Puccini zenéje, főképp azóta, hogy láttam a Duna Televízió Színházi élet című műsorában a budapesti Turandot "hátterét", megint egyre jobban foglalkoztat. Pontosabban a zene mögötti zene érdekel, amelynek - a zseni természetéből következő természetességgel? - szerintem érzéki dramaturgiája (is) van. Ez a "megszerkesztett", szinte a hangokon túli csoda nem csupán arra képesít bennünket, hogy ámulattal nyugtázzuk a Turandot színpadának égető fókuszát - a szakirodalom sokat írt erről - : a jellem, a szituáció és a kolorit rendkívüli egységben való megjelenését. Hanem arra is, hogy rádöbbenjünk: a vibráló, huszadik századi érzéssel modernné váló keleti mese rabketrecé- ből éppen azt a hőst, a szerelem és önfeláldozás mintaképét, Liut nem engedjük ki, aki pedig - szimpátiánkat bírva - szinte lelkünk jobbik fele. Viszont kitárjuk az ajtót a zaklatott, a zűrös belső életű - csaknem azt mondtam: zavarodott -, az ölésben szerelmi pótlékot lelő zsarnok, Turandot hercegnő előtt. Miért? Elbizony- talanodásunknak - "lealjasodásunknak"? - egyetlen oka van. Puccini zenéje mint nemcsak az egész művön, de a Kozmoszon átütő - Kalaf által jól szimbolizált, mindennel szembeszálló - drámai akarat olyan hatást gyakorol ránk, hogy a félelem és a megborzongás között épülő hősiességnek hiszünk. Amely a vele szemben álló romlásból nyer erőt. Az addig is tiszta akar ezáltal még jobban megtisztulni?
     Visszatérve a Duna Televízió Turandot-megidézésére - ami annál is izgalmasabb, hiszen sokszor láttam az Erkel Színház-beli előadást -, leginkább a rendező, Kovalik Balázs és a szakértő, a zeneszerző-karmester Selmeczi György vitája keltette föl az érdeklődésemet. Selmeczi, Puccini briliáns, jellemteremtő zenéje előtt fejet hajtva, a Turandot kikezdhetetlensége mellett érvelt. S nehezményezte, hogy az új rendezés Kalaf tisztaságát, amely- nek a nemes jellem az egyik - ha nem a legfőbb - ékköve, sem- mibe vette. Semmiképpen nem lett volna szabad a miniszterek- nek - az itt látottak alapján a politika szélhámosainak?, reálpo- litikusainak? - fölfedni a titkot az élet-halál harcba (a furcsa lánykérésbe) induló herceg előtt, hiszen így ő, rácáfolva makulát- lanságára, a politika cinkosává vált. Evvel szemben Kovalik a klasszikus mű új olvasata - saját nézőpontja - mellett kardos- kodott. Ennyi - az opera szövetéből?, a szituációk zenei értelme- zéséből? kiinduló - "torzítás" (főképp, ha ezt a színpadra állító nem hamisításnak véli, hanem egy, az eddigieknél gazdagabb megmutatásnak) bocsánatos bűn, a megbolydult színpad és a néző egyként gyarapszik általa.
     Kinek hiszek? Mindkettőjüknek. Selmeczinek is, aki a Turandot szerkezeti megbonthatatlanságát, a zenéből nem következő fölösleges jellembicsaklást szóvá téve a Turandot épségét hangsúlyozta. És Kovaliknak is, hiszen rendezése oly erővel tett hitet a totális színház mellett, hogy értelmezési kísérlete után, ide véve szegedi rendezéseit is, a magyar opera- játszás már nem, vagy csak kevésbé járhat a régi úton.

A Terebess Kiadó egyik friss könyvében, Han-san - Csongor Barnabás szerint: Han-san, vagy tiszteletteljesebb nevén Han-san-ce, a Hideg-hegyi Mester - A bölcs vigyor (1997) című verseskötetében olvasom: "Élet és halál példázata: / jégről és vízről kell példát venned. / Ha a víz megfagy, jéggé válik, / ismét vízzé lesz, ha a jég enged. / Újra születik az, aki meghalt, / halálba tér, ki világra téved. / A jég és víz nem bántja egymást, / élet és halál csak együtt szépek" (100 - fordította Károlyi Amy). Ki volt a bölcs dalnok? A Tang-kor összes versei című gyűjteménynek a költőre vonatkozó bevezetője így ír: "Han-san mesterről nem tudni, hová valósi. Tientajban, a Tanghszing járás Hanjen hegyében lakott. Meg-meglátogatta a Kuo-csing kolostort. Nyírfa kérgéből készített föveget, vásznat, állatbőrt, kopott lábbelit viselt. Olykor útközben hosszan énekelt, a falvakban, mezőkön jártában danolászott. Nem tudta senki, kicsoda".
     Han-san mester - akit az utókor szerzetes-költőként tart számon, de bizonyossággal az sem állapítható meg, hogy mikor élt - föltehetően boldog volt. Noha "bambuszokra, fákra, kövekre, falakra írta verseit", tudatában volt az önmagaépítés hasznosságának. Üres kőpalotában (barlangban), daróc öltözetben ülve is Buddha akart lenni. A megvilágosodásra való hajlam munkált-e ily erősen Terebess Gáborban, a kelet varázslataira szemét függesztő bölcsben, amikor 1965-ben disszidensként - másképp hogyan is lehetett volna - nyakába vette a világot? Hogyne munkált volna. Ha nem áll világcsavargónak - 1965 és 70 között nemcsak Franciao- rszágban és az Egyesült Államokban hódolt szenvedélyének, a tanulásnak, hanem Japánban is, ahol egy zen-buddhista kolostor hagyományos képzésében részesülve, magának mestert találva, szerzetessé lett -, ma szegényebb volna a kelettel foglalkozó magyar kultúrtörténet.
     Kötetei: a sajátságos kínai táplálkozástörténetként olvasható Ezer ízű Kína (1986) és a zen-buddhista anekdota-kincsből válogató Folyik a híd (1990), no meg kelet művészetéről, főleg a kerámiáról írott számtalan cikke bizonyítja - egy időben a kecs- keméti és a siklósi nemzetközi kerámia-symposion témavezetője is volt (japán raku) -, hogy a megvilágosodása utáni első hazai lépéseknek is már súlya volt. Ahogyan beindult Ázsia hagyomá- nyos tárgykultúrájával foglalkozó kereskedőhálózata, amelyet a hindu templomi csengőktől és a kínai írókészletektől (ecsetektől, dörzskövektől, tusrudaktól) a távol-keleti élelmiszereken át egészen a kung-fu harcművészet hernyóselyem gyakorlóruháiig az árugazdaság jellemez, szellemi kapacitása egy könyvműhely formájában realizálódott.
     Mindig kötött táblával megjelenő, választékosan díszített kötetei - még a különféle módokon följavított reprint-kiadások is - unikumok. Mindegyiket a téma legkitűnőbb ismerői, szakembe- rei jegyzik. A Rámájanát (1997), ezt a bájosan elnyújtózó meseeposzt például szanszkrit eredetiből, utószóval és jegyzetekkel ellátva a művet, Vekerdi József fordította. A török hodzsa tréfáihoz, amely a Kner Nyomda dúcainak szépségét visszhangozza, az a fordító-esztéta, Kúnos László írt utószót, aki az 1926-os kötet gondozójában - Török eredetijét gyűjtötte és magyarul megírta Kunos Ignác - tudós nagyapját tisztelheti. Micsoda remek Gyulai Líviusz-linómetszetek találhatók A dervis kilenc egerében (1997) - Tóth Béla török históriából válogatta Steinert Ágota - és minő leplezetlen kéjvágy Franyó Zoltán Hindu erotikájában! Amaru és Bhartrihari szankszrit verseit (Vágyzuhatag, 1997) szintén Vekerdi József jegyzi válogatóként. És a legfrissebb remek: a Kimondott szó, kilőtt nyíl (Török népek szólásai és közmondásai, 1998) a törökből, baskírból, kazakból, kirgizből, ujgurból és tuvából fordító Buda Ferenc - magyar - nyelvi lakomája; amelyben az idegen íz, a közmondá- sok mozaikjaiból összerakott költői-filozófiai rendszer, a fordító szerint, remélhetően visszhangra fog találni a magyarul olvasók elméjében és szívében.
     Hogyan is mondja Szun mester a Tokaji Zsolt fordította A’ hadakozás reguláiban (1997)? "Az ki a’ hadakozásban járatos, minduntalan a’ helyes úton mene és megtartá az háború reguláit. Ilyenképpen vagyon képes az győzelem és vereség dolgát megigazítani".

Lossonczy Tamás - a modern magyar piktúra mesterei közül is kiemelkedő mester -, a kilencvennégyéves festőművész telefonált az egyik szombat délelőtt, miután megtudta, hogy több órát néztem és jegyzeteltem a Szinyei Szalonban rendezett kiállítását. "Többször is kerestelek, biztosan elutaztál valahová" - mondta el-elcsukló hangon. "Tudod, drága társamat, Ibolyát elvesztettem, engem már csak a szeretet éltet." Nagyokat nyelek, és szégyenkezem. Megígérem, meglátogatom. Feleségem, Laura is velem jön, hogy énekeljen neki, csak várjon még egy-két napot. Hétfőn kinn vagyunk Tamásnál; s minél tovább maradtunk, annál inkább érezte a festőművész a gregoriánba bugyolált s így lassan emelkedő szoba - a modernnel találkozón ősiség - torokszorító varázslatát. A tizenharmadik századi Szent István-himnusz alatt lehunyta a szemét, s mint a vak, mikor tapogatódzik, a rálelés öröme végighullámzott a testén. Nemcsak hallotta az éneket, hanem - önmagába fordulva - látta is. A színeit ugyancsak? Nem merem megkérdezni, hiszen a szeretet áramkörére kapcsolt érzékenység újra és újra könnyet csal elő szeméből.
     Fölmegyünk, ő sok lépcsőn két bottal fölbotorkál, a műterembe, s amikor az újabb termés vásznait - kicsiket és nagyokat - nézegetjük, a korábbi megindultság helyébe - magyarázza képeit - a vászon, az ecset, a szín kemény igazsága lép. A kép akár absztrakt, akár figurális, a színek dinamikája miatt csaknem robban. Gyakran a megkezdett, erős ecsetvo- nással végigvitt kontúr kilép a megfestett felületből, növelve evvel a sejtelmet, s azt a "filozofikus titkot" ugyancsak, amit eddig a lírai szürrealizmusa bújtatott. Főképp kis méretű, jobbára absztrahált fejvariációi - például a barna alapon feketével szinte gesztusértékűen meghasítgatott fél-profil - vallanak az új kor- szak, ha szabad így mondani, brutalitásának az élményéről. Nem szükséges különösebb föltalálóképesség, hogy valaki - ki-ki a maga módján - értelmezni tudja például a Politikus, a sok cím nélküli vászon közül az egyik - dühből? - megnevezett, mégis anonim, fekete-fehér rajzos tömegében is rémisztő arcképet. Ha nem tévedek, ennek ellentétpárja is van, méghozzá a piros-fehér ráccsal körbekerített, szürke-fekete alapon nyugvó, hátravetett "szerzetes-fej".
     Már a Szinyei Szalonban lehetett észlelni - a képek fele azóta hazaérkezett -, hogy Lossonczy, az állandóan változó, vibráló, minden friss megújulástól reményt és életerőt kölcsönző örök fiatal, anélkül, hogy teljesen elfordulna a lírai absztraktot feszítő különös tájszerkezet vagy az amőbaszerű, ám dinamikusan terjeszkedő, gyakorta középütt Napot, Nap-szemet közrefogó "folt", a síkot tekintve illuzórikus térélményétől, a rajzos ecsetet meglobogtató életöröm, bizonyos dionüszoszi ünnep kifejezője. A csaknem monokróm - rózsaszínű, homokbarna, mályvaszínű stb. - alapon, mozdulat-tanulmányokkal (amelyek a légiesített testet, alakot csupán kontúrjaikkal jelenítik meg) a zene, a tánc, a muzsikával átitatott érzékiség szimbolizálódik. Persze ez a római örömünnepre való nosztalgikus visszavágyódás csupán egy kis részét teszi ki az új vásznakon képi valósággá lett teremtésnek. Akárhogy is van, még a kép mérete se számít, a fél évszázaddal ezelőtti Kállai Ernő-meglátás még ma is áll a festőművészre. "Lossonczy képeiben a kiszabott tér a mérhetetlen térre, vagyis a végtelenségre utal. S a végtelenben való érzelmi tájékozódás a mindenkori mozgást érzékelteti. Nem statikusan fogja meg a teret s az időt, hanem dinamikusan: a fogalmi fejlődés világa, mely soha nem ér véget, az örök teremtés elvont tartalmi érzékeltetése, de élő és elevenítő színhatás árad ki a képekből és köti le a figyelmes, elmélyült szemlélőt."

Az áttelepülés valóságát leginkább csak az érzi, aki a saját sorsán tapasztalta meg, mit is jelent egy bizonyos hazában "hontalannak" lenni. Minthogy a történelem ilyen átokkal nem sújtott, sokáig töprengtem azon, hogy vajon van-e jogom egyáltalán az Erdélyi Erzsébet-Nobel Iván szerzőpár újabb könyvének hátlapjára "fülszöveget" írni. A félelem végül is vallomásra sarkallt, amelynek - ha idegen mondja is - talán megvan a hitele. "Bár nem Magyarország mostani határain kívül születtem, nagyon is el tudom képzelni az illyési »haza a magasban« szépségét s ugyanakkor gyötrelmét. A haza, vagyis az egyetemes irodalom, a különféle értékeket egymás mellé soroló nyújtózkodó szellem mindig nagyobb, mint az ország, hiszen nincsenek határai. Ám akkor - áttelepült barátaim ezt fölöttébb érzékelik - miért szorítanak mégis azok az abroncsok? A szülőföld, Erdély, Délvidék, Felvidék és Kárpátalja mint bordakosárban vergődő - lüktető! - szív üzen általuk? Nem utolsósorban azért, hogy akarva-akaratlan figyelmeztessen a meglopott tájnak fizetendő adóra?
     Lehet-e valahonnan elmenni és visszatérni ugyanoda, ha ebben az időleges el÷Ązakadásban csupán a lakhely változtatása érzékelhető, s a cipelt gyönyörűséges teher, az anyanyelv - bárhol is járjon-keljen e nehéz szerszámot forgató író - röghöz köti a nemzet történelmével és kultúrájával beoltott énekest? A rongyos, Trianon által megszaggatott térkép lövészárkai még ma is tele vannak gyűlölettel - sajnos, nincsen nap, hogy ne jönne hír innen és onnan a magyar nyelv megsarabolásáról -, de elképzelhetetlen olyan sötétség, amelyet a szellem lámpásai ne törnének át. Az a dolguk. Vigaszt nyújtani mindazon nyelvkárosultaknak, akik számára a táj (és irodalom) nem csupán szépség, hanem küzdelmes terep is."

Hubay Miklós nyolcvan éves. Nagy kor, kis ünneplés. Ha nem így volna, nem kéne - ki tudja mikor, melyik hónapban, melyik "baráti szállodában" meghúzva magamat - Debrecenbe utaznom, hogy láthassam annak a darabjának (Hova lett a Rózsa Lelke?) előadását, amely Budapesten nem talált magának színpadot. Ha a magyar színházművészet - hogyan is mondta a Királyi Magyar Egyetemi Nyomdából 1941-ben kikerülő Hubay-kötet címe: Nemzeti színjátszás, drámai magyarság - ily gesztus értékű köszöntésre sem képes, mit várhatunk az elkövetkező, a kultúrát a pénz és a piac rabszolgájává tevő, alattvalói sorsba nyomorító időszaktól? Persze az író azért dolgozik. Egy jobb jövő reményében? Botorság. Azért, mert nem tud mást tenni. Mert késztetése van arra, hogy meghatározza magát a világban. Szóval és a mondatok közötti csönddel is azt sugallva, hogy a történe- lem mint a világbéke jegyében alakuló harcos folyamat akkor is drámai, ha nem kerül színpadra. "56-ban Budapesten a Földmű- velési Minisztérium tetejéről... 68-ban Párizsban és Prágában... 89-ben Pekingben a Mennyei Béke Terén... Mindig ugyanazok. Mindig ugyanazokat" (A világ reménysége). Új napló-kötetéből, a Végtelen napjaimból (Elektra Kiadóház, 1997) való az idézet. Ebből a személyes, sistergően fölkavaró és ugyanakkor bölcs derűt sugárzó mozaik-önéletrajzból. Így kellene, ha a filológiai adalék púpként nem nyomna, ilyen fölszabadultsággal illenék csak naplót írni.

A sokat olvasó ember meglepődve tapasztalja, hogy az irodal- mon kívüli búvármezőkön is akad néha egy-egy gyöngyszem. A Németül könnyűszerrel című kötetet forgatom (írta Hilde Schneider), melyhez hangkazetták is tartoznak. "Módszerünk passzív szakasza: meghallgatni, ismételni, felfogni és egyre tökéletesebben megérteni." Lássuk! Például az "első hullám" leckéi közül a huszonkilencediket. "Egy levél. Berlin, január 23. [Hogy Ferenc József korából való-e vagy az atomkorból, az rejtve marad. - Sz. L.] Igen Tisztelt Hölgyeim és Uraim! (Nagyon) érdekel(ne) a január 18-i Berliner Morgenpostban [megjelent] hirdetésük. Azt hiszem, én pontosan az vagyok, akit Önök keresnek: egy profi cirkuszi [bohóc]. 30 éves (idős) vagyok; magas és sportos. Nőtlen vagyok és (nincsenek gyerekeim) [nincs gyermekem]. Tehát szabad vagyok és független, és annyit tudok utazni, amennyit (szükséges) [kell]. Tudok egy óra hosszat fejen állni, és Goethe Faustját kívülről felmondani. (Eközben lehet még a talpamat is csiklandozni.) Ez a legjobb számom. Még néhány (kis) [apró] kérdés: Milyen fizetést (nyújtanak) [adnak]? (Jelenleg 1780 márkát keresek havonta.) És mikortól szabad az állás? (Hamaros válaszra számítok) [remélem, hogy hamarosan választ kapok], és maradok baráti (üdvözletekkel) [üdvözlettel] Peter Frisch"

Ne fogadj el édességet idegentől, biztatnám magamat, ha nem tudnám, amivel megkínáltak, az nem édesség, s aki baráti gesztusával kitüntetett, az "adományozó" pedig nem más, mint a budapesti Lónyay utcai Református Gimnázium, feleségem munkahelye. Hogy föloldjam a rébuszokat: az Áprily Lajos szavalóverseny helyi zsűrijébe hívtak, ahová mentem is jókedvvel. Hiszen nincs nagyobb öröm, mint a tehetséget már a kezdet kezdetén fölfedezni, és - szurkolóként - várni a jövőt. (Ami egy kissé önmagunk jó szemének igazolása is.) Valóban gyöngyszemre találtunk-e vagy csupán a fényesre mázolt műanyagot hittük értéknek. Az ifjonc előadóművészek seregszemléje, egy tetszés szerint választott vers és egy kötelező Arany-ballada interpretálásával, rendben le is zajlott. Mint minden ilyesfajta versenyben, itt szintén voltak kiemelkedőek és gyöngébbek. A "nagy tudású" zsűri - tagjai, rajtam kívül, egy helyi és egy meghívott tanár, valamint egy hivatásos előadó- művész - tette is a dolgát: jegyzetelt, értékelt, majd a végén pontozott. Naivul azt hittem (e naivság mögött azért ott szunnyad három évtized színházkritikusi tapasztalata is), hogy a két továbbjutó helyet tekintve nem lehet vita közöttünk, hiszen annyira egyértelműnek látszott: ketten - egy fiú és egy lány - kiemelkednek a mezőnyből. Hárman, szinte ugyanúgy értékelve a teljesítményüket, egyet is értettünk a legjobb vagy csaknem a legjobb kiválasztásában, ám ekkor jött a hidegzuhany. V. tanár úr, az egyik meghívott, aki - diákjaitól tudom - évtizedek alatt számtalan tanítványát bűvölte el nem mindennapi irodalomis- meretével s választékos előadói stílusával, az egyik fiúversenyzőt lepontozta. A tollából kiszaladt 5 pont annyira távol esett a maximumtól (a két szereplés alapján adható 20 ponttól), hogy az értéklapok összesítése után - demokrácia van! -, azonnal kiderült: a többünk által az élvonalba gondolt fiú még az alapszakaszból sem jutott tovább. Ami - szerintem - tragédia. Miért? Mert ha az Ady-verset (A Tűz márciusa) és Arany Szondi két apródját mondó diák értelmezésmódjában, színészi megjelenítésében bizonyos allűr zavarólag hatott is, az egész mezőnyben - tudatos választásával, egy kissé habzó, de intenzív átélésével, komoly és komolykodó gesztusaival - egyedüliként ő tett hitet a pódiumról elhangzó szó mint művészet mellett. Kritikusi erkölcsöm - azóta is kínoz a szégyenérzet - azért berzenkedik a testületi döntés ellen, mert a legtehetségesebbnek (vagy az egyik legtehetségesebbnek) nem adatott meg az, hogy innen továbbjutva már szakmailag egységesebb zsűri, valódi szakemberek előtt bizonyíthassa jóval átlagon fölüli képességeit.

A nagyváradi Kiss Stúdió budapesti vendégjátékát - a Pesti Vigadó-beli Kérjük a lábat letörölni avagy: A bosszúálló kapus című abszurdoid komédiát - nézte-e a korán égi trónusára költöző szerző ama mindent megvilágosító páholyból? Ha igen, nyugtázta-e a romániai (magyar) színházi avantgarde e több évtizede már zajos sikert aratott mesterdarabjának budapesti honfoglalását? Páskándi, az kívülállóként - ott fönt az égben is - Páskándi. Gézálkodó, a politika orra alá is nem kevés borsot törő hajdani sikerdarabja azért aktuális ma is, mert a Hatalom az ő kénye-kedve szerint akarja jégre vinni a még korcsolyát húzni sem tudó - láb nélküli - embereket. Szabó József, aki a huszonhét év előtti előadást is rendezte, cirkuszi porondot álmodott eme vérre menő hatalom-játék kis és nagy embereinek. S hogy Varga Vilmost tette meg főszereplőnek (Szakáll), arra Páskándi is csettintene.

Mit szólna a Hivatal, ha minden külön értesítés helyett - még a beharangozást is mellőzve - az alábbi vers-levéllel köszönném meg felénk irányuló szeretetét. "Tisztelt Bíróság! Távkutyák / behoztak három pápuát. // Kisvártatva a pápuák / elloptak min- den sztárruhát. // A Cég elérte Páduát, / de nem a három pápuát. // Beszerzünk néhány sztárruhát, / hozzá csődbiztos árudát, // s mivel drágák a távkutyák, / magunk leszünk a pápuák" (Gergely Ágnes: Levél a Cégbírósághoz).