett állítani az állványt, hasznossá
tette. A cs.kir. tüzérségnél rendszeresített rakéták "fejrésze" általában
6 és 12 fontos lövedék volt, az indítást egy háromlábú állványról végezték.
A lövegek
működéséhez lőszerre volt szükség. Ez egy gyűjtő fogalom, mely a lövedékeket,
a lőport és a gyújtóeszközöket foglalta magába. Rendszeresített lövedékek
a következők voltak:
ágyúhoz
golyó (tömör)
űrgolyó (gránát)
űrgolyókartács (srapnel)
kartács
sörétszelence
tarackhoz
pattantyú (gránát)
pattantyús kartács (srapnel)
sörétszelence
világítógolyó
mozsárhoz
bomba (gránát)
világítógolyó
röppentyűhöz
golyó
űrgolyó
kartács
A golyóval
általában akkor lőttek, amikor az ellenség sűrű sorokban, oszlopokban állt,
illetve támadott. Ebben az esetben a leghatásosabb volt, ha az ún. "ugró"
lövést választották, amikor a lövedék földet érés után felpattant és pattogva
haladt tovább. A másik szintén nagyon hatásos tüzelési mód a "sodró" lövés
volt, amikor a golyó nem emelkedett a cél magassága fölé. Ez esetben ugyanis
a golyó szinte oszlopokat semmisített meg az ellenség harcrendjéből. Kísérletek
alapján 400 lépésről egy hatfontos golyó huszonhárom-huszonnégy embert
"üthetett" keresztül.
A lövegfajtánként
különböző névvel illetett gránátokat a lövésnél meggyulladó gyújtózsinór
robbantotta fel. Annak elkerülése céljából, hogy becsapódásnál ne a gyújtózsinórra
essen a lövedék, eloltva így annak tüzét, az ellentétes oldalon a lövedék
falát vastagabbra öntötték. Egy 6 fontos gránát tizenkét-tizenhat darabra
szétrobbanva, 300-500 lépés sugarú körben okozhatott sérülést.
A cs.kir.
tüzérségnél rendszeresítették az angol Shrapnel hadnagy által feltalált
lövedékfajtát is, mely annyiban tért el a gránáttól, hogy a lövedék belsejében
lévő lőpor közé golyókat kevertek.
A tüzérség
közvetlen védelmét szolgálta a kartács és a sörétszelence. E két lövedéknél
cinkgolyókat helyeztek egy lemezhengerbe. A különbség abban állt, hogy
az utóbbinál kisebb golyókat alkalmaztak. A lemezhenger a kilövés után,
a csövet elhagyva szétrepedt, így a golyók egy viszonylag széles területen
fejtették ki hatásukat.
Meg kell említeni
még a világítógolyókat, amelyek kötelekkel megerősített vászonból készültek,
jól égő vegyszerrel átitatva. A gyulladás után általában nyolc percet számoltak
égési időnek, ez alatt a bevilágított terület nagysága egy hétfontos lövedék
esetén a löveg felé százötven, oldalirányban és hátra negyven-negyven lépés
volt. A lövedékbe pisztolycsöveket erősítettek, amelyek időközönként elsültek,
távol tartva ezáltal az eloltással kísérletezőket.
Gyújtólövedékként
használták még a felhevített vasgolyókat is. Ezeknek alkalmazása azonban
igen nagy körültekintést igényelt, nehogy csőbe helyezés után azonnal felrobbanjon
a lőpor.
A lőport zacskóban
helyezték a lövegcsőbe, melyet a töltés után a gyújtólyukon keresztül szúrtak
fel. Ismertek voltak már az "egyesített lőszerek" is, vagyis egybe csomagolták
a lövedéket és a lőporzacskót. A lőpor mennyisége befolyásolta a lőtávolságot,
ezt a várvédő-, az ostromágyúknál, a tarackoknál és a mozsaraknál használták
ki. A tábori ágyúknál egységes "töltést" használtak. A lőtávolságot ezen
eszközöknél a cső emelésével, illetve süllyesztésével változtatták. A tarackoknak
négy féle különböző "töltése" volt, melyek használatát a távolság, a lövésmód
és az elérendő cél határozta meg.
Gyújtóeszköznek
nevezték azt a kis lőporral töltött, rendszerint nádcsövet, amelyet a csőfaron
lévő gyújtólyukba helyeztek és ez közvetítette a kanóc tüzét a lőporhoz.
A nádcső két vége kis vászondarabbal volt lezárva a lőpor kiszóródásának
megakadályozása céljából.
A lövegeknél
általában három féle irányzást alkalmaztak. Míg az oldalirányzást a lövegtalp
oldalirányú mozdításával végezték, a távolság irányzásánál mutatott különbségek
alapján ismerték a vízirányos (törzs) lövést. Ez azt jelentette, hogy a
csőfurat vízszintesen állt. Ezt a módszert a már említett "ugró" és "sodró"
lövésnél alkalmazták. A második irányzási mód a cső feletti irányzás volt,
amely a hagyományos célzás volt, vagyis amikor a csőfaron és a csőszájon
lévő jel egybeesett a cél irányával. Az emelékes lövés esetén az irányzó
megbecsülte a cél távolságát, ennek megfelelően egy táblázatból kikereste
az ún. emeléken állítandó értéket. Az emeléket, mely egy kis talpon függőlegesen
álló, beosztással ellátott kettős fémrúd volt, ráhelyezték a csőfarra és
a rudak között mozgatható lemezt a megfelelő értékre tolva megirányozták
a célt. A cső magassági irányzását a csőfar alá szerelt, csavarral mozgatható
ék segítségével végezték.
A lövegekből
háború esetén ütegeket állítottak össze. A legelterjedtebb a 6 fontos gyalogüteg
volt, amely négy 6 fontos ágyúból és két 7 fontos tarackból állt. Az üteg
személyi állománya egyrészt tüzérekből, másrészt szekerészekből állt. A
parancsnokon kívül egy tűzmester, négy tizedes, valamint hatvan bombász
és tüzér, illetve egy tiszti szolga volt tüzér, a szekerészeket egy őrmester
vezette, alárendeltségébe tartozott három tizedes vagy altizedes, harminckilenc
közlegény, kettő kovács és egy nyerges katona. A hat lövegen kívül hat
lőszeres kocsi, egy kovácsműhelyes kocsi, kettő poggyászkocsi, kettő takarmányos
szekér, illetve egy további fedeles kocsi tartozott. A lövegeket és a lőszerkocsikat
négy-négy ló húzta, ezen kívül még további harmincegy ló volt az ütegnél
rendszeresítve. Az üteg lőszerkészletét a lövegtalpra, valamint a mozdonyra
erősített ún. "böröctárba" és a lőszerkocsikon tárolták. A tüzérek a lövegeket
általában gyalogosan kísérték, csak szükség esetén ültek fel a kocsikra.
Az ütegek
másik nagy csoportját a lovasütegek képezték. Ennek lövegeit hat ló húzta,
illetve a lőszerkészlet egy részét is lőszerszállító lom-lovakra helyezték.
Más szempontból szervezete megegyezett a gyalogüteg szervezetével.
A honvédtüzérség
megszervezése és szervezete
A cs.kir. haderő Magyarországon állomásozó
részeit az áprilisi törvények, majd a május 7-i uralkodói leirat értelmében
a magyar hadügyminisztérium hatáskörébe utalták. A tüzérség vonatkozásában
ez azt jelentette, hogy az 5. tüzérezred, továbbá az egyéb tüzér szervek,
szervezetek a magyar kormány irányítása alá tartoztak.
A gyalogság
és lovasság irányába tett azon erőfeszítés, hogy a magyarországi idegen
csapatokat magyar ezredekre váltsák fel, a tüzérségnél nem jöhetett szóba.
A tüzérség állományát a birodalom iparosodott területeiről sorozták, azon
meggondolásból, hogy az innen származó katonák könnyebben elsajátítják
a tüzér ismeretek azon széles skáláját, amely számukra meghatározott volt.
A tüzéreknek tisztában kellett lenniük a löveg kezelésén túl a lövegismerettel,
javítással, lőszergyártással, készítéssel és más ismeretekkel. Azt, hogy
mennyire komolyan vették ezeket, mutatja az a tény is, hogy az ezrednek
a szabadságharcot fegyverrel szolgálni nem akaró tüzéreit széleskörűen
fel lehetett használni a hadiüzemekben folyó lőszergyártásban. Az 5. tüzérezredet
is többnyire cseh, osztrák tüzérek alkották. Az itt szolgáló csekély számú
magyar mind önkéntes volt.
A tábori tüzérezred
állományából 10 századra számíthatott a magyar kormány, ezen ütegeknek
60 lövege volt. A várakban, raktárakban 1500 löveget számoltak össze, amelynek
harmada volt tábori löveg. A raktári készletből 3 fontos ágyúk voltak használhatók,
a többi elavult volt. Ebből a készletből mindösszesen 236 darabot kapott
a honvéd sereg.
A csapatok
létszámának és megbízhatóságának elégtelensége, a csapatok kicserélésére
tett erőfeszítések csekély eredménye, valamint a nemzetiségi vidékek -
főleg a délvidéki - önállósági törekvéseinek nyílt, fegyveres konfliktussá
való kiszélesedése arra indította a kormányt, hogy növelje hadseregét,
egyúttal újjá is szervezze azt. Ennek megvalósítására május 16-án kiáltványt
bocsátott ki, tíz zászlóalj és egy üteg toborzás útján való felállítására.
"Végre, minthogy
az ország rendes nemzetőrségi lovaságyú telepet is állított fel, az erre
képes rendes tüzérségi magyar egyének és hazafiak felszólíttatnak, ugyanazon
ezredesnél magukat haladéktalanul jelenteni."
A toborzás
május 20-án indult meg és július végéig 200 alkalmas jelentkezőt találtak
a tüzérség számára. Elsősorban mérnökök, diákok, értelmiségi fiatalok jelentek
meg a pesti toborzó központban.
A szervezést
az Országos Nemzetőrségi Haditanács végezte, melynek tüzérségi osztálya
is működött. A tüzérség önkéntesei a pesti új épületbe vonultak be, ahol
a tüzérezred "gyámkodása" mellett folyt a kiképzés és az üteg felszerelése.
A kiképzést Mack József főhadnagy vezette, a kiképző tiszt a nagy népszerűségnek
örvendő Ullrich Ágoston hadnagy volt.
A kiképzés
tehát megfelelő szervezeti keretek között, a szükséges feltételek biztosítása
mellett folyt. Az első üteg megszervezése után a munka természetesen nem
állt meg, hanem - a politikai feszültség növekedésével összhangban - egyre
több üteget állítottak fel. E munkát fel is kellett gyorsítani, de a minőséget
meg kellett őrizni. Ezt igyekeztek bizonyítani augusztus 18-án, az első
nagyobb lőgyakorlaton.
Ennek a gyakorlatnak
a bemutatása betekintést nyújt számunkra a tüzérség harcászatába is. A
Rákos-mezőn végrehajtott lövészet első része célba lövés volt, 1200, majd
600 lépésről. Ezt olyan sikerrel hajtották végre a honvédtüzérek, hogy
a céltárgy helyét jelölő zászló rúdját is szétlőtték. Ezután következett
a köteléklövészet, amikor azt mutatták be, hogy az üteg hogyan közelíti
meg a célt. A feladatot itt is 1200 lépésről kezdték sortűzzel, majd 200
lépésenként előrehaladva 600 lépésről már minden löveg a lehető legnagyobb
tűzgyorsasággal tüzelt. A következő állásváltás után már kartáccsal lőttek,
ezzel fejezték be a cél leküzdését.
A kiképzendők
növekvő száma, a tapasztalatok hiánya azonban gondokat okozott. Ezt bizonyítja
Rosty Zsigmond volt honvédtiszt naplója, aki szeptemberi tüzér kiképzésről
a következőket írja: "A betanítás oly hanyagul ment, hogy többször újoncz
létemre én voltam az oktató." A főpróba ennek ellenére jól sikerült, a
pákozdi győzelemnek már része volt a honvéd tüzérség.
Az uralkodóházzal
egyre romló viszony döntésre kényszerítette a tüzérezred személyi állományát
is. Közülük 250 fő lépett át a honvéd tüzérezredbe, a nagy többség, mintegy
800 fő hadifogoly státuszban segítette kielégíteni az egyre növekvő löveg-
és lőszerigényt.
A személyi
feltételek biztosításán túl a legfontosabb a löveggyártás beindítása, valamint
a lőpor és lőszer felhalmozása és az utánpótlás megszervezése volt, az
ehhez szükséges üzemek létesítésével. Az előbbit a pesti Váci úton levő
ágyúöntödében a régi, főleg kiképző ágyúk hadrafoghatóságának helyreállításával,
majd a lövegcső-öntések beindításával, valamint több kisebb, főleg szepességi
és erdélyi öntöde létesítésével igyekeztek megoldani. Az utóbbit a pesti
Újépületben októbertől működő "hadianyag-gyárral", az újonnan létesített
lőpormalmokkal és salétromüzemek beindításával kívánták megfelelővé tenni.
Ez sok kiváló, főleg tüzértiszt erőfeszítése ellenére, nyersanyaghiány
miatt meglehetősen akadozott.
Bár a honvédtüzérség
szervezése a cs.kir. tüzérség mintájára indult, eltért azonban ettől már
az ütegszervezésnél, ugyanis itt egy üteget nyolc löveg alkotott. Ezen
szervezet létrehozására azonban elsősorban a megfelelő képzettségű tisztek
hiánya miatt került sor. A másik ok a lövegek alacsony száma volt. Ennek
a látszólagos ellentmondásnak a feloldása abban keresendő, hogy az osztrák
hadseregben jelentős lövegmennyiséggel különböző szintű tüzértartalékot
képeztek, míg a honvédseregnél a meglevő lövegeket közvetlenül a dandárhoz,
hadosztályokhoz szervezték. Tartalék nem volt, vagy csak egy-két üteg nagyságú.
A honvédtüzérségnél
más szervezeti egységet, mint az üteg, nem hoztak létre. Volt azonban egy
aprónak tűnő különbség, ami viszont általános megítélésben is mozgékonyabbá
tette a honvédtüzérséget. Ez a lovak és az alkalmazott bőrszerszámzat,
mely könnyebbé, ezáltal gyorsabbá, manőverezhetőbbé tette a lövegeket,
ütegeket. Ezzel a kisebb honvédtüzérséget legalább is egyenrangúvá tette
az ellenféllel. Legfőbb előnye mégis az a még nem magyarokban is megtalálható
tettvágy volt, amely a szabadságharc ügyéhez fűzte őket.
A fent vázolt
szervezési munkák eredményeként a tüzérség a téli hadjárat megkezdése előtt
már ki tudott állítani 32 tábori üteget. A haderő 100 000-es létszámából
kb. 5 000 volt tüzér, 250-260 löveggel. A tábori lövegek száma 1849 nyarán
- amikor a honvédsereg a legnagyobb volt - elérte az 500-at.
A honvéd tüzérség
fentiekben röviden vázolt megszervezése folytán a rendelkezésre álló rövid
idő ellenére a harccselek- mények aktív, hasznos résztvevőjévé vált. A
cs.kir. tüzérséggel szembeni, majdnem minden esetben megmutatkozó mennyiségi
és időnként jelentkező űrméretbeni hátrányt képes volt, egyre szervezettebb,
hatékonyabb tevékenységgel, pótolni.
A 19. század
első felének hadművészetében már alapvető elvként fogalmazódott meg a három
fegyvernem (gyalogság, lovasság, tüzérség) arányának helyes megválasztása
és ezek együttes alkalmazásának szükségessége. Általánosan elterjedt volt
az a nézet, hogy a sikeres működéshez elengedhetetlenül szükséges, hogy
ezer főre legalább négy löveg jusson. Egy feltételezett milliós hadsereg
állományába 790 000 gyalogost, 125 000 lovast, 70 000 tüzért és 15
000 műszaki katonát tartottak helyesnek szervezni.
Az alapvető
harcászati egység a gyalog zászlóalj, a lovas század vagy ezred, és a tüzér
üteg volt. Ezen nagyságú szervezeteket tartották megfelelő mozgékonyságúnak,
ellenállóképesnek és ezt tudta a parancsnok - részben - még hanggal átfogni.
A hadseregek
hadi alkalmazásra való átállításakor a békében külön-külön szervezett gyalogos
és lovas csapatokat dandárokká, hadosztályokká és hadtestekké alakították.
A dandárhoz rendszerint egy üteget osztottak be. Tüzértartalékot a hadtest
állományába szerveztek (néhány üteg erőben), és létrehoztak még magasabb
szinten is.
A honvédseregek
szervezését is ezen elvek szerint végezték, igyekeztek ezeket a normákat
teljesíteni. A tüzérség szervezésével kapcsolatos erőfeszítések lehetővé
tették, hogy minden felállított dandárt gyalogos, lovas üteg tudott támogatni.
A kevés kiképzett tiszt és a lassan szaporodó lövegpark azonban kezdetben
nem biztosította, hogy hadosztály- és hadtestszinten tüzértartalékot szervezzenek.
Ennek a hátránynak a csökkenését célozta, hogy megnövelték az ütegek lövegeinek
számát és állományát, ezen felül a lehetőségekhez mérten igyekeztek átszervezéssel,
zsákmányolásból származó lövegekből tartalékokat kialakítani. Ezt például
a téli hadjárat alatt, a feldunai hadtestnél sikerült megoldani, két tarack
üteg erőben. Ennek a két ütegnek jelentős szerepe volt abban, hogy a kápolnai
csatában a honvédseregnek sikerült elkerülnie a döntő vereséget.
A tavaszi
hadjárat előtt a hadsereg átszervezése módot adott a tüzérség célszerűbb
elosztására. A hadtestként egy tartaléküteg már némi lehetőséget biztosított
a tüzérséggel való hatékonyabb manőverezésre, súlyképzésre. Az átszervezés
helyességét mi sem bizonyítja jobban, mint az 1849 tavaszán elért eredmények.
A tavaszi
hadjárat tapasztalatainak hatására azonban újabb szervezeti változások
következtek be. Görgey Artúr tábornok, aki ekkor hadügyminiszter és fővezér
volt egyszemélyben, azon a nézeten volt, hogy a dandárszervezetre nincs
szükség, hiszen ez olyan erő, amellyel komolyabb eredményt elérni nem lehet,
viszont ez a kötelék a helyzet változásait sem tudja rugalmasan követni.
Ezért megszüntette a dandárokat és két gyalog- és egy lovashadosztály erőben
új hadtesteket állított fel. A rendelkezésre álló összes tüzérség a hadosztályokhoz
került (két-három üteg).
A tábori tüzérség
alkalmazása
A fegyvernemek együttműködésének szinte
elengedhetetlen követelménye megszabta a parancsnokoknak, hogy a gyalogos
kötelékek mellé mindig lovasságot és tüzérséget adjanak. Kisebb vállalkozásokat
végrehajtó néhány századot vagy zászlóaljat két löveg vagy fél üteg; dandárt,
melyet ritkábban bíztak meg önálló feladattal, egy üteg támogatott.
A hadosztályok,
hadtestek harcrendbe való szétbontakozását az elővédnél lévő, illetve a
gyorsabban mozgó ütegek biztosí- tották. Ezeket erős fedezettel előre küldték
és feladatuk az volt, hogy az ellenség lövegeinek a tevékenységét zavarják.
A hadosztályszervezés
kezdetétől a tüzérséget általában úgy állították fel, hogy a kisebb űrméretű
üteget kettéosztották az arcvonal szárnyain, míg a másik, nagyobb űrméretű
üteget "szabály szerint, amennyire lehet, uralkodó pontokon, honnan ő megsodró
tűzzel is bír, mely az ellenség felé lehanyatló földtért hathatósan megsodorja".
Az ütegek kezdetben önállóan tevékenykedtek, de a kápolnai csata tapasztalatai
alapján kiadott intézkedés - először a VII. hadtestre, majd a fő hadseregre
vonatkozóan - a rangidős parancsnok feladatává tette az összehangolásukat.
Az ütegek elhelyezkedésénél figyelembe vették, hogy a parancsnok hol kívánja
erőit összpontosítani, illetve hogy a védelem leggyengébb pontját is fedezni
tudják. Egy dandárt a sikeres támadáshoz 30-40 löveg tüzével tartották
szükségesnek támogatni. Mivel alapelv volt a tüzérség tömeges alkalmazása,
így a tartalékot általában egy kötelékben alkalmazták, úgy elhelyezve,
hogy előre meghatározott - eldöntő ponton - tudjon feladatot megoldani.
A vártüzérség a
szabadságharc alatt
A várak jelentős szerepet játszottak
a szabadságharcban is. Kulcsfontosságú helynek számított Komárom. A várban
1848 tavaszán tüzér vonatkozásban is csak az őrzés-védelemhez feltétlenül
szükséges állomány volt, így a személyi feltételek megteremtése volt a
legfontosabb feladat. A meglevő löveganyag biztosította a szükségletet,
de csak akkor, ha lövegként legkevesebb három fő megvolt. A szervezés hatalmas
feladatát a vártüzérségtől és az 5. tüzérezredtől átlépett néhány tiszt
végezte. Meg kell említeni közülük Mack József és Krivácsy József nevét,
akik szakmai hozzáértésükkel és szervezőkészségükkel sikeres munkát végeztek.
A vártüzérséget
kezdetben a védelemre szervezett dandárok állományába szervezték, majd
később, 1849 májusában létrehozták az 1. tüzérezredet, melynek létszáma
meghaladta az 1000 főt.
Ez az állomány,
a rendelkezésére álló közel 150 löveggel, sikeresen akadályozta a körülzáró
osztrák erőket. Az osztrákok eredményesen lőtték ugyan a várost, de a védművekben
nem tettek kárt. A Komárom körüli csatákban a vártüzérség addig harcolt,
ameddig a lőtávolsága azt megengedte. Amennyiben lehetőségük volt rá, támogatták
a zászlóaljak harcát.
A második
körülzárás alkalmával a vártüzérségnek nem volt jelentős harcfeladata.
Azon feladatokat, amelyeket számára megszabtak, megoldotta. Mivel szabályos
ostromra nem került sor, nem tudta felkészültségét bizonyítani. A tüzérség
alkalmazásában jelentkező hibákat 1849 nyarára kiküszöbölték és újjászervezése
után felkészült a további harcra. A városban a tüzérek nagy népszerűségnek
örvendtek, és a védelem pillérének tekintették őket. Vezetőik szakmai hozzáértésükkel
megállták a helyüket. Feladatuk nem volt kevesebb, mint vártüzérséget teremteni,
aminek technikai feltételei megvoltak ugyan, de a nehezebb feladat, a személyi
állomány biztosítása rájuk hárult. A vártüzérek is hozzájárultak ahhoz,
hogy az osztrák vezetés inkább a tárgyalások útját választotta, és nem
vállalta a mindkét fél számára nagy veszteségekkel járó ostromot.
Amit a legjelentősebb
magyar vár, Komárom jelentett a főhadszíntéren, azt jelentette Délvidéken
Pétervárad, amelyet szintén teljesen, vagy részben állandóan körülvettek
az ellenség csapatai. A tüzérség 110 felállított vár- és 6 tábori lövege
hasonló feladatot oldott meg, mint Komáromban. A vár jelentős tartalékai
ellenére, 1849. szeptember 7-én, a kialakult helyzet miatt kénytelen volt
megadni magát. A vár tüzérséggel való felszereltségét mi sem bizonyítja
jobban, mint az, hogy ekkor összesen 392 lövegcsövet adtak át.
Vártüzér csapatok
voltak még a sajnálatosan korán elvesztett Eszék várában, a Lipótvárban,
Munkácson és az elfoglalt aradi várban is.
Az ostromtüzérség
Ostromlövegek a honvédtüzérség számára
is rendelkezésre álltak, ha nem is mindig a megfelelő helyen és számban.
A honvédcsapatok ostromolták Aradot, Temesvárt és Gyulafe- hérvárt, a leghíresebb
azonban a budai vár ostroma volt 1849 májusában. A magyar szabadságharc
máig nyitott kérdése, hogy szükség volt-e egyáltalán ekkor erre az ostromra.
A kérdés eldöntése helyett nézzük azonban röviden azt, hogy hogyan szervezték
meg a honvédsereg vezetői a vár bevételét.
Táborkari
főnöke szerint Görgey már jóval korábban, a további hadműveleti tervek
készítése időszakában, amikor még nem dőlt el, hogy Bécs vagy Buda a további
támadás célja, intézkedett, hogy Komáromban két nehézlövegből álló üteget
megfelelő mennyiségű lőszerrel készítsenek elő.
A magyar fősereg
1849. május 4-én érkezett Buda alá. A magyar hadvezetés elképzelése szerint
a várat - hisz az már rossz, elavult állapotban lévő volt - gyorsan el
lehet foglalni, sőt esetleg egy jól sikerült erődemonstráció esetén a védők
meg is adják magukat.
Hamar kiderült
azonban az, amiről a nem sokkal hamarabb szemrevételezést végrehajtó Klapka
is értesítette Görgeyt, hogy a vár védelmét alaposan megszervezték, a szükséges
erődítési munkák elvégzésével jelentősen javult a vár ellenálló képessége
és a védők elszántak a végsőkig való ellenállásra.
A várat körülvevő
három hadtest és egy önálló hadosztály lövegeit a vár lövetéséhez tüzelőállásba
rendelték, és már az első napon megkezdték a tüzelést. Ezek a lövegek azonban
kevés kárt tudtak okozni, a védőművekre szinte hatástalanok voltak. Bebizonyosodott,
hogy ostromlövegek nélkül lehetetlen a várat bevenni, ezeket azonban a
többszöri sürgetés ellenére, Guyon tábornok, komáromi várparancsnok vonakodott
elküldeni. Végül - feltehetően Kossuth utasítására - május 11-én, az április
26-án zsákmányolt négy 24 fontos és egy 18 fontos, valamint négy feltehetően
60 fontos mozsarat gőzhajóval útnak indított Óbudára. A réstörő üteg részére
az állások kiépítése, miután Görgey meghatározta a réstörés helyét, már
korábban megkezdődött, így a beérkező lövegek némi huzavona után 16-ára
már tűzkészek voltak. E napon reggel 4 órától este 6 óráig az összes löveg
lőtte a várat. A réstörő üteg ezen a napon 484 db 24 fontos és 124 db 18
fontos lövedéket lőtt a meghatározott várfalszakaszra. Az üteg zavartalan
működését a mellette felállított 6 fontos leszerelő üteg biztosította.
Másnap estére, az üteg tevékenységének eredményeként, olyan rés keletkezett
a várfalon, hogy Görgey elrendelte az általános rohamot. A rés azonban
nem volt eléggé járható, a lehullott törmeléken keresztül a támadó oszlopok
nem tudtak a várba hatolni, így eredménytelen maradt a támadás. A május
17-én kilőtt 705 db, 18-án a 760 db és 19-én a 803 db lövedék hatása azonban
már olyan eredményt hozott, hogy május 21-ére kitűzték a roham időpontját.
Időközben
a várparancsnok, Hentzi tábornok is felismerte a veszélyt, melyet a réstörő
üteg tevékenysége jelentett, így folyamatosan újabb és újabb, elsősorban
mozsarakat vont be az üteg ellen. Ennek eredményeként két löveget megrongáltak,
ami azonban már késő volt. A május 21-i roham sikeres volt, így a budai
vár ismét magyar kézre került. A siker egyik fő részese a Psotta Mór alezredes
által irányított tüzérség volt.
Kevésbé volt
sikeres a honvédsereg többi ostromkísérlete. Arad megadta ugyan magát június
28-án, de ez inkább a kialakult helyzetnek, mint a körülzáróknak volt köszönhető.
A vár feladásáról hallani sem akart azonban a temesvári várparancsnok,
Rukavina altábornagy, aki reménytelennek tűnő helyzetében is kitartott.
A vár rendszeres
ostroma május 14-én kezdődött. Vécsey tábornok - az ostromot feladatul
kapó V. hadtest parancsnoka - azonban nehezebb helyzetben volt, mint Görgey,
hiszen Temesvár a birodalom egyik legkorszerűbb erőssége volt. A majd kilencezres
őrség rendelkezésére 213 különböző űrméretű löveg állt. Az összehasonlítás
kedvéért: Budát összesen 97 löveg védte. Az ostrom tehát katonai szempontból
sokkal komolyabb, körültekintőbb szervezést igényelt. A vár lövetésében
és bombázásában résztvevő lövegek száma Buda és Arad bevétele után fokozatosan
nőtt. Míg május folyamán 14 löveggel lőtték a várat, június 9-ére további
három ágyú és két mozsár üteg számára készültek el állások, melyekkel folyamatosan
lőtték a várat, tűzzel fedezve az ún. első párhuzam építését.
Július 3-án
az Aradról beérkező újabb erőkkel a lövegek száma 55-re emelkedett, melyet
20 ütegre osztottak szét. A lövegek és a tüzelőállások előkészítését a
védők július 4-én éjjel egy nagyszabású kitöréssel igyekeztek akadályozni,
mely eredményeként 13 löveget időlegesen harcképtelenné tettek. Ezt a legegyszerűbb
módszerrel hajtották végre: szöget vertek a gyújtólyukba. Ezt a módszert
egyébként a tüzérek gyakran alkalmazták, ha a lövegüket már nem tudták
megmenteni, vagy ha a zsákmányolt eszköz elvontatására nem volt lehetőség.
A kitörés
után ismét újult erővel lőtték a várat. Július 31-étől már összesen 28
üteg tevékenykedett. Közben a második párhuzam építése is folyt, melynek
elkészülte után augusztus 4-ére kitűzték a rohamot. Az árkok megléte azt
jelentette, hogy a honvédek fedetten tudtak a vár közelébe jutni, viszont
a falon sehol sem volt rés. Ennek oka, hogy a lövegek jobbára tábori ágyúk
voltak, a kevés ostromlöveg is inkább ágyúharcot vívott. A réstörés helyett
az ellenség lövegeit lőtte, a tarackokat, mozsarakat fedezte. Ez utóbbiak
hiába lőtték szinte rommá a vár belsejét, a falak épek voltak, így a roham
nem lehetett sikeres.
A harc után
nekiláttak a harmadik párhuzam építésének is, de időközben Vécsey megkapta
az ostrom beszüntetésére és az ostromlövegek Aradra szállítására felszólító
parancsot.
Ezen rövid
áttekintéssel igazolni kívántuk, hogy az 1848-49-es szabadságharc honvéd
seregének tüzérsége, melyet szinte a semmiből teremtettek, nagyobb figyelmet
érdemelne a nem éppen mindig "hálás" utókortól. A nagy viták hevében, hogy
ki, mikor, mit és hogyan árult el, rontott el, sokszor elfeledkezünk azokról,
akikről legalább a hadtörténelemben illenék megemlékezni. Lehet, hogy ma
sokkal többen ismernék a tábori tüzérség fő szervezőjének és irányítójának,
Psotta Mór ezredesnek a nevét, ha nem a "haza árulójának" Görgey Artúrnak
lett volna feltétlen híve. Aki a komáromi vár történetével foglalkozik,
ismeri a Krivácsy-Mack ellentétet, de hogy mit is tettek a tüzérség megszervezése
érdekében, azt már sokkal kevesebben tudják.
A magyar tüzérség
múltjában ez az első olyan időszak, amelyről már részletes ismeretekkel
rendelkezünk, fel lehet tárni tevékenységét, szerepét. A visszaemlékezésekből,
az akkor készült leírásokból kiderül, hogy hogyan viszonyultak a tüzérséghez,
a tüzérekhez. Érezhető ez a félelemmel vegyes csodálat, amellyel ezen eszközök
és kezelőik iránt viseltettek, és az a nagy bizalom, melyet a gyalogság
és a lovasság érzett. Mindezek bemutatásával teljesebb képet kaphatunk
a szabad- ságharc hadtörténetéről, és megalapozottabbá válhatnak a fegyvernem
történetéről kialakult ismereteink. |
|