A magyar 1848-49 napjainkban is örvendetesen gyarapodó, egyre sokoldalúbbá váló történeti és ezen belül hadtörténeti irodalmában alig találunk valamit a hadiiparról. A hadiipar és a haditechnika története nálunk sohasem tartozott a kedvelt témákhoz, noha vitathatatlan, hogy 1848-49 részletes és valósághű feltárásának erre is ki kell terjednie.
     1848-49 hadiipara vizsgálatának arra a kérdésre kell felelnie, hogy képes volt-e ez a honvédő harcot folytató, ugyancsak előzmények nélküli honvédsereget ellátni a kellő mennyiségű és minőségű fegyverzettel és felszereléssel. A válaszhoz abból kell kiindulnunk, hogy az 1848-ig Európa egyik legerősebb hatalmának számító Ausztria hadserege Magyarországon katonai vereséget szenvedett. Így nem túlzás annak megállapítása, hogy 1849 májusáig - júniusáig a magyar hadiipar - ha nem is hiánytalanul és minden téren, de - lényegében teljesíteni tudta a honvédsereg igényeit.
     A fegyverzet és a felszerelés iránti igény mindjárt a forradalom kezdetén jelentkezett. 1848. március 16-án kezdődött meg a nemzetőrség felállítása; ennek éppúgy fegyverre volt szüksége, mint a minisztertanács által két hónappal később, május 15-én felállításra határozott új, később "honvédsereg" nevet kapott fegyveres erőnek. A gróf Batthyány Lajos vezette kormány e szükségleteket egyidejűleg több forrásból próbálta fedezni: az osztrák fegyverraktárakból, a bécsi és a prágai, továbbá más külföldi fegyvergyáraktól történő vásárlás útján, hazai gyártásból, végül itthoni vásárlásból és gyűjtésből magánosoktól. Puskaművesek az ország számos helységében akadtak; a gyári méretű fegyvergyártást azonban meg kellett szervezni.
     Az 1848. évi hazai fegyvergyártás megindításában úttörő tevékenységet végzett gróf Széchenyi István, a Batthyány- kormányban a közlekedés és a közmunkák minisztere. Ő már a kinevezése előtti napon, április 6-án közölte titkárával, Kovács Lajossal, hogy a Pesti Hengermalomhoz tartozó gépgyárat fegyvergyárrá kell átalakítani.
     A "minden kezdet nehéz" mondás igazsága a később Országos Fegyvergyár nevet kapott üzem termelésének megindításánál is bebizonyosodott. A terv szerint 24 órás, tehát szakadatlan működéssel naponta 500-600 puskát, hetente tehát többezer darabot kellett volna előállítani. A gyár viszont szeptember végéig csak régi fegyverek átalakításával és javításával foglalkozott.
     A fegyvergyártás országos méretűvé tételét a pénz, nemkülönben megfelelő szakemberek és gépek hiánya késleltette. Nem volt könnyű a megfelelő gyalogsági puska kiválasztása sem. Az osztrák hadseregben hosszú idő óta használt elöltöltő, mechanikus, azaz acélra csapódó kovakő keltette szikrával előidézett gyújtású puskákat a 19. század harmincas éveitől fokozatosan kémiai gyújtású, sokkal biztonságosabban működőkre alakították át.
     Ezt az átalakítást, mint említettem, a pesti fegyvergyárban is végezték, de idő és szakember hiány miatt nem tudták az összes kováspuskát és -pisztolyt átalakítani. A kovás fegyvereket legkönnyebben ún. "lőkupakos" rendszerűvé lehetett átalakítani; az ilyeneknél a gyújtást kis, kalapalakú fémhengerbe helyezett durranóhiganyos, ütésre robbanó keverék végezte. A legmodernebbek voltak a gyutacsos puskák, melyeknél az ugyancsak ütésre működő gyújtóelegyet egy 15 mm hosszú, 3 mm átmérőjű rézhengerben helyezték el.
     Ezekhez a háromféle kézi lőfegyverekhez azonban nem három-, hanem ennél többfajta lőszer kellett, mivel az elvileg azonosan működő fegyverek között is adódtak különbségek, a származási helytől, az előállító üzemtől vagy éppen puskamű- vestől függően. A lőszerek különféleségénél jóval nagyobb problémát jelentett az, hogy sohasem sikerült belőlük elegendő mennyiséget előállítani.
     Már 1848 nyarán tervezték gyutacsgyár felállítását, de ez nem sikerült a fegyveres harc megindulása előtt. Szeptember végétől október 31-ig közel 580 000 lőkupakot gyártottak; november végéig több mint 5 200 000 gyalogsági töltényt. Ugyanekkor raktáron volt csaknem másfél millió gyutacs és több mint félmillió lőkupak.
     A hazai készletek elégtelensége és a gyártási nehézségek folytán fokozott jelentősége lett a külföldről történő fegyver- vásárlásoknak. Szeptember végéig nem teljes adatok szerint több tízezer osztrák, cseh, belga, sőt angol gyártású puska jött be az országba. Az Ausztriával történt szakítás után az osztrákok minden módon akadályozták a fegyverbehozatalt, így megnőtt a csempészet jelentősége. A külföldről behozott, akkor leg- modernebb fegyverek egy része a nemzetőrséghez került, ezért átmenetileg vagy végleg elveszett az egyre nagyobb számban elállításra került honvédzászlóaljak számára.
     A lőfegyverek hiánya miatt a kormány június elején elrendelte hadikaszák (kiegyenesített, döfésre alkalmassá tett), lándzsák és más szúrófegyverek gyártását. Szeptemberig a nemzetőrség - becslés szerint - 120-150 000 szúrófegyvert és mintegy 40 000, többségében szuronyos puskát kapott, ezek kisebb része kováspuska volt.
     Nem volt zökkenőmentes az egyenruhák és más felszerelés beszerzése sem. A nehézségeket itt is a nyersanyag- és a szakemberhiány okozta, valamint a tapasztalatok nélküli, sokszor késedelmes szervezés. Az egyenruha-problémát az is növelte, hogy a honvédzászlóaljakba a legszegényebb néprétegekből beállottak között többeknek még fehérneműjük sem volt. Ruha és felszerelés készítésére akadt elegendő mesterember az országban, pl. a híres tiszafüredi nyergesek és kulacskészítők - így a felszerelés előteremtése jóval kisebb gondot jelentett, mint a jó puskáé.
     Ágyúöntés szükségessége 1848 nyarán még nem jelentkezett, mivel az ország területén akadt elegendő tüzérségi anyag, ami a kormány rendelkezése alá került. A várakban volt vártüzérség, ugyanitt és a hadiszertárakban elegendő számú tábori ágyú.
     A nyári, a szerb felkelők elleni harcok nem támasztottak különösebb igényt a hadiiparral szemben. Jellasics csapatainak szeptember 11-én megindult támadása azonban e téren is új helyzetet teremtett. Az Országos Honvédelmi Bizottmány, élén Kossuth Lajossal, kezébe vette a hadiipar legfelső irányítását is. Az OHB egyik legelső intézkedésével szeptember 28-án Láhner György őrnagyot, a 33. sorgyalogezred 3. zászlóaljának parancsnokát megbízta "a fegyver s lőszerek kormányzatával". Tisztségét Láhner szeptember 30-án vette át, és ettől kezdve tevékenysége elválaszthatatlanul összefonódott a szabadságharc hadiiparának a munkájával és teljesítményeivel. Erről a Habsburg-hatalom is tudott, és a maga módján avval "értékelte", hogy 1849. október 6-án Aradon 12 társával együtt Láhnert is kivégeztette.
     Láhner megbízatása döntő változást okozott a pesti fegyvergyárban. Aránylag rövid idő alatt sikerült 30000 régi puskát kijavítani, ill. átalakítani. Október végén Láhner már azt jelenthette az OHB-nak, hogy naponta 30 új puskát tudnak szállítani. A budai fegyvertárban műhelyt állított fel, innen mindjárt napi 30-35 puska került ki. A két üzem november végén már napi 120, december végén pedig már 230 új puskát szállított. A gyártás voltaképpen összeszerelést jelentett, mivel sem Pesten, sem Budán nem tudtak puskacsövet előállítani. A csöveket hegesztéssel készítették, 1848 őszén pl. Miskolcon, Kisgaramon, Besztercebányán és Korompán (Hronec, Banská Bystrica, Krompachy, mindhárom Szlovákia).
     A fegyveralkatrészek készítésébe pedig bevonták a budai és a pesti kézműveseket, akiket emiatt mentesítettek a nemzetőri szolgálattól. Szuronyok és puskavesszők előállítására vidéki vállalkozókkal kötöttek szerződéseket. Meglepő módon nehézségek támadtak a puskák tusához szükséges faanyag előteremtésénél is.
     Mennyi volt valójában a napi mintegy 230 puska? Havonta ez mintegy 6 000 db-ot jelenthetett, ugyanakkor az ellenség előtt álló hadtestek decemberben 13500-at igényeltek; a termelés tehát a szükségletnek jóformán a felét sem tudta fedezni.
     Nem mutatott vigasztalóbb képet a lőszergyártás sem. Kossuth egyik, december 24-i leveléből tudjuk, hogy 900 munkás dolgozott a lőszerüzemekben, és szeptember végétől november végéig a csapatok 5,5 millió töltényt kaptak. Európa-szerte 50 csempész próbálkozott gyutacsszerzéssel, sikerült megtanulni a gyutacskészítést, és gépeket, meg "ügyes, de drága munkásokat" szerezni. Így azt remélhették, hogy január elejére napi 100 000 töltényt tudnak majd előállítani.
     A honvédtüzérség lövegekkel való ellátása kedvezőbben alakult a puskák és a lőszerek előteremtésénél. Kezdetben az előtalált ágyúcsövek felhasználásával állítottak ki ütegeket, majd megkezdték Pesten és Budán a lövegcsövek öntését. A honvédtüzérség novemberben kapott egy 8-löveges hatfontos üteget, decemberben pedig 20 három-, 6 hat-, 4 tizenkét- és 4 tizennyolcfontos löveg készült a központi üzemekben. (Ekkoriban az ágyúkat a belőlük kilőhető golyók súlya szerint osztályozták.)
     Ágyúkat nemcsak a két testvérfővárosban öntöttek. Gróf Csáky László, Szepes vármegye főispánja, később kormánybiztosa a megye lakossága által adományozott pénzből prakfalvai (Prakovce, Szlovákia) gyárában 8 hatfontos ágyút öntetett. Az ezekből állított üteg összes felszerelését, beleértve a lószerszámot és a tüzérek egyenruháját, a megyei kézművesek készítették el. Három-, hat- és tizennyolc-fontos ágyúkat öntöttek, továbbá szuronyokat gyártottak a resicai (Resita, Románia) vasműben, ugyanitt és a bogsáni (Bocsa, Románia) üzemben ágyúgolyók is készültek, amíg ez a Marostól délre eső terület az ellenség kezére nem került.
     A fegyvergyárak munkássága nagyon találékonynak bizonyult a honvédsereg lőfegyverekkel való ellátásában. Az említett prakfalvai üzem puskákat is gyártott, és a munkát decemberben is folytatta, amikor a megyét gróf Franz Schlik császári altábornagy csapatai megszállták. Az ellenséges ellenőrzést kijátszva, a munkások néhány hét alatt több száz puskát készítettek, majd eljuttatták ezeket a honvédsereghez.
     Egyenruha és lábbeli készítésben a fővárosi üzemek és iparosok mellett fokozott mértékben lehetett támaszkodni a vidéki kézművesekre. 1848 őszén, a honvédzászlóaljak gyarapításakor nem az emberhiány jelentett akadályt, hanem a fegyver- és a ruhahiány, mint azt Kossuth a képviselők előtt ismételten szóvá tette.
     A felszerelés készítéséhez szükséges munkaerőt radikális intézkedésekkel igyekeztek biztosítani. Az OHB 1848. november 5-én kötelezte a két főváros és Óbuda, valamint hat nagyobb vidéki város vezetőit, hogy a kézművesek "azonnal s kizárólag csak az álladalom, illetőleg a hadsereg számára dolgozzanak, s aki ezen rendelet ellenére mégis, még mielőtt a reá kiszabott ruhát elkészítette volna, bármi munkával, kivéve a katonatisztek ruházatával, melly szinte a hadsereghez tartozik, foglalatos- kodnék, az minden kímélet nélkül, rögtön börtönbe zárandó, s ott legalább fél évig fogva lészen tartandó, hol szinte köteles dolgozni". Ugyanezen a napon utasítás ment Perczel Mór tábornoknak, a Délnyugat-Dunántúlon álló hadtest parancs- nokának, hogy a katonáinak szükséges lábbelit a vargáktól szükség esetén katonai erővel szerezze meg, természetesen "illendő ár mellett".
     Az erőfeszítések eredményeként Kossuth november 18-án azt a reményét közölte Görgey Arturral, az osztrák határon álló hadtest parancsnokával, hogy Budapesten hamarosan napi 1200 katona számára állítanak elő egyenruhát, s hamarosan tartalék is lesz.
     Az osztrák főerő december 16-án megindult támadása tovább növelte a hadfelszerelés nehézségeit. Az ellenség előnyomulása előtt el kellett szállítani a különféle készleteket, így a ruházatot és az élelmiszert, majd december 30-ável kezdődően, a hadiipart a Tisza mögé. A hadiipar új központjául Nagyváradot jelölték ki, főleg azért, mert ez a vidék Bem tábornok decemberi győzelmei folytán biztonságossá vált.
     A hadiüzemek áttelepítését a november vége óta ezredesi rangot viselő Láhner irányította. A készletek és a gépek, a legkülönbözőbb állami javak szállítását Szolnokig a már meglevő vasúton, onnan tovább szekerekkel és szánokkal végezték. A fegyvergyár Nagyváradon a várba került, ehhez Láhnernek nemcsak a megfelelő helyiségek kiürítéséről kellett gondoskodni, hanem a személyzet elszállásolásáról, a katonai őrizetről, nemkülönben az úton megsérült vagy elveszett alkatrészek javításáról és pótlásáról is.
     1849. január 13-i jelentésében az ezredes azt ígérte, hogy a gyártást 12 nap múlva megkezdik. Ez - eleinte ugyan csekély eredménnyel - sikerült is; február 6-ig 1 015 puskát, február 19-ig már 1 240 puskát adtak át a hadseregnek. Ugyanezekben az időpontokban 157 000, majd 490 000 gyutacsot.
     Nagyváradon és környékén a várba telepített fegyvergyáron kívül más üzemek és vállalkozások is dolgoztak a honvédség szükségleteire. Tudunk Czigler Sándor (Gárdonyi Géza apja) fegyvergyárából, a Peceszentmártonban működött ágyúöntődéről, különféle felszerelési cikkek, ruházat itteni előállításáról. Január 28-ig sikerült 4 hatfontos ágyút elkészíteni, és az 1849. január 9-én országos hadfelszerelési kormánybiztossá kinevezett fiatal Lukács Sándor, előzőleg győri kormánybiztos január 27-én már 2000 honvéd felszerelését indíthatta útba Debrecenbe. További 6000 fő felszerelése készen állt Nagyváradon, ahol az üzemek hetente 4000 katona felszerelését állították elő.
     A Nagyváradon gyártott puskák mennyiségéről csak becsült adataink vannak. A fegyvergyár igazgatója, Rombauer Tivadar február 10-én heti 720 puska elkészítését jelentette; Láhner, akit az OHB február 16-án tábornokká léptetett elő, április 21-én azt jelentette Debrecenbe, hogy amennyiben Nagyváradon és környékén valamennyi üzem teljesen kiépül, naponta legfeljebb 120 puskát tudnak gyártani. Az aradi hadbíróság előtt, szeptember 12-én pedig azt vallotta, hogy naponta 85-90 puska készült. Ezek alapján Nagyváradról január vége és május 31 között mintegy 11 000 puska kerülhetett ki.
     Debrecenben egy "fiókfegyvergyár" működött, Káldor (Kammermayer) Antal őrnagy parancsnoksága alatt. Ez az üzem, melyben egy gőzgép is volt, április 21-ig 14 815 kézifegyvert hozott használható állapotba, júniusban pedig harmadnaponként 420 kijavított puskát szállított.
     1849 első hónapjaiban is próbálkoztak csempészúton fegyverbeszerzéssel. Azonban sem az új, sem a javított vagy átalakított, sem a külföldről drága pénzen beszerzett fegyver nem volt elég, így jogosan írta Kossuth június 25-én, tehát már a cári intervenció megindulása után Láhnernek: "...fegyverhiány miatt elvész a haza, mellynek most 30 000 embere áll harckészen fegyvertelenül!"
     A lőfegyverek hiányához szuronyhiány társult, jóllehet ezeket vidéken, kisebb üzemekben is elő lehetett állítani. Nagyváradon februárban naponta 120 szurony készült, tehát több, mint puska. Az igény még nagyobb volt, mivel a közelharcban használt szurony jobban "fogyott" a puskánál, a honvédek könnyebben elhagyták mint puskájukat, és gyakran meg is sérült.
     A fegyvergyártás kívánt mértékben való növelését, minde- nekelőtt a puska-, a szurony- és a kardgyártás fokozását a nyersanyaghiány is korlátozta. Nagyváradhoz legközelebb a vaskohi (Vascau, Románia) olvasztó esett, ahol acélt is sikerült előállítani. Gyártottak acélt Diósgyőrben, Ózdon és Mecenzéfen (Medzef, Szlovákia), és ezek az üzemek Nagyvárad mellett más műhelyeket is el tudtak látni ezzel a nélkülözhetetlen nyersanyaggal.
     Kérdés: mennyire sikerült az országszerte összesen több mint 50 hadiipari üzemből biztosítani a honvédseregnek szükséges fegyverzetet és lőszert? Nagyváradon 1849 március végéig 5 853 655 db gyalogsági lőszert állítottak elő. A puskák száma ugyan- ekkor valamivel 100 000 fölött mozgott; így a Nagyváradon gyártott lőszerből puskánként naponta még egy db lőszer sem jutott. A valóságban mégsem volt a helyzet ennyire kedvezőtlen, mivel lőszert másutt is készítettek, és nem minden honvéd került mindennap harcba.
     A tüzérség részére 1849 első három hónapjában 164 745 db lőszert állítottak elő. Ez azt jelentette, hogy a mintegy 300 tábori ágyút tekintve, ágyúnként naponta valamivel több mint hat db lőszer jutott, ami szintén nem lehetett elegendő. Ennek ellenére az iratokban alig találunk valamit a tüzérségi lőszerről a hon- védség tavaszi ellentámadásának megindulása előtt, szemben a gyalogsági lőszer hiánya miatti ismételt panaszokkal.
     A termelés mennyiségi eredményei mellett nem feledkez- hetünk meg a minőségről sem. Az előzőleg az osztrák hadsereg- ben kiképzett tüzértisztek irányításával nemcsak ágyúkat sikerült önteni, hanem megoldani az öntött ágyúcsövek nagy szakértel- met és pontosságot követelő kifúrását is. A tüzérütegekben a lövegek számát hatról nyolcra növelték. A lovak könynyebb szerszámozásával, a súlyos láncistrángok helyett kötél, és bőristrángok alkalmazásával mozgékonyabbá tették a tüzérséget. Az osztrák hadseregben használt rakétákat nemcsak gyártani tudták, hanem sikerült növelni hordtávolságukat és találati pontosságukat.
     Az 1848-49. évi magyar hadiipar legjelentősebb teljesítmé- nyének az 1849 első hónapjaiban vívott harcok és Bem erdélyi sikerei mellett az április 1-jén elkezdődött tavaszi hadjárat a legdöntőbb bizonyítéka. Ennek során a császári csapatokat Hatvantól Pozsonyig (Bratislava, Szlovákia) szorították, olykor űzték vissza. Megsemmisítő vereséget a hiányosan felszerelt, elégtelen számú fegyverrel és lőszerrel küzdő honvédsereg ugyan nem mérhetett I. Ferenc József császár csapataira, de az országot majdnem teljesen megszabadította tőlük.
     A tavaszi hadjárat utolsó mozzanata Buda 1849. május 21-én befejeződött visszafoglalása volt, melynek során a honvédek jelentős menynyiségű hadianyagot, közte puskákat zsákmá- nyoltak. Ezekkel Kossuth a felállításban levő tartalékhadsereget szándékozta felszerelni. Az ágyúkból pedig ostromtüzérséget szerveztek Gyulafehérvár, Arad és Temesvár (Alba Julia, Timisoara, mindhárom Románia), majd később Eszék (Osijek, Horvátország) ostromához.
     A szabadságharc vezetői tudták, hogy a harc a sikerek ellenére még folytatódik. Láhner már május 30-án utasítást kapott a fegyvergyártás növelésére, június 2-án pedig több minisztériumot szólítottak fel a kén- és a salétromtermelés fokozására, hogy a kívánt lőpormennyiséget - havonta 7000 mázsát - elérhessék. Lőporgyár Nagyváradon, Nagybányán, Nagyszebenben (Baia Mare ill. Sibiu, Románia) és a Székelyföldön működött, tervezték a gyártást Kassán (Kosice, Szlovákia), Budán és Besztercén (Bistrita, Románia) is, és öt további puskapormalom felállítását is előirányozták, főleg folyóvizek mellett. A sajátkezűleg írt utasítást Kossuth e mondattal fejezte be:
     "Mindezeknek erélyes végrehajtására s eszközlésére a had-, pénz- és közmunkaügyi minisztereket ezennel sürgetőleg utasítván."
     E nagyszabású terv megvalósításához azonban hozzá sem foghattak; sem új üzemeket nem tudtak létesíteni, sem a meglevők termelését fokozni. Ezért írhatta Kossuth június 22-én, a cári intervenció megindulása után Görgeynek: "Az újoncozás már igen jól megy. De a fegyverzet rosszul." - És ez még tovább fokozódott, és június 29-én Kossuth már arra utasította Láhnert, hogy Nagyváradról a cári csapatok elől minden fegyvert és álladalmi javakat haladéktalanul szállíttasson Szegedre.
     A hosszú hónapok óta ostromlott aradi vár július 1-jén magyar kézre került, így ezt jelölték ki a hadiipar új központjául. Július elejére az is kiderült, hogy elsietve rendelték el Nagyvárad kiürítését, ezért a gépek és a berendezés egy részét visszairányították ide. Aradon kívül Szegeden is folyt hadiipari termelés. Aradon puskákat és lőszert gyártottak, és itt működött a felszerelési bizottmány is.
     A honvédtüzérség soraiban 14-15 éves fiúk is küzdöttek. A még ezeknél is fiatalabbak, a 10-12 évesek a fegyver- és a lőszergyárakban dolgozva segítették a honvédő harcot. Amikor a világosi fegyverletétel után augusztus 17-én Arad várát átadták az orosz csapatoknak, a "kis gyutacskészítők" százada katonás rendben vonult ki a várból, az oroszok tetszésnyilvánításától kísérve.
     A szabadságharc hadiiparában több mint 10 000 munkás dolgozott, gyakran nehéz elhelyezési és ellátási viszonyok között, nem egyszer ellenséges támadástól is veszélyeztetve. Alig tudunk róluk valamit, nevük és sorsuk szinte ismeretlen, tevékenységük eredménye forradalmi készségüket és hazaszeretetüket bizonyítja. Szép elismerést állított ki róluk Mészáros Lázár, aki 36 évi katonai szolgálat után lett a forradalom hadügyminisztere: "Lőpor, golyó- és ágyúöntő gyárak keletkeztek[...] a mi a hadi eszközöket és szereket illeti, soknak bővében, s másnak ha szűkében is voltunk, de fogyatkozásban sohasem."