Jött a falból a hang, először nem is voltam benne biztos, hogy onnét érkezik, de utána már világossá vált, hiába a finom gyékény rajta, meg az a szép, régi-régi bársony, mégiscsak elért, és már foglalkoztatott is, füleltem hoszszasan, emígy egészen csend volt és éjszaka, a galéria reccsent csak néha, ez zokogás, lepődtem meg, szép, hosszú gyakorlott sírás, fájdalomfüzér, -zuhatag, olyan egyenletesen, már-már kiegyensúlyozottan történt, nem volt bicsaklás, zökkenés, tétova csend, folyt, folyt, ahogyan lennie kellett, abban a házban még sohase jártam, nem még az ottani lakásokban, ez nő lehet, biztosan az, van valami feminin az egészben, a hang magassága, disztingváltsága, pedig ott vastag a fal, dupla lehet, mocorogni kezdtem, megnéztem az órát a lámpa fényénél, láttam a nyitott ablakot, egy félbehagyott munka jutott az eszembe, meg hogy venni is kéne egy-két dolgot, de csak jött az a hang, nem akart megállni, nem hagyott, muszáj volt vele foglalkozni, odafigyelni, és már azt is tudtam, finom dallama van, alig észrevehető, megérintettem a bársonyt, a gyékényt, hűvös volt és kimért, egészen közel csúsztam hozzájuk, már-már rájuk, feküdtem, de semmi élet, pedig milyen jó is lett volna, a mozdulás, a helyezkedés, de hát ott a fájdalom van, döbbenek újra, mindegy, mindegy, és most mintha elakadt volna, eltűnt, belefulladt a téglák réseibe, tapasztottam a fülem erősen, nyomtam a fejem a forrás felé, ne még, ne, esdekeltem, és mintha hallgatott is volna rám, újból elindult, milyen jó, mondtam, Istenem, és lassan másmilyen lett az élet, ha kopognék, de nem, és már láttam a szomorú, hosszú hajú asszonyt világoskék, hímzett hálóingben, ahogy ül egy hokedlin, fejét a kezébe temeti és sír, sír gyakorlottan, feje fölött izzik az izzó, a csapból csepeg a víz, még valami ósdi légyfogót is odaképzelnék, de ez már túlzás lenne, se zene, se más, éjfél van és meleg, körmein felhólyagzott a lakk, ha kiemeli az arcát keze kosarából, az vörös, maszatos, emígy még fiatal, és zokog, így, tovább, akárha programból tenné, ha én káromkodtam, hallotta-e, vagy amikor esik a gyertyatartó, fönn vagyok a plafonhoz közel, vajon ő milyen magasan lehet, még följebb, mint én, vagy egészen lenn, alattam, ezt nem tudom így elképzelni, nem érdemelné meg, végsősoron jó asszony lehet, a sírás lelket kíván, szívet. Embert, mondhatnám így is, de minek ragozni, a haja szőkés, vagy világosbarna, esetleg festett, melle kicsiny, csípője élettel teli, de mégis folyik, folyik itt nekem, de nem nekem, persze, csak hallom teljesen véletlenül, azt se tudja, hogy vagyok, hogy van ez a kis lakás, a képek, az öreg szekrény, amit a Zolitól vettem, a pince, ahova, ha lemegyek, mindig lejön a bolond, a megszaladt lány, és ilyenkor elalszik a villany, csak az ablakon át jön be valami hideg, elvont fény, és akkor hallom, hogy zihál a másik fülkében, kajütben, mert ilyen ez a pince, nagy, sötét hajó, és még himbálózik is, néha úgy kell megkapaszkodnom a farudakba, a ketrec rácsaiba, csak át ne jöjjön, könyörgöm, inkább állok órákat itt, volt, hogy odajött, a szagáról, a hangról tudtam, hagyj, mondtam a sötétben, és ő csikorgatta a fogát, meg odavizelt, a lábamhoz egész közel, majd ment föl a fényre és röhögött, és én pedig, mint valami megvert állat, kullogtam utána, láttak a lakók, a Zoli kuncogott, mutogatott rám, ha úgy gondolta, nem látom, igen, a zokogó nő nem tudhatta, mi van itt, erre, a bolond lány múltkor a babáját mosdatta, de a bugyi rajta maradt, a hajas, plasztik babán, tusfürdő, jószagú szappan, mélyvörös szárító a platina hajnak, finom törülköző az őzike lábaknak, utána ő fürdött a cinezett lavórban, mosta hatalmas tomporát, gubancos szemérmét, csak menjen már tovább, így én a pincében, a lenti hajóban, tegye már meg, és szinte rosszul lettem, afféle tengeri betegség, hányinger, látászavar, de mit is láthatnék idelenn, ebben a penész színű fényben, a létrám a sarokban, mennyit is másztam rajta annakidején, mikor a falakat festettem, csákó a fejemen, vidám zene a konyhából, sör a frizsiderben, mégsem voltam egészen gondtalan, nem megy ez már nekem, a lány anyja bekopog néha, kell-e valami, ő varr, fekete, arannyal cifrázott gépe van, a férje cipész volt, apró, átlátszó ember, ma is hordja a megboldogult csikorgó, durvabőr cipőit, fiatalember, csak mondja nyugodtan, adom a zsákomat, még a lengyelpiacon vettem, elszakadt a pántja, varrom, megvarrom, és már viszi, és utána rettegek, mindig csinál valami olyat, amit nem beszéltünk meg, vagy rövidebb, vagy hosszabb a dolog, esetleg szűkebb a kelleténél, de azért adom, és utána izgulok persze, hogy mást is javít az elaggott zsákon, úgy hozzá át, olyan nesztelenül, halkan, hogy rámijeszt, ahogy beszól a nyitott ajtón, de félős, mondja és csúnyán nevet, köszönöm, nyögdécselem és várom, menjen, félve tapogatom a zsákot, nézegetem a zsebeit, nehogy valami jel, célzás legyen, múltkor egy cetlit találtam a nadrágom zsebében, gyere le, írta rajta, várlak, kettőre zártam akkor az ajtót, pedig nem vagyok én gyenge gyerek, hallom, ahogy pattan a szén a melegben, még patkányok is megfordulnak erre, volt, hogy hetekig kerültem a pincét, de mégis le kellett mennem, azért komolyabb dolog sohase történt, pedig már néha úgy gondoltam, jobb volna átesni rajta, a Zoli meséli levesevés közben, megleptem az asszonyt, évfordulónk volt, bementem a shopba, óvszert kértem, színeset, utána elővettük, no, gyerünk anyukám, olyan volt, mint amikor nagyon távolról hallod az eső zaját, ahogy kopog a pléhtetőn, Zoli, mondom neki, maga nagyon becsületes ember, ám a szeme sem áll jól, mégis ezt kellet mondanom, és akkor csak úgy, minden indok nélkül, lementem a pincébe, beálltam a kajütömbe, nem láttam, hallottam semmit, az egész hónap száraz lesz, mondta a rádió, nem lesznek esők. Nem tudom, tudja-e ezt a zokogó nő, akárha befalazott sellő lenne, szép, hosszú farokkal, víz, gyöngyöző tenger nélkül, nap nélkül, örök sötétben, nézem az órát, alig múlik az idő, meddig lehet sírni, kérdezem, a bolond lány is könnyezett egyszer, állt a gangon, szoknyáját emelgette a szél, az ablakon keresztül láttam, arra gondoltam, ha odamennék hozzá, csak úgy, szavak nélkül, végső soron két lakásunk lenne, az anya meg főz, takarít, este néznénk a tévét, vagy alászállanánk a hajóra, a patkányok és tört cserepek közé, keresnénk a piciny ablakot, és ha derült lenne az idő, rámutatnék a kocka égre, ez a te csillagod, mondanám, ez az én csillagom, folytatnám, és megfognám a kezét, micsoda pár, Istenem, csak a babával mit kezdjünk, új ruhát vegyek neki, vagy másik, csak babalavórt, mire fölérnénk, már meg is lenne ágyazva, gyertya égne a párna mellett, mert így szép, tudom ezt, tudom. Romantikus. Zoli lenne a tanúnk, mert erre szükség van. Fekete öltöny, vakító nejloning, izzadna ott a pappal szemben, csorogna róla a verejték, barna arca mégis megnyugtató lenne, oázis, zöld pont. És utána mennénk a sarki étterembe, damaszt terítős asztalok mellé, gőzölögne a sárga húsleves, hosszú tésztával hoznák, ügyeskedni kéne, majd pörkölt jönne hars salátával, igen, és valami gyöngyöző bor, olyan rózsaszín, nem tudom, miért képzelem el ilyennek, hisz én egészen másként csináltam, másmilyenül, máshol, arám a jobbomon ülne, mosolyogna biztosan, de még nem néznék rá, még nem.
     Zoli nagyon is jól tudja, hogy van velem. Mindent lát, mindenre figyel, de azt azért még ő sem sejti, mi van mellettem a falban, a hangot, a zokogást, és forgolódásaimat az ágyban, a falhoz tapadást, a rimánkodást, hogy ne, még ne, mert így jó, így is jó, jobb nekem, az óra ketyegését az éjben, és hogy a faliórám is tenné a magáét, csak nem merem felhúzni, mert ütne, ütne megállíthatatlanul, nem, nem sejti ezt, de azt tudja, mikor jön hozzám valaki és mikor megy el, és ha kint állok a körfolyosón, akkor netán valami baj van, Zoli rendes ember, ismétlem, ha többet iszik, veszekszik néha, de kell ez a tüdőnek, a szívnek, gondolom, ha nappal bemennék abba a házba, melyik lakást keressem, nem mondhatom, a zokogó nőhöz jöttem, szép az a ház, szépek az emberek, virágcserepek jelzik a nyarat, a köszörűsöket be se engednék, nem úgy, mint nálunk, késeket, ollót élesítek, ordította az egyik, és már jött is föl a lakásba, én meg csak úgy, mennyiért, és már dobálóztunk is a szavakkal, be kellett csuknom az ajtót, kiköszörülöm én magát, hallottam még fél óra múlva is. Nem, ez a ház nem ismer ilyen dolgokat, mégis sír az asszony, zokog, ott a falban, Istenem, örök sötétben, csak a farkára vigyázzon, drukkolok, arra a szép, kecses, finom sellőfarokra, hátha még kell neki, használja még, hisz múlnak a dolgok, tudom én ezt, három évvel ezelőtt szivacson aludtam, most pedig itt ez a galéria, hogy forgolódom, az más kérdés, de mondom, múlnak a dolgok, a Zoli is mesélte, bányában dolgozott Szabolcsban, az a szénpiszok meg a sötét, mégis derűsen tekint a holnapra, ha nő jön hozzám, mutatja a ciciket, eljátsza a ringatózó didit, nevetek ilyenkor, de a szomszéd férfi, a hatalmas állat, majd megverte emiatt, te füstös, ordította, és rázta a korlátot, remegett, hullámzott ez a semmilyen fogódzó, Zoli elbújt ekkor, nem is lehetett látni sokáig, még akkor se jött elő, amikor álltam, ácsorogtam a folyósón, pedig tudnia kellett, valami nem stimmel velem, a nőt csak este hallom, illetve csak egyszer sikerült, pedig utána sokszor hallgatóztam, mi van kedvesem, sellőm, mondtam halkan, kifogyott, kifogyott, és már-már én is sírnék, de erős vagyok és férfi, nem akármi ez, olvasom is a vastag könyvekben, barátom Berlinben mind ilyeneket kér, mikor olvasod el őket, írom neki, mikor lesz annyi időd, hogy levetkőzz, és már látom, amint elhessegeti ezt türelmetlenül, gesztikulálva, egyszer a tengeren sokat ittunk, vörös színű prosekot, jókedvünkben bedobtunk egy fiút a vízbe, utána elmentünk a Perisztilre, ahol magyar turisták csetlettek-botlottak, az egyik hirtelen felkiáltott, te Manci, a tengeren vagyunk, és igaza volt, az ősrégi kövek alatt a tenger habzott fáradhatatlanul, és mégis röhögnünk kellett, majd kiesett a tüdőnk, könnyeztünk, fuldokoltunk, ő később megnősült, én meg idekerültem, a zokogó nőhöz, múlnak, múlnak a dolgok, világos ez, ha ír, színes bélyegekkel ragasztja tele a lapot, és üzeni, lelőttem a háborút, egész fiatalon mondta nekem, nagyapám kuplerájt vezetett, hogy irigykedtem én ezért nem tudok Pestre jönni, üzeni még, nem tudok, pedig jó lenne őt látni a körfolyosón, ahogy a Zolival, aki újra lát és figyel, beszélget, vagy együtt elmenni a sarki italmérésbe, ahol olajos a padló, és mindkettőnknek a régi pinceboltot juttatná eszünkbe, harsányan rendelni a savanyú arcú kis embertől, aki megkérdezné tőle, ugye maga nem idevalósi, és akkor a barátom kiabálni kezdene, és inná, inná a töményt. A bolond lányról hiába beszélnék neki, őt a privát szféra nem érdekli, de hát úgyse jön, világos ez, egyedül vagyok az ágyban, fülelem, fülelem a zajt, ketyeg az óra, mozdul a függöny. Akárha illanna a sötét. Holnap, vagy inkább ma reggel, munkába megyek. Várom az l-es villamost, a ház kihalt ilyenkor, olyan sokan is költöznek ki mostanában, úgy hiszem, alszom, lassan úszom az álomba, elfelejtem a gyékényt, a bársonyt, a zokogó nőt a falban, azt még tudom, ha fölkelek, újságot kell vennem.