|
BONA
GÁBOR
A szabadságharc
honvédsége
1848-49 forradalmi mozgalmai közül
csak a magyar volt képes társadalmi, illetve nemzeti céljai védelmére a
kor színvonalán álló reguláris fegyveres erőt létrehozni. Ez magyarázza
a magyar szabadságharc katonai sikereit, ezért tarthatott ki legtovább
1848-49 mozgalmai közül a kontinensen. A magyar honvédsereg a forradalom
terméke volt, ám olyan haderő, melyet nem jellemzett a sebtében szervezett
forradalmi hadseregekre általában érvényes profizmus hiánya. Éppen ellenkezőleg.
A `48-as honvédsereg mind szervezését, szervezetét, mind pedig működési
elveit tekintve a kor színvonalán állt. E sajátosságát az eseményekben,
főként létrejöttének körülményeiben, valamint abban a tényezőben kell keresnünk,
hogy alapját - legalább is részben - a császári-királyi hadsereg szabadságharchoz
csatlakozott magyar alakulatai, tehát reguláris katonaság képezte.
Az 1848-49-es
honvédsereg létrehozásának érdemét illetően a történeti szakirodalom, valamint
a publicisztika és a köztudat véleménye megoszlik. Ki az első felelős magyar
miniszterelnök, ki az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke, ki pedig a
magyar hadügyminiszter ezzel kapcsolatos tevékenységét helyezi előtérbe.
Valójában egységes folyamatról van szó, melynek különböző periódusaiban
előbb gróf Batthyány Lajos, majd Kossuth Lajos, illetve Mészáros Lázár
játszott főszerepet, de másoknak is megvolt a maguk érdeme.
Az első honvédzászlóaljak
A kezdeményezés dicsősége kétségkívül
a felelős magyar miniszterelnököt illeti, bár igen korán, már 1848 áprilisában
napvilágot láttak a sajtóban olyan cikkek, melyekben a radikálisok a vér
nélkül győzött forradalom eredményeinek védelmére kész reguláris fegyveres
erő felállításának szükségességét hangoztatták. Ám ez egyelőre szükségtelennek
tűnt. Hiszen az áprilisi törvények engedélyezték a nemzetőrség szervezését,
egyúttal a császári-királyi hadsereg Magyarországon állomásozó részét -
legalábbis elvileg - a magyar kormány hatáskörébe utalták. S bár ez utóbbi
rendelkezés érvényesítése nem kevés utánajárásába került Batthyányinak,
sikerült elérnie, hogy az uralkodó május 7-én, illetve június 10-én kiadja
az ehhez szükséges konkrét utasításokat, egyben elvi beleegyezését adja
a Magyarországon állomásozó idegen katonaság külhoni magyar ezredekkel
történő felváltásához.
Ám miközben
a nemzetőrség szervezése megkezdődött, s a magyarországi császári-királyi
katonaság körüli huzavona még folyt, Magyarország viszonya egyre feszültebbé
vált Horvát- országgal, a szerb-magyar politikai ellentétek kiéleződése
pedig polgárháborúval fenyegetett. E helyzetben Batthyány nem habozott,
s javaslatára a kormány május 15-én határozatot hozott egy 10 ezer főből
álló "önkéntes sereg" létrehozásáról. Ez az ország tíz nagyvárosában -
Pesten, Budán, Szegeden, Pozsonyban, Győrben, Veszprémben, Szombathelyen,
valamint Pécsett, Kassán és Debrecenben - 10 reguláris zászlóalj önkéntes
alapon történő szervezését jelentette. E zászlóaljak, valamint katonáik
elnevezése a német Landwehr szó tükörfordításával hamarosan "honvéd" lett.
Az első 10
honvédzászlóalj, a honvédsereg későbbi mag- vának felállítása lényegében
forradalmi tett volt, mivel ilyen jellegű alakulatok szervezésére a nemzetőrségi
törvény csak a meglehetősen tág magyar értelmezés szerint adott lehetőséget.
Bécs azonban nem emelt kifogást. Az udvar ugyanis a monarchia megrendült
helyzetének megszilárdításáig - ami csak 1848 őszére következett be - a
magyar kormánnyal való együtt- működésben volt érdekelt, ezért Magyarország
"megregulázá- sának" tervét későbbre tartogatta.
Ennek eredményeképp
az első honvédzászlóaljak szervezésének irányítását közvetlenül kezében
tartó minisz- terelnök a magyarországi császári hadszervezetet is felhasz-
nálhatta. A fegyverzet, a felszerelés, a ruházat jelentős része a császári-királyi
hadsereg raktáraiból származott, s a tisztikar, valamint az altisztek nagyobbik
része is a hadseregből önként jelentkezők közül került ki. A hivatásos
katonák hozta, nélkülözhetetlen szakismeret szerencsésen ötvöződött a forradalmi
szellemmel: a honvéddé lett önkéntesek mintegy 10-12 %-a ugyanis az ún.
jurátus ifjúságból származott, akik tudatos hordozói voltak a koreszmének,
a szabadság, egyen- lőség, testvériség, valamint a nemzeteszme gondolatának.
1848 nyarán
a délvidéki véres polgárháború, illetve Jellasics mind szembeötlőbb készülődése
egyre erőteljesebben vetette fel az önálló magyar hadsereg létrehozásának
gondolatát. A magyar kormány rendelkezése alatt álló fegyveres testületek
ugyanis - a honvédzászlóaljakat leszámítva - nem váltották be a hozzájuk
fűzött reményeket. Az országban állomásozó császári csapatok tábornoki
és felsőbb tisztikara alig titkolt ellenszenvvel tekintett a forradalom
nyomán kialakult magyarországi viszonyokra, a szerb felkelők elleni harcot
ezért nem is tekintette szívügyének. De nem volt népszerű a szerbek elleni
harc az országban állomásozó szláv - cseh, ukrán, lengyel - ajkú ezredek
legénységének körében sem. Igaz, ezeket lassan kezdték a hazavezényelt
magyar legénységű ezredek felváltani. Míg a császári ezredek tekintetében
a megbízhatatlanság, addig a magyar nemzetőrség esetében az alkalmatlanság
kérdése vetődött fel. A laza szervezetű, rosszul felfegyverzett és gyakran
fegyelmezetlen nemzetőrség ugyanis inkább csak belső karhatalmi funkciók
ellátására, semmint a kor rendes háborújának vívására volt alkalmas. Mindezeket
figyelembe véve nem véletlen, hogy a Batthyány-kormány álláspontját kifejtő
pénzügyminiszter, Kossuth Lajos július 11-én nagy hatású beszédben kérte
az első népképviseleti parlamenttől a "magyar sereg létszámának 200 ezer
főre emelését", valamint az ehhez szükséges 40 millió forintnyi hadihitel
megajánlását. A híres jelenetben felhangzó "megadjuk!" azonban csak elvi
döntést jelentett: több mint egy hónapnak kellett eltelnie, hogy a Mészáros
Lázár által kidolgozott konkrét törvényjavaslat augusztus 23-án törvénnyé
váljon, életbe léptetését azt követően pedig az uralkodói szentesítés elmaradása
hátráltatta.
Az 1848 szeptemberéig
terjedi időszak a hadügy tekintetében mégsem telt el teljesen eredménytelenül.
Batthyány július végén előbb négy honvédzászlóalj felállítását rendelte
el Erdélyben, majd augusztus 13-án kiadta felhívását az ún. önkéntes nem-
zetőri csapatok szervezésére. Ez utóbbi lényegében honvéd- toborzásnak
tekinthető, csak bújtatott formában, mivel Batthyány nem óhajtotta újabb
honvédalakulatok nyílt szerve- zésével rontani a Bécshez fűződő viszonyt.
Jellasics támadásáig, illetve a pákozdi csatáig ez újabb tíz-egynéhány
zászlóalj felállítását eredményezte, mintegy 10000 főnyi létszámal. Végül
a horvát bán szeptember 11-én bekövetkezett inváziója radikális önvédelmi
lépésre késztette a magyar miniszterelnököt: szeptember 14-20-a között
kiadatott rendeleteivel életbe léptette a magyar országgyűlés által elfogadott,
de az uralkodó által még nem szentesített újoncozási törvényt.
A honvédsereg születése
A katonaállítási törvény végrehajtásának,
valamint a meglevő csapatokból egy egységes honvédsereg kovácsolásának
feladata már a Batthyány-kormány örökébe lépő Országos Honvédelmi Bizottmányra,
nem kis részben annak elnökére, Kossuth Lajosra maradt.
A törvény
végrehajtásának zavartalanságát lényegében a bécsi forradalom biztosította:
a Magyarország elleni katonai támadás előkészítése több mint két hónapot
vett igénybe a császáriak részéről, ami ugyanannyi időhaladékot jelentett
a magyar honvédelem megszervezése - elsősorban a honvédsereg tömeghadsereggé
fejlesztése - számára. Ezt elsősorban az újoncozás biztosította. Szeptember
végétől december közepéig a sorkötelesnek számító 18-19-20 éves korosztályokból
mintegy 50 000 ezer újoncot állított ki az ország. A törvényhatóságok a
kivetett kvótát - minden 127 lakos után két katonát kellett adni - kisebb
részben önkéntesekből, jórészt az általános szokás szerint, sorhúzás útján
teljesítették.
Az újoncozás
központi felügyeleti szerve a Batthyány által korábban alapított Országos
Nemzetőrségi Haditanács lett, amely azonban később beolvadt a hadügyminisztériumba.
Ennek vezetője, Mészáros Lázár ily módon szintén a honvédsereg egyik szervezőjének
tekinthető. A hadügyminiszter köteles volt időről időre jelentést adni
az Országos Honvédelmi Bizottmánynak az újoncozás állásáról. Ezek elsősorban
Kossuthhoz futottak be, miután ez a terület az OHB-n belül az ő reszortjához
tartozott. Az egész mechanizmus azonban alapvetően a vármegyei önkormányzaton
nyugodott: az újoncok kiállítását, gyülekeztetését, sőt felszerelését és
honvédzászlóaljakba szervezését a megyei "védbizottmányok" intézték.
A honvédsereg
kiépülését 1848 őszén jelentős mértékben elősegítette, hogy októberben,
Bécs és Budapest szakításakor a császári-királyi hadsereg magyarországi
sorozású és itthon lévő alakulatai néhány kivételtől eltekintve az alakuló
honvédsereg részévé váltak. Ez 21 sorzászlóaljat, 1 grá-nátoszászlóaljat,
4 székely határőrzászlóaljat, valamint 76 huszárszázadot jelentett. Október-november
folyamán további másfél ezer huszár és több száz gyalogos szökött haza
külföldről, vagy állt át császári oldalon maradt alakulatától. Velük együtt
mintegy 30 000-re - köztük hozzávetőlegesen 1 500 tisztre - rúgott a honvédsereghez
csatlakozott császári-királyi katonák száma.
Így a honvédsereg
egy masszív, katonamesterséghez értő és harci tapasztalatokkal rendelkező
gerinccel rendelkezett, ami az új alakulatok szervezését is megkönnyítette.
Ezek a csatlakozott császári-királyi csapatokból, valamint az első honvédzászló-
aljakból kaptak kereteket, szakképzett tiszteket, illetve altisz- teket.
Ugyancsak a honvédsereg részei lettek a Batthyány- kormány időszakában
szervezett önkéntes nemzetőrzászlóaljak. Ezek ősztől kezdve folyamatosan
alakultak át honvédzász- lóaljakká - miként a Jellasics támadása idején
szerveződött önkéntes-csapatok többsége is.
Mindezek eredményeként
a császári seregek 1848 december közepén bekövetkezet támadásakor a honvédsereg
már mintegy 100-110 000 főt számlált. Fegyvernemenként ez a következőket
jelentette. A gyalogság zászlóaljainak száma megközelítette a százat, melyből
62-t a honvédzászlóaljak, 26-ot az egykori császári-királyi zászlóaljak,
a többit pedig a még honvéddé nem lett önkéntes nemzetőrzászlóaljak tettek
ki. A hazatért huszárokkal 9 ezerre nőtt egykori császári-királyi ezredek
mellé 8 új huszárezred szervezése kezdődött el. Ez 72 régi, valamint az
alakuló ezredekből már bevethető állapotban lévő tíz-egynéhány új századot
jelentett. A tüzérség december közepén 32 tábori üteggel - ütegenként 6-8
löveggel -, valamint mintegy 500 felszerelt vár- és ostromágyúval rendelkezett.
A műszaki feladatok ellátására 3 utászzászlóalj alakult, létrejött a tüzérség
vontatását és a hadiszerek szállítását végző szekerészkar, valamint több,
speciális feladatokat ellátó testület: a vezérkar, a mérnökkar, a hadorvosi,
a hadlelkészi és a hadbírói kar.
Az 1848 novemberében
formálisan is egységesülő honvédsereg szervezésében, valamint felszerelésének
és ellátásának biztosításában kiemelkedő szerepe volt Kossuthnak. Mindenre
kiterjedő és gyakran operatív szervezőmunkáját azonban különböző szintű
kormánybiztosok és szakértő tisztek tucatjai segítették. Így a fegyvergyártás
területén például Láhner György, a későbbi honvédtábornok szerzett érdemeket,
a honvéd vezérkar megszervezését Vetter Antal végezte, aki azután sokáig
Kossuth első számú katonai tanácsadójának számított. A tüzérség szervezésénél
Psotta Mór - és egy ideig Makk József - játszott fontos szerepet, nem szólva
a későbbi székely tüzérség létrehozójáról, Gábor Áronról. A honvéd utászkar
kiépítése Szodtfridt Ferdinánd, Kazinczy Lajos és Lázár Vilmos - az utóbbi
kettő aradi vértanú - nevéhez fűződik. A lőszergyártásban többek között
Ullrich Ágoston jeleskedett, a lovasság szervezésének ügyeit pedig Répásy
Mihály irányította sokáig. E korántsem teljes névsor szereplői egykori
hivatásos katonák, császári-királyi tisztek voltak.
A szervezés későbbi
szakaszai
Az 1848 december közepén meginduló téli
hadjárat a császári csapatok jelentős sikereit hozta: a kormány Debrecenbe
mene- kült, s a honvédsereg hadműveleti tere a Tiszántúlra zsugorodott.
Lényegében ennek tudható be, hogy a honvédsereg létszámában csak a hadiszerencse
fordultával következett be komolyabb vál- tozás. Addig a Tiszántúlra korlátozott
újoncozás csak a hadjárat folyamán bekövetkezett veszteségeket pótolta.
A hadihelyzet
elsőként Erdélyben fordult meg. Bem tábornok csapatainak sikeres előrenyomulása
eredményeként 1849 februárjában a Székelyföldön kezdődött el komolyabb
had- szervező munka. A lelkesen csatlakozó székelyekből Gál Sándor ezredes
március közepéig hozzávetőlegesen 10 000 embert állított fegyverbe. Ez
11 új honvédzászlóaljat - melyet később 76-86. sorszámot kaptak - jelentett.
Országosan a ta- vaszi hadjárat győzelmei tették lehetővé a honvédsereg
növe- lésének újabb ütemét. 1849. árpilis 24-én a törvényhozás Kossuth
javaslatára újabb 50 000 újonc besorozásáról hozott döntést. A gyakorlatban
májusban induló újoncozásnál azonban már az ország háborús kifáradására
utaló jelek mutatkoztak. Az önkéntesek száma és aránya messze elmaradt
az 1848 őszi adatokhoz viszonyítva, ami a lelkesedés megcsappanására utalt.
Az eredményességet hátrányosan befolyásolta az orosz hadsereg benyomulása
is. A központi kormányzat nagy erőfeszítések árán, a helyhatóságok - helyenként
érezhetően lanyhuló - támo- gatásával még 50-60 ezer embert tudott a zászló
alá állítani. A szabadságharc végéig szakadatlanul folyó újoncozás eredményeként
a honvédsereg létszáma június közepére 150000, egy hónappal később pedig
- legmagasabb létszámát elérve - 170 000 főre emelkedett.
Az új alakulatok
azonban már nem érték el a korábbiak színvonalát. A gyalogság esetében
például a május június folyamán szervezett 90-103. honvédzászlóaljak nagyobb
részét a fegyverhiány következtében szuronyos puska helyett csak kiegyenesített
kaszával vagy lándzsával lehetett ellátni. A július-augusztusban megalakult
129-148. zászlóaljak közül lőfegyvert jóformán egy sem kapott, s egyáltalán
nem jutottak kiképző keretekhez a régebbi alakulatoktól. Az 1849 nyarán
szervezett 18. Attila huszárezred felét nem tudták felszerelni, így az
ezred négy századának a világosi fegyverletételkor nem volt mit letennie.
Viszonylag
töretlennek csak a tüzérség fejlődése mondható. 1849 júliusában a honvéd
tüzérség már mintegy 70 tábori üteggel rendelkezett, ami közel ötszáz löveget
jelentett. Ez lényegében megfelelt a sereg létszámához viszonyított korabeli
átlagos aránynak. (A szabadságharc végén Komárom, Pétervárad és Arad összesen
mintegy ötszáz felszerelt várlövege szintén biztosította az említett várak,
illetve erőd védelmét.)
A honvédsereg
fő fegyvernemei mellett tovább fejlődtek a speciális alakulatok. 1849 tavaszán
például megjelentek a vadász-csapatok. Néhány ilyen már korábban is szerepelt
a hadrendekben. Zömük azonban 1849 tavaszán-nyarán vonult be a harcoló
seregtestekhez. Ez elsősorban három vadászezredet jelentett, melyek szervezése
Ormai (Auffenberg) Norbert ezredes nevéhez fűződött. Az 1849 januárjától
zömmel Nagyvárad központtal alakuló 1. ezred, az 1849 tavaszán Kolozsvárott
és Tordán felálló 2. ezred, valamint a májustól Marosvásárhelyen szervezett
3. ezred összesen mintegy 7000 katonájának azonban csak felerészben volt
lőfegyvere. (Ellentétben a császáriakkal, ahol ez az alfegyvernem nagy
hagyományokkal, katonái pedig pontos találatot biztosító huzagolt csövű
vadászkurtállyal rendelkeztek, s így elit alakulatoknak számítottak. )
A szűkebben
vett honvédsereg 150, illetve 170 000 fős létszáma néhány reguláris, illetve
félregulárisnak számító formációt is magában foglalt, így például a külföldi
légiókat. A lengyeleknek 1849 nyarán már két légiójuk is volt: egy a felső-magyarországi
hadszíntéren, egy pedig Erdélyben. Az előbbi három zászlóaljat, valamint
négy dzsidás (ulánus) századot foglalt magába, létszáma mintegy 2 500 főt
tett ki, parancsnoka Józef Wysocki tábornok, majd Jerzy Bulharyn ezredes
volt. Az erdélyi légió két zászlóaljból - melyből azonban egy még szervezés
alatt állt -, valamint néhány dzsidásszázadból tevődött össze. E légiónak
gróf Franciszek Lós ezredes volt a parancsnoka. Az olasz légió ugyanekkor
egy szabályos - hat századból álló -, valamint egy kétszázados zászlóaljból,
továbbá egy vadászcsapatból és egy könnyűlovasszázadból állt báró Alessandro
Monti ezredes vezetése alatt. A magyar oldalon harcoló osztrákoknak és
németeknek három alakulatuk is volt: az Erdélyben küzdő híres bécsi légió,
melynek életben maradt katonáit 1849 májusában hadnaggyá nevezték ki az
alakuló honvédzászlóaljakhoz, továbbá a tiroli vadászzászlóalj, valamint
a német légió.
Ugyancsak
a honvédsereg hadrendjében szerepelt a felső-ma- gyarországi és a bácskai
védsereg. Ezek területvédelmi céllal létrehozott félreguláris formációk
voltak, mintegy átmenetet képezve a nemzetőrség és a reguláris honvédsereg
között. A néhány gyalogos osztályból álló felső-magyarországi védsereget
Szemere Bertalan felső-magyarországi kormánybiztos szervezte, a bácskai
védsereg alakítása pedig gróf Batthyány Kázmér délvidéki kormánybiztos
nevéhez fűződik. E néhány zászlóaljat, illetve egy lovas osztályt magába
foglaló védsereg a Délvidék magyar menekültjeiből szerveződött 1849 február-márciusában.
Ezekhez hasonló szerepet töltött be az Erdélyben felállított - hat vagy
nyolc - ún. székely határvédzászlóalj is.
Végül a gerillacsapatokat
kell még megemlítenünk, melyek elsősorban Kossuth 1848. december 18-án
kiadott felhívása nyomán szerveződtek. E csapatok zöme nem felelt meg az
elvárásoknak - partizánharc az ellenség hátában -, s többségüket 1849 tavaszán
feloszlatták vagy beolvasztották a honvédseregbe. Néhányan azonban megállták
a helyüket - mint például Corni- desz Lajos szepességi vadászzászlóalja.
Közülük szomorú nevezetességre tett szert Hatvani Imre gerillacsapata,
mely 1849 májusában meggondolatlan és véres következményekkel járó támadást
indított az Erdélyi Érchegység román felkelői ellen. Ezzel meghiúsította
az ígéretesen induló magyar-román béketárgyalásokat, a csapat nagy része
pedig életét vesztette az Abrudbánya körüli harcokban.
A honvédsereg
mellett, mint fegyveres testület, a szabad- ságharc során fennmaradt a
nemzetőrség is. E polgár-kato- naságot korlátozott harcértéke miatt azonban
csak "végszükség esetén" mozgósították a későbbiekben. Így például 1849
júliusában, a Tisza vonalának védelmére az oroszok ellen. Kisebb, jobban
felfegyverzett nemzetőralakulatok mozgósítására azonban több alkalommal
sor került, hosszabb-rövidebb időre a csatatérre vezényelték őket - elsősorban
a hasonló harcértéket képviselő nemzetiségi felkelőkkel szemben.
A honvédsereg szervezete
és összetétele
A honvédsereg hadszervezete szintén
a korabeli formákhoz igazodott. Legkisebb taktikai egysége a dandár, általában
a három fő fegyvernemből összeállított vegyesdandár volt. Ez 1-3 gyalogos
zászlóaljból, 1-3 lovasszázadból és némi tüzérségből állt. De voltak tisztán
lovas- vagy gyalogosdandárok is. 2-4 dandár alkotta a hadosztályt, s általában
3 hadosztály a hadtestet.
Ebben Görgey
hadügyminisztersége hozott változást, aki 1849 júniusában elrendelte a
honvédsereg átszervezését. Utasítása szerint a dandár, mint állandó formáció
megszűnt, s a szervezés alapja a hadtest lett. Minden hadtestnek két gyalogos-,
valamint egy lovashadosztályból kellett állnia, összesen 10 zászlóaljból,
16 lovasszázadból, valamint 5-6 ütegből. Az intézkedés azonban nem minden
seregrésznél került bevezetésre.
Ez is jelzi,
hogy a szabadságharc alatt az egységes központi irányítás akadozott a honvédseregben.
Az egyes seregrészek parancsnokai 1848 őszétől a Szemere-kormány megalakulásáig
általában Kossuthtal álltak közvetlen kapcsolatba, vele vitatták meg a
teendőket. 1849 tavaszán a hadügyminiszteré kinevezett ideiglenes fővezér,
Görgey a hadügyminisz-tériumot, valamint a feldunai hadsereg központi táborkari
irodáját a honvédsereg irányításának központi szervévé szerette volna tenni,
kísérlete azonban megtört a seregvezérek - Perczel, Bem és Dembinski -
ellenállásán. Ebből nagyobb baj végül is nem származott, de a kormányzó,
a miniszterelnök, a hadügyminiszter és a fővezér illetékességének és jogkörének
tisztázatlansága a szabadságharc utolsó időszakában többször vezetett egymással
ellentétes utasítások kiadásához.
Társadalmi
összetételét tekintve a honvédsereg az ország tükörképe volt. Legénységének
mintegy 80-85 %-át az agrárnépesség adta, elsősorban a szegényparaszti
tömegek. A nemzetiségi megoszlást illetően azonban csak sejtéseink vannak,
becsléseink szerint a honvédsereg soraiban kb. 25000 szlovák s ugyanennyi
román anyanyelvű katona harcolt. A kivetett újonclétszám, valamint az egyes
alakulatok szervezési helyének ismeretében ezek az adatok reálisnak tűnnek.
Viszonylag nagy számban lettek honvédek a kárpátaljai ruszinok, az erdélyi
szászokat leszámítva a magyarországi németek, a délvidéki bunyevácok, továbbá
a zsidók. Mindezt egybevetve a honvédsereg közkatonáinak mintegy 40 %-át
tették ki a nemzetiségiek. A tisztikarban eredetét tekintve három fő csoport
különíthető el markánsan: a volt császári-királyi tisztek, a jurátus ifjúság,
valamint az egykori császári-királyi altisztek rétege. Súlyát és szerepét
tekintve az első csoport volt a legjelentősebb, ez adta a honvédsereg tábornoki
karának nagyobb hányadát, valamint a középszintű katonai vezetők zömét.
A jurátus ifjúság képviselői már az első honvédzászlóaljak szervezésénél
jeleskedtek, s később is nagy számban álltak a zászlók alá. A szabadságharc
folyamán a csapattisztek mintegy harmada közülük került ki. A szabadságharc
során kinevezett mintegy 12 ezer főnyi tiszt harmadik csoportját az egykori
császári-királyi altisztek alkották. Ők a tiszti pálya nyitottsága, valamint
szakértelmük alapján lehettek a honvédsereg tisztjei. A tisztikar nemzeti
megoszlás tekintetében eléggé tarka képet mutat. Közismert például, hogy
az Aradon kivégzett honvédtábornokok többsége nem magyar származású volt.
A tábornoki kar után következő sorban a törzstisztek - ezredesek, alezredesek,
őrnagyok - között, ha nem is ilyen mértékben, de szintén hasonló volt a
külföldiek, illetve a magyarországi nem magyarok aránya. A lengyeleket
és olaszokat általában az vezette a magyar táborba, hogy saját nemzeti
céljuk - a lengyel, illetve olasz egység - csak a Habsburgok legyőzése
árán volt elérhető. A viszonylag nagyszámú német és osztrák honvédtisztet
általában demokratikus felfogása miatt, vagy a német egység Habsburg-ellenes
híveként - például Leiningen tábornok - állt a magyar szabadságharc mellé.
Politikai
felfogás tekintetében a honvédsereg - miként az ország, valamint a politikai
vezetés - nem volt igazán egységes. A honvéd a hazát védte, anélkül, hogy
a politikai részletkér- désekkel foglalkozott volna. A volt császári-királyi
tisztek általában az önvédelmi harc elvét vallották - ami azt jelentette,
hogy a háború céljának az 1848-as áprilisi törvények végleges elfogadtatását
tekintették. Ennek fejében hajlandóak lettek volna kiegyezni a dinasztiával.
Velük ellentétben a jurátus ifjúságból származó tisztek többnyire mind
társadalmi, mind nemzeti tekintetben a radikálisabb megoldás hívei voltak,
a harc végső céljának Magyarország valódi függetlenségét tekintették. Az
egymástól eltérő álláspontok azonban végül is megfértek egymás mellett,
miután az alapvető feladat, a katonai győzelem kivívása közös érdek volt
a hadseregben. |
|