A kert, mely az édeni s egyszersmind a földi létezés tere, visszatérő motívuma Cseh Károly költészetének. Semmiképpen sem tekinthető tehát véletlennek, hogy központi szerephez jut a költő közelmúltban megjelent köteteiben is.
     A Ketten a kertben című gyűjtemény - mint azt a címadó vers is jelzi -, a legszentebb kísértés, a szerelem izgatóan boldog, vagy éppen lemondóan keserű pillanatait tárja elénk. A kötet félszáz költeménye (melyből 33 saját alkotás, 17 pedig műfordítás) a "szeretni bűnben és bűntelenül" érzését fogalmazza meg, az örök Évát állítva a negyvenen túli költő életének középpontjába.
     Szinte naplószerűen olvasható, rövid monológokba sűrített létállapot-versek ezek - nem véletlen, hogy Cseh az évszakok változását követő idő-szálra fűzte föl írásait -, melyekben az izzó szenvedély keveredik a krúdysan fanyar, nosztalgikus hangulatú emlékfoszlányokkal. Egymás ellentételezéseként jelenik itt meg a szerelem és a magány, a makacs életigenlés, a kikerülhetetlen vég, a remény és a kilátástalanság - mintegy igazolva a bennünket körülvevő világ abszurditását. Cseh sorait olvasva mindennapjainkkal szembesülünk, melyben éppúgy jelen vannak a színtelenedő, felbomló kapcsolatok (a "Most szököm el életedből" érzése), mint a legtisztább, legfényesebb izzású szerelem, melyet a "Megtartjuk egymást / gyönyörű féltésekben" sorpárral érzékeltet a költő Ágremegés című versében.
     Az érzelmek hullámzását, fellobbanását és kihunyását kitűnően illusztrálja az évszakok már említett változása, a természeti képek párhuzamba állítása, ám mindezek mellett kivételes láttató erejük van a színeknek, melyek a "nílusi zöldtől" az "aranyló derengésig" a legszélesebb skálán bizonyítják, hogy Cseh költészetében a színek rendelése az, hogy a szerelemről, a szerelem fázisairól szóljanak.
     Rendkívül találóak az indító képek is. Hol a szeretett nő látványa indukálja a verset ("Nézem / ahogy keresztet vetve jár / hajszálaidon a fésű: / rontás sötétlik a tükör hátterében" [Rontásűző], vagy: "Mint tisztásokon a szarvasagancsok, / szempilláink fénylőn csapnak egybe" [Pogány fények]), hol a táj hangulata ragadja meg érzékeit ("Túlvirított rózsák rozsdafoltjai szeplőzik az októbert" [Túlvirított rózsák]), hol pedig a mitológiai Édent azonosítja önnön környezetével: a KERT-et a kerttel ("Almafánk derekát / megroppantotta a vihar" [Ketten a kertben]).
     S mert "a test csak szodomául ért", a tiszta érzések megfogalmazásán túl fontos hangsúlyt kap Cseh költészetében az érzéki, a testi szerelem ábrázolása is. Néhol csak stilizáltan - miként a Nagypénteki sóhajban ("ó ha krisztusi kín hevével / ragyoghatná még egyszer a gyönyört / karom keresztjére feszülve / az a vibráló asszonyi test / nagypéntek rozsdaszín egén / sóhaja csiszolna fölém / újra csillagot"), máshol pedig szinte naturalisztikus részletességgel mutatja be a testiségben feloldódó, mindent elsöprő erejű szerelmet: "pórusaink izzó homokszemein / fel-le futkos az ösztönök hangyahada: / sietősen felveri tűzpiros sátrát a szám / melleid csúcsán: mitikus hévvel zúg a vihar már, / s oly szorosan riad egybe a testünk, hogy fellángol az ágyék, / és összecsap füstjük, mintha két haragos isten vívna csatát..." (Dél éneke). A kötet talán legszebb, legjobban megformált versében, A hattyú címűben is ezzel az édeni kísértéssel szembesít, szavakba öntve az erotika varázsát: "Alvó Évája mellett /unatkozva / látta meg a tavon lebegő hattyút / s már csak a fehér ringásra figyelt [...] Tudata elszunnyadt / a déli melegben / de bizsergő tagja felmeredt // s lovagolt rajta / lovagolt egyre vadabbul / a Nagy Parázna".
     Cseh szerelmes versei egy földi Édenről árulkodnak. Egy elérhetőről. Kötetének műfordításai azonban már nem ilyen egyértelműen vallanak e témáról. A svájci Kurt Marti egyenesen az Édenből való ön-számkivetésről beszél (Perzsa misztikusnő imája), míg a horvát Sime Vucetić az egymásra lelni félő (nem tudó) két part fájdalmát énekli meg, melyek nem feledhetik, hogy a forrásnál egyek voltak egykor. A szerelmet siratja el Erika Burkart is a Megszámlált órákban: "Megszámlált napok / rohannak el tülekedve az idő tömbje mellett, / a halál fényétől elvakítottan. // Hálásan nézem / a barázdába hullt magot az úton, / mely a földet egész az égig felrepeszti."
     Míg a Ketten a kertben 17 műfordítása szomszédos (legalábbis kelet-közép-európai) szerzők írásait tolmácsolja, addig a múlt évben a Barbaricum Könyvműhely gondozásában megjelent Kihunyó augusztus török, tatár és csuvas fordításokat tartalmaz.
     Mivel kultúránkban mindig is hangsúlyosan volt jelen a keleti eredet mítosza, s mert napjainkban ismét föllángolni látszik egy újabb "ugor-török háború", különösen fontos lehet egy ilyen keletre tekintés. Annál is inkább, mert e művek meggyőzően bizonyítják, hogy a keleti költészet jelképrendszere mennyire rokon vonásokat mutat a magyar népköltészettel. Itt kell megemlíteni, hogy a török lírára annyira jellemző alliterációk (amint az Cs. Varga István is megállapítja) milyen pontosan érzékeltethetők a magyarításban ("szemed is mintha másképp merengne").
     A kötet három ciklusát - saját könyveinek szerkesztési elvét követve - az évszak-logikára építi Cseh, mintegy ezzel is érzékeltetve, mennyire sajátjának tekinti a keleti lírát.
     A "Vízre hajolt inni már a Hold" ciklus a török költészethez visz közelebb - elsősorban Ahmet Hasim szuggesztív erejű alkotásain keresztül. A versek a tűz- és madár-motívum kettősére épülnek, s jobbára néhány soros vagy egy-két strófás költemények. A tömörség, a metaforikus képek adják e versek erejét. Kitűnő példa erre Hasim Fekete madarak című négysorosa: "Rubintló nádasra, vízre szállanak, / s alkony vérét isszák fekete madarak, / csenddel és bánattal, míg lelkük eltelik; / a láthatáron levágott fej a nap."
     A tatár költőket bemutató ciklus kilenc verséből (Házam fölé félhold ereszkedett) leginkább Gabdulla Tukaj morbid szerelem-megközelítése érdemel említést, valamint Buharaj Ravil Páfrány és verőfény című alkotása, mely képi megformáltsá- gában és hangzásvilágában is egyéni és figyelemre méltó: "Bátyám a Cédrus, húgom a Fű. // Széjjelnyílik legyezőként / lándzsás lombom, a tűlevelű // [...] susogásom is / gügyögés..."
     A záróciklus (Csillagkép ablakomban) csuvas költői árulják el talán a legtöbb rokonságot a magyar lírával. Már Kezenyin és Mitta alliteráló versei ("Bátyáim bimbózó ághegyek / húgaim fátylas fehér füzek...; "Sziszegőn döf a szél szigonya"), vagy Szeszpel itt közölt írásainak dalszerű motívumai ("Sugarat szórt egy sárga virág: / felkelő napnak hitte magát") is közel állnak hozzánk, ám a kötetben szereplő szerzők közül a legnagyobb hatású, s legeredetibb egyéniség mégis kétségkívül Gennadij Ajgi. Emlékezetes tél című írásának rejtett politikuma mellett kiemelkedőek azon művei, amelyekben Istenhez való viszonyáról és gyermekének haláláról szól fájdalmasan szépen.
     Esztétikai és poétikai szempontból igényesen megformált, kitűnő írásokkal örvendeztette meg olvasóit Cseh Károly, aki már korábban is bizonyította, hogy költőként és műfordítóként egyaránt képes kiemelkedőt alkotni. Legutóbbi két könyvét (melyeket Koscsó László grafikái, illetve Raffai Kinga batik képei illusztráltak) ezért is ajánlom jó szívvel a versszeretők figyelmébe.
     (Ketten a kertben [Miskolc, Kelet Könyvek - é. n.] Kihunyó augusztus. Török, tatár és csuvas költők versei.[Barbaricum Könyvműhely, Karcag - 1996])